Dánielisz Endre (sz. Nagyszalonta, 1925.): tanár, helytörténész
„1944 őszén jöttek a dél-erdélyi románok: „Ti négy évig itt uraskodtatok, elvettétek Nagy-Romániától ezt a részt, megfizettek érte!” És vitték Kovács János bácsitól a fél disznót, nagy szalonnát, és a Múzeumból Arany Jánosnak egy gyönyörű nagy szőnyegét, melyet Gyulai Páltól kapott, vitték a bútorait, a teljes berendezett ágyát, melyet én mint magyar diák annak idején őriztem”.
Dánielisz Endre (Az interjúalany és családja)
Dánielisz Endre (Az interjúalany és családja)
Életútinterjú
Az interjút készítette, szerkesztette: Felházi Klára
Nagyszalonta, 2017.
Család
Jócskán visszatérek a múltba, mert sem édesapám, sem édesanyám nem szalontai származású. Kezdjük az apai ággal. Az 1700-as évekre Észak-Magyarország megmaradt osztrák uralom alatt. Akkor a török miatt Békéscsaba is elpusztult, mint ahogy Nagyszalonta is és a tőlünk nyugati irányban öt kilométerre lévő Kölesér vára is, noha ott volt Dél-Biharnak az egyházi és adminisztratív központja, ahol Fráter György országgyűlést tartott. Ez a környék nem tette ugyanazt, mint Debrecen, aki egyezséget kötött a törökkel. Miután 1692-ben kiűzték a törököket, itt maradtak a területek gazda nélkül, mert a törökök jócskán kiirtották a lakosokat Szalonta környékén, vagy elhurcolták őket. Nagyon kevesen bemenekültek az erdőkbe, ott húzták ki azt a pár évet, mikor majd megbékültek.
A Kárpátok tövében, pontosabban a Tátra alatt, 12-13 olyan német helység alakult, ahova lengyel földről, Sziléziából hoztak el németeket az osztrák császárok. Békéscsabára a török hódoltság után Észak-Magyarországról telepítettek szlovákokat[1] – mert ott még volt lakosság-többlet –, de mellettük jöttek cipszerek[2] is, s közé keveredtek a szlovákoknak. Tudtak németül, szlovákul, magyarul. Így jött le az én ősöm is 1710-40 között. A németek részben tisztviselők voltak, részben pedig kisiparosok, míg a szlovákok inkább a mezőgazdasági munkát vállalták el. A cipszerek ágostai evangélikusok voltak, úgyhogy az én nagyapám is az volt. Én is evangélikusnak születtem, konfirmáltam az evangélikusoknál, majd a reformátusoknál is húsz éves koromban.
Az odatelepülők között volt egy Danielis János. A Danielisek fésűsök voltak. Mint kisiparosok bejárták az egész környéket és árulták az általuk elkészített használati cikkeket. A család fiú tagja kellett, hogy folytassa az édesapjának a foglalkozását. Én voltam az utolsó, akinek megvan a fésűssegédi oklevele. Velem befejeződött, mert a harmincas évek második felében már elkezdték gyárban készíteni. Bennünket tönkretett a nagyváradi fésűs gyár.
Id. Danielis Endre, a nagyapám
János fiát nem ismerjük, de 1796-ban már feltűnik Benjáminnak a neve, feltehetően fésűs, akinek a fia Mihály, aki 1821-ben született. Neki mindkét fia fésűs lett, Károly is és Endre is. Ez az én nagyapám, aki 1856-ban született. Őt nem Dánielisznek hívták, hanem Danielisnek. Én teszek rá ékezetet. A csabai félrokonok ma is Danielisnek mondják. Megkérdezték, hogy miért változtattam a családnevemen. Elmondtam, hogy a Bibliában sem Daniel próféta szerepel, hanem Dániel, s a szalontaiak is úgy ejtették ki, de ezzel azt is ki akartam mutatni, hogy én magyar vagyok, mert a románok nem használnak vesszőt és én ráhúzom, hogy lássák, hogy ez egy más fajú ember.
A nagyapám mint már felnőtt ember járt egy vendéglőben Békéscsabán. Tudom, hogy hol van a vendéglő, magam is jártam ott: a központi parkban a kórház háta megett. Látta nagyapám, hogy nagyon ügyes a vendéglősnek a leánya, Torányi Ilona. Kivárta, míg 18 éves lett a lány, hogy férjhez mehessen. Megkérte feleségül, s nagyanyám hozzáment még ott, Békéscsabán, pedig meglehetős kortávolság volt közöttük. 1876 körül jöttek Szalontára, mert itt meghalt a korábbi fésűs, aki szintén egy rokon volt: Duhony nevezetű jó szlovák. Az özvegyétől megvették a szerszámait, melyek akkor még természetesen kézi szerszámok voltak. A nagyapám ellátta fésűvel nem csak Szalontát, hanem a környéket is, mert abban az időben 12-14 ezer lakosa lehetett Szalontának, de a környékbeliek is ide jártak. Évente volt négy nagyvásár, melyeken érdemes volt részt venni, mert így jött egy kis bevétel, és vehetett nyersanyagot. Volt szaru: tehénszaru, ökörszaru, még bivalyszarut is feldolgoztak.
Először lakók voltak Szalontán nagyapámék, majd később vettek egy házat a Vécsei utcában. Tizenkét gyerek született ettől a csabai házaspártól. Margitka még kislány korában meghalt, de a három férfi és nyolc nő felnőttkort ért. A lányok közül egy elment Élesdre. Az egyik fiútestvér, Jani, Nagyváradra költözött és bár kitanulta a fésűsséget ő is, végül pincér lett. A legkisebb gyerek, Dezső, kitanulta az asztalosmesterséget és Bukarestben élt. Úgyhogy a Danielis fiúk közül csak apám maradt ott a hét lány mellett. Nagyon összetartott a család: mind szemtől szemben láttam, ismertem őket, és nagyon jó kapcsolatunk is volt, némelyikkel ma is sokszor beszélünk. Gyermekkorom szép emlékei közé sorolom azt, hogy vasárnap délutánonként nagymamánál összegyűltünk. Jöttek a vők és a leányok. A karácsonyi és húsvéti ünnepségek is jók és szépek voltak, de különösen a vasárnap délutánok.
Ifj. Danielis Endre, az édesapám
Édesapám, Danielis Endre 1893-ban született. Megtanulta a fésűsséget az apjától, és mivel úgy kívánta az akkori ipari törvény, hogy segédnek máshová kell mennie, ő elment Békéscsabára. Egy nagybácsinál volt segéd, ahol valóban sok érdekességet és újat látott, mert az már technikailag félig-meddig már gépesítette a fésűkészítést. Édesapám naplót írt segédkorától kezdve 1918-ig. Miután 1914-ben kitört a háború, 21 évesen besorozták katonának. Egymaga maradt nagyapám, és ő látta el, ameddig tudta a dolgokat, de nemsokára meghalt. Így aztán egy adott pillanatban id. Danielis Endrének már csak a sírját lehetett meglátogatni, fia, ifj. Danielis Endre kint volt a fronton és a másik fésűs, Jani bácsi pincér volt, de ő is fronton volt sajnos. A kicsi gyermek, Dezső pedig kisbaba volt még. Most már nem volt, aki elkészítse a fésűt. Nagymama átugrott Gyulára, Csabára, onnan hozott nagyobb tételben fésűt a rokonoktól, s némi haszonnal adta tovább.
Édesapám a katonai kifejezéseket mindig németül mondta, mert a közös hadseregben a parancsszavak mind németül hangzottak el. A világháborút a keleti fronton, mégpedig Galíciában kezdte, ahol olyan beteg lett, hogy szinte-szinte hősi halottá vált. Mentők szállították be a galíciai frontról, s Nyíregyházán kezelték. Nagymamám hazahozatta a szalontai kórházba, és itt úgy vigyáztak rá, hogy valahogy embert teremtettek belőle. Mihelyt valahogy már tudott jönni-menni, a hadvezetőség ismét behívatta, hiszen egyre pusztultak a magyar honvédek a közös hadseregben. 1916 körül a déli frontra vitték. Egy különös és híres helyen, a Garda tó északi részén volt az állásuk az Alpok tövén, le a tóig. Onnan aztán áthelyezték nagyon közel Velencéhez, ahol még az olaszok voltak. 1918-ban hazajött édesapám. Nagyon megható utolsó mondata, melyet naplójába írt: „Én akkor leültem a műhelyben, és ott folytattam, ahol az apám abbahagyta”.
- húsvét harmadnapján bejöttek a románok. Azért járta ő továbbra is a fésűvel a környékbeli falvakat, de különösen Szalontán árulta.
Konkoly Viktória, az édesanyám
Édesapám 1924-ben megházasodott. Egy szentesi leányt vett feleségül, aki a Nagy-Alföldről, a Tisza mellől került Szalontára. Szentesen élt Konkoly Gábor, aki megházasodott, és nyolc gyereke lett. Gábor öccse, Ferenc, ki ácsmester volt, eljött Szalontára, mert a városban szükség lehetett ácsokra. Itt keresett magának feleséget, és a Füveskertben megtalálta Kovács Juliannát. Megkérte, éltek is egy jó néhány évet együtt, és várták, hogy jön a baba, de semmi nem volt. Mivel mégis gyereket akartak, elment Ferenc a testvéréhez, Gáborhoz: „Neked nyolc gyereked van, hát egyet adjál, hogy nekünk is legyen legalább egy fiunk vagy lányunk”. Így hozták el édesanyámat, aki 2-3 éves koráig Szentesen nevelkedett a nagy családban. Gábor is világháborús katona volt. Van olyan kép, ahol az egész család ott van, és Gábor be van öltözve katonaruhába. Bár már 50 éves ember volt, mégis az osztrák hadvezetőség kötelezte őket, hogy menjenek ki a frontra. Hát megúszta ő is.
Édesanyám egymaga nevelkedett fel az ácsmesternek a családjában. A mostohaanyja nem valami jól bánt vele, szebben is nevelhették volna, kevesebb bánattal. Kitanult egy mesterséget: fehérnemű varrónő lett. A menyasszonyoknak ő készítette a párnahuzatot, paplanhuzatot, s az efféléket. Segédféleség volt. Apám szétnézett és látta, hogy itt van egy varrónő. Megismerkedtek, és 1924-ben megházasodtak. Konkoly Ferencéknél meglehetősen nagy ház volt, mivel egy ács ember jóban van a kőművesekkel, hisz együtt dolgoznak. Jó erős téglaházat épített, ma is megvan. A fiatal pár oda ment lakni és nem ahhoz a Danielis mamához, ahol még a lányok várták, hátha megkérik őket. Tehát az életet itt kezdték a három szobás Konkoly-házban, és megjött a baba. Én 1925. április 6-án születtem, mint első fiú. Nagyon örvendtek, hogy egy fiú és az apja nevét viseli. Azzal a gondolattal voltak, hogy ez is fésűs lesz, minthogy az is lettem. Húszéves koromra ugyanis érettségizett fésűs segéd lettem, de addig még van, mit meséljek. Az öcsém négy év múlva született. Jól voltunk együtt.
Volt művelődési igénye mind édesapámnak, mind édesanyámnak. Édesanyámnak talán még több is volt, mert jártak úri házakhoz a gazdanővel, aki vállalkozott, hogy ilyen meg ilyen stafírungot készítünk. Házhoz mentek a varrógéppel és letelepedtek oda, míg elkészültek a munkával. Egy-egy ügyvéd hívta meg, vagy olyan polgár, kisiparos, akinek volt mégis valami elvárása az élettől, aki művelődési kérdésekkel is foglalkozott. Ráadásul Szalonta a vándorszínészeknek egyik kedvenc helye volt. Itt több vándorszínész csapat letelepedett és egy hétig mindig játszottak, minden este. Volt, hogy tíz napig mindig újat és újat adtak elő. A szüleim is elmentek a színházba. Az 11 óráig eltartott, és egy alkalommal, amikor mentek haza, be volt zárva az ajtó. Nem volt náluk kulcs. Verték a kaput, kopogtak. Egyszer csak kijött a nagytata és ezt mondta: „Ahol eddig voltatok, oda menjetek vissza!” Nem engedte be őket, pedig egy kulturális eseményen vettek részt. Danielis Mariskáék befogadták éjszakára őket. Így kitudták a szüleimet a Konkoly házból. Szét kellett nézni Szalontán, hogy hol van üres hely, úgyhogy a gyermekkorom első évei abban teltek el, hogy évente vagy háromévente lakást cseréltünk, mert vagy nem volt jó helyen, vagy messze volt a piactól, vagy nem tudtak ők úgy berendezkedni. Össze tudok számolni legalább öt házat, ahol lakók voltunk.
Gyermekkor, iskolák
A Váradi úton volt Szalonta első óvodája. Stertál Artúr zsidó nagybirtokbérlő szinte egy palotát épített, hisz volt pénze. Igen ám, de akkor Nagy-Románia volt már 1930-ban. Szalonta első óvodájában magyarok voltunk legalább 80%-ban, de egy szót magyarul nem mondott az óvónő. Annyit tanultam meg csak, hogy doamna, azaz asszonyom, és egy gyerekdalt: Vine, vine primavara – jön, jön a tavasz. Románul beszélt hozzánk az óvó néni, de mi nem értettünk belőle semmit. Olyan jó óvónő volt, hogy általában egész napra eltűnt. Volt egy kisegítő, egy idősebb magyar néni, aki vigyázott ránk meg sepregetett. Ő mesét is olvasott. Óvodás koromnak az egyik legkellemesebb emléke éppen ez, hogy a felügyelő néni, aki rendben tartott bennünket, olvasott mesét. Az udvaron játszottunk, olykor rajzoltunk is, de ha visszagondolok, meglehetősen unalmasan telt az óvodáskorom. Nem úgy, mint manapság: bemegyünk, és örökké játszanak, mindenfélét festenek – akkor örültem, ha fekete ceruzával lehetett firkálni valamit. Hát így telt el a két év román óvodában, mert magyar nem volt, és abban az időben nem is volt kötelező óvodába járni. És akkor jött az elemi iskola.
Református iskolába mentünk. A román óvoda után egyenest csak magyarul beszéltünk. Abban az időben vettek édesanyámék egy házat a Duna utcában (mai nevén Bem utca), nagyon közel az iskolához. Öt perc alatt az iskolában voltam. Akkoriban úgy igyekezett az egyház fenntartani az iskoláit, hogy minden városrészben legyen egy-egy iskola, ahol egy vagy két tanító van. Tanító néni egy volt, mert a többi mind férfitanító volt. Én Mikó Lenkénél tanultam a Hunyadi utcai iskolában.
A második-harmadik-negyedik elemit a központban, az ún. nagy iskolában végeztem el, mely az egyetlen emeletes iskola volt abban az időben. A négy elemi után a gyerekek többsége kiment libát őrizni, hiszen Szalonta lakosságának a hetven százaléka földműves volt; mintegy négyszáz tanya volt körös-körül. Nekünk nem volt libánk, kisiparosok lévén. Más gyerekek itthon maradtak, és egy kis munkát már rájuk bíztak; egy 11 éves gyerek már kezdett dolgozni. Volt Szalontán, a mai kórház helyén egy két-három termes ún. ismétlő iskola. Mezőgazdasági ismereteket tanítottak, pl. fabeoltást. Miután a 2-3 évet kijárták, megpróbáltak elhelyezkedni egy kisiparosnál, kiskereskedőnél vagy nagykereskedőnél.
Gimnazistából fésűs, fésűsből cukrászinas
A szüleim azt mondták, hogy egy jó iparosnak tudni kell hegedülni, annak kell tudni nótázni. Megkérdezték a tanító bácsit, hogy elvállalna-é. Elvállalt, mert a Nagyenyedi Református Kollégium Tanítóképzőjében kötelező volt minden tanítónak hegedülni tanulni. Édes szüleim azzal kezdték, hogy egy háromnegyedes hegedűt vettek nekem – ugye gyerekeknek valót, mely kisebb, mint a nagy hegedű –, hogy azzal indítsak. Negyedik elemiben kezdtem, később pedig a híres Bihari Klára[3] nevű írónőnek a nővére tanított, Baumann Margitnak hívták.
A szüleim azt is mondták, hogy egy jó iparosnak kell, hogy legyen egy kis tanultsága, menjek gimnáziumba. Ebben az időben az egykori főgimnáziumban, amelyik 1907-től magyar nyelvű volt, románul kellett tanulni. Tessék elképzelni, hogy én, aki nem tudtam románul, csak néhány száz szót, jóformán csak köszönni tudtam, bekerültem egy teljesen román osztályba. Valahogy mégis meg kellett állnom a helyemet. A tanárok között volt egynéhány, aki nem beszélt ugyan magyarul, de a magyarokat is elfogadta, viszont mindig akadt három-négy nacionalista abból a nyolc-tíz tanárból. Akadt, aki hamar felpofozott bennünket, vagy megvert. Én mint magyar gyerek hirtelen úgy megtanulgattam a leckét, hogy ezzel eljutottam a harmadikig. A tanárokat igaz, hogy az állam eltartotta részben, de nekünk tandíjat kellett fizetni. 1940-44 között a magyar világban szintén volt tandíj. A szüleim már nem tudták kifizetni.
14 éves koromban azt mondta édesapám, hogy „nincs semmi baj, hagyjuk a gimnáziumot, eljössz ide, és akkor te leszel az inas”. Még szinte el sem értem a fogvágó gépet – akkor már gépesítette édesapám félig-meddig a fésűsséget –, ládára felállított, és már vágtam a fésűnek a fogát. Úgyhogy ezt az évet ott végeztem volna édesapám mellett, de akkor történt az, hogy megjelent a műanyag. Mi celluloidnak mondtuk. Nagyváradon alakult egy fésű és kefegyár, és ontotta az olcsó fésűket. Tönkretette ezzel a kisipart. Édesapám azt mondta: „Na, fiam, te megtanultad, most már tudod a mesterséget, de ezzel a fésűsséggel te nem fogsz sokra menni. Keressünk egy másik mesterséget!” Szétnéztünk: a keresztapám asztalos iparos volt. „Na, hát mennél asztalosnak?” – kérdezte édesapám. „Hát éppen lehetne” – válaszoltam.
Szalontának akkoriban egyetlen cukrászdája volt, ahol mézeskalács is készült. Nagyon szép cukrászda volt, ahová nagyságák és kisasszonyok ültek be kávézni, fagylaltozni, tortázni stb. A cukrász család, Oszadszkiék, akik szintén Békéscsabáról származtak ide, ott jártak el a mi házunk előtt, mert volt szőlőjük. Megkérdezték édesapámék, hogy nem kéne-e nekik egy inas. „Hát bizony jó lenne, mert éppen nincsen inasunk” – hangzott a válasz. Azt mondta nekem édesapám: „Mostantól kezdve elindulsz cukrásznak”. 1940. július 1-jétől kezdve elmentem cukrászinasként próbaidőszakra. Két hónapig dolgoztam ingyen – abban az időben örült az ember, hogy majd kap egy mesterséget. Az egyik nagy lakatosmesternél volt vagy négy segéd, őket úgy vették fel inasnak, hogy a szülő fizetett azért, hogy legyen belőle lakatos. Tehát az Oszadszki cukrász-mézeskalácsos családnál nem kaptam egy lejt sem a két hónapi próbaidő alatt. Kevertem a különböző krémeket meg a habot, és mivel pont nyár volt, a fagylaltos-gépet is kellett tekerni. Ez mind kézimunka volt. Amikor a próbainasságom ideje lejárt, augusztus 30-án elmentem az orvoshoz, mert azt mondták, hogy most már beszegődtetnek, azaz felfogadnak, és én leszek ezután náluk a bejelentett inas.
Elmentem az orvoshoz 1940. augusztus 30-án, hogy intézzem el a papírokat. Amint várom a sort, hallgatom, hogy miket beszélnek körülöttem a magyar betegek. Súgdossák egymás között, hogy itt Magyarország lesz, hisz Szalontánál fog kezdődni a határ. Arról tudtunk, hogy Turnu-Severinben nagy tárgyalások voltak a Zsófia hajó tetején és nem tudtak megegyezni, hogy mennyi és milyen területet adjon át Románia Magyarországnak. Bécsben a románok kérésére jött össze a döntőbíróság. Valóban ez történt: Szalontától a Tenkei út fele menve kb. fél kilométerre már román határ volt. Át lehetett kiáltani Romániába. Arad fele viszont 4-5 km-re, ahol keresztezi az országutat a nagyváradi és belényesi, hollódi vasút, az már a déli, román részhez tartozott. Rövidesen hivatalosan is a fülünkbe jutott, hogy Észak-Erdély Magyarországhoz került ismét. 1940. augusztus 5-én már jött Horthy és bevonult Szatmárnémetibe, Váradra, Kolozsvárra, Marosvásárhelyre, de Szalontára nem, viszont második napjára már ide is jöttek a magyar honvédek, hozták a felszabadulást Észak-Erdélynek. Bennem nagyon erős volt a vágy, hogy ha már a három gimnáziumi osztályt elvégeztem románul, végezzem el a negyediket is, immár magyarul, de Oszadszkiék nem engedtek el, mert azt mondták, hogy most a fagylaltnak van a szezonja, július-augusztus, ezt kell csinálni, úgyhogy tessék itt maradni. Kedves szüleimnek könyörögtem, sírtam, hogy hadd végezzem el a gimnáziumot, és utána majd mehetek ilyen vagy olyan inasnak, de szeptemberben még fagylaltot készítettem.
