Victor Istvánné, sz. Szabó Judit


Notice: Undefined offset: 0 in /home/edokuorg/public_html/wp-content/themes/edoku/template-parts/content.php on line 36

Victor Istvánné Szabó Judit (Fényképalbum)

 

Az interjút készítette Hosszú Gyula

Hejce, 2017. augusztus – november

 

Szülők, nagyszülők

Egyik nagyszülőnket se ismertük, se az anyait, se az apait. Úgyhogy, mikor engem jól elfenekeltek szokásos tetteimért, akkor mindig… Istenem, csak valahova elmehetnék, volna nekem nagyapám vagy nagyanyám, megszöknék hozzá! – de hát nem volt. Akkor mentem a dajkámhoz. Ő a pártomra állt szegény, ő igen. Édesanyám nagyon szigorú volt.

 

Apai család

Szabó nagyapa Felsőnyárádra való volt eredetileg, de aztán Nyékládházára került. Pár holdasból lett nagygazda; egy pár holddal kezdte, és pár száz holdig vitte, még bíró is volt. És az ő cselédjei mind házat építettek, kistafírozta őket.

 

Édesapám a nagyapa második házasságából született, s féltestvérei voltak, úgyhogy ő jóval később született. Először a nyékládházi zsidó iskolába járt elemibe, mert az volt jó iskola. Onnan beadták Miskolcra, abba a gimnáziumba, ami később a Lévay volt.[1] Valakinél lakott édesapám tízévesen, és tanult. Nekem mindig emlegette édesapám a tanulással kapcsolatban, hogy ő hazament – vagy hazavitték – a kitűnő bizonyítvánnyal, és úgy várta, hogy nagyapa majd megdicséri, és akkor nagyapa azt mondta: „Hát ez volt a dolgod, hogy tanulj”.

 

Azt hiszem, katonatiszt szeretett volna lenni, és nagymama kedvéért ment csak a teológiára. De akkor ő ott hitre jutott, és már nem csak foglalkozásként volt ottan. Patakon végezte a teológiát, de nem is tudom, hogy Patakon kezdte-e, csak azt, hogy beteg volt a tüdeje édesapámnak, és Patak nagyon jó hely volt. Még a Marton úr[2] tanította, mert aztán vele tartotta sokáig, a professzor úrral a kapcsolatot.

 

Sokáig volt apu agglegény. Nagyon okos ember és jómódú, jó kiállású ember volt. Nagyon hamar került parókiára – rögtön Hejőcsabára –, mert a püspök nagyon szerette, becsülte, mert komolyan vette a dolgokat. Sok művész barátja volt édesapámnak; volt egy művésztelep Miskolcon, és azok oda kijártak, meg laktak is nála. Édesapám főzetett rájuk, megvendégelte őket, azok meg képekkel fizettek, így köszönték meg a jóságát, úgyhogy sok szép festmény akadt a házban.

 

Úgy hívták, hogy „az Aranyszájú Szent János” – az igehirdetései olyanok voltak, stílusban is meg tartalomban is –, így emlegették még később is nekem, mint kis gimnazistának. Miskolcon valamelyik osztálytársamhoz bevetődtem, és akkor az édesanyja azt mondta: „Jaj, te vagy az Aranyszájú Szent Jánosnak a gyereke!”

 

De aput nem kapta el az ékszíj, szóval ő nem lett olyan nagy pap, hogy a szegényekkel ne törődött volna, ne látogatta volna meg őket. Az Avas déli része, a Vargahegy akkor még nagyon nyomorúságos vidék volt, nagyon nagy nyomorúság volt a munkások között.[3] Ez nagyon megdöbbentő dolog volt: ment mindenfele látogatni, és bekerült ilyen nyomortanyákba is. Addig édesapám cigarettázott, de ennek valahogy egy olyan élmény-következménye volt – hogy ő ilyenre költi a pénzt, mikor másnak ennivalója sincs, meg nyomorban lakik –, hogy eldobta a cigarettát,.

