Timár Pál

 

Timár Pál (sz. 1930.): református lelkész. Szolgálati helyek: Nagykálló, Miskolc-Diósgyőr,
Felsőkelecsény, Átány, Pilisszentlászló

Azt a családias légkört, ami Patakon volt, próbáltuk továbbvinni, de nem nagyon sikerült. (…)
A debreceni teológusok mások voltak, inkább a tudományosabb vonalat erősítették, kicsit
talán többre is tartották magukat. Az is érezhető különbség volt, hogy néhányan az ébredési
mozgalomból jöttünk, mások nem. Mi többet tudtunk beszélgetni egymással, összejöttünk a
szobákba áhítatra, imádkozni… közelebb kerültünk egymáshoz.

 

Fényképalbum (Timár Pál)

Családfa (Timár Pál)

Az interjúalany és családja (Timár Pál)

 

Az interjút készítette: Kovály Erzsébet

Pilisszentlászló, 2018. május-június

 

Családom

Nagyszüleim

Apai nagyapám, Rosenthal Pál kovács volt. A kovácsműhelyre emlékszem, egész kicsi gyermekkoromban is sokat voltam ott. A kovácsműhely az Erzsébet utcában volt, Debrecenben. Emlékszem, ők még tartották az izraelita hagyományt: péntek esténként gyertyát gyújtottak[1], elmondták az imákat, de nem sokat értettem belőle akkor, mint gyerek. Csak az öregek élték a szertartásokat, a gyerekeik, apámék már nemigen vettek részt benne – legalábbis nem emlékszem, hogy ők is benne lettek volna.

Nagyapám Pocsajból származott, nagymamám, Krámer Vilma Balmazújvárosból – nem tudom, mikor kerültek Debrecenbe. Hat gyermekük született, közülük egy nem ment férjhez, Erzsi néném, a többiek mind keresztyénnel házasodtak. Erzsi néném megmaradt izraeli hitében. Nagymamám kilencéves koromban halt meg. Erzsi néném, mivel hajadon maradt, mindig otthon élt a szüleivel. Őt nagyapámmal együtt deportálták[2] 1944-ben. Nagyapám nem tért vissza, ott halt meg, nem is tudom pontosan, hogy hol. Erzsi néném talán ’46-ban jött haza.

Ahogy nézem a nagyszüleim képét, olyan jó benyomást keltenek bennem. Van egy kép nagyapámról, amin viseli a sárga csillagot. Azon a képen már megtört az arca – talán épp a sárga csillag miatt. Hát így emlékszem én rájuk.

 

Szüleim

Apám talpraesett, ügyes ember volt, megbecsült ember. Hivatalosan kereskedősegéd, oklevele is volt róla. Rosenthal Ferencnek hívták, de csak Rozinak szólították mindenütt, kedvességből, játékosságból. Nem önálló kereskedő volt, hanem kereskedő cégeknél dolgozott. Minden munkahelyéről kapott szolgálati bizonyítványt, mindenhol dicsérték, meg voltak vele elégedve. A 30-as évek válságos időszakában állások szűntek meg, ő is egyik helyről a másikra került. Több ilyen, cégektől kapott levél is fennmaradt: dolgozott valahol bizonyos ideig, a cég megszűnt, elbocsátották, de kapott ajánlólevelet. Végül otthagyta a kereskedő szakmát. Debrecenben volt egy lapkiadó vállalat és nyomda, az Aranybika épületében. Ott adták ki a Debrecen c. napilapot. Oda került mindenesnek: látták, hogy ügyes ember, mindent el tud végezni. Ott aztán én is sokszor megfordultam. Nagyon jó kapcsolatba kerültünk az igazgatóval, vezetővel, pénztárossal – kedveltek, mint gyereket. Az emeleti részen volt a hivatal, a pénztár, a könyvkötő műhely, meg az igazgatói iroda. Még az igazgatóhoz is bejáratos voltam, pedig még nem voltam tizenéves sem, csak kisiskolás. Az igazgató lakására is bejártunk, Apám vásárolt be nekik, mindent rábíztak. Szerették nagyon, megbecsülték. Volt olyan időszak, hogy minket, gyerekeket is behívtak oda dolgozni, újságot kézbesíteni a megrendelőknek. Egész Debrecen határát bejártam ezekkel az újságokkal, pedig kisgyerek voltam még.

A háborús években apámat többször behívták munkaszolgálatra. Kapott egy papírt, egy behívót, de nem katona lett, hanem munkaszolgálatos. Nem tudom, hogy tartották őket nyilván. Eleinte többször behívták, majd hazaengedték. Erdélyben is volt hónapokig, azután Kassán, de mindig hazajött. Aztán ’42-ben behívták, Ukrajnába került, és többet nem jött haza. De nem a halálhírét közölték, hanem hogy eltűnt. Akkoriban történt ez, mikor a doni áttörés, amikor odaveszett az egész magyar hadsereg ’43 januárjában. Utána jött a hír, hogy eltűnt. A halálát soha nem erősítették meg. Eltűnt… hittük is, meg nem is. Egy darabig még vártuk, de egyre inkább az erősödött meg bennünk, hogy valóban meghalt… ott halt meg. Én akkor 12 éves voltam, a legidősebb gyermek. A legkisebb öt évvel volt fiatalabb nálam.

Amikor apám eltűnt, a nyomda vezetői odavették anyámat helyette. Látták, hogy négy gyerek van, nem maradhatunk apa nélkül, kereset nélkül. Mint takarítót alkalmazták, mi pedig, gyerekek, jártunk be neki segíteni, vizet hordani… dolgoztunk mi is vele. Ezekre jól emlékszem.

Édesanyám neve Major Julianna volt. Az ő részéről nem ismertük a rokonságot, ez a vonal teljesen kimaradt. Ő nem mesélt róla, mi se érdeklődtünk. Azóta se jártunk utána, a határ is elválasztott bennünket. Ő Partiumból jött át valami rokonával ’18-ban. Salgótarjánba került, férjhez is ment, de két év után elvált. Gyermek nem volt. Azután került Debrecenbe elvált asszonyként. Egy étteremben dolgozott, ahonnan a színházi büfébe hordtak át ételt – ott találkoztak apámmal, a színházban. ’29-ben kerültek össze. Emiatt nagy volt a feszültség a nagyszülők meg a fiuk között, aztán ez enyhült, mikor mi sorban megszülettünk. Négy fiú – mi vittük tovább a nevet.

Apám reverzálist adott anyámnak: papíron is megvolt, hogy a születendő gyermekek vallása református. Tehát hivatalosan református voltam, de mégsem lettem megkeresztelve, csak tízéves koromban az öcsémmel együtt. Ez 1940-ben volt. Akkor már az antiszemitizmus annyira hajtott, hogy anyám nagyon akarta: keresztelkedjünk meg. Talán apám is. A nyomdában is mindenki mellém állt, sőt ennek révén lettek keresztszüleim is. A nyomda igazgatójával jó barátságban volt Kun Sándor, a Református Gimnázium igazgatója – ő lett a keresztapám. Bejárt a nyomdába, ott ismertem meg. A keresztszülőséget azután nem tartották, csak a nevüket adták a dologhoz. Nem volt kapcsolatunk velük. Ők egy jómódú család voltak, mi meg egy szegény család voltunk – hozzájuk képest senkik.

Hát ennek köszönhetem, hogy életben maradtam a háborús időszakban, hogy megúsztam a deportálást, hogy itt maradtam – anyám révén. Szárnyai alá vett, óvott bennünket. Anyám hitén voltunk, holott őt is én vettem rá később, hogy konfirmáljon, mert amikor gyereklányként átjött a Partiumból, csak annyit tudott, hogy ő református. Mégis általa menekültünk meg, és a reformátusság által.

 

A névváltoztatás – őneki nem lehetett, de nekünk lehetett

Református óvodába, majd polgári iskolába jártam. A tanáraim nagyon szerettek a polgári iskolában, később a tanítóképzőben is. Én igazán csak úgy tudok visszaemlékezni iskoláimra, meg az egész Debreceni Református Kollégiumra, hogy szeretettel ölel át – pedig nem egy kimondott református környezetből kerültem én oda. 17 éves voltam, már a tanítóképzőbe jártam, akkor ébredt fel bennem a névváltoztatás gondolata. Az antiszemita légkört nagyon megszenvedtük. Engem is sárga csillag viselésére akartak kötelezni, de aztán a fehér csillaggal kiegyeztek. A lakókörnyezetünkben is gyakran gúnyoltak, csúfoltak bennünket. Anyám is látta, hogy szenvedünk, sőt, ő is megszenvedte – ez a légkör nagyon megviselt engem is, meg az egész akkori világot.

Ehhez hozzájárult, hogy én egy református tanítóképzőbe jártam, tehát úgy nézett ki, hogy református iskolába fogok kikerülni tanítónak. Azt gondoltam: ezzel a névvel? Mégis jobb lenne, ha egy másik, magyarosított névvel kerülnék oda. Ezt elmondtam az osztályfőnökömnek, aki szintén nagyon szeretett, kedvelt – lelkész tanár volt különben –, és azt mondta: „Nagyon helyes, majd én segítek neked”. Azután mindent ő intézett. Kapcsolatai voltak a minisztériumban. Igazgatója is volt később ennek a tanítóképzőnek, de amikor kezdett a kommunizmus felé menni a vonal, nem nézték jó szemmel, és leváltották, mondván, hogy rendszerellenes. Tehát ő intézte a névváltoztatást. Beterjesztett három nevet, amik közül a minisztérium választott. Így lettünk Timár nevűek. Ha a Rosenthalt lefordítjuk, Rózsavölgyinek kellene lennünk, de ez a Rózsavölgyi fel sem volt írva a három közé, nem tudom, miért. Egyszer csak jött egy hivatalos papír, és a Timár nevet küldték. A négy gyerek megkapta, de anyámnak nem adták meg. Neki megmaradt a régi, úgy van eltemetve, mint Rosenthal Ferencné Major Julianna. Őneki nem lehetett, de nekünk lehetett.

 

Iskolás éveim

Bár a család, ahol én születtem, nem volt egyházhoz kötődő család, engem mégis kezdettől fogva református óvodába, iskolába járattak, írattak be Debrecenben. Engem egyre jobban elkezdett meghatározni ez a református környezet, a lelki fejlődésemet befolyásolta. Az egyházi iskolából rendszeresen jártunk templomba. A legközelebbi templom Debrecenben az Árpád téri templom volt. Amikor az 5. osztályt végeztem, a szüleimnek mondták a tanítóim, hogy adjanak továbbtanulni, és akkor a Református Kollégiumba, református környezetbe kerültem… a kollégiumba, mégpedig a polgári iskolába. Akkor ott elvégeztem a polgári iskolát és utána… Na, hova tovább? Hát arra gondoltam, hogy a háború elvitte tőlem édesapámat, és anyám egyedül ottmaradt négy gyerekkel… Én 12 éves voltam, mikor elveszítettem édesapámat. A testvéreim mind fiatalabbak voltak, én voltam a legidősebb. Éreztem, hogy nekem olyan pályára kéne mennem, ahol leghamarabb jutok segítséghez anyagilag, hogy a családot is tudjam támogatni. Azt tanácsolták, hogy menjek a tanítóképzőbe, így hát oda iratkoztam be.

Gyermekkoromtól fogva vonzódtam az istentiszteletekhez, jártam templomba magamtól, az öcsémmel együtt, ő velem együtt tartott. A Nagytemplomba jártam rendszeresen. Volt az a bizonyos ébredési mozgalom[3] abban az időben, én ebbe bekerültem. Kezdettől, egész kis serdülő gyerekkoromtól fogva jártam a KIÉ-be[4], a Keresztény Ifjúsági Egyesületbe, aztán később a Bethánia Szövetség[5] alkalmaira jártunk, Vajda Mária[6] lakásán tartottuk az alkalmakat. Ezt a debreceni Bethánia közösséget dr. Szabó táblabíró[7] vezette, ő volt a lelki vezetője. Ez mind egyházi környezetben volt. A Nagytemplom mellett is volt egy gyülekezet, oda is jártam, Révész Imrét hallgattam. Nagyon szerettem hallgatni a prédikációit. Sokan jártak ezekbe a körökbe. Lelki ébredés volt Debrecenben, meg országszerte. Egy lelki megújulás volt közvetlenül a háborús évek után, én ebbe belekerültem és ezzel nagyon azonosultam. Akkor történt a megtérésem is, akkor döntöttem tudatosan amellett, hogy én élő hitű keresztyén szeretnék lenni. Engem is megváltott az Úr Jézus Krisztus. Akkor döntöttem, és így lettem a Bethániának is tagja.

 

Debreceni tanítóképzős élmények – Ez az én hangom?

A református tanítóképzőbe jártam ez idő tájt. Mint tanítóképzős diák, elmehettem szupplikálni[8] a debreceni teológusokkal. Bevettek a teológusok, Török István[9] professzor volt a vezetőnk. Békés megyében voltunk szupplikáns diákok. Gyűjtöttünk a Kollégiumnak. Nehéz idők voltak azok ’48-ban, hát muszáj volt, csinálta a Kollégium, mindegyik. Bejártuk Békéscsaba környékét, akkor ismertem meg azt a vidéket. A Nyírségben is voltunk egyszer, Szabó László[10] tanárral. Ott nem prédikáltam, ha jól emlékszem, csupán részt vettem, műsort adtunk a gyülekezetnek. Nyíregyháza mellett Oros, Nyírpazony… ezek a falvak voltak.

Legátus[11] is voltam tanítóképzős koromban, karácsonykor, úgy emlékszem. Nyírbátorfalva volt az a kis falu – a Zsuzsi vonattal lehetett oda kimenni, ez egy keskeny vágányú, kis erdei vasút, a nyírségi erdőn ment keresztül. Megvan a mai napig, úgy tudom, lehet, hogy már tovább is építették. Ott volt a végállomás Nyírmártonfalván, ami Debrecentől olyan 20-25 kilométerre lehet. Egy öreg lelkész volt ott. Jó emlékeim vannak, mert tele volt a templom, nagy volt a gyülekezet. Ez ’48-ban volt. Akkoriban kezdődött az úgynevezett kommunista diktatúra betörése, kezdtek megváltozni a dolgok, de még nem volt annyira érezhető, pláne ilyen kis falvakban. Minden a régi módon ment: mentem este kántálni[12] a gyülekezet tagjaival, vendégeskedés, köszöntések… szóval minden ment szépen, jó érzéseim voltak. Az első prédikációt nagy izgalommal mondtam – megijedtem a magam hangjától. Ez az én hangom? Utána aztán már húsvétkor is mentem legációba, mégpedig Biharugrára, akkor Nagy Barna professzor sógora volt ott a lelkész. Nagyon érdekes, hogy ő is már akkor, már ott ajánlotta, hogy menjek a teológiára, jelentkezzek. Ő is egy fölébredt lelkész volt, az ébredési mozgalom hatása ott is érződött, abban a gyülekezetben. No, utána még pünkösdkor is voltam legációban mint tanítóképzős diák.

Kezdetben, pláne a legelső prédikációt nem magam írtam: Czeglédy professzor prédikációját mondtam el a magam nyelvére átültetve. Meg kellett tanulni, sőt, ki is kérdezték ezeket tőlünk. Úgy hívták, hogy „futás”. Most jön a „futás”! – és menni kellett a prédikációt elmondani. Később is kiadott prédikációkat mondtunk, de úgy emlékszem, Biharugrán kísérleteztem, s a magam nyelvén is megfogalmaztam az evangéliumi üzenetet. Már nem emlékszem rá pontosan, de úgy rémlik, hogy megpróbálkoztam vele, akkor és a későbbi legációk alkalmával is.

A tanítóképzőt nem tudtam elvégezni, mert pont akkor jött a kommunista diktatúra. ’48-ban megszüntették az egyházi iskolákat, a tanítóképzőt is, jött helyette a pedagógiai főiskola. Kárpótlásul nekünk megengedték, hogy vallástanítói vizsgát tegyünk, és kántor oklevelet szerezzünk. Örültem neki, megszereztem mind a kettőt: kántori vizsgát is letettem, vallástanító oklevelet is szereztem. Ezen a vallástanítói vizsgán Czeglédy Sándor[13] professzor volt a vizsgabizottság elnöke. Ő üzente nekem, hogy adjam be a teológiára a kérvényemet feltétlenül. Nem akartam én teológus lenni, eszem ágában sem volt…

 

Teológus évek

Isten hamar utolért, hamar megállított, és elkészítette a helyemet

Semmi gondolatom nem volt nekem erről, hogy én teológiára menjek. Szabó Mihály táblabíróval, a Bethánia vezetőjével is megbeszéltem, hogy engem hívnak teológiára, de én nem akarok lelkész lenni. Azt mondta: „Nem is kell lelkésznek lenni, mindenütt szolgálhatod Istent, akármilyen pályára mégy, ott is kellenek a keresztyén emberek”.

Érettségi után kaptam egy értesítést, hogy soron kívül felvettek a Budapesti Közgazdasági Egyetemre mint úgymond, jó tanulót. Kaptam egy „jó tanulási” érdemrendet is, úgy látszik vágott az eszem már akkor is. No, elmentem a Közgazdasági Egyetemre, de én úgy mentem oda, mint hívő ember, jártam templomba. Akkor kerültem jó kapcsolatba Füle Lajossal[14]. A Kálvin téri templomba jártam. Akkor még a Ravasz László[15] is prédikált.

Budapesten ingyenes kollégiumi lakást, ellátást kaptam. Egyszer azt vettem észre, hogy engem elkezdtek piszkálni, hogy miért járok templomba. Behívattak beszélgetésre: hogy gondolom én ezt? Engem felvettek ide minden további nélkül, ők nem keresztyén közgazdászt akarnak nevelni belőlem, hanem marxista közgazdászt. Hát, mondom, de én szeretnék továbbra is templomba járni, mert nekem ez a meggyőződésem. Jártam továbbra is. Figyeltek, és akkor egyszer csak behívattak, hogy ha nem hagyom abba, kicsapnak, eltávozhatok. Hát, mondom, én nem hagyom abba. Még az is segített a döntésben, hogy teológiára kerüljek, hogy láttam, nem vagyok a helyemen. Ez a közgazdaságtudomány az előzőekhez képest, amikkel én foglalkoztam, egész más világ volt, de még ha közgazdasággal foglalkoztunk volna! Állandóan beszerveztek minket békekölcsön-gyűjtésre[16], tüntetésekre. Emlékszem, hogy az Andrássy úton kiabáltuk, hogy „Halál Rajkra, kötelet Rajkra!”, állandóan fogadásokra kellett mennünk, ha külföldi kommunista érkezett. Éjjel-nappal, bármikor. Mondom, én nem vagyok a helyemen, én nem ezt akartam. Odáig vezetett Isten, hogy én rájöttem, hogy rosszul döntöttem: helytelen volt a döntésem, hogy nem fogadtam el a meghívást a teológiára. Akkor felvettem a kapcsolatot Debrecennel, nem közvetlenül a professzorral, hanem egy teológuson keresztül, akivel jó kapcsolatban voltam a Bethániában. Mondtam neki, hogy én nem vagyok itt a helyemen, elmennék a teológiára, ha lehet még. Erre ő visszaüzent nekem, hogy Debrecenbe már nem tudnak felvenni, mert akkor az még egyetemi fakultás volt, meghatározott létszámmal, de a professzor úrék kapcsolatba léptek Sárospatakkal az érdekemben, hogy vegyenek oda fel. És kaptam az üzenetet Patakról, hogy várnak, menjek. Így kerültem Patakra körülbelül egy hónap kitérő után. Ott vártak engem, örültek nekem, megszerettek.

Én tehát egy kerülő úton jutottam a teológiára, először megjártam a Jónás útját: Menj a teológiára! – én meg mentem Ninive helyett Tarsusba… De nem sokáig tartott, három nap.

Isten hamar utolért, hamar megállított és elkészítette a helyemet, mert az is egy csoda volt.

A családom elfogadta a döntésemet, különösen az öcsém, akivel együtt jártunk a Bethániába, aki velem együtt gondolkodott az ébredési vonalban. Édesanyám is megértette. A közvetlen családra végül is jó hatással volt ez a döntés, de a távolabbiak gyanakodva és értetlenül nézték: „Hogy lehet ilyen butaságot csinálni? Még pár év, és nem lesz egyház, nem lesz szükség lelkészekre”. Jellemzően azt gondolták, hogy aki teológiára megy, az olyan, mintha öngyilkos jelölt lenne.

 

Sárospatakon – tényleg neveltek minket

Megérkeztem Sárospatakra, és rögtön otthon éreztem magam. Szinte egy családi közösség volt, a professzorokkal együtt. Nagyon jó, családi körülmények közé kerültem a pataki teológián. Én pedig belevetettem magam a tanulásba, a teológiai tudományokba. Patakon is volt Bethánia közösség, Kocsis István volt a vezetője. Szikszai Béni[17] bácsi is rendszeresen járt oda, jó kapcsolatba kerültünk vele. A pataki professzorok lelkigondoztak is bennünket, beszélgettek velünk. Mi, teológusok be voltunk osztva csoportonként egy-egy professzorhoz, én Koncz Sándor[18] professzornak a „családjában” voltam. Minden héten ott uzsonnáztunk, beszélgettünk problémákról is, kis áhítatot tartottunk, olyan családias volt a légkör, viselkedésbeli dolgokat megbeszéltük, minden előjött… tényleg neveltek minket.

Első élményeim között volt szupplikáció: kimentünk gyülekezetekbe, szolgáltunk, prédikáltunk, műsort adtunk és adományokat gyűjtöttünk a Kollégiumnak. Mint elsőéves teológus gimnazista csoportokkal együtt mentem rendszeresen. Két évet töltöttem Sárospatakon, ez alatt sok helyen megfordultam legációban. A pataki környéket, a Tiszáninnent jártam: Tiszakarád, Bodrogköz, Sajó völgye, Izsófalva, Bánréve, Hét, Putnok… ezeken a helyeken megfordultam. Patakon is „futás” volt, ott is így hívták, amikor a professzorok előtt kellett elmondani a megtanult prédikációt. „Na, mondd el a prédikációdat!” Én Mátyás Ernő előtt mondtam először. Emlékszem a nevére, Kolozsvárról került oda professzornak Mátyás Ernő.  Másodéves voltam, amikor ő meghalt. Ősszel halt meg. Akkor hallottam először személyesen Ravasz Lászlót is. Ő lent volt a temetésén, és tartott a családnál egy áhítatot, háznál. Akkor hallottam először Ravasz Lászlót élőben, mert a rádióban hallottam már sokszor. Mindig meghallgattam a rádiós igehirdetéseit.