Mégis gimnázium
Szalontára 1940. augusztus hatodikán délelőtt 11 óra tájban jöttek a magyar honvédek a Sarkadi úton: kerékpárosok, gyalogosok néhány tank kíséretében. A piactéren sorakoztatták fel őket a dísztribünnél, ahol a fogadóhelyük volt. A helyettes polgármester tolmácsolásában elhangoztak az üdvözlő szavak a szalontaiak részéről. A román kapitány is itt volt még a bakájával, és átadta a várost hivatalosan, a bécsi döntésnek megfelelően. Erre válaszolt az akkori bevonulóknak a főparancsnoka, hogy ő átvette. A román kapitány autóba ült és elhajtott a Tenkei úton, Nagyszalontától keletre, ahol a román határ volt néhány száz méterre az utolsó magyar háztól. Nagy volt az öröm: az úri hölgyek díszmagyaros ruhába öltöztek, úgy léptek fel a tribünre, vagy járkáltak, sétáltak itt Szalontán. Miután elhangoztak az üdvözlő szavak, egy parancsnok lóháton fogadta a felvonult bakákat. Közel voltam hozzá, úgyhogy mindent láttam-hallottam, mint 15 éves fiú. Díszlépésben mentek el előtte, és a katonazenekar Erkel Hunyadi Lászlójának az indulóját húzta végig. Ezzel megtörtént a magyarok bevonulása, és délután már a bakák is szabadok lettek. Hova mentek? A cukrászdába. Nagy szerencsém, hogy a gazdám kiszolgáltatta mással azt, amit elkészítettünk előre, és nem hívott be dolgozni, úgyhogy én is sétálgathattam. Ez volt a nagy nap, amikor visszakerültünk. Egy olyan húsz főből álló csoport jött Dél-Erdélyből, és a következő mondókát harsogták együttesen a nagy központi vendéglővel szemben: „Arad, Brassó, Temesvár Magyarország visszavár.” Éppen ott jöttek el a katonák, nekik is ezt mondták, no, de ebből nem lett úgyse semmi. Dél-Erdélyben akkor a magyarok még inkább megfogyatkoztak.
Az inaskodásom szeptemberben még folyt, és 1940. október elején kezdődött az iskola. A román líceum „Gimnaziul Regele Carol al II-lea” (II. Károly Király Gimnázium) román nemzetiségű diákjai közül sokan elmentek Dél-Erdélybe, pl. Belényesbe tanulni. Köztünk maradt két félromán, akiknek, bár a nevük román volt apjuk után, de az anyjuk magyar volt, így tökéletesen tudtak magyarul (Sorian Vasile és Moldovan Iosif), azonban így is csak nyolcan voltunk ebben az egész osztályban. Cséfáról, mely Szalontától északra található, jött Ratiu Gheorghe, akinek az apja még a régi magyar világban úgy írta a nevét, hogy Rácz. Bár otthon csak románul beszéltek, mégis megtanult magyarul, és jó barátok lettünk utána is, amikor visszatért Románia. Nem nagyon voltak magyar diákok ebben az azelőtt román iskolában, mert nem tudtak románul. Voltak szülők, akik átvitték a határon gyermeküket Magyarországra a kis motorvonattal, ott elhelyezték egy családnál. Így végezte el például Mados Mihály, későbbi tornatanár a fölső osztályokat. A szalontai magyar fiúk más része inasnak ment, hiszen a város körülbelül 17-18 százaléka kisiparos volt, kellettek az inasok.
Ez a gimnáziumi osztály csak fiúk számára volt. A leányok többnyire otthon maradtak és megtanultak főzni az édesanyjuktól. Abban az időben nem volt olyan nagy elhelyezkedési lehetőség a lányok számára, leány tisztviselőt is nagyítóval kellett keresni. A lányoknak volt egy polgári iskola, de néhányan az ismétlő iskolába jártak. Például Baumann Klára írónő is a polgáriban tanult, aki később felvette a Bihari nevet.
Hirtelen nem volt elegendő tanár. Debrecenből hazajött tanárnak Kornya Sándor, aki ’23-ban Szalontán végzett, majd átment Debrecenbe egyetemen tanulni, s mivel oda nősült, ott maradt. Az édesanyja még élt, amikor visszatért, és megnyílt a magyar gimnázium. Ebben az időben a zsidóellenes törvénynek az egyes vagy a kettős változatát már megszavazták Budapesten, mégis Faragó József lett az igazgatónk, aki zsidó ember volt. A Faragó egy felvett név. Ő természetrajzi ismereteket tanított nekem azelőtt románul, bár nehezen beszélte a román nyelvet. Másfél-két hónapig nem polgármesterünk volt, hanem városi parancsnokunk. Ez a parancsnok Faragót nevezte ki hirtelen igazgatónak, de februártól már Kornya volt az igazgató.
Két frissen végzett tanár jött Kolozsvárról: Kristófi Károly és Vass Ilona. Ez utóbbi lett az osztályfőnökünk is egyben. Nagyon jó tanárnő volt. Bár a mi osztályunkba leányok nem járhattak, mégis elhozta a húgát, Erzsébetet, hogy tanítsa. Beült az osztályba, de nem felelt sosem, mert magántanulóként jött. Még volt néhány ilyen eset: félévkor vizsgáztak, év végén vizsgáztak, és kész. Vass Erzsébet Tőkés Lászlónak az édesanyja. Nagyon kedves, csendes leány volt.
Rév
Észak-Erdély visszakerülése után a környékünk lakossága nem jött vásárolni, a szalontai kisipar tengett-lengett, haldoklott, mégis meg kellett valahogy élni édesapáméknak is. Élesden élő nagynéném értesítéséből megtudtuk, hogy a Révi barlang mellett levő turistaszállót el kellett hagyja a tulajdonosa zsidó származása miatt, így az épület gazdátlanul állt. Szépen berendezett, teljesen jó állapotban lévő tizenhat szobás szálló volt vendéglő résszel, napi háromszori étel kiszolgálással. Édesapám látta, hogy nem kell a fésű, nem tudja eladni, eldöntötte, hogy elmegyünk Révre és átvesszük a szálló működtetését.
Négy évig révi lakosok voltak a szüleink és mi is a testvéremmel a vakációban. Tanév közben kénytelenek voltunk az öcsémmel beiratkozni a szalontai internátusba, mert ott volt koszt, kvártély, ruhamosás, a szüleink pedig kint voltak és várták a turistákat. Nem Rév községben éltünk, hanem attól 3-4 kilométerre a Fekete-Körös völgyében, a gyönyörű vízesés mellett, amely víz a barlangból folyik ki. Édesapám megoldotta a szálloda kérdését meg a napi beszerzést. Édesanyám a konyhában volt a főnök. Fogadott maga mellé egy román asszonyt, de a szálloda takarítónője is egy román leány volt. Mindkettővel jól megvoltunk, mert nálunk ez a nemzetiségi kérdés nem játszott szerepet. Én mint 16-19 éves legényke a nyári vakációimat azzal töltöttem, hogy a révi Zichy-barlangnak voltam a vezetője. Nagyon nagy forgalmunk volt, mert Erdély visszatért, és az alföldiek, a sárrétiek hegyeket akartak látni. Elvonatoztak Révre, a falutól sétáltak másfél kilométert, és már a sziklákra kapaszkodhattak fel. Ez egy mészkőből alakult hegy, ahol több barlang is volt, melyek feltárása megtörtént még a régi magyar világban, 1905-ben.[4]
Ezt az egész környéket Zichy Ödön elődje vásárolta meg.[5] Övé volt az erdő kevés mezővel, ahol építtetett egy gyönyörű kastélyt, körülbelül öt kilométerre Révtől. 1922-ben a Zichy birtok akkori tulajdonosa látta, hogy itt Románia lett, a kastélyát, az erdőit nem használhatja, megegyezett egy anyagilag tehetős román emberrel, Mateescuval, hogy eladja. Most, hogy visszakerültünk Magyarországhoz, gróf Zichy Ödönnek a fia vissza akarta szerezni. Genfben pereskedtek, aminek végül is nem lett vége, mert az a négy év olyan gyorsan eltelt, hogy nem tudták ezt befejezni. A lényeg az, hogy Zichy-barlangnak mondjuk manapság is, mert Zichy birtok volt, de EKE-barlangnak is nevezzük (Erdélyi Kárpát Egyesület).[6] Ma is elmondom az első cseppkőtől az utolsóig, hogy itt mit látunk, ott mit látunk, és hány méterre van ez, hány méterre van az stb.
Amikor barlangvezető voltam, Magyarország legnagyobb barlangjának, az Aggteleki barlangnak az igazgatóját, Kessler Hubertet a barlangok szövetsége megbízta, hogy menjen és nézzen szét Biharban, hogy itt a mészkőhegyben milyen barlangokat talál. Akkoriban a Zichy-barlangnak a bejárható része egy olyan 20-30 perces rész volt. Azután következett egy feltárt rész, de ott már a gerendák elkorhadtak, úgyhogy nem lehetett vendégeket vinni, de elmentek egész a szifonig [vízzel telített barlangfolyosó]. Tízfalunak nevezett hely az, ahonnan kiindul a patak. Romániából folyt át, mert Rév mellett húzódott a román határ, olyan közel, hogy ha fölmásztunk a szálloda mögötti hegy csúcsára, már Romániában voltunk. A patak tehát bebújik a föld alá, és megjelenik majd a magyar oldalon a szifonnál, amelyet nem tud áttörni, mert helyenként nagyon erős a mészkő. A szifonon túl is barlang volt, de vízzel feltelve. Kessler Hubert elhatározta, hogy ezt ő továbbviszi. Fogadott két román embert, akik a patak szintjét mélyítették, kidobigáltak belőle sok kavicsot, homokot, és így lejjebb esett a víz szintje. Nyár volt, nem volt nagy eső. Kessler Hubert segítőjeként én vittem a karbidlámpát, fölmászatott különböző sziklákra, és ha kellett, engem is beküldött segíteni. Vízhatlan öltözetet kaptunk, ami a nyakunkig ért, éppen csak a fejünk volt kint. Ahogy kiásták a román napszámosok a medret, lejjebb esett a vízszint, és támadt egy 40 centis távolság, ahol bedugtuk a fejünket meg a vállunkat, és szépen átmentünk a szifonon.
Kessler Huberttel együtt olyan helyen jártam, amit ember addig soha nem látott. Átmentünk Romániába a föld alatt, és ott volt egy másik szifon. Kessler bosszankodott. A két román emberrel kidobáltatta a kavicsot a patak medréből, hogy csökkenjen a szintje. Meglehetősen sokat dolgoztak, és a víz szintje lejjebb ment. Ott voltunk a második szifonnál, és egyszer csak mintha ágyúdörgés hallatszott volna, olyan nagy, erős hangok hallatszottak. „Észrevettek a románok, és ránk lőnek ágyúval!” – mondtam. „Dehogyis, dehogyis” – mondja Kessler Hubert, és elmagyarázta, hogy mi történt: a víz szintje és a mennyezet között – mely mennyezet azelőtt vízben volt – légüres tér támadt. Ebbe a légüres térbe behatolt a levegő, és az olyan hangot adott, mintha lőttek volna. Ez volt egyik nagy élményem.
Másik nagy élményem az volt, hogy részt vehettem 1942-ben A hegyek lánya című magyar film forgatásán. Tormay Cécile írta eredetileg azzal a címmel, hogy Emberek a kövek között, de azelőtt készült el Nyírő József írása alapján az Emberek a havason, és úgy vélték, hogy ez a két cím nagyon hasonlít egymásra, így hát új nevet adtak a filmesek. A film arról szól, hogy egy leány a rosszhírű anyjával él együtt, a leány egymaga marad, nagyon udvarol neki a falu kovácsa, és ebből szerelmi bonyodalom támad. Az egész hegyek között zajlódik le. Én mint diák elvállaltam napi tíz pengőért, hogy viszem a filmező gépnek a nagy ládáját. Sokszor magas helyekre kellett cipelnem a vállamon, volt, hogy tehenet kellett keríteni stb. Jöttek a színészek, akik nálunk, a szállóban laktak és ettek. A főszereplő Fényes Alice váradi színésznő volt. Ott volt még Greguss Zoltán, Nagy István, Ladomerszky Margit, Tompa Pufi. Az idősebb nemzedék ezeknek a neveknek a hallatára fölkapja a fejét. Örülök, hogy alkalmam adódott egy ilyen filmkészítésnek a részese lenni, és láthattam hogyan is készül. Ez az emlék is örökre az agyamban marad, amíg élek.
Leventeként a háború végén
1944-ben megtudtuk a sajtóból, rádióból, hogy a szovjetek jönnek egyre inkább nyugat fele, s elérték már Moldáviát, az akkori Besszarábiát. Augusztus 23-án a román király összehívta a tanácsosait, akikkel megtárgyalták, hogy Románia átáll a szovjet oldalra. Követet küldtek Moszkvába, hogy tárgyaljon. Megindultak az ottani német katonák, és menekültek nyugatra Magyarországon keresztül. A magyarok próbálták megállítani az ellenséget Székelyföldön, a hágókon. A Békás-szoroson jöttek át és aztán Brassónál, mely Románia volt akkor is. Átállt Románia, összecsókolóztak, és már augusztus 30-án a Székelyföldön ott voltak, mi meg itt örvendtünk, hogy még Magyarország van. Nem gondolkozott a magyar állam, de nem is tehette, hiszen mi még a németeknek a kezében voltunk. ’44. március 19-én elfoglalták a németek Magyarországot, megszállták. Tehát Horthynak fogták a nyakát. A háborúval együtt jár persze a repülőgépeknek a harca is.
Augusztusban én bizony nem a barlangot vezettem, kivéve a vasárnapokat, hanem Kolozsvár repülőterén, Szamosfalván voltunk vagy 150-en, 200-an diákok, és építettük a Stukáknak (ez a német vadászgép volt) a védelmi erődöket. Ez nem volt más, mint egy U-alakú nagy földhányás. Ezt a földet persze ott kellett kitermelni, és talicskával felhordtuk, hogy magas legyen, mert ha éppen nem rá esik a szovjet bomba a Stukára, hanem oldalt tőle 5-10 méterre, a repeszek nem tesznek kárt benne. 1944 augusztusában efféle levente katona voltam. Kaptunk kosztot és vasárnaponként szabadnapot. Szombat délután felültem egy tehervagonnak egy kocsijába, hogy hajnalra megérkezzem, mert a barlangban vezetni kell. Furcsa, de ebben az időben ezt is elfogadtam, hogy én vasárnap nem nagyon alszom sem jövet, sem visszamenet. Az erődök építése augusztusban befejeződött, és szeptembertől itthon voltam.
Majd hallottuk, hogy elesett Kolozsvár, és már Szilágyságban vannak. A magyar kormány Horthy kormányzó és Lakatos miniszterelnök elrendelésére bevonultatta a 18-19 éves leventéket, hogy védjük meg Magyarország még megmaradt részeit és Budapestet. Kint voltunk a barlang melletti szállóban, ahol nem voltunk biztonságban, mert a románok már azelőtt egyszer éjszaka betörtek és összepakolták a 16 szobában levő pokrócokat, átmentek a hegyen és hazavitték, szóval ellopták. A szüleim azon voltak, hogy lemegyünk mindenestől, mert sok mindent vittük Szalontáról, például a bútorokat, az ágyakat, szekrényeket, stb. Le is szállítottuk ezeket hajtánnyal – olyan kis vagonnal, amit taszítni kell kézzel – Révre, mert üres volt még az egykori erdésznek a lakása. Az erdészház, mely még Zichy idejében épült, nem volt messze a magyar csendőröktől, akik még ott voltak. Ők is megkapták fentről a parancsot, hogy minden legényt 18 évestől felfele be kell soroztatni leventének. Láttak engem. Nem lehetett úgy tenni, mintha nem volnék a világon. Meg is kaptuk a behívót.
Furcsán hangzik, de a szüleim sajnálták, hogy elmegyek védeni Budapestet, mert féltettek. Először Nagyváradra kellett menni, onnan fél nap alatt már Margittára vittek, ahol meglehetősen sokat tartózkodtunk. Onnan gyalog mentünk nagy csomaggal Tasnádra. Amikor már a szovjetek ott voltak tőlünk 25 kilométerre, akkor gyorsan Tasnádról mindent kiürítettek. Minden levente kapott a kaszárnyában egy-egy bakancsot, zöld inget, stb. Így beöltözve félig-meddig már katonák voltunk. Feltettek egy vonatra. Egy héten át utaztunk egy akkora távon, amit manapság néhány óra alatt tesznek meg, mert a vonatok vitték a honvédeket, de azon menekítették a tankokat is a szovjet-román csapatok elől, és ráadásul annyi ember menekült, hogy nem lehetett, csak cammogva menni. Nagykároly környékéről indultunk, és Egeren, Tokajon keresztül mentünk Budapestre. Amikor Tokajon keresztül mentünk, megkóstolhattuk a híres tokaji szőlőt. Egy nagy kalappal vihettem, és nem is szidtak bennünket, mert látták, hogy ezek a szerencsétlenek honnan jönnek, és éheznek szinte. Egy-egy nagyállomásnál kaptunk egy kis kosztot, mint honvédek vagy leendő honvédek.
Kétszer szöktem meg
Kétszer szöktem meg, először Szálasitól. Tasnádon vagy Margittán voltunk, amikor a rádióban elhangzott Horthynak a nagy beszéde, hogy átállunk a szovjet mellé, és a németekkel megszakítunk minden kapcsolatot. A németek főparancsnoka azonban kineveztette hirtelen Szálasit. Útközben arról beszélgettünk, hogy mi lesz ezután, mert Szálasi nem volt egy normális ember. Egy akarnok volt, és nem vette észre, hogy hát jönnek a szovjetek, tíz kilométereket mennek naponta előre, és Pestet meg fogják támadni. Megérkeztünk Budapestre, a Keleti pályaudvarra, ahol annyi ember volt, hogy szinte meg sem lehetett mozdulni, mert mindenünnen jöttek a felvidéki, délvidéki és erdélyi menekültek. Betuszkoltak egy váróterembe, ahol a földön aludtunk ruhástól. Azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet megszabadulni. Édesanyámnak a nővére, aki szintén szepesi születésű, idejött Budapestre férjhez. Mátyásföld és Sashalom között, pont az Arany János utcában laktak. A szüleimtől kaptam 100 pengőt erre az útra, amiből tudtam költeni. Amikor láttam, hogy az emberek már alusznak és a parancsnokunk sem figyel, fogtam szépen a csomagomat és a jövő-menő emberek közé elvegyülve kimentem a váróteremből. Felültem egy elektromos vonatra és kimentem Sashalomra. A sashalmi állomásocska kis épületénél leszálltam, megérdeklődtem, hogy merre van az Arany János utca, és elindultam abba az irányba. Velem szemben jött egy 18 éves fiú: „Nem te vagy Dancsó Jenő?” – kérdeztem tőle. „Dehogynem!” – válaszolta. „Hát – mondom – én az unokatestvéred vagyok. Megszöktem ezektől a nyilasoktól, a leventéktől, és szeretném, ha édesanyád meg édesapád befogadna a családi házba”.
Két és fél hónapig (novembertől január 15-ig) nem bejelentett sashalmi lakos voltam. Itt voltak hatalmas raktárok, melyekbe a németek a frontról kimenekített tárgyakat helyezték el: a repülősöknek a csizmáit, ruháit, az elhasznált és piszkosan levett alsónadrágokat, ingeket, sapkákat, stb. Ezeket ki kellett válogatni, és elszállították Bécsbe, mert úgy gondolták, hogy Ausztriát meg fogják menteni, Szálasi majd megállítja Magyarországon a szovjeteket. Furcsa gondolkodás volt. Jenőt nem vihették el katonának, mert még fiatal volt, így hát ott dolgozott. Fiatal kora ellenére agyafúrt pesti fiú volt, még németül is tudott egy kicsit. Olyan gyakran emlegette a főparancsnokának, hogy énrám nagy szükség van a raktárban, mert olyan sok a kimenekített német használati cikk, amiket ide-oda kell pakolni, hogy végül a parancsnok a nagy beszédre kiállított egy papirost. Másnap jelentkeztünk a raktárfőnöknél. A napi nyolcórás munkáért fizettek rendesen pengőben. Erről papirost is kaptam zengő német nyelven: „Andreas Danielis itt dolgozik nálunk a raktárban.”
A második szökésem izgalmasabb volt. Bár a pékségek még működtek, kenyér már nem nagyon volt, mert a rengeteg menekült odajött Budapestre, és azokat kosztolni kellett. Szójából készült szalámikat vettünk, és ezeket eszegettük kenyérrel. Miután Sashalomról az összes ruhát elszállították, ott megszűnt a munka. Bevittek Budapestre egy vegyi tisztítóba. Ennek a ruhatisztítónak lettem én a kifutó fiúja: egy háromkerekű kerékpárral jöttem-mentem, mely csörgött-zörgött, mivel nem volt gumija. Egyszer szabadnapot vettem ki, hogy édesanyám húgával, Konkoly Böske nénivel, aki Szentesről szintén Juliskához menekült, nézzünk szét Pesten, melyik boltban lehetne még ennivalót kapni. Épp jártuk az utcákat, próbáltunk bevásárolni, amikor láttuk, hogy szembe jönnek a fekete ruhás nyilas katonák bal karjukon piros-fehér csíkos jelzéssel, nyilaskeresztekkel. Mikor láttam, hogy jönnek vagy nyolcan, mondtam Böske néninek: „Tessék arra menni, mert Böske nénit elengedik, de én beugrok ebbe az oldalsó kis utcába”.
Alig mentem három percet, jöttek szembe a nyilas katonák, hogy összeszedjék az embereket. Próbáltam bemenekülni egy másik utcába, de arról is jöttek. Elfogtak és bevittek a Markó utcai börtönbe, ahol igazoltattak. Fogtam hamar a német papírt, mutattam, hogy én a németeknek dolgozom, de a magyar fasiszta tiszt nem fogadta el és visszaküldött abba az irtó nagy terembe, ahol a cementen feküdtünk. December volt már, majd megfagytunk. Vegyes társaság volt ott: fiatalok, szökött katonák 30-40 évesek. Másnap szép ötös sorjába állítottak bennünket, és elindultunk a Mária Terézia laktanyába Budapest főutcáján át. Az emberek ujjal mutogattak ránk, mert azt hitték, hogy kommunisták vagyunk. Megérkeztünk a Mária Terézia laktanyába, ahol egy magyar őrmester ismét igazoltatott. Nem messze tőle állt egy baka, aki az ő parancsait várta. Mindenki mutogatott valami papírt az őrmesternek. Mellettem volt egy tüdőbajos, akinek a papírjait szintén megnézte az őrmester. Látta, hogy ebből nem nagyon lesz jó baka, és odaintette az őt kiszolgáló katonát: „Kísérd ki a kapun, ez szabad!” A tüdőbajos elindult, és én, aki azelőtt már megmutattam a papíromat, gyorsan a tüdőbajos után eredtem és kimentem. Na, hát ilyent, hogy én a nyilasoktól így szökjem meg! Nem ismerek magamra, mert én egy nagyon csendes, szerény fiú voltam 19 évesen, nem járt az agyam okosságokra, nem vágott az eszem. Utána hazamentem a nénihez és bujkáltunk a repülőgépek elől különböző pincékben, hogy ne érjen bennünket támadás.