 

Már mint lelkész megjárta Angliát is, a saját pénzén ment ki. Egyszer tán egy fél évig, és másodszor is soká volt kint. És azok a barátai, akiket ott megismert, jöttek látogatni. Volt, hogy egy családhoz elvetődött Skóciában, ahol az édesanya nagyon komoly hitű volt, a fiai meg nagy sportolók, nagy focisták voltak. És nagyon megörült a néni édesapámnak, és mindig mondta, hogy hát a fiai olyan nagy tehetségek voltak, hogy hintóba ültették őket, és úgy húzták. Olyan focisztárok voltak. Hogy az milyen jó volna, ha hitre jutnának. Aztán hitre jutottak ezek a fiúk, és ők is jöttek édesapámhoz Csabára. Stuart Jakabnak hívták az egyiket, a másik pedig a Dugi… Douglas.

 

Én még nagyon kicsi voltam, de jól emlékszem, hogy egyikük este ott ült az ágyunknál és azt az éneket tanította meg, hogy „Szívembe jöjj, szívembe jöjj, jöjj szívembe most, Úr Jézus!” – valamennyire tudtak magyarul, és ezt az éneket tudták. Az egyik akkorát rúgott, emlékszem, a labdába, amit vett nekünk a búcsún, hogy átröpült a katolikus templom tetején is. Hú, de boldogan néztük! Mi azt nem tudtuk felfogni, hogy ő milyen nagy focista. Édesapáméktól később hallottuk, hogy ő milyen egy nagymenő volt, aztán csakugyan mindketten végig evangelizálták az egész országot.

 

Nagy ifjúsági közösség volt Hejőcsabán: nagy cserkészcsapat is volt, és olyan fiatalok is, akik állandóan jöttek bibliaórákra, énekkarba – ott nagyon nagy munka volt a gyülekezetben. A gazdasági válság idején édesapám népkonyhát is szervezett a saját pénzéből a gyülekezeti asszonyok segítségével. Ő elég jómódú ember volt, és megtehette a pénzéből azt is; százholdas birtoka volt – egy darabig, mert hát ő is belekerült a válságba. De mindenesetre ő nagyon odaszánta az egész életét az Úristennek, meg az édesanyám is. Nagy szegénytámogatás volt, én úgy emlékszem! Ünnepekre mindig gyűjtöttek: nagy kosarakkal mentek énekelni, és mindenki készült arra, hogy most a szegényeknek adunk.

 

Édesapám minden káplánjával jó kapcsolatban volt. Aztán jöttek vissza a káplánok, akik ott voltak minálunk; nagyon szerettek a családban benne lenni. A gyülekezetben olyan élet volt, hogy ott nem fizethetett akárki egyházfenntartást, csak az, aki templomba járt. Viszont azok meg nem öt forintokat löktek oda, hanem a fizetésük 2-3 százalékát adták; ha egy családban három kereső volt, akkor is minden kereső magától, nem kérve adta. Édesapám alakította ki, ezt a gyakorlatot, meg a keresztapám, aki Hejőpapin volt lelkész. Hejőpapin nagy árvaház volt a keresztapámnál, édesapám másik barátjánál,[4] s ott is egy ilyen, felébredt gyülekezet volt. Még háború előtt jóval, a harmincas években volt, hogy Békefi Benő jött hozzánk evangelizálni.

 

Anyai család

Édesanyám nagyon szigorú volt. Ő lány korában diakonissza volt, de nemcsak azért, szerintem a németségéből is ez következett: pontos, precíz volt mindig. De ez egy csoda volt: én olyan mérges voltam édesanyámra, hogy miért kellett nekünk ezt így csinálni, meg úgy csinálni, meg rendet rakni… Én már nagylány koromban kezdtem a háztartással foglalkozni, mikor leérettségiztem, mert beteges voltam a tüdőmmel, és akkor mindig pihenni kellett. És a végén, mikor Isten adta nekünk ezt a sok gyereket rakásra, akkor rájöttem, hogy Isten akkor már készített engem erre az életre fel. És rajta keresztül, édesanyám szigorúságán keresztül tanultam meg a munkáknak a menetét, a rendet, hogy hogyan lehet megszervezni dolgokat… – ez egy olyan csoda volt nekem, mikor erre rádöbbentem! Persze akkor már köszönhettem az édesanyámnak, és megmondhattam neki, de hogyha visszatekintek ezekre a dolgokra, azért ez nagyon nagy csoda volt.