Két évet töltöttem itt Patakon. Nagyon otthonosan éreztem magam, nagyon jó volt, és két év után jött az a bizonyos döntés, hogy megszüntették a pataki teológiát, bezárták. Akkor választhattunk, hogy vagy Pest, vagy Debrecen. Én Debrecenbe mentem, mert édesanyám ott élt, a testvéreim is, meg hát tulajdonképpen onnan jöttem. Aztán mikor jött az exodus[19], debreceni létemre visszamentem Patakra, mikor örülhettem volna, hogy újra Debrecenben vagyok. Nehéz volt ez a váltás Patakról Debrecenbe, mert sajnáltuk Patakot nagyon. Nagyon jó közösségünk volt ott, a professzorokkal együtt.

 

Az Exodus – „…akkor mi is vállaljuk, újra!”

Az exodus ötlete úgy jött, hogy tudomásunkra jutott: a Tiszáninneni Egyházkerület a közgyűlésen úgy döntött, hogy tovább vállalná a pataki teológia fenntartását, ha az állam megvonja is tőle a támogatást. Nem tetszett az államnak, hogy Tiszáninnen püspöke, Enyedi Andor[20] külön döntést hozott, de mi ezt meghallottuk. Igen? Ha az egyházkerület vállalja a teológiát, akkor mi is vállaljuk, újra! Úgy megszervezték – akiket később ki is csaptak sajnos –, hogy titokban, úgy, hogy nem szóltunk róla, egyszer csak Debrecenből elmentünk Patakra. Meg tudtuk csinálni úgy, hogy nem vették észre, megszerveztük. Ott voltunk vagy három napig, akkor utánunk küldtek, hogy menjünk vissza Debrecenbe. A lényeg, hogy nem sikerült, sajnos. Nagy Barna[21] professzor ment fel tárgyalni Pestre, meg még mások is. Ő üzente, Pestről nem tudják elérni, hogy a pataki teológiát újraindítsák, menjünk vissza Debrecenbe. Erre visszamentünk Debrecenbe. Jöttek a kihallgatások, a megtorlások, akkor ki is csaptak közülünk négy teológust, elbocsátották őket: Kotsis Istvánt, Kulcsár Pistát, Janka Lajost, Kőrössy Józsefet. Volt, akit félévvesztésre ítéltek, mint Nagy Tibort is, akit utánunk küldtek, hogy hozzon vissza bennünket. 

 

Debrecen – a különbség megmaradt köztünk

Debrecen a pataki diákokat befogadta, megvoltunk, de azért kicsit gyanakodva nézett ránk mindenki. Az exodus után jöttek a problémák: kihallgattak minket, írásban kellett felelni a kérdésekre.

Az évfolyamunk nagy része Patakról jött át és ez a különbség megmaradt köztünk. Akik Patakról jöttünk, összetartóbbak voltunk, többet találkoztunk, beszélgettünk. Azt a családias légkört, ami Patakon volt, próbáltuk továbbvinni, de nem nagyon sikerült. Más volt a debreceni légkör. Patak egy kisváros volt, ahol délutánonként kimentünk a Bodrogra úszkálni, csónakázni, Debrecen egész más világ volt, egy nagyváros. A debreceniek mások voltak, inkább a tudományosabb vonalat erősítették, kicsit talán többre is tartották magukat. Az is érezhető különbség volt, hogy néhányan az ébredési mozgalomból jöttünk, mások nem. Mi többet tudtunk beszélgetni egymással, összejöttünk a szobákba áhítatra, imádkozni… közelebb kerültünk egymáshoz.

De volt köztünk olyan is, akire úgy néztünk, mint odaküldött, beépített emberre. Később ki is derült, hogy nem alap nélkül. Engem soha nem próbáltak beszervezni, nem tudok róla. Egyszer egy írásban úgy tüntettek fel, mintha besúgó lennék, de teljesen alaptalan volt.

A professzorok, akiket nagyon szerettem, akiktől nagyon sokat tanultam: Török István és Czeglédy Sándor. Szerettük Pákozdy László Mártont[22] is, meg dr. Tóth Endrét[23]. Erdős Kari[24] bácsit is szerettük. Ő egészen sajátos, különleges volt: mindig mesélt nekünk, de olyan dolgokról, hogy mint lelkésznek hogyan kell beépülnünk a gyülekezetbe, viselkednünk, beszélgetnünk. Bölcs tanácsokat mondott, nagyon humorosan, szívesen hallgattuk. Ő újszövetségi professzor volt, Kállay Kálmán[25] volt a héber professzor. Debrecenben távolságtartóbbak voltak a professzorok. Az órákat megtartották, de külön beszélgetés nem nagyon volt. Voltak kivételek: Török Istvánnak a lakásán is jártunk, vele és Czeglédy Sándorral lehetett közelebbi kapcsolatba kerülni. A legtöbbet tőlük, kettejüktől tanultunk. Varga Zsigmondtól[26] is lehetett tanulni, de nem mindenben értettünk egyet; ő az egyházpolitika irányába vitt volna bennünket. Péter Jánost[27] nem kell bemutatni. Vizsgaemlékeim vannak róla, nagyon kimért ember volt.

A teológus társaink közül volt, akit kicsaptak, eltávolítottak. Néhányan nem lettek lelkészek, mérnöki, zenészi, egyéb pályára léptek. Volt, aki a DVSC futballistája[28] lett. Lett egy püspök is, Kürti László[29], ő a feleségem évfolyamába járt. Gál Győzővel életre szóló barátság született, komák is lettünk. Ő is a Bethánia vonalához tartozott.

 

Lelkészi szolgálat

Nagykálló – a „fegyházmegye”

Debrecenben végeztem be a teológiát, ott fejeztem be. Az első lelkészképesítő vizsgára készültem éppen, amikor üzent Bartha Tibor[30] püspök, hogy az Árpád téri gyülekezetbe menjek segédlelkészének. Én meg azt üzentem vissza, hogy „Püspök úr, ameddig a kápláni vizsgán túl nem vagyok, nem szeretnék gyülekezetbe, szolgálatba kerülni, a vizsgát szeretném becsületesen megcsinálni”. Ő üzent nekem ’54 nyarán, valamikor júniusban, én ezt üzentem vissza, erre másnap kaptam a kirendelést, hogy ki vagyok helyezve Nagykállóba segédlelkésznek. Másnap már kaptam az ukázt: Irány Nagykálló! Nem jöttél hozzám, menj oda!

Ott pedig egy olyan lelkész volt – Farkas Miklósnak hívták –, akit „káplánfaló farkas”-nak neveztek. Békefi[31] embere volt. Nagykálló a Nyírségi Egyházmegyében volt, amit úgy hívtak, hogy „fegyházmegye”. Oda olyanokat vittek, akiket fegyelmezni kellett, és át kellett nevelni, akik nem voltak elég engedelmesek. Három évet töltöttünk ott – akkor már feleségemmel –, a fegyházmegyében. Én megpróbáltam magam jól érezni mindenütt és végezni a munkát, amit Isten rám bízott. De erősen képviselték, sokszor emlegették, hogy fogadjuk el a kommunista rendszert. Békefinek volt egy különös teológiája: a szolgálat teológiája, ami tulajdonképpen a kiszolgálás teológiája volt. A szolgálat teológiája címén állandóan arra jutottak, hogy ki kell szolgálni ezt a rendszert, mert ez Isten akarata és a jövő rendszere. Amikor megkötötték a húsz éve szóló egyház és állam közötti egyezményt – miszerint 20 évre adják meg az államsegélyt –, e mögött az volt, hogy húsz év múlva már nem lesz egyház, tehát feleslegessé válik a segély[32].

Mikor kikerültem Nagykállóba, a Nagykállói járás vezetői előtt kellett esküt tenni, hogy a rendszerhez hűek leszünk. Érdekes világ volt az. A lelkésztovábbképzők alkalmával is gyúrtak bennünket, hogy ezt a rendszert el kell fogadni. Előadásokkal igazolták – förtelem volt hallgatni is. Közben tudtuk, hogy miket csinálnak, hogy bennünket fel akarnak számolni, hogy ellenünk tesznek, hogy iskolákból kitiltottak bennünket… jobb is, ha elfelejtem ezeket. Bartha püspök is ezeket mondta előadásán, később Ráski Sándor[33] is, amikor Felsőkelecsénybe kerültem. Ezek a lelkésztovábbképzők mind erről szóltak.

Három évig szolgáltam Nagykállóban, ott éltem át 56-ot, a forradalmat. Éreztük a feszültséget a hírekből, amik Pestről szivárogtak le hozzánk, de éreztük abból is, hogy ott szinte éjjel-nappal tankok felvonulását láttuk. Rengetek tank jött be az oroszoktól, Kárpátalja felől, dübörögtek a tankok éjjel-nappal, nem tudom, hány száz, ezer. Megszállás volt az, az ország megfélemlítése. Ott harcokat nem éltünk át közvetlenül, kis hely volt Nagykálló, de elmenekültek a község kommunista vezetői – bár később visszajöttek. Annyi változást tapasztaltunk, hogy akkor, ’56 őszén meg ’57 elején még a gimnáziumban is lehetett hittanórát tartani, akkor újra kezdődött a hittanoktatás.

Sok szolgálatom volt Nagykállóban. Minden reggel istentisztelet, meg esti istentisztelet is, bibliaórák… gazdag gyülekezeti élet volt. A hétköznapi istentisztelet rövidebb alkalom volt, nem lehetett azt túl hosszan tartani, csak egy ének, imádság, rövid igehirdetés, az egésznek bele kellett férnie 20 percbe. A hétköznapi prédikációkat nem írtam le, csak vázlatot, de egy vasárnapit, egy nagyobb gyülekezetnek, tele templommal, azt hogyne, azt leírtam. Magam is féltem tőle, hogy úgy menjek oda, készületlenül. De volt, amikor nem volt időm leírni, mert eléggé be voltam fogva, és sok temetés is volt… Egyszer a gondnok felesége nagyon megdicsérte a prédikációt, mondta: „Ez volt a legjobb eddig!” Mondtam neki, hogy most nem volt időm leírni, csak épp átgondoltam. Mégis ez volt az egyik legjobb vélemény, amit hallottam. Spontán jött a mondanivaló és nagyon jó volt ez így. Mindig volt egy kis feszültség a prédikálás miatt – érzi az ember annak a felelősségét, hogy az Úr Igéjét hirdeti. Ez tényleg felelősségteljes dolog.

 

Házasság – Mi csak együtt tudtunk igazán szolgálni

Jövendő feleségemmel, Szabó Gabriellával már Patakon ismertük egymást, de nem volt még köztünk semmi. Nekem szimpatikus volt, kedves volt, mindjárt ahogy bemutatkozott, ahogy elmondta az életét, ahogy odakerült. Nagyon megragadó volt, ahogy előadta a maga stílusában. Nagyon közvetlen volt, odafigyelt rá az ember, oda kellett figyelni rá, olyan ízesen beszélt. Meglepetésként ért bennünket, hogy Patakra jött a teológiára, mert orvosira akart menni, talán fel is vették, de addig sírt neki az édesanyja, amíg átment a teológiára. Anyósom nem akarta, hogy orvosira menjen.

Tehát felkeltette a figyelmemet, de nem volt semmi köztünk. Amikor Debrecenbe kerültünk, ’53-ban kezdődött köztünk valami… elmentünk sétálni, beszélgetni, így kezdődött. Megragadott benne, hogy ugyanúgy gondolkodott, szerette az Igét, a lelki dolgokat, el tudtunk beszélgetni, közös volt a hitünk. A családi háttere más volt, de engem az is vonzott, hogy nagyon jó családból jött, lelkészcsaládból. Az édesapját, Szabó Dánielt diákkoromban hallottam evangelizálni Nyíregyházán és Debrecenben is. Nagyon rokonszenves volt, a prédikációja is nagyon tetszett. A családot már hírből ismertem. Jövendő apósom egy evangelizáció után beszélt is a családjáról, mint akik most is éppen imádkoznak érte otthon.[34]

Aztán elsőéves teológus voltam, mikor egyszer őt is láttam, a feleségemet… igen, mielőtt Patakon bemutatkozott, már láttam egyszer. Elsőéves voltam, amikor elmentem Miskolcra, Kosdi János barátomhoz, aki teológus volt, a Bethániában ismerkedtünk meg. Téli vakáció volt, karácsony meg újév között, hát elmentem hozzájuk Miskolcra, és akkor mondta: „Menjünk, látogassuk meg Szabó Dani bácsit!” Apósom abban az időben még Hejőcsabán volt lelkész, csak később került Ónodba. Akkor láttam életemben először a feleségemet, karján a legkisebb testvérével, Máriával – ő akkor volt 2-3 éves kicsi gyerek. Ott láttam először. Gyermek volt a karján. Ő mindig ilyen anyatípus volt, a gyülekezetnek is anyja volt…

Bele van írva a gyűrűbe is, de tudom fejből: „október 9. 1953.” – akkor döntöttük el, hogy összekötjük az életünket. Kérdeztem, hogy el tudna-e fogadni engem egy életre társul? – igent mondott. Én még akkor végeztem az utolsó évfolyamot. Amikor eldöntöttük, én azt kértem tőle, hogy „jegeljük” a dolgot. Ez bizonyos feszültséget is okozott köztünk, mert ő szeretett volna többet találkozni, hogy sétáljunk, együtt legyünk, beszélgessünk, de én azt mondtam: „Nem, tanuljunk szigorúan!” Így mondták a bethánisták akkoriban: jegeljük a kapcsolatot, ne melegítsük, hanem jegeljük, tegyük a hűtőszekrénybe – azért, hogy a tanulás rovására ne menjen. Készüljünk inkább a vizsgákra, ne zavarjon bennünket a kapcsolat. Én akkor ötödéves voltam, egy év volt nekem hátra, neki még kettő. Azt akartam, hogy tanuljunk, ritkábban találkozzunk, beszélgessünk. Ő nem szerette ezt, de megmaradt a kapcsolat, nem szakadt szét soha.

Ez idő tájt elküldött engem a leendő feleségem, hogy menjek már el a családjához, ismerkedjek… én meg elmentem és beszélgettem. Elmondtam, hogy udvarolok, ez van köztünk, egymást el tudjuk fogadni, és a jövőt egymás nélkül nem tudjuk elképzelni. Apósom ezzel zárta a dolgot: „Nem mondok se nemet, se igent, hanem megvárjuk, amit Isten ad”. – „Köszönöm – mondtam –, nekem ennyi elég”. Én biztos voltam a dolgomban. Egy év múlva kikerültem Nagykállóba, akkor már mindennapos volt a levélváltás köztünk, láttam, hogy ragaszkodik ő is. Nagykállóban körülvettek a gyülekezetben levő leányok, presbiter családok, többen próbáltak megkörnyékezni, de én megmaradtam, kitartottam: ő az, akit én kaptam, nem kell már nekem keresgélni, válogatni. Neki is lett volna udvarlója, de ő is határozott volt.

Megtörtént az eljegyzés valamikor ’56 tavaszán. Anyósomban voltak még kételyek, kérdések. Kitalálta, hogy menjünk el együtt Matild nénihez[35], akiről az a hír járta, hogy prófétál meg nyelveken szól[36]. Majd ő megmondja, hogy Istentől van, vagy nem Istentől van ez a dolog. Az ébredés felvetett ilyen jelenségeket. Matild néni egyszerű asszony volt, Észak-Szabolcsban élt sokáig, teológusok, lelkészek kerültek a hatása alá. Egy lelkész még össze is költözött vele. Én nem láttam jónak ezt a vonalat, rajongó vonal volt, én ettől idegenkedtem, de az apósomék családja, főleg anyósom, rokonszenveztek ezzel. Engem addig győzködött leendő feleségem, hogy beadtam a derekam. Nem láttam értelmét, úgyse fog mást mondani, mint amit mi érzünk meg elfogadunk – de elmentünk hozzá. És tényleg nyelveken szólt, amikor ott elkezdtünk imádkozni! Mondott nekünk egy Igét a Galata levélből: „Amit lélekben kezdtetek el, most testben fejeznétek be?” De nem szó szerint idézte. Ebből aztán nem is tudom, mit értettünk… A lényeg, hogy nem mondott semmi különösebbet, hogy esküdhetünk, vagy nem esküdhetünk. Eldőlt hát a dolog. Bár énbennem már eldőlt korábban is, nekem ez nem mondott semmi újat. Utána megnyugodott mindenki, anyósom is: jóvá van hagyva felülről is, megpecsételődött.

Az esküvő ’56 őszére volt kitűzve, de közbejött a forradalom, így decemberben kötöttük meg a házasságot. Ónodban esküdtünk, december 2-án, az ónodi templomban, egyszerre Victor Istvánnal[37] meg a feleségével, Judittal. Judit a feleségem húga. Közös esküvő volt. Megvan a prédikáció is, amit Benke Józsi bácsi tartott nekünk. Ő Hejőpapiban volt lelkész. Ez volt az esküvői Igénk: „Adok nékik egy szívet és egy utat, hogy mindenkor engem féljenek, hogy jól legyen dolguk, nékik és az ő fiaiknak ő utánok.” [Jeremiás 32:39] Ez volt a mi igénk. Ezt tetettük rá az esküvői meghívónkra, ezt kaptuk a feleségemmel, hogy így induljunk neki, ezzel az Igével, a közös életünknek.

Az esküvő napja egy zord, hideg téli nap volt, december eleje és zűrös körülmények voltak, lövöldözés hallatszott az országban itt is, ott is, sokfelé. Akkor még forradalom utáni állapotok voltak. Nagyon nehéz idők jártak. Vonatközlekedés alig volt, alig tudtunk mi is elutazni. Autóbusszal mentünk Debrecenig, aztán onnan vonattal Nyíregyházáig, tovább nem tudtunk menni, ott kellett aludjunk, majd másnap mentünk Nagykállóba vonattal. Vonat is csak napjában egyszer-kétszer ment. Nagyon zűrös körülmények voltak. Rengeteg csomaggal, bőröndökkel, hátizsákkal utaztunk. A legszükségesebb holminkat vittük. Jaj, de nehéz volt!

Nagykállóban töltöttük az első hónapokat együtt, mint ifjú házasok. A közös életünk hamar kialakult. A szeretet mindent legyőz. A feleségem tudott már főzni, de igazából akkor kezdett el tanulni, volt olyan, hogy nem sikerült és a tűzbe dobta az egészet. Én utólag tudtam meg, mert gyorsan csinált valami mást. Restellte a dolgot. Ott tanult háztartást vezetni, Nagykállóban.

Nagyon sok erőt adott nekem, hogy a feleségem mellettem volt. Főleg akkor döbbentem erre rá, akkor láttam igazán az értékét, amikor elment. Egy olyan kincset kaptam én őbenne, hogy az kimondhatatlan… Persze addig is tudtam, hogy nagy segítség nekem ő. Nagyon jó, hogy őt adta Isten mellém, mert mi csak együtt tudtunk igazán szolgálni. Nélküle nem tudtam volna helytállni. Isten előre látta, hogy nekem őrá van szükségem, hogy be tudjam tölteni a küldetésem és őt ajándékozta nekem társul, hogy együtt tudjuk a szolgálatunkat betölteni, amit ő nekünk szánt.

A feleségem által beépültem a Szabó családba és ez nekem nagyon jó volt. Ott az egész család szolgál. Feleségemnek két öccse és három húga van: Dani[38] sógorom a cigánymisszióban szolgál, Péter Kanadában lelkész, Márta Hollandiában az egyik magyar gyülekezet lelkésze volt férjével együtt, Judit lelkészcsaládban él, Mária szintén lelkész. Dani és Mária család nélküliek, Péternél öt gyermek, Juditnál tizenhét, Mártánál is négy gyerek. Nekünk öt gyermekünk született.

 

Diósgyőr-Vasgyár – Igyekeztem szeretetben együtt lenni velük

’57 tavaszán kerültünk át a Tiszáninneni Kerületbe, a Diósgyőr-Vasgyári gyülekezetbe Virágh Sándor[39] esperes mellé. Virágh Sándor próbált egy biblikus egyházi, evangéliumi vonalat vinni, de ez nehéz volt abban az időben. Emlékszem, egyszer elküldött az Állami Egyházügyi Hivatal[40] emberéhez valamilyen ügyben. Valamit alá kellett íratni, és az egyházi államhivatal embere ott előttem valami olyan megjegyzést tett az esperesre, mintha az egy senki volna. Megütköztem rajta: hogy beszél egy egyházi emberről, az én esperesemről, főnökömről? Lenézték, leszólták az egyházi embereket, belekötöttek mindenbe.

Ebben az időben hittant oktattunk, meg amolyan mindenesek voltunk, az esperesi hivatalban is, meg ahol kellett. Főleg munkásokból állt a gyülekezet. Más volt, mint a falusi gyülekezet, de otthonosan éreztük magunkat, jó gyülekezet volt. Munkás környezetben jobban meg tudtam magam értetni az emberekkel – talán mert én magam is városi voltam, Debrecenben nőttem fel. A falusiakkal talán nehezebb volt a hit dolgairól beszélni. Nem volt problémánk, hamar megszerettek, és én is igyekeztem szeretetben együtt lenni velük, szolgálni közöttük.

1959-ben Virágh Sándort elvitték a budafoki gyülekezetbe, akkor jött helyette egy lelkész, akit valójában az állam tett oda a munkások közé. Egy állami ember, egy lelkész, aki az ő emberük volt. Nagyon aranyos, kedves ember volt, nem tudok rá semmi rosszat mondani, csak nem egy igazi lelkész volt. Amikor együtt látogattuk a gyülekezetet, mindig a borról beszélt. Ő borász volt, szőlője volt Borsodgeszten – „a geszti szerelem”, így hívta. Családlátogatáskor arról beszélt, hogyan kell jó bort csinálni. Sokszor elküldött, hogy vegyek neki bort. Ezt nem szerettem, terhes volt számomra.