Majdnem lelőttek a románok
Amikor már hallatszottak a szovjet és román belövések 1945 újévén, mi elbújtunk azokba a pincékbe, melyeket a Sashalom és Mátyásföld közötti 8-10 hektáros kukoricaföld alá ástak be valamikor. Lehet, hogy ez a pincerendszer a mátyásföldi repülőtérrel lehetett kapcsolatban. A szovjetekkel együtt románok is jócskán jöttek. Rájöttek, hogy az emberek azért nincsenek a lakásukban, mert itt vannak föld alá rejtett nagy pincék. Bejöttek, mindenkit megnéztek, igazoltattak. A butaság netovábbja volt az a részemről, hogy a nagy bakancsot és a zöld inget nem cseréltem le.
A román őrmester amint belépett, azonnal észrevett és ilyesmit gondolhatott: Megkaptunk egy katonát, aki ez előtt napokkal még reánk lőtt, és itt van, ni, a pincében. Én zengő román nyelven, elmondtam, hogy én erdélyi vagyok, elhurcoltak és szeretnék hazamenni szüleimhez, de nem hallgatott ez rám. Nagyon magyarellenes lehetett. Rábízták, hogy az összes ilyen magyar katonát szedje össze és lövesse le. Már meg is parancsolta a mellette levő bakának, hogy vigyen ki engem a pincéből és lőjön le: „Du-l afara si impusca-l!” Az volt a szerencsém, hogy ott volt egy huszonéves nőszemély, aki megtette, hogy férfiakkal barátkozott, talán ebből is élt. Furcsa módon jött ez a nő az őrmesterrel, és bár nem tudott románul csak magyarul, mind mondta, hogy „Gyere hozzám, pálinka van!” A „pálinkát” megértette mindjárt, és mondta, hogy akkor ne lőjön le, csak vigyen ki és verjen el jól. Ekkor a leány újból nekikezdett, rákapaszkodott, simogatta, hogy „menjünk énhozzám, mert pálinkám van”, így, úgy… Alig maradtam életben, mert ez a román őrmester ki akarta irtani a magyar hadseregnek az elbújt tagjait.
Miután a pincékből följöttünk, mi úgy laktunk, mint azelőtt egy fél évvel, mert a mi házunkat, lakásunkat nem foglalták el a román katonák, mivel tudtam beszélgetni velük, de a mellettünk levő házból mindenkit kiraktak, és az első szobába, a tisztaszobába a lovakat tették be, ott etették-itatták őket. Egy román katonát elküldtek, hogy nézze meg, hogy a határban mi van, és hozzon kórót, szénát a lovaknak. Jól jártam a román nyelvismeretemmel, mert engem vitt magával, hogy segítsek neki. Ebből nekem annyi hasznom lett, hogy mivel a lovászok mindig kaptak ételt, ebből jutott nekem is, és amit tudtam, adtam a nagynéninek, mert abban az időben megszűnt a teljes kereskedelem.
A románok között volt egy nagyon jóindulatú főhadnagy, aki soha nem emlegette, hogy engem agyon kell lőni, hanem azt mondta, hogy van román katonaruhám, öltözzek be, és menjek velük Csehszlovákiába, azt felszabadítani. Mindenáron el akart vinni, de én inkább a szüleimhez igyekeztem vissza Erdélybe, akik közben Révről átköltöztek Élesdre édesapám húgához, mivel biztonságosabb hely volt, mert több volt ott a magyar. Miután a románok néhány hét után elmentek, a szovjetek segítségével kaptam élelmet. Egy szinte kastélyszerű, nagyon szép mátyásföldi házba vittek többünket, civileket krumplit pucolni, mely munkáért kaptam ételt, amiből ismét vittem haza a nagynénéméknek is. Így tudtunk megélni. A szovjet tisztek megtartották ennek a gazdag családnak a legszebb szobáját szőnyegekkel, függönyökkel, festményekkel, és ott ettek, de a bakák egy pad szélén vagy épp a földön ehettek. A nagy kommunizmust úgy ismertem meg, hogy van a tiszti kar, akiknek jár a nagy szőnyeges szoba, a legjobb kiszolgálás, jobb étel, és vannak a bakák lent a földön, akik örökké csak krumplis meg káposztás tésztákat ettek, amiket összelopkodtak a sashalmi magyaroktól.
Gyalogút hazáig
Amikor a szovjetek egy kicsit megpihentek, elhatároztuk Böske nénivel, hogy most már hazajövünk. Az unokatestvéremmel, Jenővel, készítettünk deszkákból egy kis szánkót, és erre tettem fel egy kosárba a holmimat: ruhaneműt és könyveket. A zsidó könyvesboltokat a nyilasok kifosztották, és olcsón lehetett tőlük könyveket vásárolni. Ma is meg tudom mutatni Ady Endre összes verseit, amit még a szovjet bevonulás előtti nyilas időben vettem. Jó nehéz csomagom volt. Feltettük a szánkóra Böske néni csomagját is, és elindultunk gyalog Budapestről haza.
Elérkezünk egy szlovák faluba, és megható, hogy azok a szlovákok nem dobtak ki, pedig sötét volt már. Volt bennük emberség, beengedtek a konyhába, valami szalmazsák vagy pokrócfélét leterítettek a földre, és mi úgy ruhástól lefeküdtünk, mert első nap olyan 30-35 kilométert gyalogoltunk, húzva magunk után a csomagot. A második éjszakára egy német faluba értünk. Útközben egy olyan 22 éves zsidó fiatalember is hozzánk csatlakozott. Könyörögtünk, hogy adjanak helyet, mert menekültek vagyunk, és beengedtek. A fiatalember kérte, hogy adjon a német vacsorát is. A német azt mondta, hogy rendben, az alvás ingyen van, de a vacsorát ki kell fizetni, mire ő: igen-igen, fizetünk. Végül nem fizette ki, sőt azt mondta, hogy örüljenek ezek a németek, hogy még élnek, mert ezek ezelőtt még három hónappal nagy emberek voltak.
Továbbálltunk. Néhány száz méteren együtt jöttünk Nagyvárad egyik legjobb futballistájával, Bodola Gyulával, aki abban az időben a Ferencvárosban futballozott. Egy barátjával ők is húztak egy kis szánkót, de jó ütemben haladtak. Ma is úgy élem meg, hogy kitüntetés számomra, hogy egy darabig együtt jöttünk. A harmadik éjszakára már elérkeztünk Ceglédig. Ezt a 80 kilométert mind gyalog tettük meg, de Ceglédtől már járt a vonat, mert helyrehozták a nyilasok által felrobbantott pályákat.
A ceglédi vasútállomáson nagy volt a forgalom, mert az erdélyi menekültek jöttek vissza. Innen már lehetett platformnak nevezett vonatkocsival menni, melyek ledeszkázott fedetlen nagy vagonok voltak, amiken a tankokat szállították. Böske nénitől elváltam, mert ő elment délre, Szentesre, én pedig jöttem kelet fele január 15-én ezzel a szovjet kocsival, egész Nagyváradig. Tízen voltunk erdélyiek. Összebújtunk. Ha volt egy kis fa vagy valami égetnivaló, egy kis tüzet raktunk. Nagyváradtól már jobban lehetett közlekedni, mert ott már szovjetrendszer volt, és helyre jött a közlekedés, a kereskedelem, sőt volt újság is. Felültem a Nagyvárad-Rév járatra, a nagyállomáson leszálltam és elindultam a falu fele, mely onnan vagy három kilométer. Az egyik emeletes váltó fülkében ott volt az a Hegedűs bácsi, akinek a fiával együtt soroztak be leventének. „Hol van a fiam?” – kérdezte tőlem. Elmondtam, hogy én a Keleti pályaudvarról megszöktem. Annyira szidott és szinte meg akart verni Hegedűs bácsi, hogy én miért nem győztem meg a fiát, hogy jöjjön haza. Nagy nehezen tudtam csak meg, hogy hiába megyek én a révi erdészházba, mert a szüleim elmentek Élesdre édesapám egyik húgához, mert ott többen voltak magyarok, biztonságosabb hely volt. Réven a románság nagyobb számban volt, míg a magyarság körülbelül egynegyede volt a lakosságnak. A szüleim ott gazdagnak számítottak, mint vendéglősök, s jöttek a katonák, az egyszerű falusi emberek, a tolvaj emberek, hogy cigarettát, pálinkát, ruhát kérjenek. Egy hét vagy tíz nap után bementek Élesdre, ahol nénémék kerestek nekünk lakást.
Megérkeztem az élesdi nagyállomásra, mely 5-6 kilométerre volt a kisvárostól. A vállamon lévő könyvekkel s holmikkal teli kosarat már nem bírtam cipelni, elrejtettem egy bokros helyre, és én, a magyar levente, elindultam Élesd fele. Mellém került egy román katona, aki elmenekült annak idején egy Élesd környéki román faluból Dél-Erdélybe. A két ellenség nagyon szépen egymással beszélgetve, megérkeztünk Élesdre gyalog. Az első utam a nagynénémhez vezetett, hisz nem tudtam, hogy édesanyámék máshol húzódtak meg. A nagynéném, persze nagyon megörült, és elmondta, hogy azt hitték, hogy már meghaltam, mert a leventéket pont a szovjet tankok kilövésére tanították be, hogy bújjanak meg egy fa mögött és onnan lőjék ki a vállra vehető gránátvetővel. A legtöbb levente ott halt meg. Elmeséltem, hogy hogyan szabadultam meg, de menni akartam édesanyámékhoz, és kérdeztem, hogy hol laknak. Azt mondta, hogy itt laknak a közelben, pár perc az egész, de üljek le, mert nem lehet édesanyámnak csak úgy elmondani, hogy itt vagyok, hanem ezt úgy szépen kell beadni, érzékeltetni kell. Elment. Hogy mit beszélgettek, nem tudom, csak elképzelni tudom: Mit szólsz akkor, hogyha a fiad meghalt, mit szólsz akkor, ha még életben van? Mit szólsz, így-úgy…? Beszélgettek, majd visszajött a néném egy fél óra múlva: „Na, most már gyere velem, mert édesanyádat már előkészítettem.”
Így lettem én akkor élesdi lakos. Édesapám hozzákezdett fésűt készíteni, mert a váradi fésűgyárat lebombázták. Még Szalontáról hozta el a gépeket. Nagyon nagy szükség volt a szaru fésűre. Beálltam édesapám mellé.
Akkor elgondolkoztam: három osztályt végeztem a gimnáziumban román nyelven, majd amikor bejöttek a magyarok Vass Ilonának az osztályában negyedik gimnazista lettem 1940-41-ben. Nem lettem volna cukrászinasból tanító, ha be nem jönnek a magyarok. Utána ötödik gimnazista lettem, majd hatodik, hetedik. Tehát volt hét gimnáziumi osztályom, de az érettségihez kellett volna még egy év.
Édesanyáméknál maradtam tizenegynéhány napig Élesden, és akkor eljöttem február elsején Szalontára, ahol nyugodtan beírtak a 12. osztályba. Azelőtt két hónappal még a nyilasoknak voltam az alárendeltje! Volt hol laknom, mert a szüleim, bár a házunkat kiadták lakóknak, egy szobát fenntartottak maguknak. Az iskolában örültek a diáknak, mert alig voltunk hatan-nyolcan, mert a magyar állampolgárok – akik akkor érkeztek, amikor Szalontát megtöltötték magyarországi tisztviselőkkel –, amikor jöttek az oroszok, mind hazaszaladtak gyerekükkel együtt. Hirtelen az osztályban ott maradtak ezek a félromán fiúk és néhányan magyarok. Összeszedték Váradról meg Szalontáról azokat, akiknek volt egyeteme – az lehetett ügyvéd vagy mérnök –, gyorsan kinevezték őket tanároknak, mert nem volt, ki tanítson bennünket. Így tanított nekünk számtant és kémiát Szatmári Zoltán, akinek már volt egy éve a budapesti egyetemen, ahol kémiát tanult. Engel Károly erdélyi fiatalember tanította a magyart. Köllő Károly írói néven jelentek meg a könyvei, melyeket ma is lehet olvasni.
Érettségizett fésűssegédből tanító
Nagyváradon volt az érettségi bizottság, mert hat diákért nem utaztak ők vidékre. Váradon érettségiztek mind a nagyközségbeli vagy kisvárosbeli diákok. Négy nap alatt letettük a vizsgát. Mostantól elmondhattam magamról, hogy érettségizett fésűssegéd vagyok. Az élesdi kisiparosoknak a vezetőségétől kaptam is egy kicsi könyvet, hogy „Érettségizett Fésűs Segéd”. Ma is meg tudom mutatni. Továbbra is készítettem a fésűket vasárnaponként. A szüleim, mivel nagyon újságolvasók voltak, megrendelték a kolozsvári Világosságot, melyet Balogh Edgárék szerkesztettek. Egyszer egy vasárnapi ebéd közben, amint olvastuk az újságot, észrevettünk egy hirdetést: „Nincs elég tanítónk, kérjük szépen azokat, akik érettségiztek, hogy jöjjenek el Kolozsvárra, mert a Képzőt újból megnyitottuk, és egyhónapos tanfolyammal kiképezzük az érettségizett fiúkat tanítókká”. A tanítóhiánynak több oka is volt: az anyaországi tanítók visszamentek, a született erdélyi tanítókat, hogyha katonakorúak voltak, 18-50 évesek, elvitték, a héber származásúakat külön kezelték. Így lettem én tanítói diplomával rendelkező fiatalember.
Nagyváradon Faragó Károly volt a magyarok tanfelügyelője, mert a szovjet internacionalizmus elfogadta azt, hogy külön volt a románok tanfelügyelősége. Felkerestem Faragó Károlyt, hogy helyezzen el engem valahova tanítónak. Tamásdára helyezett ki, ahol Szűcs tiszteletes úrék voltak. Már sötét lett, mire odaértem, úgyhogy nem sokat láttam az egész faluból. Áthívták a tanítói lakásból Kiss Ferenc tanítót a parókiára. Már hatvan év körüli volt, és 42 gyerek volt a keze alatt elemitől a hetedik osztályig! Ma már nincs magyar iskola és óvoda Tamásdán. A tanító bácsi, miután elgondolkozott, arra kérte a lelkészt és a feleségét, hogy ne bontsák meg az osztályt, maradjon minden, ahogy volt, és az új tanító keressen máshol helyet magának. A tanító felesége állítólag annyira félt a betegségektől, hogy senkit sem engedett be a lakásába. A parókia konyhában lévő fekhelyen töltöttem az éjszakát, és másnap reggel elindultam gyalog a 15 km-re lévő Zerindre. Ott azzal fogadtak a tanítók és tanítónők, hogy nincs hely új tanító számára. Továbbküldtek a Fehér-Körös menti Erdőhegykisjenőbe, mely akkor tiszta magyar volt. Reggeltől egész estig gyalogoltam. Jelentkeztem a tiszteletes úrnál, de ő is azzal fogadott, hogy nincs itt sem hely, de menjek el Aradra, mert az aradiak sírnak, hogy nincsen elég tanítójuk a környéken lévő félmagyar falvakban. Eldöntöttem, hogy én Aradra nem megyek, hanem visszamegyek Váradra a magyar tanfelügyelőhöz, Faragó Károlyhoz, és megmondom neki, hogy nincs helyem. Amikor meglátott, így szólt: „Juj, de jó, hogy jött! Most ment el ezelőtt egy fél órával három tanítónő, akik Köröstárkányból jöttek, mert ők nem elegendők, annyi magyar osztály van.” Akkoriban az anyák megtették a kötelességüket, és világra hozták gyermekeiket, így a négy fiatal leány, akik akkor frissen vasalva jöttek ki a tanítóképzőből, nem bizonyultak elegendőnek.
Gyerekkoromban, amikor mint kisiparosok vásároztunk, jöttek Köröstárkányból ezek az igazi magyarok, és én titkon éreztem, hogy köröstárkányi tanító szeretnék lenni, mert ez egy kivételes színtiszta magyar faluja Belényes környékének, ahol hetvenezer román élt és mintegy négy és félezer magyar. 17 éves koromtól azt is éreztem a szívemben, hogy az életemet a nép műveléséért akarom feláldozni. A magyar világban volt egy-két olyan magyarországi tanárunk, akik elhatározták, hogy ezekből az erdélyi gyerekekből jó magyarokat nevelnek, és megismertettek a népi írókkal. Hatodikban, hetedikben ezeknek a népi íróknak a műveit olvastam: Veres Péter, Németh László, Sinka István, Móricz Zsigmond, Erdélyi József. Mondtam, hogy én oda akartam majd jutni, de nem most, hát én nem értek semmit a parasztsághoz, mert azt sem tudom, hogy mennyi egy hold föld, hogy hány mázsa búzát terem, és ezért nehogy butának gondoljanak és lenézzenek. „Nem baj, menjen gyorsan ki az állomásra, még van annyi idő, itt a papír, máris írom alá a kinevezést, menjen az egyházhoz, mert református iskola, a lelkésznél jelentkezzen, és mondja meg, hogy én neveztem oda ki magát. Legalább segítünk a tárkányiakon”. Ez a Faragó Károly azelőtt Várasfenesen, a szomszéd faluban volt tanító, úgyhogy a tárkányiakat is nagyon jól ismerte.
Köröstárkány 1945-47
Én még soha nem voltam Dél-Erdélyben. Nem tudtam, hogy a tárkányiaknak Belényesben kell leszállni a vonatról, és innen gyalogolnak. Én elmentem egész odáig, ahol láttam kiírva, hogy Tarcaia, azaz Tárkány, ott leszálltam. Egy román ember megkérdezte, hogy mit keresek ott egyedül. Elmondtam neki, hogy engem ide neveztek ki tanítónak. Közölte velem, hogy az nem Tárkány, hanem Negru, azaz Kisnyégerfalva. Elmagyarázta, hogy merre induljak el, menjek át a Körösön egy pallóhídon, és akkor eljutok Tárkányba. Mind a két helység, Köröstárkány és Kisnyégerfalva is a Fekete-Körös partján van, csak az egyik a jobb oldalán, pont egészen a partig, s a másik a bal partjától kezdődik.
Arra gondoltam, hogy azt nem vállalom, hogy egy ismeretlen helyen átmenjek egy pallón, ahol azt sem tudom, hogy mekkora a víz, annál is inkább, mert már besötétedett. Begyalogoltam Kisnyégerfalvára. Azt mondtam magamban, hogy hát itt valahol meg kell szállnom. Megálltam egy ház előtt, de nem mertem bemenni, mert irtó nagy kutyaugatás hallatszott bentről. Húha, ez a kutya nagyon vad, ide nem megyek. Egy másik háznál is megálltam, bekopogtam, bár már eloltották a lámpákat. Hallottam, hogy idős emberek köhögtek. Attól tartva, hogy ők tüdőbajosok, továbbálltam és azon tanakodtam, hogy melyik házba dübögjek be szállásért este ismeretlenül. Már többször megmutatta nekem a Jó Atya, hogy szeret engem, és most is, mert egyszer csak látom, hogy Belényes felől jön két fény felém. Abban az időben az emberek viharlámpával jártak. Románul beszéltek maguk közt. Elébük mentem és megkérdeztem románul, hogy hová mennek. „Csak ide, Nyégerfalvára, mert itt lakom, épp a román templom mellett” – jött az egyiktől a válasz románul. Le is maradt a román templom körül, mert ő már hazaért. A másik bácsi egymaga volt, és románul beszéltünk egyelőre, de éreztem a hangján, hogy nem igazi román. Meg is kérdeztem románul, hogy román vagy magyar? „Én magyar vagyok, Csánya bácsi. Megyek haza Tárkányba.” Hát ma is azt mondom, hogy a Jó Atya engem megsegített ismét, hogy ezt a Csánya bácsit elküldte oda, hogy találkozzunk. Elértünk a pallóhoz, mely nem volt más, mint két gerenda, mely hat kecskelábon nyugodott, s egy afféle fogódzót tettek mellé, de nagyon vékony kis gallyból. Ezen kellett átmenni a sötétben úgy, hogy a lámpát vitte elöl a bácsi, alattam zúgott a víz, melyről azt sem tudtam, milyen mély, a nagy kosár nyomta a nyakamat, annyira, hogy alig tudtam már menni, de valahogy átértünk. Azt mondta Csánya bácsi, hogy ilyenkor már nem illik bemenni, a tiszteletes úrhoz, jobb, ha elmegyünk hozzá. Még jócskán kellett gyalogolnunk, mert a Felszegen lakott. A 18 éves lánya már aludt, és egy másik szobában a felesége is. Átküldte a lányt az asszony szobájába, hogy én lefekhessek az ő ágyába, úgyhogy Tárkányban az első éjszakám egy 18 éves leány teste által átmelegített szobában volt. Ez mind pont András napján történt 1945-ben.
Reggel miután felöltöztem, reggeliztünk, pontosabban „déleltünk”, mert a reggel idejét délelőnek mondják Tárkányban, és elmentünk a tiszteletes úrhoz, Szablyár Kornélhoz[7]. Ez a református pap beiratkozott a kommunista pártba állítólag azért, hogy jobban biztosítsa a magyaroknak a létét. Később, amikor elkerült Székelyhídra, besúgó lett, és talán épp ezért esperes is lehetett belőle. Megmutattam a tiszteletes úrnak a kolozsvári pedagógusi bizonyítványt és a nagyváradi kinevezést Faragó Károly aláírásával. Ettől kezdve a tárkányi egyházi iskola pedagógusainak a száma négyre emelkedett: a három szűzlány mellett jómagam. A lelkész azonnal kiüríttette az iskola raktártermét, összehívatta a presbitereket, mert az üres szobát be is kellett rendezni. Gábor Ferenc presbiter felajánlott egy kerek asztalt és egy széket, egy másik presbiter egy sparheltet, egy ágyat. A kis fehér falú szobában magamra maradtnak éreztem magam. Ifjú húszévesként életcélul egy verssort választottam ki magamnak Kölcsey Ferenc Huszt című művéből: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Ezt felírtam egy lapra és kitettem a fehér falra, hogy ez díszítse a szobát. Ma ez az idézet a sírkövemen van, mert ezzel búcsúzom el az élettől.