A diósgyőri évek alatt született meg első két gyermekünk, Gabriella és Pál.

 

Felsőkelecsény – Az istállót már látjuk, de hol a parókia?

Nagykállóban három évig voltunk, Diósgyőrben is három évig, azután elkerültünk Felsőkelecsénybe. 1960. március 8-án volt a beiktatásom, ez volt a beiktatási Igém: „Nem szégyellem a Krisztus evangéliumát, mert Istennek hatalma az, minden hívőnek idvességére, zsidónak először meg görögnek.” [Róma 1:16]

Rudabánya mellett van ez a kis község, Felsőkelecsény. Egy nagyon kicsi gyülekezet volt, 280 lélek. Nagyon nehéz körülmények között éltünk, a gyülekezet alig tudott adni valamit a lelkésznek. A parókia olyan volt, hogy amikor elmentünk megnézni, a feleségem mondta: „Na jó, az istállót már látjuk, de hol a parókia?” – hát az volt az. Amikor mi odakerültünk, már akkor is azt mondták, hogy nem adnak oda lelkészt. Utánunk nem is került oda senki, azóta se.

Később megüresedett a környéken még néhány gyülekezet, azokat is hozzánk csatolták. Így lett a miénk Ragály, Trizs, Imola, Kánó – ezt a környéket láttuk el majdnem 18 évig. A feleségemmel együtt felváltva mentünk télen-nyáron, havas utakon, hegyvidéken, először busszal, azután kismotorral, azután Trabanttal. Télen-nyáron, jeges utakon, hegyvidéken, nagyon veszélyes körülmények között. Feleségem nem is egyszer majdnem az árokban kötött ki autóval, a bokrok fogták meg, hogy nem fordult meg az autó vele. Voltak nehéz helyzetek. Ebben az időszakban született meg András fiunk, a harmadik gyermek. Problémák adódtak a szülés körül… Utána háromszor is operálni kellett a feleségemet, tönkrement a csípője, műcsípőt kapott Hollandiában. Nem volt ez egy mindennapi dolog akkoriban, a Tüski[41] sógorék (Feleségem húga, Márta Hollandiában élt férjével Tüski Istvánnal) segítettek, meg más hollandok. Látták, hogy milyen elesett népek vagyunk, segítettek bennünket. Egy holland lelkész meg a testvére jártak hozzánk a 60-as években. Rendszeresen, évente meglátogattak, felpakolták az autójukat ruhafélével, mindennel, amire szükségünk volt. Néhány évig minden hónapban küldtek élelmiszercsomagot, amiben cukor, liszt, ilyesmik voltak. Postán küldték. Nemcsak nekünk, más lelkészeknek is segítettek. Ez a segítség kiegészítette a kis fizetésünket. Persze, a rendszer rossz szemmel nézte ezt a kapcsolatot. Később, amikor ez a támogatás megszűnt, már megvoltunk e nélkül is, mert a hozzánk csatolt gyülekezetekkel a jövedelmünk is jobb lett valamivel.

’68-ban lettem helyettes lelkész Kánóban, három évig kellett oda járni, két hegyen keresztül, erdőn keresztül. Kánóban volt egy kis templom. Nehéz időszak volt. Sokszor télen, gyalog indultunk, hajnalban – mindig egyikünk, mert a gyerekekkel valakinek otthon kellett maradni. Három évig minden vasárnap egyikünk ment a hegyen át, a hóban is. Át kellett mennünk Kelecsényből Rudabányára gyalog, hajnalban, hogy elérjük a hét órakor induló buszt, ami nyolc óra körül ért Kánóba. Polgári közlekedés nem volt, csak amolyan bányászbusz. Úgy hívtuk, hogy Fakarusz. Teherautóból alakították át, tetőt, bódét csináltak rá, lócákat tettek bele. A bányászokat azzal szállították. Azzal mentünk mi is, nem Ikarusszal, hanem Fakarusszal. Délután pedig hazajöttünk. Aki otthon maradt a gyerekekkel, az megtartotta az otthoni szolgálatot, a gyerekeknek ebédet adott meg gondoskodott róluk. Lehet, hogy besegített a gyülekezetből egy asszony, egy lánygyerek vagy valaki, volt ott mindig, aki szívesen segített. Imolára ’66-ban kaptam megbízatást, az két évre szólt; ott sem volt lelkész. ’68-tól Ragály és Trizs – így szaporodtak a szolgálati helyeim. Zubogyon is felügyelő lelkész lettem ’75-ben.

Nehéz évek voltak, nemcsak a nélkülözés miatt. A hivatalos szervek állandóan belém kötöttek valamilyen címen. Például a tanácselnök bejött hittanórára ellenőrizni, és kiküldte onnan a kommunisták gyerekeit, akik pedig vágytak hallgatni a hittanórát. Olyan is volt, hogy András fiunk bekerült a kórházba valami betegséggel, és amikor mentünk látogatni, mondta nekünk: „Édesapa, az orvos azt mondta nekem, hogy ’a te apád ördög’. De miért? Mert lelkész vagy”. Na, ilyen világ volt, az orvos mondta a gyerekemnek, hogy „a te apád ördög”…

Az egyházi vezetőség nem állt mellénk, az állam pártján állt mindig. Egyszer Mátraházán az akkori püspök, Ráski Sándor nekem támadt, mert valaki olyat hívtam meg szolgálatra, aki az ő szemükben nem volt elfogadható. Durván lehordott, mondván, hogy mit szólnak majd az állami szervek, ha megtudják – biztos tudták. Az ember teljesen magára volt hagyatva. Ez a püspök azt mondta nekem: „Tőled függ: ha te haladsz a korral, ha behódolsz, akkor haladsz előre. Ha meg nem, akkor meg kell elégedned azzal a hellyel, ahol vagy.” A jobb helyekről kidobták mind, akik hűséggel szolgáltak, és a helyükre lojális embereket tettek. Én nem szavaztam erre a püspökre. Mikor megtudta, ezt mondta nekem: „Ott fogsz megrohadni Kelecsényben!”

Én elfogadtam, hogy ilyen világban élünk. Nem csináltam belőle kérdést. Engem Isten idehelyezett, ha Ő tovább akar vinni valahova, ha azt mondja, elég volt, akkor elvisz. Ha nem, akkor ott a helyem és ott kell szolgálnom. Igyekeztem mindig felülről látni a dolgot: az Úr kezében vagyok. Néha rosszul esett, különösen, mikor láttam, hogy a gyerekeim majdnem nélkülöznek. Elég nagy szegénységben éltünk, de elfogadtuk így, ahogy van. Isten elhozta a változás idejét, amikor aztán léphettünk, amikor továbbvitt onnan bennünket.

 

Átány – Szerettek bennünket

Isten elkészítette a helyet, ahova küldeni akart, ahol szolgálatba akart állítani. Úgy nézett ki, hogy Kelecsényben maradunk – Ráski püspök szava szerint –, de Isten onnan is elhozott, többre bízott, egy nagyobb gyülekezetet bízott ránk. Átányba kerültünk, illetve Heves is hozzánk tartozott, oda a feleségemet később be is iktatták. Mind a két helyen mind a ketten szolgáltunk felváltva: többet én Átányban, többet ő Hevesen, de egymást segítettük. Én őt főleg az adminisztrációban, ő meg engem a gyerekmunkában. Közelebb tudott férkőzni a gyerekekhez, jobban szerették a gyerekek őt, más természet volt.

Átányba úgy kerültünk el, hogy meghalt Ráski Sándor, utána Kürti László[42] lett püspök, aki a feleségemnek évfolyamtársa volt. Akkor üresedett meg az Egervölgyi Egyházmegyében az átányi állás. Ebben az egyházmegyében volt egy jó kollégám, Korsós István[43], a feleségeink évfolyamtársak voltak, együtt is laktak. Ők tudták, látták, hogy milyen nehéz körülmények között vagyunk – akkor már öt gyermekünk volt –, és szóltak az akkori esperesnek, Szendrei Károlynak, aki Poroszlón volt lelkész. Egyszer csak kaptam egy üzenetet Korsós Istvántól, hogy üres az átányi állás, elmennék-e oda. Mondtam: ha Isten is úgy akarja, akkor igent mondunk, de mi nem teszünk érte egy lépést sem. Erre visszaüzent, hogy már az Állami Egyházügyi Hivatal is igent mondott rá. Magam sem értettem, mi történt, talán közbenjárt valaki. Azt mondták, nincs akadály, mehetünk, ha akarunk. Nem tudom azt sem, miért nem volt más jelentkező Átányba, bár a körülmények ott is elég rosszak voltak. Az elődöm sokáig ott volt, végül iszákossá lett, a falu roppant kiábrándult, s templomba alig jártak már. Tény, hogy nem volt tülekedés az átányi állásért. Akkor azt mondtuk: jó, ha Isten is úgy akarja, és ha a gyülekezet megválaszt bennünket, akkor megyünk. Meghívtak minket bemutatkozó szolgálatra, emlékszem, egy nagyon hideg, januári nap volt. Akkor már volt egy Wartburgunk, amihez holland segítséggel jutottunk hozzá, azzal mentünk Átányba. Bemutatkoztunk, és jött vissza a hír, hogy meghívtak bennünket.

Vegyes érzésekkel fogadtuk a változást, kicsit féltünk is tőle, de örültünk is, hogy jobb körülmények közé kerülünk, gyerekeinknek is jobb lesz, iskola szempontjából is meg minden más szempontból. Örültünk, hogy nagyobb szolgálati lehetőséget kapunk, hogy több embernek adhatunk.

1978. március 12-én iktattak be Átányban. A beiktatási Igém ez volt: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” Apostolok Cselekedetei 20:24.

Hivatalosan akkor még csak engem iktattak be, később – amikor néhány év múlva a zsinat új rendeletet hozott, hogy a nők is választhatók – feleségemet is beiktatták Hevesre. De addig is elláttuk mindkét gyülekezetben a szolgálatot. Heves akkor még nagyközség volt, katolikus többséggel. Kis református gyülekezete, kis temploma van. Akkor már oda is alig-alig jártak, nagyon lefogyott a gyülekezet. De a feleségem olyan intenzív munkát folytatott ott, hogy megtelt a templom, gyülekezet lett, élet támadt Isten kegyelméből. Az a presbiter, aki mondta, mikor odakerültünk, hogy hamarosan be fogjuk zárni a templomot, örömmel látta, hogy mégsem. Ő volt az a presbiter, aki azt mondta a feleségemnek: ne beszéljen már itt a zsidókról, meg Jézusról! Erre mondta feleségem, hogy Jézus is zsidó volt meg az apostolok is. „Igen – felelt a presbiter –, De Jézus kitért, kikeresztelkedett!” Hát ilyen gondolkodással is találkoztunk. (Innen folyt. jav)

Átányban voltak érdekes helyzetek, veszélyes helyzetek is. Ha verekedést láttam az utcán, odamentem szólni. Egyszer egy este késelés történt a ház előtt, a Feleségem ment ki. Ő akkor bátrabb volt, mint én… vagy inkább: olyan volt, aki tudott hatni az emberekre.

Szépen épültek a gyülekezetek. Nem volt kimondottan gyülekezetépítő stratégiánk… Hogy egy gyülekezetben hogyan kell igazán dolgozni, azt a Feleségem jobban tudta, mint én, hiába tanultam teológiát én is, ő a gyakorlatban jobban benne volt. Úgy össze tudta fogni az embereket, meglátogatott mindenkit, akivel csak felvette a kapcsolatot. Olyan közvetlen, barátkozós stílusban tudott mindenkivel beszélni, hogy őt mindenki nagyon hamar megszerette. Vonzó személyiség volt, vonzotta az embereket, nem magának, hanem Krisztushoz. Ő hazulról hozta ezt, mert lelkész volt az édesapja, diakonissza az édesanyja, tehát lelkészcsaládból nőtt fel – én nem. Éntőlem ez távol állt. Hogy milyen egy lelkipásztori család élete, a lelkipásztori szolgálat, hivatás, ez nem volt nekem ismert – ő jobban tudta.

Végeztünk Átányban egy kis kultúr-missziót is. Igaz, ez csak a mellékterméke az evangéliumnak, nem ez a lényege. Mindig vágytam ilyesmire. A zene nagyon érdekelt kezdettől fogva. Gyerekkoromtól hegedülni tanultam, egy jó pár évig zenekarban is játszottam, még Debrecenben. Aztán, amikor lelkész lettem, abbamaradt, más kötött le, más munka, de minden, ami a zenével kapcsolatban megjelent, az mind érdekel: könyvek, az egyes zeneművek elemzése. Nagyon leköt a zene. Meglátni, hogy Isten milyen ajándékot adott a zenében az emberiségnek: ez egy csoda! Nem győzök betelni vele, annyi mindent kifejez, úgy érzem, hogy elmondhatatlan dolgokat fejez ki a túlnani világból.

Átányban tehát volt egy jó orgona, nagyon tetszett a hangja. Volt egy zenetanár a hevesi zeneiskolában, akivel jó kapcsolatban voltunk. Meglátogatott bennünket, tudta, hogy én is szeretem a zenét, meg a gyerekeink is ott tanultak zenét, így megvolt az ismeretség, a kapcsolat velük. Szabó Istvánnak hívták a zenetanárt. Egyszer azt mondta: Ezt az orgonát nézessük meg egy szakértővel, hozzáértő orgonistával, hogy érdemes-e ezen hangversenyeket tartani. Mondom: nagyon jó, erre vágyom már mióta! Kiderült, hogy Karasszon Dezső[44] – akit én is ismertem, akinek az édesapja Átányban volt segédlelkész egy ideig – évfolyamtársa volt a zenei középiskolában. Elhatároztuk, hogy megszólítjuk, felkérjük. Meg is hívtuk Karasszon Dezsőt, hogy nézze meg az orgonát. Végigjárta a környék orgonáit, s mondta, hogy az átányi a legjobb. Ezzel érdemes. Mondtuk: Dezső, jöjjetek bármikor! István is közreműködött, ő fuvolán játszott. Jöttek is több mint 10 éven át, nyaranta, komoly műsorral. Dezső mindegyik művet ismertette, hogy mire figyeljünk, hogyan született a mű, stb. Ez egy komoly kulturális esemény volt. Volt olyan év, amikor meghívta Faragó Laura énekesnőt. Máskor zenészeket: csellistát, hegedűst, fuvolást hozott magával Debrecenből. Nagy dolog volt ez ebben a kis hevesi faluban! Először megijedtem tőle, hogy nem lesz gyülekezet… de aztán mindig jöttek, érdekelte őket. Ünnepi eseménynek számított, komoly népművelő program volt. Heves városból – akkor még falu volt – is jöttek át, az ottani intelligencia nagy része eljött. Még Egerből is jöttek, hírét hallották Dezső orgonahangversenyeinek. Így ment ez több mint tíz éven át.

Átányban keményen tartotta magát a kommunista rendszer, vad kommunista vezetés volt a faluban. Igyekeztek akadályozni a szolgálatban. Figyelték, mikor tartjuk a konfirmációs ünnepséget, vagy valami más ünnepi alkalmat – és ugyanarra az időre ők is kreáltak valami ünnepséget. A hitoktatást teljesen száműzték. Hivatalosan megvolt az, ugye, be lehetett volna iratkozni, de mindenkit lebeszéltek róla. Behívatták előtte és lebeszéltek mindenkit. Úgyhogy nem volt. Gyerekistentisztelet címén tartottuk a parókián, vasárnaponként.

A helyi tanácselnöknek – aki egyben megyei pártfő is volt – a felesége egyháztag volt. Amikor ez az ember meghalt, egyházi temetést kért neki a felesége. A faluban nagy volt a felháborodás a kommunisták részéről. Utána a felesége ellen is, meg a sógora ellen is olyan hajsza folyt! Sokáig hallgattuk, visszajutott a fülünkben, hogy miket mondtak… A felesége azóta is egyháztag. Furcsa világ volt az.

Egyszer Átányban járt Kürti László püspök, a templom kétszáz éves ünnepségén. Ez volt az az alkalom, amikor négy pedagógus is eljött erre a rendkívüli ünnepségre. Egy templom 200 éves évfordulóját ünnepelni egy faluban – az egy esemény! Eljöttek, de utána meghurcolták, megrótták őket. Annyit kellett szenvedniük, hallgatniuk amiatt, hogy eljöttek arra az ünnepségre! Hát ez volt a diktatúra egyik megnyilvánulása. Egy pedagógus be nem tehette a lábát az egyházba, rossz példát mutatott a gyerekeknek. Pedig ez már a 80-as évek közepe táján történt.

Az is érdekes volt, hogy engem meghívtak hivatalból a falusi rendezvényekre, gyűlésekre, politikai gyűlésekre – hát én el is mentem. Tisztességből, úgy gondoltam, hogy illik elmenni. De senki nem mert mellém ülni. Inkább kihagytak üres székeket, ott ültem magam… mindenki elkóborolt, senki nem mert odaülni. Pedig nem nagyon szóltam hozzá a dolgokhoz, csak magamban bíráltam: miket beszélnek ezek össze-vissza… Később enyhült a dolog. A rendszerváltás tájékán, amikor új községházát építettek, akkor meghívtak, hogy az avatásnál mondjak is valamit – akkor már szóba álltak velem.

Átányban nagy, komoly presbitérium volt. Gacsal János volt a gondnok. Minden istentisztelet előtt megvártak a gyülekezeti teremben, együtt imádkoztunk és együtt indultunk a templomba, jöttek utánam szép sorban. Átány az ébredési falvak közé tartozott. Szikszai Béni többször evangelizált, voltak ott hívő, Bethániába járó, tartozó gyülekezeti tagok is. De volt egy tradicionális gyülekezet is, akikben – én úgy éreztem, hogy -, több van, mint vallásosság. Van bennük hit. Csak nem biztos, hogy az olyan, amilyet a felébredt hívő keresztények gondolnak. Talán nem azokat a szavakat használták… De láttuk, hogy egyházat szerető, Krisztust szerető emberek, komoly, istenfélő emberek. Ilyenek voltak a presbiterek is. Nagyon komoly emberek voltak, komolyan beszéltek az Isten dolgairól, az egyház ügyéről, nagyon szerették az egyházukat, láttam rajtuk. Rá van írva az arcukra. Idősebbek, fiatalabbak, de érett, komoly emberek voltak ezek.

Magam is változáson mentem keresztül ebben az időszakban. Átányban kezdtem el rendszeresen leírni a prédikációimat. Rávettem magam. Addig vázlatokat írtam. Éreztem: szükségem van rá. Ez nem azt jelentette, hogy kizárólag csak azt mondtam el, amit leírtam, hanem ha közben kaptam a szószéken valamit, akkor kibővítettem. De azt éreztem, hogy szükségem van rá, hogy magamat fegyelmezzem. Hogy végiggondoljam, hogy mit is kellene elmondanom. Szerettem volna a gyülekezetet is jobban megbecsülni azzal, hogy tényleg elkészülök. Hogy ne legyek készületlen. Ne kapkodjak. Éreztem, hogy nem elég a vázlat, éreztem, hogy kevés, amit én ott dadogok a szószéken… Le kell írnom most már, aztán ha ahhoz még ad valamit Isten, vagy azt esetleg át kell alakítanom, vagy ki kell hagynom – legyen.

Szerettek bennünket Átányban. Ez az igazság. Szerettek bennünket. Volt egy-két olyan, akit megrontott a kommunizmus… de sokan meg is változtak, elindultak a templomba. Éreztük, hogy szeretettel vesznek körül bennünket. Így is búcsúztunk el, szeretetben. Segítettek maximálisan mindenben. Költözésben is, minden vonatkozásban csak a szeretetüket tapasztaltuk. Látták, hogy eljött az idő, hogy tényleg nyugdíjba kell már jönnöm.

 

Gyermekeink, unokáink –  „amit tudtunk, megtettük, de nem a mi érdemünk”

Diósgyőrben született két gyermekünk. Ulla lányunk volt az első, hivatalosan úgy hívják, hogy Gabriella. Az Ulla név onnan jött, hogy 56 után föllelkesedtek irántunk a nyugati országok emberei, akik velünk éreztek, közöttük a finnek is. A Feleségemnek volt egy tanárnő ismerőse, akinek finn kapcsolatai voltak, Finnországról írt is könyvet. Ez a tanárnő mondta a Feleségemnek: van egy finn barátnőm, Ullának hívják, aki nagyon szeretne egy magyar gyereket keresztgyerekének – mi akkor vártuk Ullát és mondtuk: legyen Ulla! Aztán rajta ragadt a név, hogy Ulla. Csak családi használatú név, nincs anyakönyvezve. Később aztán megszakadt a kapcsolat ezzel a finn nővel. Először még leveleztünk, meg ajándékokat küldött, de találkozni nem találkoztunk vele. Ulla lányunknak három gyermeke van, két lány és egy fiú.

Pali fiunk a második gyerek. Ő is Diósgyőrben született. Pali 1980-ban – akkor már Átányban voltunk – disszidált, több teológussal együtt. Elegük lett már a kommunista rendszerből, látták közelről, papgyerekek voltak, lelkészgyerekek. Látták, hogyan bántak velük. Palinak az volt a terve, hogy Ausztráliába megy. Vele együtt szökött a már menyasszonyának tekintett leány, azóta a felesége, Szathmári Beáta. Kalandos volt a szökésük, az a csoda, hogy élve megúszták. Lelőhették volna őket. Jugoszlávia felé mentek, nem közvetlenül Ausztria felé; a hídon úgy szaladtak át, hogy azt hitték, lelövik őket a határőrök. Kijutottak Németországba, ott először diakóniai munkát végeztek. Pali fiunk a nyelviskola elvégzése után beiratkozott a teológiára Bonnban, el is végezte, csak a lelkészi vizsgát nem tette le. Azt mondta, nem akar német lelkész lenni. Próbáltuk hazahívni, hogy akkor legyen Magyarországon lelkész – de nem jött. Végül taxis lett belőle. Taxizott Bonnban, évtizedeken át. Ott született két gyerekük. A két unoka érdekes módon megtartotta őket egy helyben, nem sodródtak tovább. Ez a két gyerek már hazajött tanulni, hazai református gimnáziumokban érettségiztek. Mindketten gazdasági főiskolára mentek. Jonatán nagyon jó munkahelyet kapott, áttelepült Bécsbe, ennek már lassan két éve. Naomi szintén Bécsben van, ösztöndíjas. Ahogy a két gyermek Bécsbe került, a szüleik is oda települtek. Közelebb jöttek. Feleségemmel ez volt az álmunk, ezért imádkoztam, hogy ezek a gyerekek jöjjenek már közelebb hozzánk, mert olyan messze voltak, hogy alig láthattam őket. Azóta jönnek. Bécsből gyakrabban haza tudnak utazni.