Igazgató, népművelő, tanító
A tiszteletes úr igazgatóvá nevezett ki engem akaratomon kívül. Meglehetősen nehezen tudtam bánni a tanítónőkkel, hisz jóformán egykorúak voltunk: ők 18 évesek, én pedig 20 éves. Hat osztály volt az iskolában, de az óvoda is az igazgatásom alá tartozott, bár az állami fenntartású volt.
E nehézségektől nem mentes időszaknak volt egy pozitív hozama: rátaláltam az iskolán kívüli művelésnek a nyitjára. A népi írók közül a legnagyobb hatással rám Balázs Ferenc, mészkői unitárius lelkész volt.[8] Rög alatt című könyve afféle biblia volt számomra. Azt tekintettem követendő példának, amit ő tett a falusiakért: nemcsak művelte őket, de szövetkezetet is alapított. Már a megérkezésem után pár héttel megindítottam a vasárnap délutánonkénti művelődési találkozót, bár még se színpad nem volt, se kultúrház. Az iskola legnagyobb termében összetaszítottam két katedra-emelvényt pódium gyanánt. A templomból kijövet sokan részt vettek ezeken az alkalmakon, mivel templomba járó nép volt a köröstárkányi, hiszen abban az időben becsületbeli kérdés volt az, hogy mindenki elment az istentiszteletre. Az első hónapoknak a műsorai között volt egy Szombati-Szabó István[9] délután, egy Szabolcska Mihály[10] délután, egy Arany János délután, mert a lelkésznek is a kedvében akartam járni.
Furcsa módon, Antonescu idején a románok megépítettek egy iskolát Tárkányban, egy tiszta magyar helyen, de azt senki nem használta. Annak az egyik terme lett a kultúrterem, melybe egy színpadot készítettem egy öreg tárkányi bácsival Muharay Elemér[11] könyvében leírtak alapján. Még a színpadhoz alkalmas fát is mi választottuk ki a tárkányi hegyekről. Egy év múltán már színjátékot mutattunk be az ottani gyerekekkel, mely előadás bevétele a gyerekek javára ment. A tiszteletes úrral megértettük egymást. Mivel nem volt egy üzlet sem Köröstárkányban, mindig Belényesbe kellett menjenek az emberek vásárolni, vagy ha hirtelen volt szükség valamire, akkor a szomszédtól kértek kölcsön, pl. sót. A tiszteletes úrral közösen megalapítottuk a szövetkezetet, melynek én lettem a könyvelője. Vettem egy belényesi magyartól füzeteket, ceruzát, egy kis ládába tettük, és nálam lehetett őket megvásárolni. Az egyik szövetkezet a felnőtteket segítette, míg a másik a gyermekeket.
A művelődési élet gyökeret eresztett Köröstárkányban. De nem csak ők tanultak tőlem, én is tőlük, mert ez a 4000 lelkes kis Belényes környéki magyarság még ilyen szépen beszélt magyarul, hogy „elmentem vala ide meg oda” és „elmenék”, és ha tegnap akkor „elmentem.” Tehát ha régebbi eseményről volt szó, hozzátette a vala szót, vagy ezt a félmúltat, hogy „eléneklém ezt meg ezt a nótát”. Egy szó, mint száz, én akkor mint néprajzos, néprajz kedvelő gyűjtöttem, és később meg is örökítettem ezt a Biharország népi világa cimű könyvemben.
A tiszteletes urat, mivel jó kommunista is volt, megválasztották képviselőnek a bukaresti parlamentbe körülbelül fél évre, és ő – mint a református iskola igazgatóját – engem bízott meg a lelkészi teendőkkel, amíg jött egy rendes helyettes lelkipásztor. Leírta nekem, hogy mit kell mondanom. Meghalt egy idős ember, akit én kellett eltemessek. Amikortól kinevezték Molnár Károlyt, a szalontai Patócs Anna férjét segédlelkésznek, ő végezte el a szolgálatokat.
Tárkányi tartózkodásomnak egy szomorú esemény vetett véget: megbetegedtem, mivel nem étkeztem rendesen, mert a tárkányi asszonyok is mind kint dolgoztak a szőlőben vagy a mezőn, és nem volt, aki elvállaljon, hogy engem kosztoljon. Ráadásul a kis raktárszoba is hideg volt. Vizes mellhártyagyulladást kaptam, de olyant, hogy a bal tüdőm kilyukadt. Édesanyám eljött hozzám, orvosokhoz vitt és két hónap alatt meggyógyultam, de még nagyon sokáig látszottak a tüdőmön az elmeszesedett lyukak.
A tanulásvágy mindig bennem volt, hiszen Balázs Ferenc is elment ösztöndíjjal Amerikába és Angliába tanulni, és feleséggel tért vissza. A tiszteletes úr is azzal biztatott, hogy most már elmehetek Kolozsvárra tanulni, hiszen megalapították a Bolyai Tudományegyetemet, minekután a „magyarvilági” professzorok visszamentek az anyaországba. Azt tanácsolta, hogy iratkozzak be a Teológiára, lakjak is ott, és onnan járjak át a Bolyai Egyetemre, ahol Tavaszy Sándor[12], jeles filozófus és teológus tanította a filozófiát, filozófiatörténetet és Imre Lajos[13] is tanított mind a két helyen. Fájó szívvel búcsúztam el Köröstárkánytól, mert nagyon szerettem a falusi életet, és úgy éreztem, hogy az én életcélom az, hogy a falusi népet felemeljem, és az illető községből mennyországot alapítsak.
Kolozsvár
1947 őszén még megkezdtem a tanévet Tárkányban, de nemsoká fel is vettek az egyetemre pedagógiai lélektan szakra, mivel nem volt elég egyetemista. Novembertől már teológus is lettem, és amint tanácsolta a tárkányi lelkész, a Teológián is laktam. Négyen voltunk egy szobában: Kakas Árpád, Higyed István – akinek később két fiából is lelkész lett –, Gálfy Zoltán[14] negyedéves teológus, akkori diákvezér, azaz szenior, későbbi teológiai tanár, és jómagam. Jelentős ismerettségi körre tettem itt szert. Megemlíteném a jelenlegi Királyhágó-melléki református püspöknek, Csűry Istvánnak az édesapját, akivel baráti volt a viszonyom. A püspök felesége, Balogh Anikó szalontai lány, egy volt tanítványom.
Kolozsváron sok szép emléket szereztem mind a Teológián, mind az egyetemen. Akkoriban még nem volt névsorolvasás, úgyhogy körülbelül két órát a Teológián hallgattam, majd a szünetben, mint „az őrült, ki letépte láncát”, rohantam a Bolyai első évébe, mely akkor még a DeGerando Antonina épületben[15] működött, a Magyar Színház közelében, a nagy kolozsvári park bal oldalán. Miután az egyháztól elvették az iskolákat, a Marianum épületbe[16] költözött az egyetem, a Vasút utcába, és ott is végeztem. Lassanként bevezették a marxizmust, a teológiai tanárokat kitették. Fél fülemmel hallgattam Gaál Gábor[17] marxista előadótanárt, mert ő volt a „nagy professzor”, „a marxizmusnak a tudója” – igaz, hogy élete végén kitették a pártból, de akkor ő döntött mindenben –, a teológián pedig Tavaszyt hallgattam az idealizmusról. Mindkettőt meg kellett tanulnom és mindkettőből vizsgáznom kellett, úgyhogy egy-egy alkalommal nekem húsz tantárgyból kellett vizsgázni, de ment.
Az egyetemi tanárokat a középiskolai tanárok közül választották ki. Nagyon kevesen voltunk pedagógiai lélektan szakon, csupán heten. Az évfolyamunk felelőse a sepsiszentgyörgyi Debreczy Sándor volt, akinek már volt egy könyve, amit tán még a magyar világban adtak ki. Választhattunk szakokat az egyetemen. Valaki közülünk hallotta, hogy az értékes emberi élet az, amelyik gondolkodik, a jó és a szép mellett dönt. Ezért választottam a filozófiát, a pedagógiát és a néprajzot. Mindháromból sikeres vizsgát tettem. Egyetemi tanáraim közül megemlíteném Gunda Béla[18] néprajz szakos tanárt, aki Debrecenből jött egy rövid időre, Szabédi László[19] költőt. Shakespeare-nek legalább 15 művét abban az időben olvastam el. Mindezek mellett a színházban vállaltam statiszta beosztást, úgyhogy én akkor nem mentem a teológiai órákra sem, a Bolyaira sem, hanem próbáltunk. Címszereplő lettem Háy Gyulának[20] „Isten, császár, paraszt” című nagyszerű darabjában, melyben én voltam a paraszt. Harag György[21] velem együtt ott üvöltött a nép nevében, de László Gerő[22] is, akiből később vezető színész lett. Akkor még Kolozsváron volt a magyar színiakadémia, és nem Marosvásárhelyen. Volt Strauss-nak egy olyan darabja, amiben még hegedülni is kellett, de a mi hegedűinken csak madzag volt, és csak meg kell játszani, hogy zenélünk, hisz a zenészárokból jött a muzsika.
Az egyetemen megtudták, hogy én a Teológián lakom, és hallgató is vagyok ott. Azt mondták, hogy ezt nem lehet, sőt be kell, hogy iratkozzam a KISZ-be, a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Mivel én nem léptem be, hisz teológus is voltam, minden áron ki akartak tenni. Ennek ellenére a másodévet pontosan elvégeztem a teológián, sőt az alapvizsgát is jeles minősítéssel letettem, pedig négy teológiai tantárgyból kellett vizsgázni, és nagyon nehéz volt. Lévita lelkész lettem, ami azt jelentette, hogy tanítóskodhattam falun, sőt bizonyos fokig lelkészi szolgálatot is végezhettem, ha megbíztak vele. A vakációkban mint teológiai hallgató szolgáltam Élesden, mert ugye akkor a szüleim ott laktak. Egy László nevű kisfiút meg is kereszteltem. Onnan egy hónapra kiküldtek Feketeerdőre, ahol már évek óta nem volt konfirmáció, mert nem volt lelkészük, hisz kevés volt a református. Többen voltak a katolikusok, mert a feketeerdői üveggyárban az üvegfúvók egy része tót, azaz szlovák volt. Összegyűjtöttünk a 12 évestől a 18 évesig minden református gyereket, tartottam nekik felkészítő órákat és le is konfirmáltattam őket. Hála Istennek, össze nem adtam senkit, úgyhogy nincs, aki szidjon, hogy „rossz házasságot csinált”. Azután én már nem „paposkodtam”, és a Teológiáról is el kellett költöznöm. Szamosfalva és Kolozsvár között, szinte a mezőn, volt egy villa magában. Ott adtak lakást nekem, úgyhogy egy évig onnan gyalogoltam be az egyetemre, egy órát be, majd egy órát haza. Így is örültem, hogy nem tettek ki a Bolyairól. Jóformán könyörögnöm kellett, hogy folytathassam a negyedévet. Igyekeznem kellett a marxizmust elsajátítani és a nagy szovjet tudósok tanait megismerni úgy filozófiából, mint pedagógiából. Mind a heten sikeresen elvégeztük az egyetemet.
Nagyszalonta
Aradról haza, Szalontára
Végzős társaim közül kettőt megemlítenék. Az egyik Márton Iluci[23], akit Lászlóffy Dezső a kolozsvári statisztikai hivatalnak a vezetője vett feleségül. A kolleginám később pszichológiát tanított a Teológián. A másik Berinde György földim, hisz ketten voltunk az évfolyamunkról Biharból. Az apja román volt, de az anyja révén inkább magyarul beszélt, mint románul. Abban az időben maga a minisztérium gondoskodott arról, hogy melyik végzett egyetemista hol fog dolgozni. Bizonyára az ottani rektorunk volt az egyik ajánló, vagy a főajánló, de a minisztérium töltötte ki a kinevezést. Gyurkával mindkettőnket kineveztek Aradra. Július derekán meg is kaptam a papírt, hogy Aradon leszek tanár. Mivel én azelőtt még soha nem voltam Aradon, elhatároztam, hogy elmegyek szétnézni, megkeresem, hogy hol van a tanfelügyelőség, hol van az iskola, ahol tanítani fogok, bár csak augusztus végén vagy szeptember elején kellett ott jelentkezzünk. Berinde Gyurka meglehetősen jól nevelt úri gyerek volt, otthon ült.
Jelentkeztem a tanfelügyelőségen, ahol épp két magyar tanfelügyelő fogadott, mert a főtanfelügyelő épp nyaralt. Amikor látták az iratomból, hogy pedagógia szakos vagyok, nagyon megörültek, mert Dél-Erdély egyetlen lány tanítóképzőjében nem volt pedagógia szakos tanáruk. Azonnal megkaptam a kinevezést. Az iskolában mindenki nagyon szívesen fogadott. Berinde Gyuri barátomnak már nem jutott hely városon, hanem falusi tanító lett Pécskán. A tanítóképzőben nagy, 16-18 éves lányokat tanítottam. Volt „A” és „B” osztály. Annyi tanítónőt képeztünk ki, hogy ellepte Arad megyét, sőt még a Bánságba is jutott közülük, de egy idő után már nem kellett több tanítónő, el voltak látva az iskolák. Akkor jött a nagy románosítás, megszüntették a képzőt, és ugyanabban az épületben magyar líceum lett. Matekovits Mihály lett az igazgató, akivel jó barátok voltunk. Az utolsó évben már nem tanítottam pedagógia-lélektant, mert nem volt rá szükség, viszont kérdezték, hogy ki tud oroszul, mert negyedik elemitől minden osztályban kötelező lett az orosz. Mivel Kolozsváron a második évben a rendes tantárgyak mellett oroszt is kellett tanulnunk, jeleztem, hogy „Én tudok oroszul.” Így lettem a pedagógia-lélektan szakosból orosztanár, majd magyart is tanítottam, s azután már mindenféle tantárgyat, még állampolgári ismereteket is.
1955 körül egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy meg kéne nősülni. Ha már oroszt tanítok és nem a szaktantárgyaimat, már az olyan mindegy, hogy én Aradon tanítom, vagy máshol. Mivel édesanyámék hazajöttek Élesdről Nagyszalontára, elhatároztam, hogy hazamegyek tanárnak, hogy közelebb legyek hozzájuk és a testvéreimhez. A székelyhídi iskolának épp nem volt igazgatója, a tanfelügyelőség felvetette, hogy odahelyeznek, de mivel csak párttag lehet igazgató, én pedig nem voltam az – és később sem lettem –, sokáig elhúzódott, hogy mi lesz velem. Szalontának is volt főtanfelügyelője, mivel akkor a város rajon volt. Kiderült, hogy a főtanfelügyelő mellett lévő román nemzetiségű tanfelügyelőnő egy olyan óvónő volt, aki az öcsém feleségének rokonságába tartozott. Látta, hogy hetente kétszer járok fel Váradra, mégsem rendeződik az állás, ezért megszánt bennünket és azt mondta, hogy ő elrendezi a szalontai munkahelyet. Pályázat útján sikerült is: Szalontán lettem orosz- és magyartanár, Aradnak pedig búcsút mondtam. Szalontán még egy szolgálatom lett: a pionír házban szervezhettem magyar- és bábszínköröket 1955-60 között.
Szeptember 10-re megnősültem, elrendeződött a munkahely és a lakhatás is. Még egyetemista koromban megismertem egy leányt, aki számtantanárnő volt, Kiss Erzsébetnek hívták. Nagyon csendes, nagyon szép, nyugodt lány volt, csak kiderült, hogy a szíve nagyon beteg, ezért nem házasodhat. Mégis olyan nagy volt akkor a szerelem közöttünk, hogy megkértem feleségül, és el is vettem. Ekkor 31 éves voltam. Együtt éltünk két év és három hónapot, amikor valóban meghalt. Másfél év múlva újból házasodtam, egy gyermekgyógyász nőt vettem el feleségül, dr.Szathmáry Katalint, akivel nagyon szép életet éltünk. Mivel a Tenkei úti iskolában is tanítottam negyedik elemistákat, ott lakhattunk az iskolához tartozó tanítói lakásban és vártuk a gyereket, de az az igazság, hogy kiderült, hogy a gyermekorvos feleségem olyan betegségbe esett volt 14 éves korában, amiből nem tudott teljesen kigyógyulni, gyereke nem lehetett. Ezért maradtam én egyedül. Azóta sajnos ő is az örök életbe távozott, és majd vár engem is.
Arany János Irodalmi Kör[24]
Élt egy munkásíró Szalontán, Bonczos István[25], aki valamikor illegális kommunista volt. 1949-ben kidobták a pártból akkor, amikor Balogh Edgárt[26] is bebörtönözték. Bonczos István hazajött és nejével, Nagy Ilonával[27] együtt itthon kezdtek „jó kommunizmust csinálni”. 1955. szeptember 20. délután összehívtak 10-15 embert. Én nem is tudtam, hogy miről van szó. Bonczos István elmondta, hogy egy Arany János Irodalmi Kört kéne indítani, hogy neveljük irodalomra a tömeget. Persze ő szocialista alapon gondolta ezt az egész irodalmi és nyelvi nevelést. Bejelentette, hogy most jött Aradról egy tanár, aki itt született, és hogy ezt jóváhagyja a párt.
Havonta két gyűlést tartottunk, azaz kéthetenként jöttünk össze. Én mint titkár – titkári minőségben választották meg a vezetőt – arra törekedtem, hogy egyszerű munkásemberekből neveljünk írókat. Ezt fentről is megkövetelték, hisz az volt a szocialista elképzelés, hogy a mai polgári írókat lassanként le kell váltani, és helyettük munkásírókat kell kinevelni. Ekkor került oda Gábor Ferenc[28], nagy kommunista, aki jött egy ásóval, mutatta, hogy az ásónak nincs rugója, és mondta: „Maguk írók. Írják meg az újságba, hogy csináljanak rugós ásót, hogy mélyebbre lehessen ásni vele!” Végül tíz kötete jelent meg Gábor Ferencnek, aki a fordulat után nagy kommunistából nagy magyar lett. Továbbá jött egy árpádi fiatalasszony is, Reichné Sebesi Teréz[29], akinek a gyermekverseit könyvben kiadták. Bagdi Sándor számtantanárnak szintén jelentek meg versei. Igyekeztem, hogy akiben van egy kis tehetség, az lépjen fel. Jöttek mindenféle pennarágók is, akik próbáltak verseket írni; megbíráltuk és aztán végeztünk is, ezekből nem lett semmi. Az Irodalmi Kör minden egyes alkalma legalább négy műsorszámot tartalmazott. Először kezdtük az új költők bemutatásával. Utána beszéltünk az irodalomról, például Nagyszalonta nagy szülötteiről, melynek keretében egy alkalommal előadást tartott egy tanító bácsi Földi Jánosról – akiről addig nem nagyon meséltek –, hogy a Hajdúságban lett orvos, és nyelvészeti munkái is vannak. Majd jöhetett a költészet. Itt Arany Jánosról lehetett irodalmi előadást, stilisztikai, nyelvészeti előadásokat tartani, és hasonló, mondjuk úgy, művelődést, műveltséget elősegítő előadásokat.
Itt dolgoztam tíz évig, de feltűnt a Securitaténak[30], hogy itt van egy olyan közösség, ahol magyar kultúráról beszélnek, és semmi románságot nem emlegetnek. Akkor már megjelent az első könyv, amiben a nevem szerepel: a Magyar Tudományos Akadémiánál a kritikai kiadás 13. kötete, az első Arany-tanulmányommal. Ez is feltűnhetett a Securitaténak. Az irodalmi körökön úgy sejtettem, hogy ott valaki nézeget és jelentgeti, hogy mit beszélünk. Üssek a szeg fejére: Gábor Feri volt az egyik besúgó. Gábor Feriéknek volt egy furcsa magatartásuk: mindig hangsúlyozták, hogy szegények, nyomorognak. Valószínűleg a felesége tanácsolta, hogy vállalja csak el a férje a besúgóságot, legyen jobb anyagilag az életük. Aztán jöttek más személyek is, akik jelentettek. Tudtam, hogy engem számon tartanak a Securitaténál.
Az Irodalmi Kör beindulása után tíz évvel, 1965 decemberében Bukarestbe hívták a muzeográfusokat előadást tartani. Jellegzetes kommunista fogás, hogy pont karácsonyra időzítették ezt az eseményt. Előadást tartottam arról, hogy bár Arany János nem beszélt románul, de értett, és megemlítettem azokat a verseit, amelyekben román szavak szerepelnek. Meg is dicsértek, úgyhogy boldogan ültem fel a vonatra három nap után. Reggel érkeztem a nagyváradi állomásra, és mivel a szalontai vonat indulásáig volt egy kis időm, gondoltam, beugrom a közeli tartományi múzeumba, és beszámolok a román igazgatónak, hogy igen, Bukarestben voltam, ilyen előadást tartottam, ilyen sikerem volt, stb. Amikor hozom a nagy csomagot, indulok az állomás épülete felé, két izmos ember jobbról-balról körülvesz. Megszólítottak románul: „Maga Andrei Dánielisz?” Hát, mondom, igen. „Akkor most jöjjön velünk! Elmegyünk valahova, de ne próbáljon tőlünk meglógni, mert úgyis elfognánk. Kint vár egy autó, oda be fogunk ülni, és elmegyünk valahova”. Kiderült, hogy az a fekete autó a Securitaténak volt az autója. Mellém ültek és bevittek a Securitate székházába, ahol azelőtt sosem voltam, sőt azt sem tudtam, hogy hol van. Nagyon sok terem volt ott. Két napon át tartott a kihallgatás, éjszaka ott is háltam. Aztán hazahoztak Szalontára, és közölték, hogy jó lesz, ha a múzeumról magam mondok le, mert ha nem, akkor ők fognak kitenni. Aláírtam, hogy lemondok az irodalomköri titkárságról, lemondok a múzeumvezetőségről.