A harmadik gyerekünk András fiam. Ő már Kelecsényben született. András a Debreceni Kollégiumba került, ahol Pali is végzett, de úgy félidő tájt valami diákcsínyt csináltak ott a társaival, és akkor kitették a kollégiumból. A városban kellett neki lakást keresnünk. Később – épp akkor kerültünk át Átányba – azt mondtuk: ennek a gyereknek nem jó ott magában, és áthoztuk a hevesi gimnáziumba. Oda fölvették, ott végezte a gimnáziumot. Teológiára szeretett volna menni, de a diákcsíny miatt nem vették fel. Azt mondták, hogy menjen egy évre próbaidőre, Tiszafüredre, a szeretetházba dolgozni. El is ment a fiú egy évre próbaidőre. De Néhány hónap után nem ő vágta a fát, hanem őrajta vágták a fát. Annyira kihasználták, hogy elege lett belőle. Elvégzett valami gépjárművezetői tanfolyamot, teherautó vezetői vizsgát tett és elment teherautó sofőrnek. Egy ideig sofőrködött, majd Pesten elvégzett egy nyomdatechnikusi tanfolyamot, azóta is nyomdagépműszerészként dolgozik. Ott ismerkedett meg a feleségével. Van 6 gyerekük, Szentendrén laknak. Legnagyobb lányuk Sára, népdalénekes.

Judit lányunk a negyedik gyermekünk, ő szintén Felsőkelecsényben született. Kisiskolás volt, mikor Átányba költöztünk. Hevesen végezte el a gimnáziumot. Judit lányunk teológiára jelentkezett az érettségi után. Férjhez ment, jöttek a gyerekek – ezért a második lelkészvizsgát már nem tette le. Mint segédlelkész, szolgált a szentendrei gyülekezetben. Onnan is ment rokkant-nyugdíjba, mikor megjött a betegsége. Agydaganata lett. Műtötték vele, és utána még 13 évet kaptunk… nem lehetett semmit tenni. Judit lányomnak négy fia lett. Bánata volt, hogy nincs egy lánya se, de Isten úgy kárpótolta, hogy Ullának mind a két lánya úgy szerette Juditot, meg Judit is őket, mintha a saját lányai lettek volna. Isten így kipótolta neki.

Még a legkisebb gyermekünk, Eszter is Felsőkelecsényben született, 73-ban. Ő, mint óvodás került velünk Átányba. Ő is a hevesi gimnáziumban végzett. Nagyon korán kiderült a zenei pályához való vonzódása. Szolfézstanár lett. Amikor elvittük felvételi vizsgára, a tanár behívott bennünket, hogy lássuk: hallás után lekottázta, amit a tanár játszott. Mondhatni abszolút hallása van. Debrecenben történt mindez. Ott ismerkedett meg a férjével, ő szintén zenész, fagott-tanár. A pomázi zeneiskolában dolgoznak. Nem lett gyerekük, örökbe fogadtak hármat és nevelik őket szépen. Ők is itt laknak, egy hajtásnyira.

Úgy érzem, hogy Feleségemmel együtt, át tudtuk adni a gyerekeinknek, hogy hitben éljenek. Volt is egy ilyen igénk, ígéretünk, hogy „a fiaid is hitben járnak”, és így lett: minden gyerekünk hitben él, hála Istennek. Amit tudtunk, megtettük, de nem a mi érdemünk. Igyekeztünk hitre nevelni őket: családi áhítatokat tartottunk, minden étkezéskor imádkoztunk, délben mindig elolvastuk az Igét, beszélgettünk is róla. Feleségem is foglalkozott a gyerekekkel, ő többet is, mint én. Annak örülök, hogy minden gyerekünk házasságot kötött, polgárilag és egyházilag is, és vállalták a gyermekáldást is, mindegyik a maga rendjén. Tizennyolc unokám van, hálás vagyok Istennek.

 

Az utóbbi 20 év – Pilisszentlászló

Őrizgetjük az álmunkat

1997 nyarán mentem nyugalomba, azóta, vagyis most huszonegyedik éve lakom itt. Egyből ide jöttünk a feleségemmel, úgy döntöttünk, hogy ide jövünk a gyerekeink közelébe. Öt éve özvegyültem meg.

Én Alföldi voltam mindig, mert Debrecenben születtem, ott nőttem föl, de a hegyvidéket is megszerettem. De ennek a helynek a klímáját nehezen szokom, itt mindig 5 fokkal hidegebb van, mint a városban. Télen-nyáron. Nyáron jó, mert a kánikulát mérsékli, de télen erősebben kell fűteni… Ami miatt mégis nagyon megszerettem ezt a helyet, hogy a gyerekeim itt élnek. Itt élek a közelükben, ami jó, mert minél idősebb az ember, annál jobban rászorul a szeretteinek a támogatására, segítségére. Mikor özvegyen maradtam, így nem volt probléma, hogy ki gondozzon tovább.

Amikor idekerültünk, beépültünk a faluba. Itt nincsen református gyülekezet, holott közel 100 református él a faluban, ami egy kis magja lehet egy jövendő gyülekezetnek. Feleségemmel együtt megálmodtuk: miért ne lehetne itt egy református templom, vagy kápolna, vagy gyülekezeti otthon ennek a néhány embernek? Mikor ide kerültünk, az orvosi lakásban tartottunk havonta bibliaórákat. Összejöttek az itteni reformátusok, akik érdeklődtek az Ige iránt. Egy idő után éreztük, hogy ez kevés. Meg észre is vettük, hogy nem jön mindenki szívesen, mivel magánházban van. Szívesebben vennék, ha lenne egy hajlékunk. Nos, akkor megálmodtuk, hogy csinálunk egy alapítványt. Elkezdődtek az adakozások, külföldről is: holland kapcsolataink vannak. Ők is támogatták, hogy vegyünk itt egy házat, legyen itt egy gyülekezeti hajlék.

Megálmodtuk, létrejött az alapítvány 2003-ban, tehát már 15 éve, és akkor meghallotta a katolikus plébános, hogy miben gondolkozunk, hogy itt legyen egy református templom. Azt mondta: addig is gyertek ide a kápolnába, amikor akartok, érezzétek magatokat otthon! Nagyon ökumenikus szívű ember volt ez a plébános, nagyon jó kapcsolatban voltunk, látogattuk egymást, beszélgettünk egymással, sőt meghívott egyszer prédikálni a misére, éppen egy nagypénteken – ő tudta, hogy a reformátusoknak nagy ünnep a nagypéntek, nagyobb, mint náluk. Akkor prédikáltam a katolikus templomban. Azután az Ökumenikus Imahetet[45] is megtartottuk rendszeresen, minden januárban. Tehát ő felajánlotta ezt a kápolnát és azóta minden hónap utolsó vasárnapján ott összegyülekezünk. Ez egy 40-50 főt befogadó kis kápolna a falu közepén. Harminc, harmincöt fő van jelen az alkalmainkon minden hónapban.

Hivatalosan a szentendrei gyülekezet szórványa vagyunk. Az ottani lelkész azt mondta: vagytok ott négyen lelkészek – a Feleségem, Ulla lányom, Judit lányom, aki meghalt, meg én magam – tartsátok ti az alkalmakat! Mi vállaltuk, de hogy ne minket halljanak örökké, elkezdtünk hívogatni ismerőseink köréből, nyugdíjas lelkészek köréből, fiatalokat, időseket így rendszeresen, minden hónapban jöttek ide mások is prédikálni. Itt prédikált már a Kálvin téri lelkész, Molnár Miklós[46], Bolyki János[47], Szűcs Ferenc[48] professzorok… Valaki itt azt mondta, aki járt az alkalmainkra, egy egyetemi tanár: itt az ország legjobb igehirdetőit lehet hallani! – ebben volt valami igazság, válogatott társaság jár ide. Ezt azóta is tartjuk.

A templom-álmunk egy kicsit megállt. Voltak adakozások, a község is támogatott bennünket, de ami van, az kevés egy templomra. Most úgy döntöttünk, hogy az alapítványt vegye át a Szentendrei Egyházközség, hiszen oda tartozunk szórványként. Ravasz László mondta, hogy az egyházat missziósítani kell, a missziót pedig egyháziasítani kell. Ezt az alapítványt egyháziasítani kellett – valahogy így. Most a gyülekezet építése a fő cél, először a lelki házat kell építeni, ha van igény rá, aztán utána jelentkezhetünk a templomért is.

Egyelőre őrizgetjük az álmunkat. Én úgy gondolkozom erről, hogy ha Istennek van egy ilyen gondolata, terve, hogy itt legyen egy református gyülekezeti ház vagy központ, akár templom vagy kápolna, akkor az hosszútávon is épülhet, nem muszáj a mi időnkben… Eltelhet 50-100 év is, amíg az meglesz, majd az utódainknak. Istennek van ideje arra akkor is, ha mi már nem leszünk… Kicsit most megállt, megfeneklett a dolog, de én meg vagyok nyugodva.

Már tavaly mondtam a gyülekezetnek, hogy úgy érzem, nekem már nehéz istentiszteletet tartani, igét hirdetni… az életkorom miatt is, és meg is van írva: mindennek rendelt ideje van… nekem lejárt a szavatosságom. Akkor tiltakoztak, de most újra szólok, megint elmondom, hogy már itt az idő, fogadják el. Ez nem azt jelenti, hogy fel vagyok mentve a tanúságtétel, bizonyságtétel alól, mert amíg él az ember, vele jár a keresztyén ember életével, tehát „lesztek nékem tanúim a föld végső határáig” – ebbe nemcsak a földrajzi végső határ, hanem életünk végső határa is beleérthető. Azt mondja Péter apostol a levelében, hogy „legyetek készek mindenkinek megfelelni, aki számon kér a bennetek levő reménységről”, tehát bármikor készen kell lenni az embernek a hitét megvallani. De egész más egy beszélgetésben, mint egy istentiszteletet végig vezetni, tartani…  ez más. Ennek van vége, úgy érzem.

Csináltam 43 évig a gyülekezetekben, a nagykállói, Diósgyőr-vasgyári, a felsőkelecsényi, átányi gyülekezetekben és csinálom itt 20 éve, mert amikor idekerültünk, még elég friss voltam ahhoz, hogy helyettesítsem a szentendrei lelkészt. Sokszor temetéseket, meg esketést is átadott. 43 év plusz 20, az elég már. 63 évig prédikálni, istentiszteletet tartani… Ebben az évben éppen 70 éve annak, hogy első istentiszteleti szolgálatomat végeztem, 70 éve. Akkor még nem is voltam teológus, csak negyedéves tanítóképzős. Most, 70 év után úgy érzem, be kéne fejezni. Ennyi év után visszatekintve hálát adok Istennek, hogy megérhettem, hogy erre engem alkalmassá tett.

 

Intelem és hálaadás

„Magam is csodálkozom… Csak Istent tett rá képessé.”

Titok ez az egész szolgálatunk. Nemcsak az élet maga egy nagy titok, egy csodálatos ajándék és küldetés… a szolgálatunk is. Üzenem az ifjú lelkésznemzedéknek, hogy mindenekelőtt az Igére, Isten szavára figyeljenek, Őt figyeljék, hogy Ő mit mond, Ő eligazítja őket a szolgálatban. Arra figyeljenek, hogy Isten mire indítja, vezeti őket… Aztán: igyekezzenek minél inkább a kapcsolatokat építeni a gyülekezet tagjaival, legyen a vezérlő elvük a szeretet, szeressék a rájuk bízott embereket! Szeressék az Urat mindenek előtt, mert bármilyen bukdácsoló volt is Péter, az Úr Jézus rábízta a juhait, amikor megvallotta szeretetét… Szeressék az Urat, és akkor Isten rájuk bízza a nyájnak azt a részét, amit ők kapnak. Az Urat szeretve szeressék a nyájat is, tehát igyekezzenek szeretetben minél inkább közel kerülni az emberekhez és hordozni őket minden gondjaikkal, bajaikkal együtt, erre figyeljenek. És természetesen tanuljanak tovább! Igaz a mondás, hogy jó pap holtig tanul, igaz, hogy állandóan képezni kell magát az embernek a mai világban, mert lemarad. Igyekezzenek menet közben is tanulni, olvasni! A legelső: az Igét olvassák minden nap, elmélyedve tanulmányozzák az Igét, arra figyeljenek, amit ott Isten mond és amire isten vezeti őket. Ha így tesznek, Isten megadja a gyümölcsöket.

Én 43 évig voltam gyülekezetekben, 20 éve pedig itt próbálkozunk, a magunk módján, a szórványban valamit tenni, ha már itt vagyunk… Visszanézve azon csodálkozom, hogy tudtam én mindezt megtenni? Hogy voltam én erre képes? Ez igaz, hogy én azokban a gyülekezetekben el tudtam mindezt végezni, mindazt, ami ott rám bízatott? Csodálkozom rajta: hogy lehetséges ez? Teljesen alkalmatlannak tartom most is magamat, ahogy akkor se tartottam magam alkalmasnak igazán, de elfogadtam, hogy Isten engem oda rendelt és rábíztam magam. Most még inkább csodálkozok, hogy így el tudtam végezni? Tudtam embereknek szolgálni és el is fogadták? Tudtam hirdetni az evangéliumot, az Igét kereszteléskor, temetéskor, esketéskor, konfirmációkor, különböző alkalmakkor? Hogy lehetséges ez? Magam is csodálkozom… Csak Istent tett rá képessé. Valahogy Ő munkálkodott rajtam, használt eszközül, de én magamat olyan semminek érzem azóta is.

Csak az az Ige jut eszembe, hogy: „Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok”, tehát: minden kegyelem – ez az Ige erősödött meg bennem, hogy „kegyelemből hit által”…  minden kegyelem, az egész élet Isten nagy ajándéka, kegyelem…

 

Jegyzetek

[1] szombat esti gyertyagyújtás. A vallásos zsidók minden héten ünneplik a Shabbatot, a nyugalomnapot (szombatot). Mivel Isten a maga képére teremtette az embert, az embernek is meg kell pihennie a hetedik napon, mint ahogy ezt Ő tette a teremtés hat napja után. A Shabbat pénteken a naplementével – az esti csillag feljövetelével – kezdődik, és szombat alkonyatig tart. Ilyenkor semmilyen munkát, sőt semmi olyan cselekedetet sem szabad végrehajtani, ami munkavégzéshez vezet. A shabbati gyertyagyújtás a családok otthoni rituáléja a zsinagógában végzett péntek esti istentisztelet után. Legalább két gyertyát kell meggyújtani, de van, aki minden gyermeke születésekor hozzátesz még egy gyertyát. Gyertyát gyújtani és a gyertyára áldást mondani a nők dolga. Először két kezükkel tesznek három kört a gyertyaláng fölött, majd szemüket eltakarva (héber vagy jiddis nyelven) mondják: „Áldott légy Örökkévaló Istenünk, a Világ Királya, ki megszenteltél minket törvényeiddel és megparancsoltad a szombati gyertyagyújtást”. A kislányoknak olyan idős koruktól (általában hároméves kortól) kezdve kell megtanítani az áldást, amikortól már édesanyjuk után tudják mondani a hallott szöveget. A gyertyagyújtást ünnepi vacsora követi, amit a borra mondott áldással kezd a házigazda, majd rituális kézmosás következik újabb áldás kíséretében. A kézmosás után addig nem szabad megszólalni, amíg el nem hangzik az áldás a két barcheszre [ünnepi fonott kalácsra] is, és legalább egy falatot mindenki meg nem evett belőle. A barcheszeket le kell takarni, és úgy mondani az áldást. Azért kell belőlük kettő, mert a 40 éves pusztai vándorlás során péntekente mindig két adag mannát adott az Úr, hogy szombaton ne kelljen összeszedni a frissen hullott adagot, letakarni pedig azért kell, mert a harmat belepte a mannát. Az áldás elmondása után megsózzák a barcheszt, mert a vacsoraasztal az oltárt jelképezi a jeruzsálemi Szentélyben, ahol mindig bemutattak sót minden áldozattal. (Forrás: Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások. Makkabi Kiadó, 1995., első kiadás: Budapest, 1940.)

 

[2] A debreceni zsidóság deportálása. Debrecen zsidó lakossága a századfordulóra az ország második legnagyobb vidéki közösségévé fejlődött, lélekszáma 1920-ban 10 170 fő, aránya az összlakosság 9,8%-a volt. A városban az évtizedek során kiemelkedően jó zsidó-keresztény együttélés alakult ki, a zsidóság látványosan gyarapodott és asszimilálódott. Életfeltételeiket alapvetően megváltoztatta 1938-tól a zsidótörvénykezés megindulása, azonban a német megszállásig a debreceni zsidóság viszonylagos biztonságban élt. Családjaikra a legnagyobb terhet a munkaszolgálat intézménye rótta. 1941-1944 között a város izraelita férfi lakosságának több mint egynegyedét, összesen mintegy 1000-1200 főt köteleztek munkaszolgálatra. A debreceni munkaszolgálatos századok száma elérte a tízet, többségüket 1942-ben a 2. magyar hadsereggel a Donhoz vezényelték, ahol 1942-43 telén szinte teljesen megsemmisült a 106/2. és a 106/3. számú alakulat.

1944. március 21-én az Eichmann-kommandó egyik vezetője mindössze két tucat emberrel érkezett a városba, hogy előkészítse a zsidóság deportálását. Április közepén rendelet született a zsidó vagyonok kötelező bejelentéséről és zár alá vételéről. A németek és a helyi karhatalom 1944. április elején, jóval a városi gettó létrehozása előtt, a Debrecen melletti Hajdúszentgyörgy-pusztán túsztábort állított fel. Ide szállították a zsidó közösség több tekintélyes személyiségét azzal a céllal, hogy megelőzzék a gettózás és a deportálások során várható szökéseket és az egyéb akciókat. Debrecenben 1944. május 9-én a város nyugati részén fekvő történelmi zsidó negyed területén két tömböt jelöltek ki a gettó számára. A beköltözésre hat nap állt rendelkezésre.

 

A IV. zsidótlanítási műveleti zónaként nyilvántartott debreceni és szegedi csendőrkerületben 1944. június 16-án kezdődött el a koncentráció második szakasza, a gettók felszámolása és a gyűjtőtáborok felállítása, a deportálás. A debreceni gettó lakóit a Serly-féle téglagyárban kialakított gyűjtőtáborba telepítették, ahol 7 ezer főnyi tömeget zsúfoltak össze. Ahhoz közel, az új városi téglagyárba szállították a Hajdú megyei vidéki zsidóságot, összesen 5673 főt. A debreceni és a Hajdú megyei vidéki zsidóságot négy szerelvénnyel szállították el. Az első szerelvény június 25-én egyenesen Auschwitzba ment. A debreceni zsidók első csoportját és a vidéki zsidók maradék részét június 26-án a második szerelvénnyel eredetileg szintén Auschwitzba indították, de a vasúti sínek bombázása miatt a vonatot Kassa előtt Bécs felé fordították, amely végül a Bécs melletti Strasshofban kötött ki. Egyenesen Strasshofba indult június 27-én a debreceni zsidók második egységét szállító harmadik szerelvény. Végül június 28-án a negyedik szerelvény Auschwitzba szállította a debreceniek harmadik csoportját, amely főleg betegekből, gyengélkedőkből és idős emberekből állt. A Debrecenből induló négy szerelvénnyel összesen 13 084 főt deportáltak, ebből 7411 főre tehető a debreceni zsidók és a zsidó származásúak létszáma. A debreceni zsidóság vesztesége a deportálások és a munkaszolgálat következtében 4028 főre, az egész közösség 49,5%-ára tehető. A közösség másik fele az ausztriai táborokban átvészelte a vészkorszakot. (Forrás: Prepuk Anikó: A kirekesztéstől a deportálásig. (részletek) História, 2004. 2-3. sz. pp. 32-38.)

 

[3] ébredés: a kortárs protestáns teológusok racionalista, bibliakritikus, teológiai liberalizmust képviselő nézeteivel szembenálló, a református egyházi élet megelevenedését szolgáló mozgalom a 19. századtól. Azt a célt tűzte ki, hogy a hittételek puszta elfogadása, az egyházhoz tartozás társadalmi kötelezettségnek tekintése, a szertartásokon történő tradicionális részvétel helyett öntudatos, elkötelezett és érzelmileg motivált keresztyének közössége legyen a református egyház. Az európai református hitébredési mozgalmak hatása Magyarországra a 19. század második felében, illetve a századfordulón a német pietizmus és angol belmissziós mozgalmak közvetítésével érkezett. A Magyar Református Egyházon belüli ébredési mozgalom nem volt egységes szervezet vagy csoportosulás. Egyrészt számos pietista kegyességű ember tartozott ide, akik az egyházszervezeti kérdések vagy az egyház társadalmi feladatai iránt nem igazán tanúsított érzékenységet, másrészt olyanok is, akik teológiailag is megpróbálták megragadni az új kérdéseket, és megoldásokat kerestek a társadalmi problémák megoldására. A Bethánia CE Szövetség jelentős szerepet játszott az ébredés evangelizációs, missziós tevékenységeiben, de még számos evangéliumi, élő hitű szervezet tevékenykedett benne igen aktívan, például a Soli Deo Gloria, a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Lorántffy Egylet, a Keresztyén Ifjúsági Egylet. Maga a hivatalos egyház is rész vállalt a misszióból, különösen 1945-1948 között.

 

Az ébredési mozgalmak egyik irányzata egyesületi jellegű, radikális, egyházközi, vagy egyházak feletti – azaz „interkonfesszionális” – módon, a másik erősen konfesszionális jelleggel, az ún. történelmi kálvinizmus oldaláról igyekezett elérni ugyanazt a célt. A belmissziós egyesületek egyletek (Bethánia, SDG) nagyobbrészt már a századforduló táján létrejöttek, míg a bizonyos mértékig korábbi hollandiai mintára épülő történelmi kálvinizmus az 1920-as évektől állandó harcban állt a Sebestyén Jenő által „általános keresztyén”-nek nevezett belmissziós csoportokkal és törekvéseikkel. A református egyházhoz csak laza szálakkal kapcsolódó, de azért benne élő irányzatok közötti harcok igen sok energiát emésztettek fel, ugyanakkor az a veszély is fenyegetett, hogy egyesületi keresztyénségbe megy át a történelmi egyház minden értéke, maga az egyház pedig üres, hagyományos keret marad csupán. E kettős veszélyt Ravasz László (1921-től dunamelléki püspök) már az 1920-as évek derekán felismerte. Szállóigévé lett híres programja: „Az egyházat missziósítani, a missziót egyháziasítani kell”. Ravasz László vágya az volt, hogy a Református Egyház égisze alatt működjenek ezek a szervezetek, csoportosulások. “Egyházunk minden vezetője érezze és higgye el, hogy azok a bibliakörök, szövetségek, evangéliumi közösségek, a felébredt hívek a maguk imádságaival és ezen keresztül munkálkodó isteni erőkkel ott állnak mögöttünk.” (Ravasz László XXV. püspöki jelentéséből: A református egyház reformációja. In: Magyar Református Ébredés, 1946/24. 2. o.)

 

A második világháború megrázkódtatásai és veszteségei után az ébredési mozgalmak új erőre kaptak, 1945-1949 között valóságos ébredési hullám vette kezdetét Magyarországon. Konferenciák – volt, amikor az országban egyszerre nyolc-tíz helyen –, csendeshetek, bibliaiskolák és evangélizációk sora követte egymást. A nyári táborok legtöbbször Tahiban, Berekfürdőn, Miskolc-Tapolcán és Alcsúton zajlottak (ezek a helyek ma is a Református Egyház táboroztató központjai). A kommunista hatalom nyomására a református egyház 1949-50-ben sorra szüntette meg az ébredésben jelentős szerepet játszó egyesületeket, minden eszközzel korlátozta a templomi igehirdetésen kívüli missziós munkát, valamint a gyülekezetek és lelkészeik egymás közti kapcsolatait. 1950-ben az Országos Református Missziói Munkaközösséget és annak munkaágait is megszüntették, helyét az újonnan alakított Konventi Missziói Bizottság vette át, mivel a missziói munka egészének egyházi szervezetbe való átültetését tűzték ki céljául. A missziói munkának két új dokumentum szabta meg az irányát: az új “Missziói Szabályrendelet” (1952) és a “Testvéri Izenet” (1950), melyek központosított és ellenőrzött keretek közé szorították – vagyis gyakorlatilag ellehetetlenítették – a missziós munkát, amivel az (egyesületeiktől már megfosztott) ébredési mozgalmakat és képviselőiket kívánták ellenőrzés alá vonni, illetve működésükben tovább korlátozni. Az 1953-tól érzékelhetővé vált politikai enyhülés, a református egyházon belül 1955-től megerősödő megújulási törekvések és az 1956-os forradalom hatására 1957-58 során egy második ébredési hullám bontakozott ki Magyarországon, melyet jelentős központjairól „szabolcsi ébredésnek” is neveznek. Bár az Állami Egyházügyi Hivatal és a politikai rendőrség – a forradalom után ismét vagy újonnan hatalomba helyezett kollaboráns egyházvezetés aktív asszisztálásával – folyamatosan figyelte, akadályozta a gyülekezetek hitéleti aktivitását és kapcsolatait, az ébredési mozgalom hatása, elsősorban kisebb, helyi csoportokban ismét érzékelhetővé vált. (Források: Csohány János: Simai Erdős József. Egyháztörténeti Szemle, 2009. 12. évf. 3. szám, Árgyelán Erzsébet: Ébredéstörténet a Magyarországi Református Egyházban 1945 és 1950 között; http://www.parokia.hu/publikacio/cikk/103/oldal/14/, Kiss Réka: Protestánsok lehetőségei Magyarországon – az „oszd meg és uralkodj” elve és gyakorlata. In: Balogh Margit (szerk.):Regionális és nemzeti identitásformák a 18–20. századi magyar és szlovák történelemben. Felekezetek, egyházpolitika, identitás. Budapest: Kossuth Kiadó, 2008.)

 

[4] Keresztyén Ifjúsági Egyesületet (Young Men’s Christian Association – YMCA) George Williams alapította 1844-ben. Alapdokumentuma az ún. Párizsi Alap 1855-ből. A világméretű mozgalom taglétszáma mára meghaladja a 45 millió főt. Első magyarországi szervezete 1883-ban alakult meg Budapesten KIE (Keresztyén Ifjak Egyesülete) néven. A második világháború után feloszlatott szervezetet 1990-ben alakították újra Magyarországi Keresztyén Ifjúsági Egyesület (MKIE) névvel az 1883-1948-ig működött Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) és az 1904-1948-ig működött Keresztyén Leányegyesület (KLE) jogutódjaként. (Forrás: http://www.kie.hu/portal/index.php?option=com_frontpage&Itemid=1)

 

[5] Bethánia Egyesület: A CE Szövetséget Francis E. Clark, portlandi presbiteriánus lelkész indította el gyülekezetének 58 fiataljával, akik 1881.febr.2-án nyilatkozat aláírásával arra kötelezték el magukat, hogy Megváltójukat, Jézus Krisztust akarják életükkel szolgálni, és ebből a célból egy keresztyén közösségben, ifjúsági szövetségben együtt kívánnak munkálkodni. A mozgalom első célkitűzése az ifjúsági misszió, azon belül pedig azzal az elhatározással indul, hogy megtartsa a hitre jutott fiatalokat a gyülekezetben és a hitben. A CE Szövetség gyorsan elterjedt először Amerikában, majd az egész világon. Magyarországon 1900-ban Szabó Aladárné először egy gyermekszövetséget alapított. Szabó Aladár, dr. Kecskeméthy István teológiai tanárok és mások 1903-ban alapították meg a Bethánia Egyletet, és kérték annak felvételét a CE Világszövetségbe. A Bethánia Egylet, bár megalakulásában az említett lelkészek döntő szerepet játszottak, alapvetően mindig laikus mozgalom volt. Igyekezett a CE mozgalomra jellemző módszereket (evangelizációk, konferenciák, csendesnapok, bibliaórák, vasárnapi iskolai munka, személyes lelkigondozás stb.) nálunk is meghonosítani. Az Egylet célja: a keresztyén könyörülő szeretet gyakorlása és az igazi keresztyén élet felvirágoztatása. A Bethánia Egylet csoportjai (Szabolcs, Borsod, Dél-Magyarország, Budapest és környéke) ébredési gócokká váltak. 1950-ben politikai nyomással a Bethánia Egyletet feloszlatták.1990. március 31-i dátummal Bethánia CE Szövetség néven – mint a Bethánia Egylet jogutódját – társadalmi szervezetként újra bejegyezték, és még abban az évben újra felvételt nyert a CE Világszövetségbe. (Forrás: http://www.parokia.hu/lap/bethania-ce-szovetseg/cikk/mutat/bemutatkozas/) Az 1920-as évek elején több oldalról is megindult, a református egyház megújulását célzó és szolgáló kibontakozási kísérlet, az ébredési mozgalom egyik irányzata egyesületi jellegű, radikális, egyházközi, vagy egyházak feletti „interkonfesszionális”, vagy általános keresztyén úton, a másik erősen konfesszionális, az ún. történelmi kálvinizmus oldaláról igyekezett megközelíteni és elérni ugyanazt a célt. Az interkonfesszionális, belmissziós egyesületek, egyletek (Bethánia, SDG) nagyobbrészt már a századforduló táján létrejöttek. (…) A bizonyos mértékig korábbi hollandiai mintára épülő történelmi kálvinizmus a kálvinista világnézet politikai vetületét is igyekezett megvalósítani. A történelmi kálvinizmus állandó harcban állt az általában interkonfesszionális elveket valló, Sebestyén Jenő által „általános keresztyén”-nek nevezett belmissziós csoportokkal, mozgalmakkal, törekvésekkel. A református egyházhoz csak laza szálakkal kapcsolódó, de azért benne élő különböző irányzatok, egyesületek közötti, gyakran egymás ellen (is) folyó harcok igen sok energiát emésztettek fel. Az a veszély is fenyegetett, hogy az egyesületi keresztyénségbe megy át a történelmi egyház minden értéke, maga az egyház pedig üres, hagyományos keret marad csupán. E kettős veszélyt Ravasz László (1921-től dunamelléki püspök) már az 1920-as évek derekán felismerte, s kimondta, hogy a megszervezett és teljesen kiépített gyülekezeti élet a belmisszió. Az interkonfesszionális belmisszió munkatársai, evangélizátorai mindenkor valamelyik élő konfesszionális öntudatos, hitvalló tagjai legyenek, s az általuk felkeresett és megmentett lelkeket mindig vezessék el Jézus Krisztus valamelyik élő, történelmi, konfesszionális egyházához. Szállóigévé lett híres programja: „az egyházat missziósítani, a missziót egyháziasítani kell”. (Forrás: Ladányi Sándor: A református egyház (1919–1944). In. Magyarország a XX. században (főszerk. Kollega Tarsoly István) Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000)

 

[6] Vajda Mária a második világháború előtt a Bethánia CE Szövetség debreceni csoportjának vezetője volt. A Vajda család Átányból költözött Debrecenbe, otthonukban, majd hamarosan a város más pontjain is bibliaórákat, imaórákat tartottak. Szoros, baráti kapcsolatban álltak Molnár Mária misszionáriusnővel is. Vajda Mária egyik húga Borbély Béla, másik lánytestvére Békefi Benő felesége lett. A második világháború után kibontakozó országos ébredési mozgalomban  Vajda Mária aktívan vett részt. Asztalos Zoltán, ny. alsóvadászi lelkipásztor így emlékezik rá: „Amikor (…) csatlakoztam a CE Szövetséghez, lelkileg közel kerültünk Vajda Máriához, akit mi csak „Mariska néninek” neveztünk. Nekünk fiataloknak ő volt a lelki édesanyánk. Mindent meg lehetett vele beszélni”. (Asztalos Zoltán: Molnár Mária, a vértanú. http://liebenzell.hu/KHir/2011_05_internetre.pdf)

 

[7] Szabó Mihály (1908-2000): jogász, törvényszéki bíró, a Bethánia Szövetség debreceni közösségének vezetője. Jogi tanulmányait Szegeden végezte. 1939-ben Debrecenbe helyezték az ügyészségre, majd az ítélőtáblán volt táblabíró, 1945 után pedig törvényszéki bíró. Feleségével együtt hallgatták Békefi Benő református lelkész igehirdetéseit, és mindketten élő hitre jutottak. Debrecenbe kerülve rögtön bekapcsolódott a Református Egyház és a Bethánia Szövetség életébe. Elvállalta a kistemplomi egyházrész főgondnoki megbízatását, és a Bethánia CE Szövetség vezetését. Később zsinati tag is lett. Az ébredési időkben hetenként több alkalommal végzett evangélizációs igehirdetéseket eleinte a Nagytemplom tanácstermében, majd a Kollégium Oratóriumában és a Kistemplomban. A környező, sőt távolabbi falvak, városok lelkészei, közösségvezetői is gyakran meghívták őt, hogy evangélizációs heteken, konferenciákon, csendes-napokon szolgáljon. 1950-ben egyházi és közösségi munkája miatt áthelyezték Budapestre a legfelső ügyészségre, majd megfosztották hivatalától. Szegedre ment, ott mint ügyvéd és jogtanácsos dolgozott. Itt élt és szolgált élete végéig. (Forrás: Megemlékezés Dr. Szabó Mihályról, In: Lelki Ébresztő, a Biblia Szövetség hírlevele, X. évfolyam 4. szám 2000. április)

 

[8] szupplikáció: A magyarországi protestáns egyházak az ellenreformáció után (az egyházi adó szedésének tilalma, a megszüntetett stóla stb. miatt) önkéntes adományokból, felajánlásokból tartották fenn magukat. Államsegélyt, illetve településüktől kisebb földbirtokot az egyházközségek csak a 19. század második felétől kaptak. Egyes kollégiumok az egyházközségek jóvoltából (Debrecen), mások fejedelmi adományokból (Nagyenyed, Sárospatak) fedezték működésüket. A kifejezetten diákjóléti és iskolafenntartó adományokat maguk a diákok gyűjtötték a legációk, szupplikációk alkalmával. Ez utóbbi két jövedelemszerző kiszállási formát előbb 1784-ben tiltotta meg a császár, majd jó száz évvel később maga a református konvent törölte el, idejétmúltnak ítélve. A sárospataki Köziskolai Szék 1945 nyarán visszaállította a szupplikáció intézményét, egyben határozott újbóli megszervezéséről. Már az 1945-ös jegyzőkönyvekből, a zempléni főispánhoz írott levélből kiderül, hogy a szupplikáció hagyományának újjáélesztését a szükség, az elvesztett alapítványok legalább részleges pótlásának igénye tette indokolttá. Ugyanakkor a világháború utáni lelki ínséges időkben a kollégium vezetése azt is fölismerte, hogy a szupplikációs kiszállás egyben igehirdetés, szolgálat is. Ezért vezették be a több hetes szupplikációs előkészítőt és az eskütételt is, amelynek révén a diákság átérezte saját felelősségét. A csoportok professzor, tanár vezetői, teológusai prédikációval, köszöntő beszéddel, a diákok műsorral, ének- és zeneszámokkal készültek, többször iratterjesztést is végeztek. A szupplikáció újraindításakor kijelölt körzetek, az ún. spárták a korábbiaknál nagyobb területet, szinte az egyházkerület egészét lefedték. (…) A gyűjtőutak bevételeit a három intézmény – a gimnázium, a tanítóképző és a teológia – és diákjai között arányosan osztották el; volt úgy, hogy a Nagykönyvtár, egy-egy szertár bővítését vagy az imaterem felújítását is ezekből a pénzekből fedezték. (Forrás: Bilkay Ruth – Laczkó Gabriella: Szupplikáció a Sárospataki Református Kollégiumban 1945–1951, Acta Patakina X., Sárospatak, 2002.)

 

[9] Török István (1904-1996): református teológus. A Pápai Református Kollégium, majd a Debreceni Tudományegyetem teológiai tanára, a Budapesti és a Kolozsvári Református Teológiai Fakultás tiszteletbeli doktora, a Societas Ethika alapító tagjainak egyike, a Debrecen Árpád téri Református Egyházközség presbitere. A debreceni Tisza István Tudományegyetem Teológiai Fakultásán végzett 1927-ben. 1927-1929 között a berlini, majd a münsteri és magdeburgi egyetemen mélyítette el ismereteit. Hazatérte után a pápai gimnáziumban pályázta meg és nyerte el a helyettes vallástanári állást. Egy év múlva teológiai akadémiai óraadó, helyettes, 1932-tõl kezdve pedig nyilvános rendes tanár. Debrecenben benyújtott doktori értekezését – „Barth Károly teológiájának kezdetei” – 1932-ben summa cum laude fogadták el. 1941-től a Debreceni Tudományegyetem Etikai, majd a II. világháború után a Dogmatikai Tanszékét is vezette. Az 1956-os forradalom idején játszott szerepe és kritikai szelleme miatt 1957-58-ban tanulmányi szabadságot kapott, majd az etika előadásait másra bízták. Nyugdíjaztatására 1968-ban került sor. Hűséges tanítványai azonban rendszeresen látogatták, sőt a Tiszáninneni Református Egyházkerületben kialakítottak ^egy olyan kört, amelyik időről-időre meghívta, hogy aktuális kérdéseik megoldásában útmutatást kérjen és kapjon tőle – ezek voltak az ún. „fekete konferenciák” Két tankönyve, a Dogmatika és az Etika Amsterdamban jelent meg 1985-ben, ill. 1988-ban magyar nyelven. (Forrás: Barcza József: Dr. Török István emlékezete; Confessio, 1996/3.)

 

[10] Szabó László Ambrus 1951-1957 között a Debreceni Teológiai Akadémia Ökumenikai Tanszékén tanársegéd, 1958-1960-ig tanszékvezető docens. 1964-1966 között, valamint az 1973/74-es és az 1982/83-as tanévben dékán, 1962-tól 1964-ig, 1976-tól 78-ig, valamint az 1983/84-es tanévben a Teológiai Akadémia prodékánja volt. (Forrás: http://digit.drk.hu/?m=lib&book=2&p=7)

 

[11] legáció [lat. kiküldés, küldetés] A legátusok eredetileg a Római Birodalom szenátusa, később császára által idegen országokba küldött követek, más esetben a tartományi helytartók mellé rendelt tisztviselők voltak. A középkortól kezdve a pápa – rendszerint bíborosi rangú – követét nevezik legátusnak, aki saját személyében képviseli a római katolikus egyház és a vatikáni állam fejét. Iskolatörténeti jelentése: református teológiai főiskolai vagy kollégiumi hallgató kiküldése főbb ünnepekkor igehirdetési és adománygyűjtési céllal. „A legáció intézménye a református közéletben jól ismert, mert nagyobb ünnepeink szinte elképzelhetetlenek a legátus jelenléte nélkül. Arra már csak az idősebbek emlékeznek, hogy ez az intézmény eredetileg kétszintű volt. Létezett a nagylegáció és a kislegáció. A legátusokat azok a református kollégiumok küldték a gyülekezetekbe, amelyekben teológusokat is képeztek. A nagylegátusok – mint ma is – teológusok voltak. A nagylegátus templomi szolgálata idején a kislegátus, aki az akkori nyolcosztályos gimnázium alsó tagozatos, 10-14 év közötti kisdiákja volt, egy helyi hasonló korú fiú kíséretében minden református családhoz bekopogott és rövid verses imával köszöntötte az egybegyűlteket. A nagylegátus javadalma, a legátum, a perselypénz volt, a kislegátus legátuma pedig a versmondás után kapott jutalompénz”. (Forrás: Dr. Szijj Ferenc: A legáció; http://www.suavis.com/lap/hethatar/ujsag/cikk/mutat/4981/?i=852) A legáció hagyománya majd’ 400 évre nyúlik vissza. Zólyomi Dávid háromszéki kapitány 1630-ban kelt adománylevele szerint az erdélyi főúr elvárta, hogy a Debreceni Kollégiumnak szánt adományai átvételére a diákok képviselői a sátoros ünnepeken ünnepi követségbe utazzanak birtokára. Ezek az utazások tekinthetők a legáció kezdetének. Később a legáció általános szokássá bővült. A Debreceni Kollégium a három sátoros ünnepen diákjait igehirdetői szolgálatra küldte (legáció = kiküldés) a gyülekezetekbe, amelyek a Kollégium, később a Kollégium és a legátus (= a küldött) anyagi támogatására gyűjtést rendeztek, és a legátumot (= az összegyűlt adományokat) az ünnep végeztével a diáknak átadták. Az 1990-es évek elején a Kollégium a hallgatók javára a gyülekezeti támogatásnak erről a formájáról ugyan lemondott, ám annak egyetemi rangú tagozata továbbra is nagy hangsúlyt fektetett a leendő lelkészek szakmai gyakorlataként a hagyomány ápolására. A legáció jelentősége nem csupán abban áll, hogy a lelkész szakos hallgatóknak gyakorlási lehetőséget és anyagi támogatást biztosít. Legalább ilyen lényeges, hogy a legációk révén a hallgatók számos gyülekezetet és lelkészcsaládot megismernek, és saját gyülekezeti hagyományaiktól eltérő szokásokkal találkozhatnak. Ugyanakkor a legátus a gyülekezetek figyelmét a Debreceni Református Kollégiumra is ráirányítja, bennük a lelkészképzés ügyének fontosságát tudatosítja, a hallgatók személyes jelenléte révén pedig első kézből származó, hiteles képet kaphatnak a Kollégiumban folyó nevelő, oktató és tudományos munkáról, az egyetem szellemiségéről, hallgatóinak lelki és szakmai felkészültségéről. (Forrás: Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szervezeti és Működési Szabályzatának 18. sz. melléklete; Legációs szabályzat, 2012.) „Mikulás hetében lezajlott az elekció. Vagyis a legáció-választás. A táblán felsorolva a gyülekezetek neve. Abban a sorrendben, hogy a legutóbbi ünnepen mennyit adtak a teológiának. A sor egyértelmű volt. Mégsem. Ugyanis a legátum mellett mindig lehetett illegátum. Ezek szerint a megkapott pénz három részre oszlott: legátum, útiköltség és az illegátum, amelyet sohasem írtak be a libellusba. A gyülekezeteket is hiába vizsgálták, a legátus persely tartalma sehová sem volt beírva. Beidegződött szokás volt a gyülekezetekben, hogy szépen beszélt, szegény fiú, segítsük minél jobban, s rakták adományaikat a külön-perselybe. Egy összegben megkapta az ifjú teológus. Ráér otthon megszámolni. (…) A teológiai tanulás ingyenes volt, ezért csak 20%-át tarthattuk meg a beírt összegnek, a többi lett a teológiáé. (…) Régebben fordítva volt a bevétel elosztása: a legátum nagy része a diáké, kisebb része az iskoláé. (…) A felsősök tudták, hová érdemes jelentkezni. Téli, rossz időben hajlandók voltak a várható bevételből is engedni, de a kisebbeket küldték a rossz közlekedésű helyekre”. (Forrás: Kovács Emil: A XX. század második fele – visszaemlékezések;http://kulsojozsefvaros.shp.hu/hpc/web.php?a=kulsojozsefvaros&o=diakeveim_t8LT) Az adott ünnepre legátust fogadó gyülekezetek (a továbbiakban: legációs helyek) listáját (legációs lista) a gyülekezetekből beérkezett igénybejelentések alapján a szenior állítja össze, és az aktuális ünnepet 3-4 héttel megelőzően a hirdetőfalon közzéteszi. A legációs helyek közötti választás (elekció) során először a szenior és az esküdtfelügyelő választ magának legációs helyet, őket követően évfolyamonként lefele haladva választanak a diákok, mégpedig egy-egy évfolyamon belül a tanulmányi eredményük csökkenő sorrendjében. (Forrás: Debreceni Református Hittudományi Egyetem Szervezeti és Működési Szabályzatának 18. sz. melléklete; Legációs szabályzat, 2012.)