Nem írtam alá, hogy én besúgó leszek
Amíg Bukarestben valék, addig szalontai otthonomban megjelent három szekus; az összes könyvemet kipakolták, a könyvtárat, az irataimat, a küldött és kapott leveleimet teljesen ellenőrizték. Ez utóbbiakat doszárba [dossziéba] helyeztem évről-évre. Katókámnak, második feleségemnek rá kellett írnia az ő írásával, hogy „Ez Dánielisz Endre tulajdonából van”, és ezt is kipakolták, hogy engem félelembe taszítsanak, hogy ott vagyok az ő kezükben, ne próbáljak hazudni. Ma is megvannak ezek a doszárok.
Még amikor az Akadémiának dolgoztam, elvittek engem egyszer Illyés Gyulához a tihanyi emeletes házukba. Leültünk és beszélgettünk másfél órán keresztül. Sinka István lakásán az ő életében kétszer, halála után egyszer voltam. A szekusokat ez is érdekelte, és kérdezgették, hogy mit mondtam Illyés Gyulának, elsírtam-e a romániai magyaroknak a borzasztó helyzetét. – „Mert maguk ilyenek, hogy a szocializmus nem jó, Románia nem jó, csak maguknak van külön eszméjük”. Világos, hogy igyekeztem elrejteni az olyan feljegyzéseket, amik nem mehettek hivatalosan. Volt még egy buktatóm: egy kis naplót vezettem, amibe mindent leírtam magamnak, mint például azt, hogy Budapesten vagyok, ezen a napon ezt csináltam, azt csináltam, Sinkánál voltam… Nem is egy, hanem két füzet is megtelt ezzel. Ezt a naplót is elvitték Katókától, mikor be voltam zárva Váradon.
Izgultunk Katókával, hogy mikor fog újra jönni a fekete autó, mert megmondták, hogy ezzel nem fejeztük be: „Majd még hívjuk”. Egy hétig jártam be Váradra vonattal, mert telefonáltak, hogy ezen és ezen a napon ott legyek reggel 9 órakor. A szekusok közt voltak magyar származású tisztek, az én kihallgatóm egy Buzás Imre[31] nevezetű hadnagy volt, aki azelőtt román nevet vett fel, de eredetileg valami Schneider nevű zsidó ember lehetett. Jegyzőkönyvet vett fel Buzás Imre zengő román nyelven; ha valamit nem tudtam románul, mondtam magyarul, s ő lefordította. Mindig minden lapot alá kellett írnom, de már annyira huncut voltam, hogy ha valamit nem úgy örökített meg, ahogy én mondtam – hisz igyekeztem a szavakat megválogatni –, akkor mondtam, hogy „Traga tovaras! Nu asa am spus aceste lucruri.” [Kedves elvtársam, nem így mondtam!] Akkor kihúzta, kitépte a lapot, és jól összeszidott, hogy ő írt egy egész oldalt, és most ki kell tépni. De addig én nem írtam alá.
Egyszer csak hívtak a szalontai Securitatéhoz, hogy írjam alá, hogy Romániáról és a kommunista rendszerről senkinek semmi rosszat nem mondok, a most tartott kihallgatási sorozatról senkinek semmit nem mondok, és akkor megszabadulok a börtöntől. Elmondták, hogy tudják azt, hogy írok az újságban, könyvismertetők jelennek meg a tollamból az akkor kiadott szocialista árnyalatú könyvekről is, meg arról, hogy hogyan kell nevelni a gyerekeket, stb., és ezek a kulturális és gyermeklélektanról szóló írásaim jó pontnak számítanak. Azután is jöttek még utánam, és most mondjak el egy titkot, melyet senkinek, csak Katókámnak mondtam: engem is igyekeztek befogni besúgónak. Már Váradon ez várt, amikor azzal próbálkoztak, hogy: „Tudjuk, hogy maga nagyon szereti az édességet, a tortát. Amikor majd mi telefonálunk, akkor jöjjön a Securitatéval szembeni cukrászdába, én rendelek magának, amit kér, és közben elmondja, hogy ott ahol jelenleg tanít, a Vasút utcai gimnáziumban, a tanári karban kik miről beszélnek, és kik mondanak szocialista rendszer ellenes kijelentéseket”. Nem írtam alá.
1972-1980 között iskolapszichológus voltam bent a líceumban. Rám bízták a nem túl okos gyermekeket, hogy ezekből mégiscsak embert kell nevelni. Emellett mesterségbeli eligazító tanár voltam (hivatalos román nyelven orientare scolara si profesionala). Nagyon sok cigánygyerek is volt, jöttek a Füveskertből is, el kellett mennem a kunyhóikba, és mondtam hol románul, hol magyarul, hogy nem jár a gyerek iskolába, meg fogják büntetni. Amikor a gimnázium idős latintanára meghalt, én tanítottam a latint mind a magyar, mind a román osztályokban, pedig nem voltam latin szakos, akkor ismét próbálkoztak a szekusok: „Maga itt a latint tanítja, de taníthatja azt más is, és aligazgatónak tesszük, ha jelent nekünk a tanári karról.” Nem írtam alá, hogy én besúgó leszek.
Ezek után kitettek engem szépen onnan, és 1980 szeptemberétől áthelyeztek elemibe a Csonkatoronytól nem messze épült modern, lapostetejű iskolába, amit akkoriban építettek. El lehet képzelni, milyen érzés volt, hogy én, aki éveken át tanítottam érettségiig a latint – ráadásul úgy, hogy ha 36 gyerek volt a humán osztályban, abból esetleg 5-6 választotta a francia nyelvet, amivel az életben jobban boldogult, de a többi jött latinból –, mostantól elemiseket tanítok, hiába volt már meg akkor az első fokozatú tanári vizsgám. Romániában először ideiglenes tanárnak neveztek ki valakit, aztán öt év után, ha tényleg megfelelt és elvégezte a szükséges tanfolyamokat, kinevezték végleges tanárnak. Én három év múltán az első fokozatút is megszereztem, az első voltam a gimnáziumban, akinek első fokozatú tanári vizsgája volt – és hirtelen magyartanár lettem elemiben.
Közben az Irodalmi Körben nem találtak megfelelő vezetőt. Bonczos meg a felesége, Nagy Ilona kijártak, és mindig egy-egy tanárt hoztak oda, de megunták. Egy szép napon jönnek hozzám: „Te voltál már az Irodalmi Körnek a titkára, légy szíves, vedd át!” Hát akkor átvettem vagy 2-3 évre. Egyszer felhívott az agitációs propaganda román titkára, és közölte: „Maga nem párttag, ezért nem lehet az Irodalmi Kör vezetője. Jöjjön el, beszéljen, tartson előadást, szóljon hozzá, de maga helyett Zuh Imrét nevezzük ki, mert ő párttag.” Ő vezette tovább az Irodalmi Kört 1990-ig, majd otthagyta a múzeumot is, hisz részeges lett.
Az Arany Múzeum[32] a történelem viharaiban
1944 szeptemberének utolsó hetében és október első 5-6 napjában Nagyszalontán front volt. A város külső, keleti része háromszor cserélt gazdát, de maga a központ csak egyszer. Borzasztó nagy károk voltak. A lakosság 75-80 százaléka el kellett meneküljön, mert a magyar városparancsnok kiadta az utasítást a leventéknek, hogy szaladjanak végig az utcákon, minden házba kopogjanak be, hogy a lakosok pakoljanak össze maguknak egy kis csomagot, és menjenek nyugat felé, Magyarországra, mert bejönnek az oroszok, és itt harcok lesznek. Szinte kiürítették Szalontát. Elmentek az emberek, otthagyták a házukat, és bizony jöttek szalontaiak, „jó szomszédok”, tudták azt, hogy disznót vágtak azelőtt – és elvitték a disznóhúst, a kolbászt meg a szalonnát. De közben jöttek a környékről, Dél-Erdélyből a románok – Szalontától kelet felé fél kilométerre volt a román-magyar határ, és dél felé kb. öt kilométerre –, minden boltot feltörtek, az italokat a szovjet és a román katonák megitták vagy elvitték, nőket erőszakoltak meg… A nyolcfős Borbély család teljesen kiirtotta önmagát, a gyerekeket is felakasztották. Tizennyolc öngyilkos volt akkor, tizennyolcat meg lelőttek az utcán, mert például megtetszett a szovjet katonának Nagy Jóska bácsi csizmája, de az nem akarta odaadni – agyonlőtte és lehúzta a csizmát a halottról. A második feleségem is azért nem hozott magával semmiféle kelengyét, mert a szomszédok kirabolták a Szathmáry házat.
Amikor a magyar katonák a Tiszát is átlépték, és már csak a Dunántúlt védték és Budapestet, akkor a dél-erdélyi románok és a Szalonta külvárosában levő magyarok és cigányok úgy gondolták: Na, most megszedhetjük magunkat! Betörtek, nemcsak a házakba, de még az Arany János Múzeumot is feltörték. Kiss Laci nevezetű mesélte el nekem, hogy mivel a nagy vaskapun nem lehetett bemenni, egy hosszú létrát állítottak az ablakba (mert a földszint ablaka is meglehetősen magasan van), betörték az ablakot, és bentről robbantották ki a bejáratnak a kilincsét. Így tették lehetővé azt, hogy az udvarról is, utcáról is bemenjenek. El lehet képzelni, hogy jöttek ezek a dél-erdélyi románok: „Na, mostan ti négy évig itt uraskodtatok, elvettétek Nagy-Romániától ezt a részt, megfizettek érte!” És vitték Kovács János bácsitól a fél disznót, nagy szalonnát, és az Arany Múzeumból például Arany Jánosnak egy gyönyörű nagy szőnyegét, melyet Gyulai Páltól kapott, vitték a bútorait és a teljes berendezett ágyát, melyet én mint magyar diák annak idején őriztem, s így pontos emlékem van mindezekről, magam előtt látom ma is. Elvitték a párnáját, kisdunnáját, a nagydunnáját, a szőnyegeket, ruháit – hisz Arany László nekünk adta Arany János utolsó ruháit. A pipatóriumban volt Arany Jánosnak még dohánya, mert nagy dohányos volt. Megmaradt a fele, Arany László figyelmességből ezt is Nagyszalontának adta, de elvitték, mert a dohány jó. Voltak szivarai, melyeknek külön tartója volt, azt is elvitték. Nagy értékek mentek el, de szerencsére ezeket az embereket nem érdekelte Arany János könyvtára, csupán 5-8 könyv tűnt el, melyekre meglehet, hogy a külvárosi „ősmagyarok” tették rá a kezüket. A környékbeliek a használható tárgyakat felpakolták az üres kocsikra, melyekkel bejöttek, és tele kocsival mentek haza. Az Arany János Múzeumnak egyharmada bizony elment.
Kinevezték a múzeum élére azt a Mikó Pál tanító bácsit, aki még a magyar világban engem is, mint diákot betanított: „Majd, ha jönnek a vendégek, vigyázzál, hogy ne nyúljanak semmihez!” Kiderítették róla, hogy nagy magyar volt, ezért három évre bebörtönözték. Akkor kineveztek egy Bondor nevezetűt a múzeum igazgatójává, aki dobos volt, hisz amikor bejöttek a románok, meg a szovjetek, megszűnt a sajtó. A dobosok megálltak az utcasarkokon, doboltak, összejött, amennyi nép otthon volt, s a kommunista társadalomnak a közleményeit így hirdették ki. Bondor bácsi a maga négy elemijével csak a földszinten ült. Vasárnaponként megnyitották a múzeumot a közönség számára, és amikor jöttek ki a templomból az emberek, bemehettek fizetés nélkül, de adományt lehetett tenni a ládácskába. Egy év múltán Cseke Ferencet nevezték ki, aki egyszerű kőműves volt négy elemivel és 2-3 év inasiskolával. Valamikor főként Bukarestben dolgozott, hisz Bukarest 1920 után lett igazán nagyváros, kultúrváros az erdélyi magyar kőműveseknek, ácsoknak köszönhetően. Cseke bácsi is onnan hozta haza a pénzt, itthon ONCSA-házat[33] kapott a magyar államtól ingyen. A fosztogatás után összeszedték gyorsan, ami megmaradt, azt úgy valahogy rendbe tették, a vitrinek összetört üvegeit kicserélték… szóval Cseke Ferenc megtette a magáét.
Mivel az irodalmi körben én már egy évet dolgoztam, és látták, hogy ezt-azt tudok Arany Jánosról is, egy szép napon, kijött Váradról az egyik muzeográfus, hogy menjek be Váradra, mert a tartományi múzeum igazgatója akar velem beszélni. Elmondta: „Magát szeretnénk odatenni a múzeumhoz, mert annyira el van hanyagolva”. Olyan szobrok voltak, amit valamikor levertek a helyéről ezek a környékbeliek és letört, mondjuk Szilágyi Istvánnak[34] az ajka, az orra, a nagyon értékes Izsó-féle Arany János szobornak[35] a bajuszát is meg kellett volna javíttatni.
1956-ban kineveztek az elhanyagolt, kirabolt, Csonka torony igazgatójává, azzal a céllal, hogy tegyem rendbe, és nyissuk meg a közönség számára. Akkor már mozgás volt Nagy Imre körül Magyarországon. Hogy az erdélyi magyarok ne dühöngjenek nagyon, a román hatalom két utat választott a magyarországi forradalom leverése után: egyrészt kivégezték vagy börtönbe vetették azokat a diákokat, értelmiségieket, továbbá lelkészeket, akik ’56-ban mozogtak, például Andrássy Ernő[36] professzort, aki orvos volt Érmihályfalván. Másrészt, hogy elmondhassák a magyarok, hogy itt milyen jól bánnak velük, elhatározták a románok, hogy rendbe tesznek egyet-mást. Pár hónappal korábban nyílt meg a nagyváradi Ady Múzeum és a következő magyar vonatkozású felvonás az Arany Múzeum megnyitása volt.
Azokban a hónapokban jártam fel Kolozsvárra, Antal Árpádhoz[37], akivel egykoriak voltunk, s akinek az apja a 19. századot tanította nekünk az egyetemen. Árpival nagyon jó barátok voltunk, és az ő segítségével átgondoltam az egész múzeum rendszerezését, hisz össze-vissza voltak a tárgyak a Csonka toronyban. Ott voltak a beérkezett adomány-tárgyak, mert sokszor jöttek a szalontai jóindulatú emberek, hogy például „Ez az öreg kávéfőző még a nagyapámé vót, tegyék a múzeumba!” Nem szólva arról, hogy ott volt Arany Györgynek a 48-as katonai köpönyege· is. A fejemre csaptam és azt mondtam: Kezdjük a földszinten a szülőváros, Nagyszalonta, bemutatásával. A szalontaiak nem tudták, hogy itt volt egy vár! Elkészíttettem a szalontai vár makettjét. Festmények készültek. Az első emelet Arany János szalontai éveit mutatja be onnantól, hogy megszületik Arany János. Utánajártam és meg is találtam Viski Károly[38] nagy néprajzosnak a tanulmányát, melynek a címe: Aranyék háza. Nagyváradon el is készíttettem a szülői ház makettjét; ma is ott van a múzeumban.
Majd kipattant az agyamból, hogy kell egy Toldi szobor is, hogy az emberekhez közelebb kerüljön Arany főműve. A nagy, állami díjas Szervátiusz Jenő készítette el 3000 lejért, az első emeleten ma is meg lehet tekinteni.[39] Felmegyünk a második emeletre, ahol a gondolkodó, melankólikus Arany és a forradalmár, kolerikus Petőfi áll egymás mellett. Puskás Sándor[40] készítette el ezt a gipszszobrot, melyért 17000 lejt fizettem. Petőfi és Arany éppen ellentétes temperamentum körbe tartozott, de ennek ellenére nagyon jó barátok voltak és megértették egymást. A harmadik emeleten található ma is Arany János szobája azokkal a tárgyakkal, amelyek megmaradtak. Éppen csak az íróasztalát, a fotelét, az ágyát nem vitték ki Csumegyre, vagy Tulkára, vagy Homorógra, vagy ki tudja, melyik környékbeli román faluba. Persze, akkor kellett vennem egy nagy takarót, mert amikor ’44-ben a múzeumot feldúlták, még Arany díványát is felvágták (az akkori emberek azt hitték, hogy a gazdagok a pénzüket az ágyba dugják el, vagy a díványba). Ezt is rendbe kellett tenni. Utána következett a padlás. Soha nem voltam a padláson Mikó Pali bácsi idejében, mert vasajtó zárta el. Ott semmi egyéb nem volt, csak az a rengeteg koszorú – főképp babérkoszorú – Arany János temetéséről, melyeket Arany László gondosan eljuttatott a múzeumba. Elhatároztam, hogy a vasajtót lebontjuk, a fent található téglákat kidobáljuk az ablakon, pádimentum [döngölt földes padló] lesz, és mennyezetet is készítünk, mert látszott a cserép. Így született meg a mai negyedik emelet.
Amikor – akár manapság is – bemutatom a látogatóknak a múzeumot, ezzel szoktam befejezni: „Tessenek megnézni ezt a fotelt, ebben halt meg Arany 1882-ben, 65 éves korában, október 22-én, 12 óra előtt 5 perccel.[41] Tehát itt hajtotta le a fejét, kiesett a kezéből a pipa, és ott halt meg. De nem halt meg! Tessenek velem jönni, csak 18 lépcsőt!” És ott mutatjuk be Aranynak az örök életét. Olyan fordításokat szereztem, mint például a Buda halála cseh nyelven Aradról. Olvasom az újságban, hogy Moszkvában kiadtak egy Arany János kötetet – ezt is megszereztem. Továbbá az olasz és japán nyelven megjelent műveit is beszereztem. Finnországban megjelent a Toldi és Toldi estéje – írtam Helsinkibe németül vagy franciául, és megkaptam tőlük a könyvet. Ezek mellett természetesen megvan a Romániában kiadott valamennyi Arany könyv. A múzeum létrejöttét Arany Lászlónak köszönhetjük, aki sok pénzt is áldozott rá, és az is gazdagította, hogy 1956 táján hét szalontai háznak az árát fizettük be azokra a tárgyakra és munkálatokra, melyeket az előbb elmondtam.
Az irodalmi kör vezetése és a múzeum igazgatása az én életemben összefonódott. Amikor a Sekuritáte eltávolított az irodalmi körtől, a múzeum is más igazgatót kapott, de 1990 után megváltozott a helyzet. Sok hírességet vezethettem végig az emeleteken, pl. Czeizel Endrét, különböző professzorokat, sőt 2017-ben dr.Áder Jánost is, Magyarország államelnökét, amikor az „Arany 200” bicentenárium alkalmával városunkba látogatott.
Aktív nyugdíjas éveim
A helyi RMDSZ és az Arany János Művelődési Egyesület létrehozása
- december 22-én leváltották Ceausescut. Az új politikai rendszer számomra teljesen új életet jelentett, mint ahogy Erdélyben és Magyarországon is sokaknak, s valamennyi volt szocialista államban élő embernek hasonlóképpen. Nem akartam semmiféle köztevékenységet vállalni. Már öt éve nyugdíjas voltam, itthon dolgozgattam a szép virágoskertünkben, és nagyon sokat utaztunk a feleségemmel: külföldön voltunk tíz országban – azután még háromban valék, úgyhogy 13 országban –, és azoknak a fővárosaiban jártunk, múzeumait meglátogattuk stb. Egy szó, mint száz, nem volt semmiféle politikai törekvésem.
Hirtelen szinte égett a telefondrót. „Maga volt az, aki immár öt éven keresztül a Fáklya című Bihar megyei napilapban (ma Bihari Napló) írta a Beszéljünk szépen, helyesen magyarul rovatot? Maga tanár volt és múzeumigazgató, azonnal mozogjon, nézze meg, Váradon mit csinálnak, Nagyszalontán is meg kell alakítani az RMDSZ-t!” Akkoriban feleségemmel háromnaponként beutazgattunk Váradra, hisz volt autónk, és kérdezgettem, hogy most mit kéne csináljak. Nagyváradon a 20-as, 30-as években épült Református Kultúrházban már alakították az RMDSZ-t, mondták, hogy kell egy indítóbeszéd, egy programterv, tagdíj…
A nagyszalontai RMDSZ megalapítását magamra vállalom. 1989. december 29-én a jelenlegi Magyar Ház (de akkor még Szakszervezeti Klub, azelőtt pedig Úri Kaszinó) román tisztviselőjének könyörögtem, hogy legyen szíves, adja át a nagytermet és a színpadot, mert itt fogunk összegyűlni. Fölmentem a színpadra, mellém ült Váradról egy már megválasztott megyei RMDSZ-es küldött és Szalontáról Fekete Péter Pál. Ő volt a titkára annak az új városvezetésnek, mely megalakult a fordulat utáni első órákban Nagyszalontán. Teltház volt, sőt még kint a folyosón is álltak, hisz 45 év után ez volt az első szabad gyűlés. Bejelentettem, hogy hét emberre van szükség, választottak vagy tizenötöt. A Kós iskolában, Mados Mihály iskolájának az osztálytermében írtuk be az új tagok neveit, mert a Szakszervezeti Klubban nem lehetett a román titkár miatt. A tagdíjat mindenki ki is fizette tüstént. Kezdtek érkezni az adományok, segélyek jobbról-balról, például jöttek Szerbiából, hoztak hagymát meg almát. Ezeket mind én vettem át, és mivel a nyugdíjasoknak volt egy kis szobájuk, ott pakoltunk le. Akkoriban már jelentkezett Nagykőrös és Túrkeve testvérvárosnak, s amikor Szalontára jöttek, ők is mindig hoztak segélyt például a kórháznak gyógyszereket, kötszereket. De milyen az emberi rosszindulat! Mondogatni kezdték egyesek, hogy mit keres ez a Dánielisz ott. Többek között Zuh Imre is ellenem volt. Lemondtam, otthagytam az RMDSZ-t, majd Tordai Zolit választották meg utódnak.