 

[12] kántálás: ünnepek előestéjén (vagy ünnepi időszakokban) csoportosan házról házra járva elismételt éneklés, melynek során az ünnep gondolatkörét felidéző énekhez jókívánságok, gyakran köszöntők csatlakoznak. (Sokszor a köszöntő szokásokat is kántálásnak nevezik.) Zárt szerkezetű, strófás énekek, laza építkezésű gyermekdalos képletek és különbözőfajta recitatív egyaránt előfordulnak. Az énekelt részekhez (melyekhez hangszerkíséret is járulhat) gyakran „rigmus” vagy prózai szövegek deklamálása kapcsolódik. (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

 

[13] Czeglédy Sándor (1909–1998): teológiai tanár. Pápán, Budapesten, Daytonban, Princetonban és a Halle-Wittenbergi Egyetemen tanult. 1932-től segédlelkészként szolgált a budapesti Skót Missziónál, majd a Szilágyi Dezső téri illetve a Kálvin téri Egyházközségben és Cegléden. Doktori címet 1936-ban kapott Debrecenben rendszeres teológiából, magántanári oklevelet 1938-ban szerzett Pápán gyakorlati teológiából. 1937-ben megjelentette Niemöllerrel készített hallei interjúját, és hiteles beszámolókat adott a német hitvalló egyházról. Teológiai tanárságát Budapesten kezdte 1938-ban, majd 1940-től 1983-ig Debrecenben volt egyetemi tanár. Előbb a homiletika, liturgika és a valláspedagógia, majd 1952-től a poimenika, ekkléziasztika és missziológia kurzusok oktatását végezte. Bár szívéhez legközelebb a homiletika és a liturgika állt, azért a modern pedagógia eredményeit is folyamatosan felvonultatta a valláspedagógiai órákon. Poimenikából nála jelent meg hazánkban először a teológiai tananyag szintjén Jung, Adler, Frankl, Fromm műveinek kritikai ismertetése. Czeglédy Sándor nemzetközi szinten is számon tartott hymnologus volt. A 16–17. század istentiszteletéről írt tanulmányaiban rálátást kap az olvasó az egyháztörténeti, dogmatikai, egyházszervezeti, művelődéstörténeti, irodalmi és himnológiai-egyházzenei tényezőkre. (Forrás: Fekete Károly: Egy centenárium intelmei; Reformátusok Lapja, LIII. évf. 26. szám)

 

[14] Füle Lajos (sz, 1925.): építészmérnök, költő. A ceglédi Kossuth Gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten, a Műszaki Egyetem építészmérnöki szakán folytatta tanulmányait. Vallástanára tanácsát követve, a Bethánia fiúotthonába fészkelte be magát, ahol megismerkedett a szervezet akkori főtitkárával, Szikszai Bénivel. A háború után folytatta építészmérnöki tanulmányait, és egyre jobban bekapcsolódott a CE Szövetség munkájába. 1945 után Magyarországon lelki ébredés volt, melyek énekei már az õ szívéből fakadtak fel. Ma is ismertek ezek közül: “Bűnös a nevem…”, Zörget a Jézus, a szíved ajtaja zárva-e még…?”, ” Siessetek, hamar lejár, kegyelme már régóta vár…”. (Forrás: Evangéliumi Hírnök, 2002. június)

 

[15] Ravasz  László (1882–1975)  református püspök. A gimnázium négy felső osztályát 1900-ban Székelyudvarhelyen, a teológiát 1904-ben Kolozsvárt végezte, s már 1903-tól püspöki titkár volt. 1905-ben a berlini egyetemen töltött egy évet. 1906 őszétől  káplán  volt Bánffyhunyadon, s miután 1907 májusában Sárospatakon teológiai magántanári, júniusban Kolozsvárt bölcsészetdoktori képesítést szerzett, ez év őszén a gyakorlati teológia tanára lett Kolozsvárt. 1917-ben zsinati póttaggá, 1918-ban főjegyzővé választotta az  erdélyi egyházkerület,  1921-ben püspökké a  dunamelléki,  s ettől fogva Budapesten lelkészkedett. 1948-ban lemondott a püspökségről, 1951-ben a lelkészségből is nyugalomba vonult. A  Magyar Protestáns Irodalmi Társaság  1915-ben választmányi tagjává, 1923-ban elnökévé választotta, az  Országos Református Lelkészegyesület  1936-ban elnökévé, a Magyar Tudományos Akadémia 1925-ben tiszteletbeli tagjává, 1937-ben három évre másodelnökévé, a Kisfaludy-társaság 1923-ban tagjává választotta. A debreceni és pécs–soproni egyetem 1929-ben a teológia, a lancasteri 1929-ben a jog, a saint-andrews-i 1937-ben a bölcsészet díszdoktorává választotta. A Protestáns Szemlének 1914-től 1918-ig, Református Szemlének 1918-tól 1921-ig szerkesztője volt. (Forrás: Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, Elektronikus Könyvtár; http://digit.drk.hu/?m=lib&book=3&p=2342)

 

[16] békekölcsön: Az 1949-ben meghirdetett ötéves terv (1950-54) költségeinek – legalább részbeni – fedezésére a magyar kormány 1949-től 1955-ig államkölcsön kötvényeket (ötéves tervkölcsönt és békekölcsönöket) bocsátott ki, először 750 millió forint, majd évente növekvő értékben. Összesen hat egymást követő évben fordult felhívással a kormány “Magyarország dolgozó népéhez”, hogy az ötéves terv beruházásainak (túl)teljesítéséhez, a “szocialista építőmunka meggyorsításához” járuljon hozzá megtakarított forintjaival. A kötvények lehettek kamatozó vagy nyereménykötvények, a harmadik békekölcsönt és az azt követőeket már csak ez utóbbi típusban bocsátották ki. A kamatozó kölcsönök után a kincstár a visszafizetés időpontjáig évi 5%-os kamatot fizetett. A nyereménykötvények félévente tartott nyereménysorsoláson vettek részt, ahol 200 forinttól 100 ezer forintig terjedő nyereményeket húztak ki. A nyereménnyel ki nem sorsolt kötvények a kibocsátáskor meghatározott visszafizetési idő – azaz 10, 15 vagy 20 év – alatt névértékben kerültek visszafizetésre.

 

A kölcsönösszeget a lakosság készpénzzel vagy jövedelméből részlettörlesztéssel jegyezhette. A készpénzjegyzések lebonyolítása a helyi tanácsok feladatkörébe tartozott, a munkaviszonyban álló dolgozóktól, kisipari szövetkezetek tagjaitól (és a nyugdíjasoktól) a munkáltató 10 hónap alatt vonta le a jegyzett összeget. A jegyzés formálisan önkéntes alapon történt, de mindenkitől elvárták, hogy jövedelméhez mérten jegyezzen. A meggyőzés változatos eszközeit használták fel. Előfordult, hogy egy-egy vállalatnál hangosbemondón felolvasták a dolgozók névsorát, havi keresetük összegét, és javaslatot tettek a jegyzés összegére. Másokat népnevelők világosították fel arról, hogy a jegyzés “hazafias kötelesség”, amely “hazánk erősödését, békénk védelmét szolgálja”. A negyedik, ötödik, hatodik békekölcsönt közvetlenül az életszínvonal emelésére szolgáló beruházások – könnyűipar, élelmiszeripar és mezőgazdaság – fejlesztésére bocsátották ki. A lakosságtól származó bevételeknek általában egynegyede az államkölcsönökből folyt be, a hét év alatt mintegy 7 milliárd Ft-ot jegyeztek az emberek “a haza javára”. (Forrás: G. M.: „A haza javára, a magad hasznára jegyezz békekölcsönt!”. História, 2004/1. szám)

 

[17] Szikszai Béni (1909-1985): a Bethánia Egylet főtitkára. Abonyban született, kereskedelmi iskolában érettségizett. Érettségi előtt tüdőbeteg lett; a testi-lelki válságban kapott édesanyjától 18. születésnapjára egy Bibliát, amelyet kezébe vett és nem tudta letenni: „… elolvastam, letettem a könyvet és azt mondtam, hogy ami ebben a könyvben írva van az igaz, és én erre ráteszem az életemet.” A Bethánia CE Egylet utazó titkára lett, ez a feladat a missziói munka perspektíváját nyitotta meg előtte. Későbbi apósával, Sallai Istvánnal, aki a Bethánia főtitkára volt 1940-ig, és akitől ő vette át a főtitkári stafétabotot, igen szoros testvéri és baráti kapcsolatba került. 1949-ben, amikor a Bethánia Egyesületet megszüntették, Szikszai Bénit a Református Konvent megbízta az evangélizációs bizottság vezetésével, 1950-ben viszont minden ígéret ellenére társadalom és államellenesnek ítélték ezt a munkát. Ettől fogva Szikszai Béni alcsúti parasztoknál vállalt bérmunkákból igyekezett eltartani a családját. Favágó lett az erdőgazdaságban, de amikor módja nyílt rá, elment a Bethánia szétdobált közösségének kiscsoportos alkalmaira, s a hatvanas években újra kereste a kapcsolatot a régi testvérekkel, hirdette az igét sokfelé az országban. (Forrás: http://www.parokia.hu/lap/f-e-n-y-s-u-g-a-r/ujsag/cikk/mutat/4651/?i=657)

 

[18] Koncz Sándor (1913–1983) tábori lelkész, sárospataki teológiai tanár, egyetemi magántanár, alsóvadászi lelkész, sárospataki levéltáros. 1941-től többször behívták katonai, tábori kórházi, tábori lelkészi szolgálatra. 1942-től Marosvásárhelyen volt (angol nyelvet is tanító) hitoktató lelkész, a Magyar Királyi Csaba Királyfi Honvéd Gyorsfegyvernemi Hadapródiskolában. 1943-tól 1946 októberéig tábori lelkész volt az oroszországi Gomeltől a németországi Hannoverig. Parlamenterként részt vett a szövetségesekkel való frontvonali fegyverszünet létrehozásában és a bergen-belseni koncentrációs tábor felszabadításában. 1947–1952 között Sárospatakon volt teológiai tanár. A Sárospataki Református Kollégium Theológiai Akadémiájának megszüntetésével és Gimnáziumának államosításával hátratételt szenvedett. Alsóvadász fogadta be, ahol 1965-ig református lelkész volt. Ezt követően a Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményei Levéltárában dolgozott Sárospatakon, és helyettesítő lelkészi szolgálatot végzett számos településen és alkalommal. Két jelentős könyvén kívül (Kierkegaard és a világháború utáni teológia. Miskolc, 1938; Hit és vallás. A magyar református vallástudományi teológia kibontakozása és hanyatlása. Debrecen, 1942) számos tanulmányt, cikket publikált. (Forrás: http://www.napkut.hu/naput_2009/2009_09/066.htm)

 

[19] Sárospataki diákok “Exodusa”: Az Egyetemes Konvent Elnökségi Tanácsa 1951. július 4-én tartott gyűlése után július 25-i dátummal a Tiszáninneni Egyházkerület elnöksége levelet kapott arról, hogy a megfelelő színvonalú teológiai oktatás érdekében a „személyi és anyagi erőket” össze kell vonni, ezért kéri a kerületet, hogy a hamarosan induló iskolaévet már ne hirdesse meg, a teológusokat irányítsa Debrecenbe, illetve Budapestre. A sárospataki teológusok Debrecenbe vagy Budapestre mehettek. Javarészük (59-en) Debrecenben kezdte meg az új tanévet, ahol a fogadtatás szívélyes és meleg volt. Az 1951. október 15-i Tiszáninneni Kerületi Közgyűlés határozata alapján Enyedy Andor püspök beadvánnyal fordult a konventi elnökséghez a Sárospataki Teológiai Akadémia ügyében. „…aggályosnak tartja egyházkerületi közgyűlésünk – fogalmaz a beadvány –, hogy az egyházunk és az állam között 1948. októberében kötött egyezményt, amely a négy theológia működését biztosította, s amelynek az állam részéről való betartására a legilletékesebb állami tényezők ismételten hivatkoztak, most egyházunk a maga részéről ilyen indokolatlan és súlyos veszteségeket jelentő intézkedéssel csonkítja meg”. A Tiszáninneni Egyházkerület akkor még nem tudhatta, hogy a konventi elnökség levele nem egyszerűen elébe ment az összehívandó zsinaton előterjesztendő törvényjavaslatnak, hanem – durván megsértve mindenfajta jogot – nemcsak felkérte a kerületeket, hanem a nevükben állást is foglalt. Az Egyetemes Konvent Elnökségi Tanácsa szeptember 28-án (!) tartott ülésén hozott határozat így hangzik: „Elnökségi Tanács tudomásul veszi, hogy a Dunántúli és Tiszáninneni Egyházkerületek közgyűlései theológiai akadémiájuk működésének szüneteltetése ügyében a következő egyöntetű határozatot hozták: Egyházkerületi közgyűlés az elnökségnek és az egyházkerületi tanácsnak a theológiai akadémia működésének szüneteltetésére vonatkozó intézkedéseit, illetve határozatait jóváhagyólag tudomásul veszi!” Október közepén a volt pataki teológusok kezében volt a kerület határozata és beadványa, bennük pedig a szándék a kerület segítségére és a szeretett pataki iskola megmentésére. A szupplikáció idejének közelségében pedig alkalom is nyílt a visszamenetelre. Október 22-én délután három órakor a volt patakiak újra Sárospatakon voltak. Negyed négykor gyűlést tartottak az imateremben, ahol előterjesztették és aláírták az egyházkerületi elnökséghez intézendő kérvényt. Egy csoportjuk még aznap a délutáni vonattal Pestre ment, hogy a Konvent ülésén részt vett Enyedy püspököt a kérvénnyel fölkeresse. Enyedy fogadta a pataki küldötteket. A visszaemlékezések tanúsága szerint nagyon szomorú volt: „Elmondta, hogy ő már feltette az életét erre az ügyre, de minket akar megmenteni, ezért nem írhatja alá kérésünket. Közölte velünk az előző napi konventi elnökségi ülés nagy harcát”. A küldöttség tovább kérlelte, mire Enyedy azt mondta: „Nem tehetem, fiaim. Az állammal állunk szemben… Rátok való tekintettel nem tehetem”. Valóban, a Konventen Enyedy előadta a kerület sérelmeit, mire a válasz a már korábban is említett vád volt, mely szerint a kerület határozata „nem csak elhajlás, hanem törés”. A sárospataki teológusok ezek után – más választás nem lévén – október 24-én visszatértek Debrecenbe. Vizsgálat következett, melynek lefolytatását követően Tóth Endre, a Debreceni Teológiai Akadémia dékánja november 10-i dékáni jelentését azzal zárta, hogy a Kar a vizsgálatról és annak eredményéről tudomást vett, azokat megismerte. A tanári kar így nyilatkozott: „…az egész ügy a mi részünkről nem minősíthető másnak, mint fegyelemsértésnek, igazolatlan eltávozásnak…” Ezért a Kar egy esetleges fegyelmi megindításának nem látta szükségességét, a dékán pedig leszögezte: „súlyosabb fegyelmi büntetés kiszabása káros következményekkel járna”. A dékáni állásfoglalás után az elégedetlen kerület, illetve Péter János lépett a további teendők ügyében. A Tanári Kar leiratot kapott a püspöktől: „A Debreceni Theológiai Akadémia növendékei egy csoportjának engedély nélküli eltávozása ügyében a vizsgálatot elrendelem. A vizsgálat iratait a Dékán úrtól megkaptam. Ez iratokat a Főtiszteletű Tanári Karnak megküldöm azzal, hogy az ügyre vonatkozó határozatát hozza meg”. A kerületnek büntetnie kellett, mivel a Konvent büntetni akart. A Teológia tanári kara ez ügyben december 4-én tartott rendkívüli ülést, melynek határozata megállapította, hogy „az iskolai fegyelem megsértésének olyan ténye áll előtte, mely büntetés kiszabását teszi szükségessé” – holott néhány nappal előtte még nem ez volt a véleménye. A továbbiakban egyértelműen fogalmaz a határozat: a felelősség azoké, akik először hallottak a tervről és állásfoglalásuk hatott az ifjúságra. A Debreceni Teológia tanári kara december 8-án újabb rendkívüli ülésre gyűlt össze. Kotsis Istvánt és Kőrössy Józsefet az akadémiáról kizárták, Janka Lajost és Kulcsár Istvánt consilium abeundival (tanácsló elutasítással) szintén elküldték. Nagy Tibort és Orosz Imrét félévvesztésre ítélték és ugyanígy járt Batka Ferenc, Barcza József, K. Kovács János, Szabó Albert és Tóth Gábor is. 1952. január 1-jére, Péter János püspök a négy eltávolított teológushallgatót beszélgetésre idézte. A teológusok védekeztek, és az Igére hivatkoztak. A püspök nem keresztyéni magatartással vádolva, újra csak azzal szembesítette őket, hogy a döntés végleges és megmásíthatatlan. „Még harangozói állást sem vállalhattok”. Enyedy Andort, a Tiszáninneni Egyházkerület püspökét hosszú és fáradhatatlan próbálkozások után végül 1952 januárjában az egyházi vezetésnek sikerült lemondatnia. Helyére nem került senki, hiszen készen állt a terv a kerületek egybeolvasztására. Az 1952. III. egyházi tc. felszámolta, illetve a Tiszántúli kerülettel Tiszavidéki Egyházkerület néven összevonta a Tiszáninneni Egyházkerületet. A VI. Budapesti Zsinat második debreceni ülésszaka 1952. október 31-én előterjesztette és megszavazta, az ÁEH pedig november 19-én jóváhagyta a kerület beolvasztását. A Tiszáninneni Kerületnek nem kellett mást tennie, mint az 1953-as közgyűlésen ünnepélyesen kérni a befogadást. Végül 1953. április 23-án Debrecenben mondták ki az új kerületbeosztást, a püspök Péter János, a helyettes Farkas Elek lett. (Forrás: Kovács József: Exodus, 1951. okt. 22. In. 50 éves találkozó és az Exodus, Debrecen, 2004. szerk. Várady József)

 

[20] Enyedy Andor (1888–1966): református lelkész, püspök. A sárospataki teológia elvégzését és az I. világháború elején végzett tábori lelkészi szolgálatát követően 1915-től Sátoraljaújhelyen, 1924-től Miskolcon volt lelkész. 1928-ban Debrecenben teológiai doktori fokozatot szerzett. 1932-től a Tiszáninneni Református Egyházkerület lelkészi főjegyzője, 1942-től 1952-ig a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke volt. Ellenállt az iskolák államosítását célzó törekvéseknek, 1951-ben támogatta a sárospataki teológusok visszatérését megszüntetett iskolájukba, a Teológia újraindítását. A zsinaton belül ezért erős támadások érték, és végül visszakoznia kellett. Az 1952. október 29-30-án Debrecenben tartott zsinati ülés megszüntette a Tiszáninneni Egyházkerület önállóságát, s ezzel megszűnt Enyedy Andor püspöksége is. 1955-ig Miskolc-Belváros lelkipásztoraként szolgált. 1957. január 1-én ismét újjáalakult a Tiszáninneni Egyházkerület. A lelkészek zöme támogatta Enyedi visszatérését a püspöki székbe, de az Állami Egyházügyi Hivatal ezt megakadályozta. Enyedy Andor 1956-tól haláláig kényszerlakhelyen, Vácott élt. Alkalmanként a váci és a váchartyáni gyülekezetben szolgált. (Forrás: Exodus ’51 – Kőrössy József és Kotsis István naplói. A Ráday Gyűjtemény Tanulmányai 13. Ráday Gyűjtemény, Budapest, 2015.)

 

[21] Nagy Barna (1909-1969): teológiai tanár, kutató. Gimnáziumi tanulmányait 1927-ben végezte a sárospataki Kollégiumban. 1929-30-ban Montpellierben tanult, ahol Bergson filozófiájával és Kálvin teológiájával foglalkozott, majd Zürichben (1930-1933) és Bonnban (1933-34) járt egyetemre. 1936-ban Debrecenben avatták teológiai doktorrá. 1937-től 1951-ig teológiai tanár a sárospataki Teológiai Akadémián, 1947-től a teológia dékánja, majd a Kollégium rektora lett. 1952-ben, a pataki Teológiai Akadémia megszüntetése után az Egyetemes Konventre került tudományos beosztásban, majd a budapesti Teológiai Akadémia tanára lett. Az 1956-os forradalom után rövid időre börtönbe került, 1957 őszén megfosztották pesti katedrájától. Az Egyetemes Konvent visszaminősítette „kutató professzorrá”. Élete utolsó 12 évében teljesen a Kálvin-kutatásnak szentelte magát.  (Forrás: Dr. Hörcsik Richárd: Dr. Nagy Barna Kálvin-kutató munkássága; Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtára, Elektronikus Könyvtár, http://digit.drk.hu/?m=lib&book=7&p=3)

 

[22] Pákozdy László Márton (1910-1993): teológiai tanár, a nyelvtudományok doktora. Teológiai tanulmányait Debrecenben, Halléban és Utrechtben végezte. Debrecenben, majd Budapesten több mint négy évtizeden át tanított bibliai teológiát és vallástörténetet. Doktori értekezését ószövetségi vallástörténetből írta. Témaválasztása — a zsidó népnek a babiloni fogságban prófétáló Deuteroézsaiás és az általa meghirdetett üdvpróféciák — az éledő nemzetiszocializmus korában veszélyes tanúságtételnek számított. A kor viszonyaira jellemző, hogy mire dolgozatát elkészítette, már nem kaphatott útlevelet Hollandiába. Az 1940-ben náci megszállás alá került Utrecht egyeteme helyett ezért itthon doktorált 1942-ben – értekezését a debreceni kar summa cum laude minősítéssel értékelte, és még ugyanebben az évben ki is adta. A mű rangját és európai elismertségét jelzi, hogy az egyik legnagyobb XX. századi biblikus szaktekintély, Otto Eissfeldt írt róla részletes recenziót a Zürichben kiadott Theologische Literaturzeitung hasábjain. A háború után a tanítás mellett a bibliafordításban kamatoztatta elmélyült ismereteit. 1949-től a Debreceni Református Teológiai Akadémia vallástörténet tanszékének vezetője volt. 16 év alatt készült el bibliafordítása. Létrehozta a Pesti Teológiai Akadémia Török Pál Szemináriumi Könyvtárát is. (Forrás: In memoriam Pákozdy László Márton, http://www.hodmezovasarhely.hu/cikkek/emlekunnepseg-pakozdy-laszlo-marton-szuletesenek-100.-evfordulojan-5194

 

[23] Tóth Endre (1899-1970): teológiai tanár. 1918-ban érettségizett a Pápai Református Gimnáziumban, majd szintén Pápán végezte el a Teológia Akadémiát. 1920-1923 között ösztöndíjasként Utrechtben folytatott teológiai tanulmányokat. Már diákként is élénken részt vett a keresztyén diákmozgalmakban: a MEKDSZ-ben és a Soli Deo Gloria (SDG) Szövetségben, valamint később a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) munkájában is. 1923-tól egy évig hitoktató volt Kaposváron, majd 1924-től előbb óraadó tanár, majd – doktori címe megszerzése után – magántanár a Pápai Teológiai Akadémia Egyháztörténet Tanszékén. Az egyháztörténet rendes tanáraként 1927-től 1947-ig működött Pápán, 1930-1935 között a Teológiai Akadémia igazgatója volt. Oktatói munkája mellett 1927-től 1945-ig levéltáros volt a pápai Püspöki Könyvtárban.  1935-1942 között a Dunántúli Református Egyházkerületben a missziói ügyek előadója volt, 1939-ben Pápán presbiternek, a pápai egyházmegyében tanácsbírának választották, majd lelkészi aljegyző, zsinati póttag és 1943-ban egyházkerületi főjegyző lett. 1950-től nyugdíjba vonulásáig a Debreceni Református Teológiai Akadémia Egyháztörténet Tanszékén tanított, 1951/52-ben és 1957/58-ban a Teológiai Akadémia dékánja volt. (Forrás: Pótor Imre: Dr. Tóth Endre, az egyházépítő professzor; doktori disszertáció, Vásárosnamény, 1996.)