Így hát nem lettem RMDSZ-titkár, hála Istennek, ellenben már egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy nyelvművelői cikkeimet könyvbe kéne szerkeszteni. Emellett, miután engem kidobtak a múzeumtól, nem szűntem meg Arany Jánossal foglalkozni; az Igaz Szó-ban és a Korunk-ban jelentek meg tanulmányaim, és most minden időmet abba fektettem, hogy az írásaimat, tanulmányaimat kiadható könyvalakba szerkesszem. Az RMDSZ vezetőségében volt egy 50-60 év körüli volt tanítványom, aki azzal keresett fel engem, hogy fel kell támasztani az Arany János Irodalmi Kört, és ezzel engem bíznak meg. Eleget tettem ennek a megkeresésnek is, de azt mondtam, hogy ne legyen irodalmi kör, vagy emlékegyesület, hanem legyen a neve Arany János Művelődési Egyesület. Ki is jött Váradról egy három-négytagú küldöttség Varga Gábor vezetésével, aki Bukarestben volt államtitkár hosszú ideig. Szalontaiak közül jelen volt a vezetőségben többek között Tódor Albert, aki érdeklődő volt a művelődési ügyek iránt. Ő később 12 éven át volt Szalontán polgármester és ma a nagyváradi Filharmónia igazgatója. Ezt a javaslatot tette: „Az új egyesületnek az elnöke Dánielisz Endre legyen, mert ő volt az Arany Múzeumnál, meg az Arany Irodalmi Körnél.” Én akkor felálltam és azt mondtam, hogy mivel már 66 éves vagyok és nyugdíjas, legyen Tódor Albert az elnök. El is vállalta mindaddig, amíg Pelok Benedek polgármester halála után ő vette át a városvezetést. Engem tiszteletbeli elnöknek választottak, az Egyesület elnöke pedig Fekete Pál Péter lett Tódor Albert polgármesterré választása után.
1991 szeptemberében tiszteletbeli elnökként kezdtem el előkészíteni az 1992-ben sorra kerülő nagy ünnepséget, Arany János születésének 175. évfordulóját. Az Arany Múzeumot igyekeztem még szebbé tenni; kidobtuk onnan azokat a kommunista dolgokat, melyeket addig muszáj volt ott tartani. A református templom és a református iskola között lévő kis park üres volt még akkor. Akkor került a park közepére a nagyszalontai születésű Kiss István Kossuth díjas szobrászművész szobra Arany Jánosról. Itt volt a magyar művelődés- és iskolaügyi miniszter, Andrásfalvi Bertalan, és itt volt maga a művész is, Kiss István, Dévai Nagy Kamilla énekelt, úgyhogy szakadt le a kis parknak a földje az iskola és a templom között, annyian voltunk. Eleinte Arany parknak nevezték, de jelenleg már Szobor parknak emlegetjük, mert immár öt szobrot találhatunk ott Nagyszalonta jeles szülötteit ábrázolva: Arany János, Sinka István, Zilahi Lajos, Kulin György, Kiss István. Miután Fekete Pál Péter lemondott és átment Magyarországra, Nagy György József mérnök vette át az elnökséget, aki ügyesen irányította az egyesületet nyolc éven át. Az Arany Művelődési Egyesület akkoriban rendszeresen, kéthetente találkozott. Ma Patócs Júlia van az egyesület élén.
Engem, amikor elértem a 60. évet, mint ahogy másokat is, nyugdíjaztak. Otthagytam az iskolát, és azután kezdtem én írni. Ceausescu idejében egy könyvem jelent meg, most pedig verem a mellem a féltéglával, hogy 35 könyvem van, de hogyha az antológiákat is beleszámoljuk, akkor már 60-nál vagyunk. Jelenleg nem panaszkodom, mert mint első fokozatú tanárnak olyan jó nyugdíjam van, hogy el sem költöm, hanem az egyharmadát mindig az OTP-be teszem, azt majd öröklik a keresztfiaim, keresztlányaim. Máskülönben nagyon kellemes esztendeim voltak ezek az utóbbi évek.
Jegyzetek
- Biztos, hogy Arany György? Ki volt ő? Arany János apja nem lehetett, ő akkor már négy éve meghalt. Esetleg Sára nővérének a fia? Azt tudom, hogy Sárának volt egy AJ-sal egyidős gyereke, de nem tudok róla semmit. Pedig jegyzet kéne ide.
[1] A török kiűzése után Magyarország történetének legjelentősebb telepítési programja kezdődött meg annak érdekében, hogy a túlnépesedett (északi) területek lakosságával benépesítsék a törökellenes harcok során elnéptelenedett területeket. A máig meglévő szlovák kisebbség a mai Magyarország területére a 18. században végbement belső migráció során érkezett. A vándorlás az északi területekről az Alföld (a mai Békés és Csongrád megyék, valamint Bácska és Bánát) felé irányult. A lakatlan területek földesurai által kínált szabad költözködési jog, vallásszabadság és pár éves adómentesség ígéretének hatására a nagyobb részt evangélikus vallású szlovákok az 1710-es évek legelejétől több hullámban tömegesen vándoroltak a déli területekre. Ebben az időszakban főleg földesúri telepítések zajlottak, részben állami (uralkodói) engedéllyel.
Békéscsabára Harruckern báró szervezésében 1717–1718-ban érkeztek az evangélikus vallásuk miatt üldözött szlovák telepesek. Hasonló népességnövekedés történt 1722-ben a báró pusztává lett szarvasi birtokán is, amely máig a második legnagyobb délalföldi szlovák település. A Békéscsaba melletti Mezőberényben (szintén Harruckern birtok) 1723-ban szlovákok, majd Württemberg és Baden környékéről való németek települtek le. A 18. század későbbi évtizedeiben főként másodlagos telepítések voltak jellemzőek: a már meglévő falvak szlovák lakossága elvándorolt, hogy új településeket alakítson ki, és később csatlakoztak hozzájuk északi területekről származó telepesek is. Mindezt belső konfliktusok is elősegítették. 1735-ben Békésszentandráson parasztfelkelés tört ki a nagymértékű adózási kötelezettség és a gyakori járványok miatt. Később, 1746-ban kiéleződött az evangélikus és katolikus lakosság között is a konfliktus, ezért az evangélikus szlovák telepesek továbbvándoroltak – így népesült be például a Rudnyánszky báró birtokában lévő Tótkomlós. Később, 1754-ben békéscsabai, szarvasi és tótkomlósi szlovákok népesítették be Nyíregyházát is. (Forrás: Szuda Krisztina: A szlovák kisebbség története a mai Magyarország területén – I. rész: A szlovákság 18. századi letelepedése. http://www.ujkor.hu/content/szlovak-kisebbseg-tortenete-mai-magyarorszag-teruleten-i-resz-szlovaksag-18-szazadi)
[2] cipszerek (szepességi szászok): sziléziai eredetű, a kora-középkortól nagy számban a Szepességben élő németajkú (szász) népcsoport, nevük a német Zips (Szepes) szóból származik. A 12. század közepén II. Géza király telepített a Magas-Tátra alji történelmi Szepes megye területére sziléziai szász „hospes”-eket. Az itteni 13, majd 16 kiváltságos város alkotta a szepesi önkormányzatot. Száz évvel később, a tatárjárás után IV. Béla király telepítette le őket, majd a 18. században kaptak letelepedési jogot Erdélyben és Kárpátalján is (legnagyobb számban az ún. teréziánus betelepítés csúcspontján, a 1760-as években érkeztek ide). Közjogi és gazdasági helyzetüket V. István király szabadságlevele (1271), majd Károly Róbert 1312-es és 1328-as kiváltságlevele erősítette meg. (Források: Kósa László – Filep Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975., Demkó Kálmán: A szepesi jog keletkezése, viszonya országos jogunkhoz és a németországi anyagokhoz. MTA kiadása (Értekezések a Történettudományok Köréből), Budapest, 1891.)
[3] Bihari Klára (1917-1997): József Attila díjas író. Iskoláit szülővárosában, Nagyszalontán végezte el. 1935–1945 között gépíróként dolgozott, 1945-től szabadfoglalkozású író volt. Első kötete (Bihari Klára versei) 1937-ben jelent meg, a korai versek és színdarabok után 1956-ban adta ki első prózakötetét. (Forrás: Bélái Miklós, Bodnár György, Sőtér István, Szabolcsi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története, Akadémia Kiadó, Budapest, 1990.)
[4] Zichy-barlang: cseppkőbarlang Nagyvárad és Kolozsvár között a Sebes-Körös völgyében, Körösrév közelében. Hossza 2,7 kilométer, ebből 680 méter látogatható. A cseppkőbarlangot 1903-ban Handl Károly vasúti felügyelő fedezte fel, aki megfigyelte, hogy a körösrévi vízesés fölött, ahol egy bővizű patak előtör a hegyből szárazság alkalmával, amikor lesüllyed a víz szintje, kis nyílás keletkezik. Azt is megfigyelte, hogy a Tízfalusi-barlang patakjába hullott szalmatörmelék egyszer a révi vízesésnél jött ki. Egy nap vadászpuskával belőtt a nyíláson, s hatalmas dörgő visszhang keletkezett, melyből barlang létezésére következtetett. Czárán Gyula (1847-1906; útépítő mérnök, karszt- és barlang-kutató, „a magyar turizmus atyja”) 1903. november 10-én robbantásokkal kezdte meg az új barlang feltárását, melyet 1905-ben avattak fel. A barlangot a környék földbirtokosáról, Ifj. gróf Zichy Ödönről nevezték el, aki a barlang nyílása mellé egy menedékházat, majd emeletes szállót építtetett. 1906-ban megépíttették a barlang mellett a Sebes-Körösön átívelő hidat, a következő évben pedig elkészült a vasúti megálló, ami mellé egy 200 személyt befogadó várócsarnok épült. 1907-ben a barlang bejárható része 600 méterrel nőtt, majd 1912-ben egy újabb szakaszt is megnyitottak, és 4 km új turistautat építettek a környéken. Észak-Erdély visszacsatolása után (1940) az Erdélyi Kárpát Egyesület jelentős helyreállítási munkákba kezdett, amelyek során új fahíd is épült, hogy a barlang könnyebben megközelíthető legyen. 1942 szeptemberében Kessler Hubert, az aggteleki cseppkőbarlang igazgatója újabb 250 métert tárt fel, ezzel a barlang ismert hossza egy kilométerre nőtt. (Forrás: http://erdely.utjaim.hu/reviszoros.html)
[5] Körösrévi Zichy-kastély. Gróf ifj. Zichy Ödön (1874-1967): körösgégényi és körösrévi nagybirtokos volt. „Körösgégény, a Sebes-Körös völgyben, a nagyvárad–kolozsvári vasútvonal mentén fekvő kisközség. (…) Postája, távírója és vasúti állomása Rév. Földesurai a mult század elején a Dráveczky, a Sulyok és a Zichy család voltak, most pedig ifj. gróf Zichy Ödönnek van itt nagyobb birtoka és csinos, emeletes úrilaka”. (Borovszky Samu) A ma is jó állapotban lévő kastélyt 1860-ban Zichy Domokos rozsnyói majd veszprémi püspök építtette, miután az 1848-ban kivégzett Eugen testvére elvesztése miatti fájdalom és a politikai helyzet tisztségének feladására és Erdélybe költözésre késztette. A kastélyt 1904-ben Zichy Domokos másik, a bécsi Keleti Múzeumot megalapító Ödön öccsének unokája, ifj. Zichy Ödön (1874-1967), az Erdélyi Kárpát Egyesület révi osztályának elnöke alakíttatta át vadászkastéllyá. (Források: Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Digitális kiadás, Arcanum Adatbázis Kft. 2004. http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/, http://www.welcometoromania.ro/E60_Oradea_Cluj/E60_Oradea_Cluj_Gheghie_Castelul_Zichy_m.htm)
[6] A bihari turizmus fellendítésének érdekében alapították az Erdélyi Kárpát Egyesületet (EKE) 1891. május 11-én Kolozsváron. 1905. március 5-én megalakult a Révi EKE Osztály, melynek elnöke ifj. gróf Zichy Ödön, ügyvezető elnöke dr. Veress István református lelkész, barlanggondnok Handl Károly lett. Az EKE kérésére gróf Zichy Ödön egy turistavendéglőt építtetett az egyesület számára a barlang mellett; ezt 1905. augusztus 27-én avatták fel. A révi barlangot az ő tiszteletére nevezték el Zichy-barlangnak. A révi osztály még 1906-ban megépíttette a hidat a Sebes-Körösön, s a következő évben vasúti megállót létesítettek a túloldalon, 200 személyt befogadó várócsarnokkal. Az 1909. évi közgyűlés jelentése szerint gróf Zichy Ödön felépíttette a turistavendéglő mellé az emeletes, 14 szobás Lujza lakot. (Forrás: http://www.varad.ro/a-bihari-turizmus-tortenete/)
[7] Szablyár Kornél (1918–1977): köröstárkányi, székelyhídi, majd nagybányai református lelkész, később esperes. 1952-ben szervezte be a Securitate. A Nagyváradi Egyházkerületben az ötvenes évek elejének elsőgenerációs informátorai közül a legszámottevőbbek ő, Peuker Leó, akkori temesvári esperes és Búthi Sándor, akkori egyházkerületi tanácsos, későbbi püspök voltak. (Forrás: Jánosi Csongor: Romániai református elit a hatalom szolgálatában. Pro Minoritate, vol. 27. 2017. tavasz, pp. 146-170.)
[8] Balázs Ferenc (1901-1937): író, költő, unitárius lelkész. Középiskolai tanulmányait a kolozsvári unitárius kollégiumban végezte, ahol a Kriza János Önképzőkörben és a Remény c. diáklapban jelentkezett első írásaival. Gépészmérnöknek készült, de egy fiatalkori tüdőfertőzés gyógyítására az orvos falusi levegőt ajánl. Így terelődik figyelme a falu felé, ahol akkor az értelmiségi számára csak a gazdatiszti és a papi állás kínálkozott. “Jobb a falu szolgája lenni, mint a grófé” – írja később, s ezzel a meggondolással iratkozik be az unitárius teológiára. Papnövendék korában megteremtője volt a Tizenegyek antológiájának, itt Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron oldalán jelentkezett. Az erdélyiségről és székely mitológiáról írt tanulmánya a csoport eszmei és művészeti hitvallása. Egyházi ösztöndíjjal tanult tovább Oxfordban és Berkeleyben 1923-1927 között. Amerikában egy békekaraván tagjaként előadásokat tartott, hangversenyeket rendezett, agitált és írt angol nyelven. Ázsián át tért haza Kolozsvárra, beutazva Japánt, Kína egy részét, Indiát és Palesztinát. Földkörüli vándorútjáról írta Bejárom a kerek világot c. könyvét (Kolozsvár, 1929), melyben egy új társadalom tervét dolgozta ki, mely tagadása az ipari kapitalizmusnak és leginkább Rabindranath Tagore elgondolásaihoz igazodik, akivel, valamint Gandhival, erről személyesen is beszélgetett.
Hazatérése után bennlakási felügyelő lett a székelykeresztúri unitárius főgimnáziumban. Amellett ifjúsági konferenciákat rendezett, megindította a Kévekötés c. ifjúsági lapot, egyik alapítója volt az Erdélyi Fiatalok c. főiskolás lapnak, ugyanakkor a Korunk-ban is cikkei jelentek meg. 1930-ban megkezdte lelkészi működését Mészkőn, és ott marad haláláig. Itt kezdett hozzá négyéves falufejlesztő tervének megvalósításához, a dániai szövetkezeti falvak mintájára. Gazdasági tervei a világválság idején összeomlottak, de közben mégis megújult a falu, virágzott a népfőiskola, működött a színjátszó csoport és a dalárda. 1931-ben Ifjúsági daloskönyvet állított össze Szent-Iványi Sándorral és Mikó Imrével. 1932-től részt vett a marosvécsi helikoni találkozókon; 1933-ban itt az erdélyi magyar irodalomról tartott előadást, később az ő javaslatára kezdett foglalkozni az íróközösség egy népművelő könyvsorozat kiadásának tervével. Szövetkezeti elgondolásait Aranyosszéki tervek (Torda 1933) c. röpiratában foglalta össze. Ezek a tervek részben valósággá váltak, amikor megalakította a Vidékfejlesztő Szövetkezetet. Utolsó művében, A rög alatt (Torda 1936) c. emlékiratában vallomást tett munkáiról, kudarcairól és az “álmok szalmájáról”, amelyet nem szűnt meg csépelni. “Lenni kevesek megértettje, többek kovásza, sokak testében tövis” – foglalja össze népnevelő erkölcstanát. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/b.htm#Bal%C3%A1zsFerenc)
[9] Szombati-Szabó István (1888-1934): költő, műfordító. Debrecenben született, szülővárosában, a Református Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait (1906-1910). Első verse még középiskolás korában A Hét-ben jelent meg. A debreceni Református Teológiai Akadémián, majd 1912–13-ban Edinburgh-ban és Aberdeenben folytatta teológiai tanulmányait. Közben 1906–1909 között a Theologus Közlöny belső munkatársa volt. Segédlelkészként parókiáról parókiára vándorolt (Feketetót, Hódmezővásárhely, Makó, Hegyközpályi, Tiszasas, Mezőtelegd), ám alig tette le a nagypapi vizsgát, felfüggesztették állásából, mert Jánosi Zoltánnal az ún. keresztyén szocializmus elvét vallotta. Válságos korszak következett életében, papi hivatását is abba akarta hagyni. A háború alatt többször jelentkezett tábori lelkésznek, végigjárta a hátországokat, a frontokat; prédikációs kötetet is kiadott, amelyben a humánum nevében tiltakozott a háború ellen.
Leszerelése után Resicabányán volt lelkész, majd élete végéig Lugoson szolgált. A háború alatt írt verseit később a Magyar Szó, Keleti Újság, Napkelet, Pásztortűz közölte. A világháborút követően az erdélyi magyarságra rászakadt új helyzetben bekapcsolódott a közéletbe is: 1920-1930 között a Magyar Párt szervezője, a Károli Gáspár Irodalmi Társaság igazgatósági tagja, a Reformátusok Lapja társszerkesztője, a Napkelet főmunkatársa lett. Tagja volt a temesvári Arany János Társaságnak, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, a Helikon íróközösségnek, 1933-ban viszont csatlakozott a Helikon belső ellenzékeként létrejött Erdélyi Magyar Írói Rendhez. Költői életművén kívül fordításai is jelentősek. Japán költőket fordított (feltehetőleg német közvetítéssel), 1925-ben pedig a Vallási Kisebbségi Jogok Amerikai Nagybizottsága megbízásából lefordította a Vallási kisebbségek Erdélyben c. könyvet. Utolsó verseskötete 1924-ben jelent meg Lavinák éneke címmel, ezután azonban visszavonult, és csak halála után került elő hagyatékából az a mintegy harminc vers, amelyeket más, korábban publikált költeményeivel együtt, Hazajáró lélek címmel az Erdélyi Magyar Írói Rend adott ki. Összes verseit – a hagyatékában maradtakkal együtt – és egyháztörténeti vonatkozású dolgozatait lugosi lelkipásztor-utódja, Higyed István adta ki, ugyanő monográfiát is szentelt életművének. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://lexikon.kriterion.ro/szavak/4501/)
[10] Szabolcska Mihály (1862-1930): református lelkész, esperes, költő. Teológiai tanulmányait a debreceni Református Teológián végezte (1886), majd Genfben és Párizsban hallgatott teológiát (1890–92). 1892 elejétől Debrecenben volt segédlelkész, majd az év őszétől Marosfelfalu lelkésze. A falusi környezet élménye, gyermekkori emlékei, valamint papi hivatásából fakadó vallásos érzület költészetének fő vonásaivá váltak. 1899 januárjától a temesvári gyülekezet papja lett, ahol három évtizeden át szolgált. A város kilenc középiskolájában tanított vallást a református diákoknak. Lelkészként az újításoknak, a liturgia megreformálásának, az egyházszervezet és -vezetés korszerűsítésének következetes szorgalmazója volt. 1914-ben a Tiszántúli Egyházkerület tanácsbírájává, 1917-ben zsinati rendes taggá, 1920-ban a Bánáti Református Egyházmegye esperesévé választották. 1926-ban visszavonult a lelkészi szolgálattól, ekkor örökös esperesi címmel tüntették ki.
A Kisfaludy Társaság 1889-ben választotta tagjává, 1903-tól a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság választmányának tagja, 1908-tól az MTA levelező, 1926-tól tiszteleti tagja volt. 1903-ban Szentkláray Jenő nagypréposttal megalapította a temesvári Arany János Társaságot, amelynek húsz évig elnöke volt. Kezdeményezésére jött létre ugyancsak 1903-ban a Temesvári Magyar Dalárda. Hosszabb időn át felelős szerkesztője volt a Békés-Bánáti Egyházmegye Téli Újság című lapjának, az 1910-es években Raffai Sándorral együtt szerkesztette a Budapesten megjelenő Protestáns Árvaházi Képes Naptárt.
1928-tól az egyházi szolgálatból visszavonulva, Budapesten élt, az MTA-ban dolgozott, s titkára volt a Kisfaludy Társaságnak. Elsősorban a falu költője volt, az egyszerű emberek békés élete, a falut elárasztó csend, a természet szépsége, a családi élet harmóniája a forrása sajátos dalköltészetének. A népi-nemzeti költészet századvégi nemzedékének, a Petőfi-epigonok úgynevezett hazafias költészetének egyik legismertebb képviselője volt. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://lexikon.kriterion.ro/szavak/4229/)
[11] Muharay Elemér (1901-1960): színész, rendező, dramaturg. Iskoláit nehéz körülmények között, megszakításokkal végezte. 1922-ben elvégzi a Mattyasovszky-Bolváry Színész és Rendező Iskolát, 1926-28 között Francia- és Németországban él, követi és tanulmányozza az ottani színházi életet. Már akkor érlelődik benne a gondolat a népművészetek és a modern művészeti törekvések összekapcsolásában rejlő, a nemzeti kultúrákat megtermékenyítő lehetőségekről. 1928-ban végleg hazatér és vidékre szerződik színésznek és rendezőnek. 1931-ben megkapja a pesterzsébeti Erzsébet Színház színháznyitási engedélyét. A színház igazgatójaként kezdeményezi a “Klasszikus sorozat olcsó bérletben” akciót. Amikor a munkásközönséget is szervezni kezdi, a város vezetősége visszavonja a helyiség-engedélyt. Rövid ideig a Magyar Színházban dolgozik, azonban hasonló okokból onnan is kitiltják. 1934-ben bekapcsolódik az Új Thália színház szervezésébe. 1934-36 között a Magyar Írás folyóirat szerkesztőségi bizottságának tagja, színi- és filmkritikusa. A Prágai Magyar Hetilap cikkírója. 1935-37-ig a Kelet Népe folyóirat szerkesztője.
1936-ban létrehozza a Művész Stúdiót, melynek célja Bartók és Kodály szellemében a magyar játékszín és tánc kifejlesztése “a modern magyar színművészet megújhodása érdekében”. Közben intenzív néprajzi tanulmányokba és gyűjtésbe kezd. 1938-ban elindítja a faluszínház mozgalmat, majd egy évre rá a Vasas Színjátszók népi csoportját. A Vasas székházban tartott nagysikerű bemutató után a rendőrség nem engedélyezi a további előadásokat. Később az angyalföldi leventékből alakít népi együttest, de a Magyar Színházban tartott nyilvános főpróbát karhatalommal oszlatják szét. 1941 májusában megrendezi a nagyszabású Csíksomlyói Szabadtéri Játékokat több mint húszezer néző előtt. Ez alkalommal elsőként elevenítette fel a csíksomlyói ferencesek által őrzött középkori misztériumjátékok egyikét. Ebben az időben a vallásos ifjúsági egyesületek és szakszervezetek keretében tudta csak megvalósítani elképzeléseit. 1942-ben felkérik a Levente Központi Művészegyüttes vezetésére. Az együttes sikeresen szerepel a weimari és firenzei ifjúsági találkozókon. 1943-ban a Szárszói Konferencián “Népi kultúra, közösségi kultúra” címmel tart előadást. 1945 márciusában belép a Nemzeti Parasztpártba. A Budapesti Nemzeti Bizottság tagja. Létrehozza a Szabadművelődési Akadémiát, a Magyar Szabadszínjátszók Országos Szövetségének elnöke, majd 1945 március 15-én elindítja népi színjátszó csoportját, melyet ma is a nevével emlegetnek (Muharay Együttes). 1948-tól a Szabad Művelődési Tanács tagja lesz. Időközben megszervezi a Népi Együttesek Művészeti Kollégiumát mely később beolvad a NÉKOSZ-ba. 1951-től a Népművészeti (majd Népművelési) Intézet Néprajzi Osztályát vezeti 1960-ban bekövetkezett haláláig.(Forrás: http://www.muharay.hu/index.php?menu=134)
[12] Tavaszy Sándor (1888-1951): filozófiai és egyházi író, teológiai és egyetemi tanár, 1937-től 1951-ig az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője. Középiskoláit a marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Theológiai Fakultáson szerzett lelkészi, párhuzamosan az I. Ferenc József Tudományegyetemen filozófiai képesítést (1911). Az 1911/12-es tanévben Jénában, 1912/13-ban Berlinben hallgatott ismeretelméleti és vallásfilozófiai előadásokat. 1915-ben doktorált filozófiából Kolozsváron, majd Schleiermacherről írott dolgozatával magántanári képesítést szerzett a Református Theológiai Fakultáson (1919). 1913-tól püspöki titkár, közben hitoktató is volt az állami tanítóképzőben, 1915-től a kolozsvári Református Kollégiumban helyettes tanár. Az 1919/20-as tanévben magántanári előadásokat tartott a kolozsvári református teológián, ahová 1921-ben rendes tanárnak hívták meg. Előbb az egyháztörténet, majd 1926-tól a rendszeres teológia tanszéken a dogmatika és az etika tanára, 1924-től igazgató professzor. 1937-től haláláig az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzője, püspökhelyettes, 1939-től a magyar református egyház zsinatának tagja. 1944–48 között a kolozsvári magyar egyetem, majd a Bolyai Tudományegyetem filozófia tanszékén is előadott. A romániai magyar egyházak fölötti állami felügyelet erőszakos kiterjesztése (az 1948-as egyházügyi statútumok) után 60 éves korában nyugdíjazták.
Az Erdélyi Múzeum Egyesületnek 1920-tól választmányi tagja, 1930-tól egyik alelnöke, 1930–40 között a Bölcsészet, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke volt. 1942-től az EMKE alelnöke volt. Szenvedélyes természetjáróként tagja, majd elnöke volt az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek. A két világháború között aktív szerepet játszott az erdélyi magyar irodalmi életben is. Rendszeresen közölt írásokat az Erdélyi Helikonban, szerkesztője volt a Kálvinista Világnak (1929-33), a Református Szemlének (1925-28 és 1937-46), 1929-44 között Az Útnak, 1940-41-ben a Kiáltó Szónak, indulásától munkatársa, 1940-43 között szerkesztője volt a Pásztortűznek, valamint főmunkatársa a kolozsvári Református Kollégiumhoz közel álló Véndiákok Lapjának. Több kötete mellett mintegy ezer cikke, tanulmánya, teológiai, filozófiai, közéleti és tudománypolitikai írása jelent meg. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon. http://lexikon.kriterion.ro/szavak/4612/)
[13] Imre Lajos (1888-1974): református lelkész, teológiai tanár. A teológiát Kolozsvárott végezte (1910), ezt követően a kolozsvári tudományegyetemen filozófiát és pedagógiát hallgatott, s pedagógiából doktorált (1913). Teológiai tanári vizsgát tett (1912), majd a pedagógia és gyakorlati teológia tanulmányozására németországi és skóciai (Aberdeen) egyetemeket látogatott (1912). Az aberdeeni egyetemen 1968-ban teológiai doktori címet szerzett. Pályája kezdetén Marosvásárhelyen hitoktató (1913–14) és internátusi felügyelő volt, Kolozskarán lelkipásztor 1914–1921 között. 1921-től a kolozsvári Teológiai Intézet tanára volt nyugdíjazásáig (1948). A kolozsvári Az Út szerkesztője (1915–18) és az Ifjú Erdély főszerkesztője volt (1923-40). Egyházi és szakfolyóiratokban cikkei, tanulmányai jelentek meg. (Forrás: http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC06707/06775.htm)
[14] Gálfy Zoltán (1924-2013): teológiai tanár, könyvtáros. Mezőbándon született, a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, majd magyar nyelv és irodalom szakon szerzett bölcsészdiplomát a kolozsvári Bolyai Egyetemen, ezzel párhuzamosan pedig lelkipásztori képesítést a Theologiai Fakultáson. Az abszolválás után 13 éven át volt Vásárhelyi János püspök személyi titkára, elöljárója halála után pedig a Theologián nyert előbb könyvtárosi, később tanári megbízást. Mint a Kánonjogi Bizottság elnöke, az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltáskor az egyház kibontakozó szolgálati lehetőségeinek református hagyományú jogi megalapozásán fáradozott, meghatározó szerepet vállalt a vallástanárképzés egyetemi rangjának biztosításában. (Forrás: http://reformatus.ro/gyaszjelentes-galfy-zoltan.html)
[15] De Gerando Antonina épület: az egykori De Gerando Leánynevelő Intézet (a két világháború között a Regina Maria Leánygimnázium) épülete Kolozsváron, a Sétatéren. De Gerando Antonina (1845-1914): pedagógus, író, műfordító, a magyar nőnevelés harmadik nemzedékének vezéregyénisége. 1880-tól 1912-ig a kolozsvári felsőbb leányiskola igazgatónője volt. 1941–1964 között az ő nevét viselte a kolozsvári Állami Magyar Színháztól nyíló Sétatér melletti utca (jelenleg Arany János utca). (Forrás: Kéri Katalin: A modern nevelés útjain – De Gerando Antonina. Embernevelés, 2. sz. (1996) pp. 11–18.)
[16] Marianum épület: Kolozsvár hajdani katolikus leánynevelő intézete volt a Horea úton (előtte Regele Ferdinand, előzőleg Ferenc József út). Az épület, amelyben jelenleg a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkara működik, 1910-1911-ben épült. A világháború előtti korszakban az egyik legmodernebb erdélyi iskolaépület volt (Kolozsvár egyik első vasbeton épülete), tornateremmel, fürdővel, internátussal. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Marianum_(Kolozsv%C3%A1r)
[17] Gaál Gábor (1891-1954) – szerkesztő, irodalomkritikus, közíró. Budapesten született, 1911 őszétől a budapesti tudományegyetem bölcsész karának latin–magyar szakos hallgatója volt. Tanulmányait és induló irodalmi pályáját 1914 őszén katonai behívó szakította félbe. Amikor közel hároméves frontszolgálat után 1917 nyarán Pestre vezényelték, eszmei és politikai radikalizálódása során közel került a Lukács György, Balázs Béla, Sinkó Ervin fémjelezte polgári radikális írócsoportosuláshoz. 1917–18-ban, miközben a Hevesy Iván szerkesztette Jelenkor-ban közölt könyvkritikákat, befejezte egyetemi tanulmányait, és tanári képesítést nyert. 1918-ban a Művelődésügyi Minisztériumban dolgozott, majd a tanácsköztársaság kikiáltása után Lukács György népbiztos munkatársa lett a Közművelődési Népbiztosságon. 1921-ben Bécsbe emigrált, írásai a Jövő, Tűz, Bécsi Magyar Újság, Panoráma és más emigráns lapokban jelentek meg. 1923–24-ben Berlinben dramaturg Korda Sándor filmvállalatánál. Bár a marxizmussal már korábban is volt találkozása, a marxi filozófia behatóbb tanulmányozására csak Berlinben töltött évében kerített sort, s 1928–29 körül vált marxistává. 1925 őszén visszatért Budapestre, ahol 1919-beli tevékenységéért letartóztatták és pert indítottak ellene. Ideiglenes szabadlábra helyezése után újra Bécsbe távozott, majd 1926 őszén Kolozsvárra érkezett.
Az első években kolozsvári napilapok (Keleti Újság, Új Kelet, Ellenzék) cikkdíjas külső munkatársa volt, de publicisztikájával és kritikáival az Erdélyi Helikonban és a Pásztortűzben is jelentkezett. A Korunk szerkesztésébe 1928-ban kapcsolódott be, s egészen a folyóirat 1940. szeptemberi megszűnéséig élete eggyé forrt a Korunk életével. Az 1920-as és kora 1930-as években a Korunk volt Erdélyben a valóságirodalom–tényirodalom–dokumentumirodalom műhelye, Gaál Gábor pedig egyik lelkes felkarolója és teoretikusa. A Korunk sorsát megpecsételő bécsi döntés utáni évek a lap nélkül maradt szerkesztő számára a belső emigráció évei voltak. Óraadásból tartotta fenn magát, sajtó alá rendezte Táncsics Mihály Életpályám és Sepsi Csombor Márton Europica varietas c. munkáinak újrakiadását, Arany vidám verseit, a Tréfás és csúfolódó erdélyi népköltészet c. gyűjteményt, neves írók útirajzait Erdélyből, valamint Petőfi összes költeményeit. Közben Marx fiatalkori műveit fordította magyarra. 1942 nyarától mint tartalékos főhadnagy vett részt a világháborúban, 1944 őszén csapattestével Nyugatra sodródott, s a hadifogságból csak 1945 késő őszén került vissza Kolozsvárra.
Egyetemi pályáját 1946 februárjában kezdte a Bolyai Tudományegyetem filozófiai tanszékén Bölcselet és történelem, A fiatal Marx és más kollégiumaival. 1946-ban lett az Utunk első főszerkesztője, a Romániai Magyar Írószövetség elnöke. Az MNSZ vezetőségében s az újjászerveződő Román Tudományos Akadémia tagjaként a tudomány- és művelődéspolitika megtervezésében, a magyar nyelvű iskolai irodalomoktatás kidolgozásában vett részt. 1948-tól nyíltan támadták, opportunizmussal, hegelianizmussal vádolták. Valóság és irodalom c. kötete ürügyén 1950 márciusától sajtókampány folyt ellene. 1950 májusában kizárták a pártból, fellebbezését 1952 nyarán végleg elutasították. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/g.htm#Ga%C3%A1lG%C3%A1bor)
[18] Gunda Béla (1911-1994): néprajztudós. Egyetemi tanulmányait 1930-ban a budapesti Műegyetem Közgazdaságtudományi Karán kezdte, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szlavisztikát, balkáni és magyar nyelvészetet, régészetet, őstörténetet és néprajzot tanult. Már középiskolásként kapcsolatba került a felvidéki Sarlósok falukutató mozgalmával, majd budapesti diáktársaival egy tudományos falumonográfia létrehozását határozták el. A tíztagú munkaközösség 1935 nyarán végezte el falukutató terepmunkáját az ormánsági Kemsén és adta ki a következő évben falumonográfiáját Elsüllyedt falu a Dunántúlon. Kemse község élete címen. 1934-1939 között a néprajzi tanszéken Györffy István professzor mellett volt előbb fizetéstelen gyakornok, majd tanársegéd. Publikációinak többsége akkoriban már néprajzi, földrajzi, nyelvészeti folyóiratokban jelent meg és egyre többet publikált külföldi szaklapokban is. Az 1938/39-es tanévet ösztöndíjasként a Stockholmi Egyetemen töltötte.
1939 tavaszától 1943 őszéig a Néprajzi Múzeumban dolgozott múzeumi segédőrként. Ottani munkájával párhuzamosan a néprajzi tanszéken az 1940/41-es tanévben előadó tanár volt, majd 1940-ben átvette az Ethnographia szerkesztését, minthogy már előbb megválasztották a Magyar Néprajzi Társaság titkárává. 1941-ben a Szegedi Egyetemen habilitált az Összehasonlító néprajz, különös tekintettel a balkáni népekre tárgykörből. 1943-1948 között a kolozsvári Bolyai egyetem tanára volt. Kurzusai igen népszerűek voltak, előadásait a bölcsészek mellett jogász, közgazdász, geográfus hallgatók, sőt református és ortodox teológusok, román hallgatók is látogatták. Az 1940-es évek terméséből különösen az Erdély néprajza, a magyar-szláv néprajzi kapcsolatok, a magyarság néprajzi csoportjai, magyar hatás az erdélyi román népi műveltségre és a magyar népi műveltség kelet-európai helyzete címen megjelent tanulmányai emelhetők ki.1947-48-ban vendégtanár volt a stockholmi egyetem néprajzi intézetében, és könyvtári kutatást végzett a Nordiska Múzeumban. Amikor Svédországból visszatért Romániába, a román hatóságok megszüntették állását és kiutasították az országból. 1949-ben a Vallás- és Közoktatásügyi Miniszter kinevezte a Debreceni Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára „nyilvános rendes egyetemi tanár”-nak. 1949-től egészen haláláig, 1994 nyaráig a Debreceni Egyetemen oktatott, ott nevelt fel több mint száz tanítványt a néprajzi kutatás, oktatás, muzeológia és a néphagyományokat ápoló mozgalom számára. Egyebek mellett ő kezdeményezte és munkával segítette a Magyar Néprajzi Lexikon és a Magyar Néprajzi Atlasz megszerkesztését.
(Forrás: Paládi-Kovács Attila Emlékbeszéd Gunda Béla (1911-1994) rendes tag fölött. http://mta.hu/data/dokumentumok/i_osztaly/1_osztaly_emlekbeszedek/Emlekbeszed_Gunda_Bela.pdf)
[19] Szabédi László (1907-1959): költő, író, műfordító, publicista, esztéta, irodalomteoretikus, nyelvész. Kolozsváron, az Unitárius Kollégiumban végezte középiskolai tanulmányait. 1926–27-ben teológiát és bölcsészetet hallgatott Strasbourgban, majd Kolozsváron, az I. Ferdinand Egyetemen és az Unitárius Teológián folytatta tanulmányait. A teológiától azonban világnézeti okokból megvált, csak a bölcsészetet hallgatta 1928–33 között. 1945-ben szerzett doktori oklevelet. 1926 nyarán segédmunkás volt a graffenstadeni vasgyárban, a harmincas évek elején magántisztviselő egy aradi szállítási és kereskedelmi cégnél. Ebben az időben az Ellenzék munkatársa, 1936–37-ben a kolozsvári Thalia Színháznál lektor-dramaturg.
1939-ben a „katonai törvények megszegéséért” egyhavi fogházra ítélték, a büntetés letöltése után másfél éven át katonai szolgálatot teljesített. A bécsi döntés után szórványtanítónak jelentkezett. 1940–41-ben román elemi iskolában tanított, és ezalatt román népköltészetet gyűjtött a Kolozs megyei Báré községben. 1941–42-ben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa, s ezzel párhuzamosan ismét színházi lektor-dramaturg a kolozsvári Magyar Nemzeti Színházban. 1942-ben elnyerte a Baumgarten Alapítvány díját; a Magyar Élet könyvkiadó lektora. Jékely Zoltánnal és Kiss Jenővel együtt gondozta az Üdvözlégy, szabadság c. antológiát. 1942 őszén Asztalos Istvánnal és Kiss Jenővel megalapítja a Termés c. negyedévi folyóiratot, amelynek megszűnéséig, 1944. szeptember végéig szerkesztője. Közben 1944-ben bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba, ettől kezdve jelentős társadalmi tevékenységet fejtett ki. 1944 őszétől a Kolozsvárt megjelenő Világosságban közöl, majd 1945 elejétől a Józsa Béla Athenaeum kiadói lektora. Részt vett a Magyar Népi Szövetség kolozsvári szervezetének kiépítésében. 1945 tavaszától tagja a kommunista pártnak. 1945–47-ben a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Sepsiszentgyörgyön, 1947-ben a Népi Egység c. lap főszerkesztője is. 1947 őszétől a Bolyai Tudományegyetemen előbb esztétikát és világirodalmat, majd a magyar irodalmi nyelv történetét adta elő. Válogatott verseiért 1955-ben Állami Díjjal tüntették ki. A Bolyai Tudományegyetem 1959-es erőszakos egyesítésének előkészítő gyűlésein szembekerült a pártvezetéssel. Tiltakozásul Szamosfalva határában vonat elé vetette magát. (Forrás: http://www.kjnt.ro/ertektar/ertek/szabedi-laszlo-eletmuve-1)
[20] Háy Gyula (1900-1975): drámaíró, műfordító. Középiskoláinak elvégzése után a Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztosságán dolgozott, majd a kommün bukása után Németországba emigrált. Itt először Drezdában, majd Berlinben volt díszletfestő és díszlettervező. 1923-ban visszatért Magyarországra. Több kisebb írása megjelent, majd 1929-ben újra Németországba távozott, itt aratta első színpadi sikereit. Nem sokkal Hitler hatalomra jutása előtt megírta – németül is, magyarul is – Isten, császár, paraszt című történelmi drámáját Zsigmond királyról, aki ugyan rokonszervezik Husz Jánossal, de politikai helyzeténél fogva nem tehet mást, mint hogy máglyára küldi. A dráma világsikert aratott, csak Magyarországon nem játszották 1945-ig, és a berlini bemutató (1932) után a hitleristák tüntetései Németországban is megakadályozták a darab további előadásait. 1933-ban Ausztriába távozott, ahonnan az 1934-es szocialista felkelésben való részvétele miatt kiutasították. Néhány hónapos zürichi tartózkodás után Lunacsarszkij meghívására 1935-ben a Szovjetunióba utazott, s ott maradt a háború végéig. Moszkvában főleg filmforgatókönyvek írásával foglalkozott, néhány művét ki is adták oroszul és más nyelveken. 1945-ben visszatért Magyarországra, ahol egymás után mutatták be az emigrációban írt darabjait. 1948–50-ben a filmgyárban volt fődramaturg, majd 1951-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán a dramaturg tanszakot vezette. Egy ideig tagja volt az Írószövetség vezetőségének is.
1955–56-ban Nagy Imre csoportjához és a Petőfi-körhöz is csatlakozott. 1956 tavaszán az Irodalmi újságban megjelent Mért nem szeretem című pamfletje – amivel Kucsera elvtárs figurájában az összes kommunista bürokrata örök paródiáját teremtette meg. Az 1956-os forradalomban betöltött szerepéért 1957-ben hatévi börtönre ítélték, 1960-ban amnesztiával szabadult. Egy ideig csak fordításai jelenhettek meg, és bár 1964-ben kiadták újabb drámáinak gyűjteményét (Királydrámák), darabjait nem engedték színpadra. Az osztrák PEN Club meghívására 1963-ban Nyugatra látogatott, 1964-ben pedig végleg elhagyta az országot. Előbb Bécsben, majd 1965-ben a svájci Asconában telepedett le, itt töltötte élete utolsó évtizedét. (Források: Magyar Életrajzi Lexikon; http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC05727/06067.htm, Hegedüs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka. Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1976.)
[21] Harag György (1925-1985): rendező, színész. Margittán született, édesapja Harag Jenő fakereskedő volt. Középiskolai tanulmányait Nagyváradon végezte. Az érettségi után egy évig segédmunkásként dolgozott, majd kerámiakészítést tanult Budapesten. 1944-ben Harag Györgyöt és családját is deportálták. Előbb Szilágysomlyóra, a téglagyári gettóba, onnan különböző koncentrációs táborokba kerültek. Harag Györgyöt előbb Auschwitzba, majd Mauthausenbe, végül Ebenseebe vitték. Családjából egyedül ő maradt életben.
1946-tól az akkor még Kolozsvárt működő Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskola színész- és rendezői fakultásának hallgatója volt. Már főiskolás korában játszott a kolozsvári Állami Magyar Színházban, 1949-től pedig a színház igazgató bizottságának is a tagja lett. 1952-ben Kolozsvárott szerzett diplomát. 1953-ban a főiskola frissen végzett évfolyamával együtt színházat alapított Nagybányán, igazgató-főrendezőként vezette a társulatot. 1956-ban átköltöztek Szatmárnémetibe, Harag 1960-ig maradt a színház élén. 1961–63 a vándorlás kora: ekkor a marosvásárhelyi, kolozsvári, ploieşti színház rendezője volt. 1963-ban a marosvásárhelyi színházhoz szerződött, ahol több mint egy évtizeden keresztül főrendező volt, miközben tanított a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben is. 1975-től élete végéig a kolozsvári Állami Magyar Színház főrendezője. Legnagyszerűbb előadásai élete utolsó másfél évtizedében születtek. Sütő András a hatalom és igazság, a hatalom és erkölcs dilemmáit boncolgató tetralógiája – Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán, Káin és Ábel, Szuzai menyegző – Kolozsvárott, valamint az újvidéki Csehov-triptichonja – Három nővér, Cseresznyéskert, Ványa bácsi – leghíresebb művészi rendezései közé tartoznak. (Forrás: Székely György (főszerk): Magyar Színházművészeti Lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994., Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/h.htm)
[22] László Gerő (1928-2005): színész. Gyulafehérváron született, 1928. január 3-án. Désen érettségizett, a kolozsvári Magyar Művészeti Intézetben 1950-ben szerzett színészi diplomát. Már 1948. április 1-jétől tagja lett a kolozsvári Állami Magyar Színháznak – 1992-től örökös tagja –, és az is maradt haláláig. 1952–1954 között a Színművészeti Főiskolán, 1991-től pedig a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színészi tagozatán tanított beszédtechnikát. 1993-ban átvehette a Szentgyörgyi István díjat. Főleg hősi, lírai szerepeket játszott, de karakterszerepeket is. „A versmondást imádtam” – mondta egy interjúban. Az Ady-kötetnek 90%-át kívülről tudta és mondta, József Attilát, Arany Jánost, a magyar irodalom gyöngyszemeit mind szerette és szavalta. (Források: Udvardy Frigyes: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2006; http://udvardy.adatbank.transindex.ro/index.php?action=nevmutato&nevmutato=L%C3%A1szl%C3%B3%20Ger%C5%91; Székely György (főszerk.): Magyar Színházművészeti Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994.)