 

[24] Erdős Károly (1887-1971): teológiai tanár. Debrecenben tanult, 1908-ban köztanító, 1909-ben kollégiumi senior. 1911-től Berlinben, Cambridge-ben, majd Zürichben tanult két éven át. Hazatérve rövid nagybányai, majd debreceni segédlelkészi szolgálat után, 1913-ban a Kollégium docense, később az egyháztörténeti tanszék tanára lett. 1914-1918 között az akkor felállított lelkészképző intézet docense, majd 1929-ig tanára volt. 1913 elején teológia magántanári képesítést szerzett Debrecenben, 1914 tavaszán a bécsi egyetemen teológia licenciátust, majd 1919-ben doktori fokozatot szerzett. 1927-ben a debreceni tudományegyetem magántanára lett. 1950-1954 között az újonnan szervezett Református Teológiai Akadémia újszövetségi tanszékének tanára. Kiterjedt irodalmi munkásságot folytatott. Szerkesztette a debreceni hittanszaki önképző társulat Közlönyét (1909-1910), a Debreceni Protestáns Lapot (1926-1925), majd a Lelkészegyesületet (1926-1935).  (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)

 

[25] Kállay Kálmán (1890-1959): lelkész, teológiai tanár, sémi filológus. Teológiai tanulmányait a pozsonyi evangélikus teológián kezdte, az utrechti egyetemen folytatta (1911-1913), majd a Pápai Református Kollégiumban szerzett lelkészi oklevelet 1915-ben. 1914-1921 között Hontfüzesgyarmaton volt helyettes lelkész, ugyanakkor hitoktatóként is működött, majd adminisztrátor-lelkész volt Bukarestben. 1916-1917-ben tartalékos tábori lelkész lett Bécsben, majd vezető tábori lelkész Brünnben. A trianoni béke után előbb Pápán nyert tanári állást, majd 1923 szeptemberéig konventi titkárként, és 1922-23-ban a budapesti teológiai akadémián héber nyelvi előadóként működött. Az Ószövetség, a héber, az arám és az arab nyelv szakavatott művelője, kiváló nyelvész volt. Pápán 1920-ban habilitálták teológiai magántanárrá a Református Teológiai Akadémián. 1922-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán tett szigorlatot keleti nyelvekből, a teológiai doktori fokozatot pedig 1926-ban Debrecenben, az egyetem Hittudományi Karán nyerte el. A második világháború után megindult magyar protestáns bibliafordító munkában kezdettől fogva haláláig nagy ügyszeretettel és aktivitással vett részt. A Magyar Bibliatanács Ószövetségi Szakbizottságának elnöke volt. 1923-ban választotta meg tanárának, majd igazgatónak (1930-1940) a Debreceni Kollégium Lelkészképző Intézete. 1928-ban lett a Debreceni Tudományegyetem Hittudományi Kara ószövetségi szakos tanára. Előbb egyetemi, majd akadémiai professzorként működött ezen a tanszéken haláláig, 1959-ig. 1934-től 1942-ig kollégiumi igazgató volt, három alkalommal pedig hittudománykari dékánná választották. (Forrás: Pótor Imre: Kállay Kálmán professzor élete és egyházépítő szolgálata. In. Uő. Tanulmányok egyházunk múltjáról. (MRE Doktorok Kollégiuma, Vásárosnamény, 2002.)

 

[26] Varga Zsigmond József (1918-1997): teológiai tanár, klasszika-filológus. „A debreceni Tudományegyetemen először latin-német (1940), majd görög szakból (1942) szerzett tanári oklevelet. Ezután a Kollégium Tanítóképző Intézetében tanított másfél évig német nyelvet, illetve magyar nyelvet és irodalmat. 1943-ban a Református Gimnázium rendes tanára lett: ezt a tisztét 12 éven át töltötte be. Először szaktárgyait tanította, a három utolsó évben matematikát is (ezzel párhuzamosan hallgatott az ELTE megfelelő tagozatán három féléven át matematikát.). Gimnáziumi rendes tanári munkája mellett az utolsó öt évben helyettes igazgató is volt. /…/ Tanári munkája mellett a Debreceni Tudományegyetem bölcsészeti karán latin-görög-indoeurópai szakcsoportból summa cum laude fokozattal doktori fokozatot szerzett. Ugyanakkor beiratkozott a Tudományegyetem Hittudományi Karára; a Lelkészképző Intézetben megszerezte a lelkészi képesítést. Minden feltételnek eleget tévén 1947-ben lelkésszé szentelték. Ezt megelőzően és ezt követően az akkori rendnek megfelelően több gyülekezetben segédlelkészi szolgálatokat végzett. A Theologiai Akadémián először két éven át mb. előadóként patrisztikát és szociológiát tanított. Az Újszövetségi Tanszékre rendes tanárrá 1954-ban válaszotta meg az Akadémia Tanári Kara: e minőségében működött negyedszázadon át. Közben öt évig (1957-1961; 1974) volt az Akadémia dékánja, 1975-ben prodékánja. Vezette a Főiskolai Internátust és Tápintézetet 15 éven át, 10 évig a Kollégiumi Leányinternátust, és ugyanannyi ideig felügyelő tanára volt a Kollégiumi Kántusnak. Számos tisztséget töltött be gyülekezetében, egyházmegyéjében és az országos egyházban is. Az Egyházak Világtanácsának 1961-es New-Delhi-i és 1968-as Uppsala-i Világgyűlésén a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsát képviselő küldöttségnek tagja volt. Részt vett a Református Világszövetség és a Keresztyén Békekonferencia különféle szintű munkálataiban is. A Magyar Bibliatanács 1964-ben megalakított Újszövetségi Szakbizottságának munkáját a fordító munka befejezéséig, 1969-ig irányította.” 1978-tól kezdődően kutató professzorként folytatta tudományos tevékenységét, aminek keretében elvégezte az újszövetségi görög-magyar teológiai szakszótár megszerkesztését. A szótár 1996-ban jelent meg a Kálvin Kiadó gondozásában. (Forrás: Dr. Lenkey István: Curriculum vitae. In: Hit élet, tudomány, Jubileumi kötet dr. Varga Zsigmond J. professzor hetvenedik születésnapjára. Debrecen, 1988.)

 

[27] Péter János (1910-1999): református püspök, politikus. A budapesti Református Theológiai Akadémián, majd Párizsban és Glasgowban tanult. 1935-ben Budapesten református lelkészi oklevelet szerzett, majd 1945-ig a budapesti Bethesda kórház lelkésze volt. 1945-46-ban a Külügyminisztérium béke előkészítő osztályának munkatársaként. vett részt a párizsi békekonferencián mint a magyar delegáció tagja. Ezt követően Tildy Zoltán, majd Szakasits Árpád köztársasági elnökök titkárságának volt a vezetője 1949-ig. 1949-1956 között a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke volt. 1956. október 31-én lemondott püspöki méltóságáról. A külügyminiszter első helyetteseként működött 1958-1961 között, majd külügyminiszter volt 1961-1973 között. Az Országgyűlés alelnöke 1973-tól 1988-ig, az Elnöki Tanács tagja volt 1957-től 1961-ig, az MSZMP Központi Bizottság tagja 1966-1988 között. (Forrás: História – digitális adatbázis. http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=5521&catid=84:p&Itemid=67&lang=de)

 

[28] Kovács Sándor (1931-2012): református lelkész, labdarúgó. A Debreceni református Teológiai Akadémiát 1955-ben, a Testnevelési Főiskolát 1960-ban végezte el. Debrecenben és Hajdúböszörményben töltött segédlelkészi évek után előbb Kunmadarason, majd 1984-2005 között Hajdúsámsonban végzett lelkipásztori szolgálatot. 1990-től 1994-ig alpolgármester, 1994-1998 között a hajdúsámsoni önkormányzat képviselője volt. A sportsajtóban Kovács I. Sándor néven szerepelt. 1954-1964 között a Debreceni VSC labdarúgója volt, összesen 73 élvonalbeli mérkőzésen szerepelt, a drukkerek Tiszteletes Úrként, illetve Atyaként emlegették. A sportág debreceni kedvelői 1948-ban találkozhattak először a nevével a sajtóban a Debreceni Vörös Meteor Vendéglátó nevű klub labdarúgójaként. A fura név a hatóság megtévesztésére szolgált, mert a csapatban többnyire teológusok fociztak. (Források: Hamza Gábor nekrológja Kovács Sándorról. In. Sámsoni Hírlap, 2012. augusztus 5., Sándor Mihály nekrológja. http://www.hajdupress.hu/hirek/cikk/19939-gyasz–meghalt-a-dvsc-volt-labdarugoja)

 

[29] Kürti László (1931-2013): református lelkész, 1972-1977 között a Debrecenei Református Kollégium főigazgatója, 1977-től a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke. A Debreceni Református Kollégiumban érettségizett, felsőfokú tanulmányait a Debreceni Református Teológiai Akadémián végezte, 1956-ban itt szerzett kitűnő eredménnyel lelkészi oklevelet. Külföldi tanulmányútját követően a Zsinati Iroda Külügyi és Tanulmányi Osztályán dolgozott, majd 1970-től a DTA professzora, 1972-től a Debreceni Református Kollégium főigazgatója volt. 1977-től a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke és a Miskolc-Belvárosi Református Egyházközség lelkipásztora. 1981-1988 között a Református Világszövetség Európai Területi Bizottságának alelnöke, 1985-től A Prágai Keresztény Békekonferencia folytatólagos bizottságának tagja, 1985-től a rendszerváltásig: Borsod-Abaúj-Zemplén országgyűlési képviselője volt. (Forrás: http://www.tirek.hu/hir/mutat/35440/)

 

[30] Bartha Tibor (1912-1995): református lelkész, teológiai tanár, püspök. 1930-tól Debrecenben, majd 1934-től Halléban, Marburgban, Baselben folytatott teológiai tanulmányokat. 1938-ban a Debreceni Egyetemen teológiai doktori oklevelet szerzett. 1934-ben Hajdúhadházon, Sápon, Debrecenben, Csaholcon segédlelkész. 1941-1945-ben Munkácson vallásoktató lelkész volt, 1943-ban Debrecenben szentelték lelkésszé. 1945-től Csaholcon lelkipásztor, majd 1949-től Berekfürdőn segédlelkész és a lelkészotthon vezetője. 1952-től Debrecenben szolgált, 1958-ig a Debrecen–Árpád-tér, majd a Debrecen–Nagytemplom keleti rész lelkésze, 1953- és 1958 között a Debreceni Református Teológiai Akadémia teológia tanára. 1958-ban választották a Tiszántúli Egyházkerület püspökévé, ugyanebben az évben került be a törvényhozásba a Hazafias Népfront Hajdú-Bihar megyei listájáról. 1988-ig volt országgyűlési képviselő, 1964-től 1989-ig az Elnöki Tanács tagja, 1968-tól a Hazafias Népfront Elnökségének és Országos Tanácsának is tagja volt. 1986-ig állt az egyház élén mint az Egyetemes Konvent és Zsinat lelkészi elnöke. A Keresztyén Békekonferencia tagja, a Békekonferencia Tanácsadó Bizottságának alelnöke, 1959-től 1980-ig a Magyarországi Egyházak Ökomenikus Tanácsának elnöke volt, Az Egyházak Világtanácsa KB tagja 1958 és 1983 között. Nevéhez fűződik aszolgálat-teológiaelvének kidolgozása. (Források: Magyar Egyháztörténet. Szerk. Szépné Czippán Noémi, Szép Sándor, Pápa, 2004. http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=3462&catid=43:b&Itemid=67&lang=hu)

 

[31] Békefi Benő (1909– 1964): református püspök, teológiai tanár, egyházi író. A teológiát Budapesten és Debrecenben végezte. Utána az országos evangelizációs mozgalmak keretében megszervezte a nyíregyházi diakonissza-intézetet, s 1939-től ennek lelkésze lett. 1945 után előbb a Szabolcs megyei Nemzeti Bizottság elnöke, később a városi szociálpolitikai osztály vezetője, majd a nyíregyházi egyházközség lelkésze lett; 1952-59-ben a nyírségi egyházmegye esperese. Ezt követően debreceni, azután budapesti teológiai tanár. 1962-től a dunántúli egyházkerület püspöke és egyúttal Veszprém lelkésze. Több egyházi lapot szerkesztett (Magyar Református Ébredés, 1943-47; Keresztyén Család, 1946-47). Széleskörű egyházi irodalmi munkásságot fejtett ki. – Főbb művei: Az evangélium szolgálata. (Bp., 1937); Mi hasznod belőle? (A Heidelbergi Káté magyarázata, Nyíregyháza, 1943). (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)

 

[32] 1948-as egyezmény a Magyar Köztársaság és a Magyarországi Református Egyház között: Az MKP irányítása alatt 1948. május 14-én kormánybizottságot hoztak létre a református egyházzal kötendő megállapodás szövegének kidolgozására. A tervezetet, melyet az MKP Politikai Bizottsága, Rákosi Mátyás elnöklete alatt május 20-án elfogadott, május 22-én a kormánybizottság és a konventi bizottság együttes ülésen vitatta meg, és néhány nem túl jelentős módosítással a június 2-án és 3-án ülésező MRE Zsinati Tanács, valamint a Zsinat június 14-15-i ülése elé terjesztette. Ez utóbbi – heves vita után – elfogadni kényszerült a megállapodás szövegét. A Magyar Köztársaság és a MRE között 1948. október 7-én megkötött Egyezmény egészen 1990 márciusában történt felbontásáig szabályozta a református egyház életét.

 

Részlet a Magyar Köztársaság kormánya és a Magyarországi Református Egyház Zsinati Tanácsa között 1948-ban kötött egyezményből;

„5./ (…) Arra az átmeneti időre, mialatt a református egyház anyagi tekintetben megerősödhetik, a Magyar Köztársaság kormánya kinyilvánítja készségét egyházi államsegély folyósítására az alábbiak szerint:

a./ A személyi államsegély eddigi, a köztisztviselői fizetésekhez viszonyított mértékét a Magyar Köztársaság 1948. június 30-tól december 31-ig és onnantól kezdve 5 éven át biztosítja. A személyi járandóságoknak ez az összege 25%-kal csökken 1954. január 1-ével, a fennmaradó 75%-nyi összeg folyósítását biztosítja a kormányzat 1958. december 31-ig. 1959. január 1-től 1963. december 31-ig a jelenlegi államsegély 50%-át kell folyósítani, 1964. január 1-től 1968. december 31-ig a jelenlegi államsegély 25%-át, 1968. december 31-ével minden államsegély megszűnik”. (Források: www.srta.tirek.hu/data/attachments/2011/03/18/Egyezmény, Erdős Kristóf: A Magyar Köztársaság és a Magyarországi Református Egyház 1948-as egyezményének vizsgálata; Ring Magazin, 2007. 05. 03.)

 

[33] Ráski Sándor  (1920  –1977):  református püspök. A teológiát Sárospatakon végezte (1945), lelkészi oklevelet kapott (1949). Segédlelkész Kassán, Sárospatakon. 1948-tól a sárospataki Református Tanítóképző Intézet vallásoktatója, majd Miskolcon segédlelkész, utóbb püspöki másodlelkész. 1950-től a miskolc-belvárosi egyházközség lelkésze. 1959-től a borsodi egyházmegye esperese és a tiszáninneni egyházkerület lelkészi főjegyzője, majd az egyházkerület püspökévé választották (1964). E minőségében az Országos Református Diakóniai Tanács elnöke (1973), s a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának alelnöke volt. Részt vett a Keresztyén Békekonferencia, az Európai Egyházak Konferenciája munkáiban. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)

 

[34] id. Szabó Dániel (1897-1978): református lelkipásztor, szolgálati helyek: Hejőcsaba, Ónod. Fia, D. Szabó Dániel így emlékezik rá és édesanyjára: „Édesapám falusi gyülekezetben, Hejőcsabán volt lelkipásztor. (…) Angliában tanult, (…) az evangéliummal együtt nagyon erős szociális érzékenységet hozott haza magával Angliából, édesanyám pedig korábban Debrecenben volt Révész Imre püspök nagytemplomi diakonisszája. Az ő feladata volt az úgynevezett „nagyerdei fekete barakk” lakóinak, a város legszegényebb rétegének, hajléktalanjainak a gondozása is. Éppen valamiféle tető volt csak az ott meghúzódók feje fölött, a terek pedig kátránypapírral voltak elválasztva ebben a tákolmányban. Csak rendőri kísérettel lett volna szabad bemennie, de ezt mindig visszautasította. Azt mondta, úgy nem lehet szolgálni, várja meg hát kint az egyenruhás.

 

Vasárnap délután rendszeres program volt, hogy édesanyám kézen fogott és elvitt minket egy-egy szegény családot meglátogatni. Megkért minket, hogy válogassunk össze néhányat a játékainkból, a ruháinkból, hogy mi is adhassunk valamit a nyomorúságban élő gyerekeknek. Édesapám pedig örökölt földjeinek a termését felhasználva naponta száz rászoruló gyermek étkeztetéséről gondoskodott a gyülekezet segítségével. A gyerekek téglákra helyezett deszkákon ültek, úgy ebédeltek. És ami meghatározó volt, hogy minket is közéjük ültettek, nem kaptunk otthon külön más minőségű ételt. Mindez a két háború közötti nagy gazdasági válság idején történt. Stuart Jakab, Szikszai Béni, Békefi Benő, Borbély Béla is szolgált nálunk, az akkori ébredési mozgalom nevesebb igehirdetői mind megfordultak a parókián és a gyülekezetben. Az ébredő közösség tehát partnere volt a szegények közötti szolgálatban a szüleimnek”. (http://ciganymisszio.reformatus.hu/v/oriasi-nemzeti-kihivassal-allunk-szemben—interju-d-szabo-daniellel/)

 

Szabó Dániel lánya – Tímár Pál felesége – Szabó Gabriella így emlékezik: „Szüleim – életem elindítói – tölgyfák voltak. Erősek, edzettek, viharállók. Lombjaik védelmet és menedéket nyújtottak nekünk, a hat gyermeknek, a nálunk folyamatosan élő segédlelkészeknek, háztartási segítségeknek, a gyülekezetnek, sőt a községnek, mely egy kiterjedt családként élt körülöttünk. De menedék, oltalom voltak a szétszóródott Isten népe számára is az ébredési időkben és az üldöztetések idején. Menedéket találtak nálunk, veszélyes helyzetben lévő emberek, zsidók és politikai üldözöttek is, akiket szüleim életük kockáztatásával hosszú időn át rejtegettek. Erős lelkük volt, mert gyökereiket mélyre eresztették az Evangélium talajába, onnan bőséges táplálékot kaptak és naponként erőt merítettek. Mózesről írja az Írás: „Erős szívű volt, mintha látta volna a láthatatlant” (Zsidókhoz írt levél 11, 27). Így nyertek ők is fiatalságuktól kezdve tiszta szívet, belső tartást és távolbalátást. Ezt láttuk, hiteles életük példává lett számunkra is, megtanultuk, hogy a mérce, az útjelző nem a világ, hanem az evangélium.

Otthonunk nyitott volt mindenki előtt. Így a mozgalmas parókia számunkra megszokott és természetes lett. (Később a mi otthonainkban is nyitott ajtót talált bárki.) Nem kártya-partikra, borozgatásra jöttek a barátok – ilyet otthon soha nem láttunk –, de jöttek olykor éjszakába nyúló beszélgetésekre a magyarság sorsáról, az egyházi életről, az ébredésről. Volt köztük irodalmár, jogász, orvosok, egyházi szolgák. A beszélgetések az ige fényében zajlottak. De voltak nagy mozgások a vendég igehirdetők révén is. Bőven voltak meghívott szolgálattevők, bizonyságtevők. Az évi kétszeri evangelizáció, a tavaszi-őszi konferenciák elmaradhatatlanok voltak. Édesapám angliai tanulmányútja kapcsán külföldi vendég igehirdetők is jöttek. Stewart Jakab édesanyjával és öccsével, Dugival többször lakott és szolgált nálunk. Nagy hatással volt ránk a hónapokat nálunk töltő Goebel Tina, aki Molnár Mária misszionárius társa volt, és felerősödni jött Magyarországra. De helyt kapott Ungár Aladár, Békefi Benő – az akkori Békefi Benő –, a minden évben visszatérő Svingor Jenő radostyáni lelkipásztor és még ki tudja hányan. Mozgalmas volt a parókia a cserkészektől, mivel mellettünk volt a cserkészotthon. Jöttek a gyülekezeti tagok örömeikkel, terheikkel pásztorukhoz. Nem emlékszem, hogy valaha is ez nékünk terhes lett volna, inkább valami olyan érzés töltött el, hogy a hozzánk jövő emberek mind a mi családunk. Később, mikor szüleim szövődét létesítettek a szegény munkáslányok számára, életre szóló kapcsolatok alakultak ki köztünk ezekkel a kedves, értékes lányokkal. Az ébredés – mely átjárta a hejőcsabai gyülekezetet – minket, gyermekeket sem hagyott érintetlenül. A sok megtért fiatal közösséget alkotott. Beletartoztunk mi is. Egymás hite által valóban növekedtünk, erősödtünk”. (http://www.parokia.hu/v/ha-elfogyatkozik-is/)

 

[35] özv. Cséke Lajosné „Matild néni”-ről, a világháború utáni ébredési mozgalom közismert – és sok botrányos történettel is emlékezett – „paraszt prófétájáról” ld. Alföldy-Boruss Dezső: A pünkösdista és karizmatikus mozgalom rövid áttekintése és bibliai vizsgálata (Szerzői magánkiadás, Gyúró, 1992.). Interjúalanyaink közül Asztalos Zoltán (http://www.kre.hu/portal/images/eletutinterjuk/Asztalos_Zoltan_eletutinterju.pdf) és Dankó Imréné sz. Mikó Margit (http://www.kre.hu/portal/images/eletutinterjuk/Danko_Imrene_Eletutinterju.pdf) idézi fel alakját és ténykedését.

 

[36] nyelveken szólás: A Szentlélek karizmáinak egyike; idegen nyelvű vagy magas rendű „angyali” nyelveken való titkos beszéd (Pál első levele a Korinthusiakhoz, 14:2, 13:1). Általában a hallgatóság illetve a nyelveken szóló számára sem érthető meg intellektuális úton; azonban egyfajta „szellemi realitásként” mégis értelmes beszéd, érthető nyelvre fordítása (pontosabban megmagyarázása) is lehetséges a gyülekezet számára egy második, külön képesség vagy karizma, a „nyelvek magyarázata” által (Pál első levele a Korinthusiakhoz, 14:13). Célja az Istennel való magas rendű, titkos kommunikáció, és mint ma is élő egyházi megtapasztalást, a Szentlélekkel való betöltekezés legelső külső jelének tartják, illetve azonosnak tartják az Apostolok cselekedetei 2. részében leírt pünkösdi, de több hasonló újszövetségi eseménnyel is (például Apostolok cselekedetei; 10:46, 19:6 ). Evangéliumi jel (például Márk Evangéliuma, 16: 17 alapján). (Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Hit_Gy%C3%BClekezete)

 

[37] Victor István (sz. 1932): református lelkész, vallástanár. A Sárospataki Kollégiumban érettségizett 1950-ben, teológiai tanulmányait a budapesti Teológiai Akadémián végezte 1955-ben. Budapest Szabadság téri és szabadszállási segédlelkészi évek után 1959-től 1962-ig Uzdon, ezt követően 1990-ig Hejcén végzett lelkipásztori szolgálatot. Újraindítása után 14 éven keresztül a Sárospataki Református Gimnázium vallástanára volt. (részletes önéletrajzát ld. a vele készült életútinterjúban: http://www.kre.hu/portal/images/eletutinterjuk/victor_istvan_eletutinterju.pdf)

 

[38] Szabó Dániel (sz. 1933.): Középiskolai tanulmányait Miskolcon a Református Lévay József Gimnáziumban végezte.  Orvosi pályára készült, de mint „papgyereket” nem vették fel az egyetemre. Így előbb villanyszerelést tanult, gépkocsivezetői jogosítványt szerzett, majd teológiára jelentkezett. Kiváló tanuló volt, ennek ellenére Walther Lüthi igehirdetéséről, valamint Arany János etikájáról írt szakdolgozata miatt megkérdőjelezték a lelkészi szolgálatra való alkalmasságát. Amikor pedig az üldözött lelkipásztorok mellett szólalt meg, eltávolították a lelkészi szolgálatból. Rövid ideig angol és német nyelvtanítással foglalkozott, majd szállodai portásként dolgozott nyugdíjazásáig Miskolcon. Közben diplomát szerzett a Vendéglátóipari Főiskolán. Egyházi szolgálatokat végzett – palást nélkül is. Részt vett falusi templomok renoválásában, konferenciákat szervezett, missziói lelkülettel fordult a romák felé. Nyugati keresztyén kapcsolatait Magyarországon, Kárpátalján és Erdélyben is kamatoztatta. A Tiszáninneni Református Egyházkerület gyülekezetei a rendszerváltás után – előbb 1990-ben, majd 1996-ban is – főgondnoki tisztségre választották meg. E tizenkét év alatt kiemelkedő szerepet vállalt a Sárospataki Református Teológiai Akadémia, valamint a Lévay József Református Gimnázium újraindításában, a Károli Gáspár Református Egyetem és a nemesbikki szeretetotthon létrehozásában, továbbá a kárpátaljai református iskolák létrejöttében és működésük folyamatos biztosításában is. Aktív szerepet vállalt abban, hogy Marosvásárhelyen árvaház és öregotthon működjön.  Az 1997. február 27-én megalakult XI. Budapesti Református Zsinat világi alelnökeként munkálkodott. Missziói tevékenysége lényegesen túlnőtt a Kárpát-medencén. Oroszország, Kína, Korea, Japán keresztyén közösségeivel is eleven, gyümölcsöző kapcsolatot ápol. Az Egyesült Államok-beli Montreal College-től doktori címet kapott. Missziói elkötelezettségét és szolgálatait a kanadai Montreal Egyetem teológiai díszdoktori címmel ismerte el 1997-ben. A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet szintén doctor honoris causa címmel tüntette ki 2003-ban.  Részt vett a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata előkészítésében, melyben később világi elnöki tisztségre választották meg. A Magyar Református Világszövetség Alelnöke. A Magyar Református Presbiteri Szövetség elnöke, a Magyar Evangéliumi Szövetség (Alliansz) elnöke, a Wycliffe Bibliafordítók Egyesületének szintén elnöki teendőit látja el, valamint elnöke az Új Remény Alapítványnak. A Sárospataki Református Teológiai Akadémia tiszteletbeli tanári címmel tüntette ki. Jelenleg is tart missziói szemináriumokat a Teológián. (Forrás: http://www.srta.tirek.hu/lap/tiszteletbeli/cikk/)

 

[39] Virágh Sándor  (1908-1964):  református esperes, iratmissziói kiadó, külmisszionárius. Teológiai tanulmányait 1926-tól a budapesti Református Theológiai Akadémián és Montpellierben (Franciaország) végezte. Kunszentmiklóson segédlelkész, majd budapesti vallásoktató, 1932-től 1949-ig a Református Külmissziói Szövetség lelkésze, ugyanakkor a Református Traktátus Vállalat vezetője, könyv- és lapkiadója volt. Közben 1936-tól 1937-ig Bulgáriában végzett külmissziói munkát. 1953-tól hajdúnánási, 1956- tól diósgyőr-vasgyári lelkipásztor és a Borsodi Egyházmegye esperese volt. 1959-ben budafoki lelkipásztor lett. Szerkesztette a református külmissziót szolgáló lapokat, kiadta és Victor Jánossal közösen szerkesztette a Szolgálatunk című lapot. Belső munkatársa volt a Református Egyház című hivatalos lapnak, rovatvezetője a Reformátusok Lapjának. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon)

 

[40] Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH): 1951 májusában (I/1951. tc.) létrehozott országos hatáskörű szerv, amelynek célja a magyarországi egyházak önállóságának minél teljesebb korlátozása, az egyház és a szocialista állam közötti (kényszer)megállapodás (1950. VIII. 30.) betartásának ellenőrzése volt. Hivatalosan a Minisztertanács felügyelete alatt állt, de kapcsolatban volt az MDP KB agitációs-propaganda osztályával, illetve a BM Titkosszolgálatának III/III-1. sz. Vallási Osztályával. Az ÁEH az egyházi hivatalokba „békepapokat” ültetett, az egyházmegyei hivatalokhoz megbízottakat, ún. bajszos püspököket küldött. Az ÁEH döntött minden, az egyházakat és az államot egyaránt érintő ügyben: pénzügyi támogatásról, kinevezésekről, áthelyezésekről, előkészítette az egyházi vonatkozású jogalkotást, felügyelte az egyházi intézményeket, tárgyalt a Vatikánnal stb. 1989-ig működött, véglegesen 1990-ben szűnt meg, amikor utolsó utódszervét, a Minisztertanács Egyházpolitikai Titkárságát is felszámolták. (Forrás: http://www.rev.hu/sulinet45/szerviz/kislex/kislexis.htm)

 

[41] Tüski István (1924-2010): hollandiai magyar református lelkész. Budapesti gimnáziumi éveiben már bekapcsolódott az SDG, majd a KIE közösségébe, a lelki ébredés világába. 1944-ben kezdte meg teológiai tanulmányait Budapesten, és már elsőéves korában bekerült a budapesti vallástanárokról kiadott névjegyzékbe, mint tanonciskolai óraadó vallástanár. 1945-ben a Teológia dékánjának megbízásából Hollandiába ment, az Utrechti Teológián egyháztörténetet, egyházjogot és újszövetséget hallgatott, de Amsterdamban és Kampenben is tanult. 1948-ban a SZEMRE, a Szórványban Élő Magyar Református Egyház (1956 után Nyugat-Európai Lelkigondozói Szolgálat) egyik alapítója volt. A holland történelmi egyházak és szabadegyházak támogatásával Tüski István kezdeményezte az Admiral de Ruyter Alapítvány felállítását a szétszóródott magyarság megsegítésére. Ezzel egy időben a holland zsinat is kinevezte az első magyar szórványlelkésszé a Benelux államokban. 1956 után Tüski István a keresztyén szeretet gyakorlásának számtalan formáját találta meg: gyógyszerek küldése, épületek felújítása, a Debreceni Református Gimnázium fizikai szertárának feltöltése modern műszerekkel, a teljes Biblia kiadásához nyújtott segítség, az 1967-es debreceni jubileumi ünneplés, az erdélyi árvízi segélylátogatás vagy a Baár-Madas Gimnázium újra indításának előkészítése. Új fejezetet nyitott az életében, mikor feleségül vette Szabó Márta lelkészt, kinek édesapja és bátyja ki volt zárva a lelkészi szolgálatból, s ő maga is többi lelkész testvérével együtt nagyon hátrányos és támadott helyzetben volt. A Szabó családban örömmel vették, hogy vejük be kíván kapcsolódni abba az illegális segítő és missziói tevékenységbe is, melyet a család itthon, Erdélyben, Kárpátalján és sokfelé végzett. Rövid idő alatt nagyon messzi és nehéz területekre nyúlt ki a hollandiai-magyar segítő kéz. A ’9o-es évek további új lehetőségeket nyitott. Tüski Istvánt nevéhez fűződik a Kálvin téri egyházi épületblokk visszaszerzése és megmentése az egyházközség számára. A magyarországi és Kárpát-medencei református iskolák ügyének megsegítésére ETI ( Educa Transfer International) néven kezdte el működését egy tanácsadó, támogató holland hátterű szervezet Tüski István elnöksége alatt, melynek irodája, munkásai vannak és újságot is kibocsát. Erkölcsi és anyagi támogatást szerzett Tüski István Hollandiában a legjelentősebb magyarországi törekvések megerősítésére, így a Károli Gáspár Református Egyetem születéséért személyesen is fáradozott. Történelmi jelentőségű volt az ETI kárpátaljai tevékenysége is. Három református gimnáziumnak segített az elindításában a holland támogatás megszervezésével. (Nagydobrony, Nagybereg, Tivadarfalva). Az iskolapolitikai törekvések mellett teljes szívvel vett részt a Református Világszövetség és különösen a Tanácskozó Zsinat munkájában. Ő támogatta és finanszírozta – holland forrásokból – az első Kárpát-medencei esperesi konferenciát Sárospatakon 1992-ben, ahol a Tanácskozó Zsinat született.  (Forrás: Szabó Dániel: Tüski István hollandiai magyar református lelkipásztor emlékezete; http://www.parokia.hu/publikacio/cikk/271/)

 

[42] Kürti László (1931-2013): református lelkész, 1972-1977 között a Debrecenei Református Kollégium főigazgatója, 1977-től a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke. A Debreceni Református Kollégiumban érettségizett, felsőfokú tanulmányait a Debreceni Református Teológiai Akadémián végezte, 1956-ban itt szerzett kitűnő eredménnyel lelkészi oklevelet. Külföldi tanulmányútját követően a Zsinati Iroda Külügyi és Tanulmányi Osztályán dolgozott, majd 1970-től a DTA professzora, 1972-től a Debreceni Református Kollégium főigazgatója volt. 1977-től a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke és a Miskolc-Belvárosi Református Egyházközség lelkipásztora. 1981-1988 között a Református Világszövetség Európai Területi Bizottságának alelnöke, 1985-től A Prágai Keresztény Békekonferencia folytatólagos bizottságának tagja, 1985-től a rendszerváltásig: Borsod-Abaúj-Zemplén országgyűlési képviselője volt. “Zempléni” fedőnéven állambiztonsági ügynökként tevékenykedett, 1975. október 20-án szervezte be a Hajdú-Bihar megyei Rendőrfőkapitányság III/III-as osztályának egyházi ügyekben járatos képviselője, Szabó Béla rendőr őrnagy.  (Források: http://www.tirek.hu/hir/mutat/35440/, Majsai Tamás: Harminc

 

[43] Korsós István (sz. 1932): református lelkész. A budapesti Lónyay Református Gimnáziumban érettségizett 1951-ben, majd 1955-ig a pesti Református Theologiai Akadémia hallgatója volt. Már gimnazista korában – a Kelenföldi Ifjúsági Közösség tagjaként – konfirmandus táborokat vezetett Tahiban (Tökösmezőn). A teológia elvégzése után segédlelkész volt Sárbogárdon (1956-1957), Miskolctapolcán (1957), majd – püspöki titkárként Darányi Lajos mellett – Sárospatakon (1957-1965). 1965-től 2003-ig – 38 évig – Noszvajon teljesített lelkipásztori szolgálatot. Az Egervölgyi Egyházmegyében 15 évig volt missziói előadó. 1990-től zsinati képviselő lett – 1996-ig egyházmegyei küldöttként, 1996-2002 között pedig főjegyzőként. 1992-1996 között a Magyar Református Lelkészegyesület elnöki tisztjét töltötte be.

 

Már az 1970-es évektől kezdve – Balog Zoltánnal és feleségével együtt – részt vett az iszákosmentő misszió munkájában, eleinte még fél-legálisan, majd az 1980-as évektől a református egyház által is támogatott módon. 1990-től – noszvaji lelkipásztori szolgálata és közegyházi teendői mellett – a Református Iszákosmentő Misszió egri csoportjának lelkésze volt, majd 2003-tól, nyugdíjba vonulása után Dömösön az Iszákosmentő Misszió Otthonában szolgált. 2006-ban választották meg a – szintén az iszákosmisszióban tevékenykedő – Kékkereszt Egyesület elnökének, ezt a szolgálatát 2012-ig látta el.

(Forrás: Életútinterjú Korsós Istvánnal; http://www.kre.hu/portal/images/eletutinterjuk/korsos_istvan_eletutinterju.pdf)

 

[44] Karasszon Dezső (sz. 1952.): orgonaművész, egyetemi tanár. Középiskolai tanulmányait a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában végezte. 1976-ban orgonaművészi oklevelet szerzett a budapesti Zeneakadémia orgona- és zenetudományi tanszakán, majd megkezdte pályafutását, mint a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának tanára, a Kollégiumi Kántus orgonakísérője, és mint a Debrecen-Nagyerdei Református egyházközség orgonistája. 1988-ban meghívást kapott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára (ma: a Debreceni Egyetem Konzervatóriuma) az egyetemes zenetörténet oktatására. 1991-ben megalapította a Főiskolán az orgona-tanszakot, majd 1994-ben az egyházzene-tanszakot. 1993-ban alapította a gyülekezeti graduálkórust, a Schola Calviniana-t. 2002-ben Synopsis gradualis (gregorián ének és református istentisztelet) című értekezésével doktori címet szerzett a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen. (Forrás: http://www.refnagyerdo.hu/zene_enekkar.php?karasszon_dezso)

 

[45] ökumenikus imahét: a keresztény egyházak világszerte közös imahete, melyet minden évben január 18-25. között rendeznek. Paul Wattson  (1863–1940) anglikán pap kezdeményezte 1908-ban, aki imanyolcadra  hívta a keresztény hitű embereket, felekezeti hovatartozástól függetlenül. (Forrás: http://www.oikoumene.org/en)

 

[46] Molnár Miklós: református lelkész. 1952-ben végzett a budapesti Református Teológiai Akadémián. 1956-ig Sásd, Külső-Kelenföld, Fasor, Józsefváros gyülekezeteiben volt segédlelkész, majd Zürichben végzett egy szemesztert. Hazatérve a budapesti Teológiai Akadémián a teológusok lelkigondozója lett. 1955 tavaszán részt vett a református egyház életébe, szolgálatába való állami beavatkozást visszautasító Hitvalló Nyilatkozat megszövegezésében. 1957-1976 között Putnokon volt lelkész, majd 1980-ig Cegléden, és nyugdíjba vonulásásáig a Budapest, Kálvin téri gyülekezetben szolgált.  (Forrás: Molnár Miklós: Hálaadás, hogy kiválasztott, megszólított, szolgálatba fogadott, formált, feladatokat adott…; http://tar.infotars.hu/ppl513/private/toronyor/II_evf_4/molnarmiklos.htm)

 

[47] Bolyki János (1931-2011): lelkész, teológiai tanár. A Budapesti Református Lónyay utcai Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Református Teológiai Akadémián szerzett lelkészi oklevelet. Nyolc évig teljesített szolgálatot Gyöngyösön, Sárbogárdon és Budapesten. 1962-1970 között Etyeken, majd 1970-1982 között Szentendrén szolgált lelkipásztorként. „Tudományos pályája aránylag későn kezdődött: 1978-ban doktorált hittudományból, majd 1982-től lett a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kar Újszövetségi tanszékének újszövetségi professzora, 1996-tól ugyanebben az intézményben professzor emeritus. Kutatási területe az Újszövetségen belül elsősorban a jánosi írások. 2001-ben jelent meg az Osiris Kiadónál a János-evangéliumhoz írott nagy kommentárja Igaz tanúvallomás címmel. E mű tudományos értékét bizonyítja, hogy Bolyki János ezzel szerzett 2004-ben akadémiai doktorátust nyelv- és irodalomtudományból. (…) Bolyki Jánosnak az apokrif-kutatás terén végzett munkája is nemzetközileg elismert. (…) Emberi és tudósi nagyságát mutatja, hogy a hitéleti tárgyak oktatása mellett mindent megtett a hazai vallástudományfellendítése érdekében: tanított az Apor Vilmos Katolikus Főiskola, a Zsigmond Király Főiskola és természetesen főképpen a Károli Református Egyetem vallástudomány szakán. Emellett nyolc évig tanított a komáromi Calvin Teológián is. Tagja volt az MTA Vallástudományi Elnöki Bizottságának, három évig betöltötte a MAB Hit- és Vallástudományi Bizottságának elnöki tisztét, és alapító tagja volt a Vallástudományi Szemlének. Tudományos teljesítményének elismeréseként a Magyar Ókortudományi Társaság 2008-ban neki ítélte az Ábel Jenő-emlékérmet. (…)” (Forrás: Simon Róbertné Pesthy Monika: In memoriam Bolyki János; Egyházfórum, 2011. XXVI. évf. 2. szám)

 

[48] Szűcs Ferenc (sz. 1942.): reformátusz lelkész, teológiai tanár. A Budapesti Református Teológiai Akadémia elvégzése után (1965) az Egyházak Világtanácsa ösztöndíjasaként az Edinburgh-i Egyetem Teológiai Fakultásán folytatta tanulmányait 1969-1970-ben. 1985-ben szerzett doktori fokozatot a Budapesti Teológiai Akadémián. 1965-1970 között Fóton volt segédlelkész, majd 1970-től 1973-ig Érdligeten, 1973-tól 1974-ig Pomázon helyettes lelkész. 1974-1987 között megválasztott lelkipásztora a pomázi református gyülekezetnek és egyidejűleg spirituális a budapesti Teológián. Előbb megbízott előadó a Rendszeres Teológiai Tanszéken (1980-1985), majd megbízott tanár a Vallástörténeti és Bibliai Teológiai Tanszéken (1983-1985). 1986 óta kinevezett tanszékvezető teológiai professzor a Rendszeres Teológiai Tanszéken. 1986-tól 1988-ig dékán, az 1988/89. tanévben dékánhelyettes volt az Akadémián. Egyetemi tanári kinevezést 1999-ben kapott.1992-1998 között a MRE Doktorok Kollégiuma főtitkára, 1998-2003 években alelnöke, 2003-tól elnöke. 1992-től 1996-ig, majd 2003-tól újra a Zsinat Tanulmányi Bizottságának elnöke.1994-1998 között a Művelődési és Közoktatásügyi Minisztérium Tankönyv főosztályának szakértője a vallás, filozófia és etika tárgykörökben.1995 óta az amszterdami székhelyű és a Vrije Universiteithez kapcsolódó International Reformed Theological Institute vezetőségi tagja, Közép-Kelet Európa referens. 1996-1998 között a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara Doktori Tanácsának elnöke. 1997-től a Protestáns Missziói és Tanulmányi Intézet Kuratóriumának tagja, 1998-2004 között elnöke. Az 1999-2001 években az oktatási miniszter vezetésével működő etika tárgy bevezetését előkészítő bizottság tagja volt. 2003-2004-ben a KRE Doktori Tanácsának elnöke. 2003 óta tagja a MRE Zsinatának. 2004-2008 között a Károli Gáspár Református Egyetem rektora volt. (Forrás: http://srta.tirek.hu/lap/tiszteletbeli/cikk/mutat/prof-dr-szucs-ferenc-1942-orszentmiklos/)