[23] Lászlóffy Ilona (szül Márton Ilona; 1927-2012): pedagógiai szakíró. Tanulmányait a kolozsvári Református Leánygimnáziumban (1947) és a Bolyai Tudományegyetemen végezte s ott szerzett pszichológia-pedagógiai szakos tanári diplomát (1951). Végzés után az egyetemen lett tanársegéd, majd 1971-ben doktori címet nyert. Ezután nyugalomba vonulásáig (1984) lektorként dolgozott. Első cikkét a Dolgozó Nő közölte 1952-ben. Pedagógiai tárgyú írásaival a Korunk, Revista de Pedagogie, Tanügyi Újság, Studia Universitatis Babeş-Bolyai hasábjain jelentkezett. Ezek témái egyrészt az erkölcsi és értelmi nevelés köréből valók, másrészt a nevelés gyakorlati kérdéseivel, így tantervelméleti újdonságokkal foglalkoznak. Két tanulmánya jelent meg 1969-ben a Contribuţii la orientarea şcolară şi profesională c. kötetben a szakmai és iskolai tájékozódás eszközeiről és módszereiről, illetve az önismeret jelentőségéről Dancsuj András és R. Ciura társszerzőkkel. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/l.htm#L%C3%A1szl%C3%B3ffyIlona)
[24] Arany János Irodalmi Kör: 1955. szeptember 24. óta működik Nagyszalontán, első titkára Dánielisz Endre magyar szakos tanár volt. Akkori 30 tagjának számos írása jelent meg a romániai magyar sajtóban; közülük Bagdi Sándor, Bonczos István, Gábor Ferenc, Nagy Ilona önálló kötetekkel, Dánielisz Endre, Fábián Imre tanulmányokkal jelentkezett, de állandóan közölt Bonczos Julianna, Bonczos Margit, Fábián Ferenc, Kovács Sándor, Millye Ibolya, Sebesi Teréz, Zima Ibolya is. A Kör tagja volt Sebesi R. Teréz ifjúsági író és Molnár Mihály író, református hitépítő is. A Kör meghívására 1956 és 1986 között a romániai magyar irodalom és tudományosság szinte valamennyi személyisége ellátogatott Nagyszalontára, köztük Olosz Lajos, Asztalos István, Szemlér Ferenc, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Sütő András, Szabó Gyula, Dávid Gyula, Domokos Géza, Gáll Ernő, Kántor Lajos, Faragó József, Imreh István, Xántus János. A Kör működését az 1980-as évek végén politikai nyomásra megszüntették. 1998. március 25-én indult újra a nagyszalontai RMDSZ és az Arany János Művelődési Egyesület segítségével, Sára Péter kezdeményezésére. Az Arany János Irodalmi Kör szoros kapcsolatot tart fenn az 1885-ben alapított Arany János Emlékmúzeummal, ami Románia legrégibb magyar irodalmi múzeuma, az Arany Jánosra vonatkozó emlékek legjelentősebb gyűjtő- és megőrző helye. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/a.htm#AranyJ%C3%A1nosIrodalmiK%C3%B6r)
[25] Bonczos István (1912-1979): író. Nagy Ilona férje. Szülővárosában, Nagyszalontán öt elemit és három év inasiskolát végzett, majd kőműves lett. Korán bekapcsolódott a KRP illegális munkájába. Politikai üldöztetése elől a Szovjetunióba menekült, s az érettségit 1941-ben Kisinyovban tette le. A háború alatt mint almérnök megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, üzbég, kazah és türkmén nyelvet. Hazatérve a nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk irodalmi rovatvezetője. Először az Utunkban (1949) jelentkezett szépprózával, majd számos romániai magyar lap közölte novelláit, karcolatait, meséit, irodalmi riportjait, színműveit, kisregényét és műfordításait. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://lexikon.kriterion.ro/szavak/445/)
[26] Balogh Edgár (1906-1996): közíró, szerkesztő. Pozsonyban végezte el a magyar reálgimnáziumot, majd a prágai német egyetem filozófiai karán folytatta tanulmányait. Etnográfusnak készült. Kezdeményezője és szervezője volt a csehszlovákiai magyar ifjúság Sarlós-mozgalmának. 1931-ben a kommunista mozgalomba bekapcsolódva, Fábry Zoltánnal szerkesztette Az Út c. prágai baloldali folyóiratot, s 1934-ben fordításában jelent meg a Barna könyv Hitler-Németországról és a lipcsei perről c. német antifasiszta mű. A csehszlovák hatóságok 1935-ben kiutasították; visszatért szülőföldjére, s előbb Kolozsvárt, majd Brassóban telepedett le. Mint a MADOSZ vezetőségi tagja kezdeményezte a romániai magyar ifjúság 1937-es Vásárhelyi Találkozóját. A bécsi döntés után rövid ideig Kalotaszentkirályon tanítóskodott, majd hatósági eltávolítása után Móricz Zsigmond megbízásából a Kelet Népe kolozsvári szerkesztője (1941) s a budapesti Magyar Nemzet, 1942-től a budapesti Kis Újság munkatársa. Részt vett az észak-erdélyi antifasiszta ellenállási mozgalomban. Az MNSZ alelnöke (1946-ig), s mint a művelődési osztály vezetője vesz részt a romániai magyarság új művelődési intézményeinek megszervezésében, ill. a régiek demokratizálásában. Egyetemi tanár (1948), majd rektor (1949) a Bolyai Tudományegyetemen. 1949 őszén az MNSZ több más vezetőjével együtt a szocialista törvényesség megsértésével bebörtönözték, s csak 1956-ban rehabilitálták. A Babeş és Bolyai Egyetemek egyesítése után a magyar irodalomtörténeti tanszéken publicisztikát adott elő. 1957-től 1971-ig az újrainduló Korunk főszerkesztő-helyettese volt. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/b.htm#BaloghEdgár)
[27] Nagy Ilona (1919-2007): író. Nagyváradon született, négy elemit végzett, 1931-1949 között szolgálóleány, majd alkalmi munkás volt. 1945-től 1949-ig a Magyar Népi Szövetség aktivistájaként működött. Miután részt vett egy, az MNSZ szervezte újságíró tanfolyamon, és újságírói pályára lépett, 1952-ig a Dolgozó Nő, majd a nagyváradi Fáklya munkatársa lett. 1953-tól élt Nagyszalontán, ahol 1955-ben férjével, Bonczos Istvánnal megalapította az Arany János Irodalmi Kört. Első írását 1949-ben közölte a Dolgozó Nő. Elbeszélései, novellái, karcolatai, riportjai és meséi itt és az Utunk, Igaz Szó, Korunk, és az Előre hasábjain jelentek meg. (Források: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/n.htm#NagyIlona; C. Patócs Júlia: Nagyszalontai író a halhatatlanok között; http://www.erdon.ro/nagyszalontai-iro-a-halhatatlanok-k246z246tt/news-20071031-03285150)
[28] Gábor Ferenc (1923-2006): költő. Nagyszalontán született, hat elemi osztály elvégzése után kondás, kifutófiú, szabóinas, kubikos lett. Mint baka vett részt a 2. világháborúban, majd mezőgazdasági kollektivista, postai kézbesítő, a helyi cserealkatrész gyár munkása lett. Első írása a nagyváradi Fáklyában jelent meg (1956), a Falvak Dolgozó Népe, Munkásélet, Igaz Szó, Utunk közölte verseit, társadalomrajzi riportjait. Veress Dániel szerint “az egykor rokon mélységekből feltört kolomphangúak: Sinka és Erdélyi” serkentették írásra. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://mek.oszk.hu/03600/03628/html/g.htm#G%C3%A1borFerenc)
[29] Reichné Sebesi Teréz (1923-1987): költő. Háziasszony, majd bolti elárusító volt. A nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör üléseit rendszeresen látogatta. Gyermekverseit a Napsugár, a Művelődés, a Fáklya közölte. Önálló kötete a Rigófütty (Bukarest, 1964). (Forrás: Dánielisz Endre: Nagyszalonta jeles szülöttei, Gyula, 2001)
[30] Securitate (Departamentul Securității statului, azaz Állambiztonsági Osztály): 1948-1990 között a román kommunista diktatúra titkosszolgálata volt. A világ 1987-ben ismerhette meg működését, amikor a román kémszervezet (DIE) korábbi vezetője, Ion Mihai Pacepa tábornok, aki 1978-ban Nyugatra szökött, Vörös horizontok címmel könyvet adott ki a szervezetről. A Securitatét 1948-ban – szovjet mintára és az első időszakban szovjet belügyi tisztek vezetésével – alapították Országos Népbiztonsági Igazgatóság (Direcția Generală a Securității Poporului – DGSP) néven, 1951-ben, 1967-ben, 1972-ben és 1973-ban átszervezték. Fő feladatát, a kommunista rendszer céljainak megvalósítását veszélyeztető „belső ellenség” felkutatását és kiszorítását viszonylag kis létszámú hivatásos stábbal, de példátlanul széles – a hetvenes évek végére több százezres – besúgói hálózattal látta el. (Forrás: Dennis Deletant: A román állambiztonság szervezeti felépítése és működése, 1944–1989 (1-2. rész); In. Betekintő – az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának internetes folyóirata, 2011/4. és 2012/1. szám; http://www.betekinto.hu/2011_4)
[31] Buzás Imre az 1960-as évek elején a román Belügyminisztérium Vizsgálati Osztályának beosztottja volt tiszti rangban. (Forrás: Stefano Bottoni: Magyar-román állambiztonsági kapcsolatok (1945-1982). Transindex, 2011. szeptember 10. http://itthon.transindex.ro/?cikk=15356)
[32] Arany János Emlékmúzeum: „Románia legrégibb magyar irodalmi múzeuma, az Arany Jánosra vonatkozó emlékek legjelentősebb gyűjtő- és megőrző helye. Arany János veje, Széll Kálmán kezdeményezi 1882-ben, néhány nappal a költő halála után, s az e célra alakult Arany Emlékbizottság széles társadalmi erőket mozgósít. Megalapítását Arany László teszi lehetővé, amikor 1885-ben a szülővárosnak ajándékozza apja bútorait, ruháinak és könyvtárának jelentős részét. 1899-ben a gyűjteményt áthelyezik a múzeummá alakított Csonkatoronyba, amelynek bejáratát 1907-től Kolozsvári Szeszák Ferenc Arany-szobra díszíti. Az Emlékbizottságból a múzeum gondozására alakult Arany Emlékegyesület nemcsak az Arany-ereklyéket gyűjti össze, hanem a helyi értelmiség segítségével élénk irodalomtörténeti, népköltészeti, néprajzi és helytörténeti munkába is kezd; gondozásában jelenik meg Nagyváradon 1919-ben Viski Károly Arany népe c. tanulmánya, majd 1930-ban Radó Pál Arany-monográfiája. 1944 őszén háborús károk érik a múzeumot. 1957-ben a költő születésének 140. évfordulója alkalmából kerül sor újjárendezésére és kibővítésére.
A múzeum dokumentációs anyagában található 661 eredeti Arany-kézirat, 133 a költőhöz írott levél, az Arany-család levelezésének 101 darabja, a költővel és családjával kapcsolatos 36 egyéb irat, 45 fénykép Aranyról, családtagjairól, barátairól és 595 kéziratmásolat (fotókópia, mikrofilm). Ezekhez járul a költő könyvtárának 1754, leánya, Arany Juliska könyvtárának 122 darabja, a költő munkáinak számos hazai és külföldi kiadása, idegen nyelvű fordítása, a róla szóló monográfiák és az 1945 óta megjelent tanulmányok, közlemények gyűjteménye. Népművelő szerepe mellett az Arany János Emlékmúzeum a tudományos Arany-kutatások műhelye is. A költő szalontai vonatkozásainak feltárásával s a múzeum értékeinek ismertetésével Debreczeni István szolgálta fél évszázadon át az Arany-kultuszt; az irodalomtörténeti és ereklyeanyag gyűjtésében és a kutatómunkában szerepet játszanak az ~ igazgatói: Dánielisz Endre (1955–66), Wagner István (1966–69), Fábián Imre (1969–71), Rednik Klára (1972–75), ma Zuh Imre”. [2010-től Darvasi Zoltán – a szerk.] (Romániai Magyar Irodalmi Lexikon; http://lexikon.kriterion.ro/szavak/109/ ; A múzeum történetéről, különösen annak második világháború utáni szakaszáról részletesebben ld. Dánielisz Endre: A nagyszalontai Arany Múzeum újjászületésének bonyodalmai; http://epa.oszk.hu/00100/00181/00031/index07a1.html)
[33] ONCSA-házak: 1940-ben a Magyar Országgyűlés elfogadta az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) létrehozásáról szóló 23. törvényt, amelynek célja egyebek között a leginkább támogatásra szoruló néprétegek gazdasági, erkölcsi és szellemi felemelése, életviszonyainak javítása, társadalmi kiegyenlítése volt. A törvény mindenekelőtt a vidéken akart segíteni, Budapestet – mivel ott a szociális ellátás a korhoz képest viszonylag rendezett volt – kivették hatálya alól. Az alap különösen a sokgyermekes családok intézményes támogatását, a megélhetésükben veszélyeztetett, legfőként mezőgazdasággal foglalkozó családok boldogulásának elősegítését tűzte ki célul. A jogszabály nem kevesebbet célzott meg, mint hogy tíz év alatt akkor hihetetlen összegnek tűnő egymilliárd pengőt fordít a lakosság legelesettebb rétege, a nagycsaládosok megsegítésére. A támogatás elve nem a támogatandók átmeneti segítése, hanem eszközök juttatásával az önálló életlehetőség biztosítása volt. A kiválasztott, négy- vagy annál több gyermekes család nem ajándékba kapta a juttatást, hanem kölcsönként. Ez egyrészt a visszatérülést szolgálta – az alapnak tíz év elteltével önellátóvá kellett volna válnia -, másrészt a megsegítettek együttműködését is kikényszerítette. Számukra ugyanis követendő életszabályokat állítottak föl, amelyek sorozatos megszegése esetén akár vissza is vehették a juttatást. A családfőnek kötelessége volt dolgozni, a feleségnek takarítania a lakást, megművelnie a házzal adott kiskertet, és megfelelően gondoznia a gyermekeket. A szabályok betartását ellenőrizték, de tanáccsal, tanfolyamokkal segítették is követésüket. A juttatás sokféle lehetett: gyakran tehenet, kecskét adtak, a törlesztésként beadott tejet aztán a rászoruló gyermekek között osztották szét. Ennél sokkal jelentősebb volt a családi házak – az ún. ONCSA-lakótelepek – építése. Ezeket országosan típusterv alapján emelték. (Források: http://ujszo.com/napilap/regio/2012/07/25/hetven-eve-adtak-at-az-oncsa-hazakat; Hámori Péter: ONCSA-telepek. http://nol.hu/archivum/archiv-26681-15964)
[34] Szilágyi István (1819-1897): tanár, író, az MTA levelező tagja. Debrecenben, ahol bölcsészeti, jogi és teológiai tanulmányait végezte, Arany János tanulótársa volt. 1842-től Nagyszalontán – ahol a református iskola rektora [igazgatója] volt – ösztönző hatással volt a költő pályakezdésére; Arany 1844-től az ő unszolására kezdett görög és angol (Shakespeare) drámákat fordítani. 1845-től 1896-ig Szilágyi István a máramarosszigeti református főtanoda [főiskola] igazgatója volt. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon; http://www.mek.iif.hu/porta/szint/egyeb/lexikon/eletrajz/html/)
[35] Izsó Miklós 1862-es mellszobra volt az egyetlen szobor, melyhez Arany modellt ült. Ennek eredetije 1876 óta a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona, de számos gipszmásolata fennmaradt. Ezek egyike a Magyar Tudományos Akadémia épületében, egy másik a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeumban látható. Arany László tájékoztatása szerint a mintázás budapesti lakásukban történt, és több hétig eltartott. Ennek nyomán készült el előbb gipszből, majd 1873–75-ben erdélyi, szárhegyi márványból Arany mellszobra. (Forrás: Hász-Fehér Katalin „Szemed, hiszem, hogy híven fölleli” – Az Arany-ábrázolások jelentéséről. Forrás, 49. évf. 3. sz. (2017. március)
[36]Andrássy Ernő (1894-1968): orvos volt Érmihályfalván. 1958. július 28-án tartóztatták le, és a Sass Kálmán-csoport perében 1958. október 6-án (az 1448/1958. sz. ítélettel) a kolozsvári Katonai Törvényszék első fokon életfogytiglani börtönre ítélte, amit másodfokon 25 évre mérsékeltek. Börtönéveit Nagyváradon, Szamosújváron, Piteştin, Désen, majd újra Szamosújváron töltötte, innen szabadult 1964 áprilisában. 1968-ban hunyt el Érmihályfalván. A Sass Kálmán-csoport perében három halálos ítélet született, ezek egyikét életfogytiglanra enyhítették, Sass Kálmán (1904-1958) református lelkészt és Hollós István (1907-1958) hadbíró századost, tanárt azonban 1958. december 2-án kivégezték a szamosújvári börtönben. (Forrás: Tófalvi Zoltán: 1956 erdélyi mártírjai. II. – A Sass Kálmán csoport pere. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007.)
[37] Antal Árpád (1925-2010): irodalomtörténész, egyetemi tanár, tanszékvezető. Kézdivásárhelyen érettségizett (1944), majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalom szakos tanári diplomát szerzett (1948). 1970-ben doktorált. 1948-1950 között a Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Irodalom Tanszékének tanársegéde, 1970-ig adjunktusa, 1987-ig előadó tanára volt. A tanszék vezetését két ízben, 1970–1973 és 1982–1985 látta el. Reformkori és 19. század végi magyar irodalommal és művelődéstörténettel, elsősorban Arany János, Petőfi Sándor és Vörösmarty Mihály munkásságával foglalkozott, emellett a magyar népköltészet elismert kutatója volt. Az erdélyi magyar olvasók számára igen sok klasszikus magyar művet gondozott, rendezett sajtó alá; számos líceumi irodalom- és nyelvtankönyvet írt és szerkesztett. Az Erdélyi Múzeum c. folyóirat felelős szerkesztője, a Nyelv és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztőbizottságának tagja volt. (Forrás: http://www.nevpont.hu/view/6032)
[38] Viski Károly (1882-1945): etnográfus, nyelvész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Iskoláit szülővárosában, Tordán és az udvarhelyi református kollégiumban végezte, majd latin–magyar szakos tanári oklevelet szerzett a kolozsvári tudományegyetemen. 1906-ban doktorált finnugor nyelvészetből. 1906-tól tanár Székelyudvarhelyen, Nagyszalontán, Tordán, Újpesten, majd Budapesten. 1919 őszétől politikai okokból megvált a tanári pályától és miután korábban néprajzi, népnyelvi kutatásokat, múzeumi munkát, publikációs tevékenységet végzett, az MNM Néprajzi Osztályának szolgálatába lépett, 1922-ben múzeumi őr lett. 1935-ben közgyűjteményi országos előadóvá nevezték ki s attól kezdve a vidéki múzeumok irányításával foglalkozott, majd 1941-től közgyűjteményi országos felügyelői beosztásban tevékenykedett. 1940-ben nyilvános rendes tanára lett a kolozsvári tudományegyetemnek, ahonnan hamarosan (1941) a budapesti tudományegyetem néprajzi tanszékére hívták meg. Kutatásai során a népi építkezés, lakáskultúra, mesterségek, népművészet, néprajzi csoportok, népnyelv kérdéseivel foglalkozott. Vizsgálódásait nagyfokú pontosság, szélesebb körű művelődéstörténeti megalapozottságra való törekvés jellemezte. Sokat tett Erdély, a Dunántúl és a Felföld néprajzának feltárása érdekében. Nagy szerepe volt a magyar néprajz alsó szintézisének, A magyarság néprajzá-nak elkészítésében, melynek egyik szerkesztője és szerzője volt. Arany Jánossal kapcsolatos írásai: Aranyék háza (Nagyvárad, 1917); Arany népe. Arany tárgyi néprajzának vázlata (Nagyvárad, 1919). (Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon; http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-1397.html)
[39] Szervátiusz Jenő (1903-1983) szobrászművész terrakotta szobra, ami Toldi viaskodását örökíti meg a farkasokkal.
[40] Kolozsvári Puskás Sándor (sz. 1928): szobrász. Kolozsváron született, szülővárosa Református Kollégiumában érettségizett 1947-ben. A kolozsvári Magyar Művészeti Intézet hallgatója volt, majd annak felszámolása után a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, ahol többek között Szervátiusz Jenő tanította szobrászatra. Szabadfoglalkozású művész. Érdeklődési területe a néprajz, kerámia, ötvösművészet. Tagja a Romániai Képzőművészek Szövetségének, valamint a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának. (Forrás: https://artportal.hu/lexikon-muvesz/kolozsvari-puskas-sandor-7039/)
[41] Arany János egykori dolgozószobájának bútorai, valamint olyan tárgyak, amelyeket a költő élete utolsó 15 évében használt, budapesti, Akadémia utcai lakásából kerültek Nagyszalontára.