 

Édesanyám nagyon keveset beszélt nekem a gyerekkoráról. Eperjesről származott. Most voltunk ott családi találkozón, és elmentünk, megkerestük azt a házat, ahol édesanyám élt, ahol a nagyapánk katonatiszt volt, és ahol – édesanyánk mesélte a szörnyűségeit – lóháton felment az emeletre ijesztgetni dédnagyanyámat.

 

Édesanyám félárva volt, mert édesanyja meghalt gyerekszülésben, mikor hároméves volt édesanyám. Ő is meg a baba is meghalt, és akkor az apai nagymama nevelte a gyerekeket. Két fiúbátyja volt édesanyámnak, és ők hárman nőttek föl együtt úgy, hogy a nagymama nevelte őket. Édesanyám a zárdába járt a katolikusokhoz, mert nagyapa katolikus volt. Nagymama református volt, tehát nem térítették át katolikusnak, de a katolikusok nevelték édesanyámat.

 

És hát vannak, csakugyan vannak érdekes történetek édesanyámék idejéből. Ahogy édesapámékkal beszélgettek régi dolgokról, abból derült ki az első találkozása nagyapánkkal az édesapámnak: egyik se tudta, hogy mi lesz a vége. Nagyapám lovait el kellett adni, és édesapám tárgyalt Eperjesen egy magas rangú gazdasági katonatiszttel, mert a hadseregnek adták el a lovakat. Utólag végigbeszélve a dolgokat kisült, hogy az a nagyapánk volt, akivel édesapánk beszélt. Egy másik ilyen alkalom is volt. Hejőcsabán a parókia padlásának egyik része deszkafallal el volt választva a többitől. Édesanyám egyszer megkérdezte, hogy miért van az úgy elválasztva, és édesapám mondta, hogy ott egy raktár volt az első világháború után. Egy katonai raktár volt a parókián fent, és Miskolcról mindig jött egy magas rangú katonatiszt ellenőrizni a raktárt, hogy mi van benne, s hogy megvan-e minden – és kisült, hogy az is a nagyapánk volt, mert akkor ők már Miskolcon voltak, Eperjesről áttelepítették őket Miskolcra. A hadsereg bérelt padlásokat, hogy hadiszereket raktározhasson – nem nyilvánosan, mert Antant ellenőrzés volt.

 

Miskolcon halt meg nagyapa. A sírja ott van a Hősök Temetőjében, de ő nem volt háborúban, ő gazdasági tiszt volt, nem volt kint a fronton. A nővére mondta, hogy nem szeretett lakni Miskolcon; nagyon csúnya városnak tartotta Eperjes után, és igaza is volt.

 

Azt hiszem, nagyapa már meghalt, mikor édesanyám elkerült Gödöllőre. Ott volt egy agráriskola, egy ilyen mezőgazdasági iskola – igazából a mostani egyetemnek az őse volt az –, és édesanyám ott tanult. Amikor édesanyám befejezte ott az iskoláját, akkor Kecskeméten is indítottak egy ilyen iskolát, s oda vitték volna át tanárnak édesanyámat. Anyu csakugyan nagyon-nagyon értett ezekhez a gazdasági dolgokhoz, nagyon jó feje volt. Át is ment Kecskemétre, de annyi gazda ficsúr volt ottan, hogy azt mondta, ő ebben a környezetben nem marad tanítani. Nagymama akkor már Debrecenben lakott, de hogy édesanyám hogy ment Debrecenbe nagymama – az ő nagymamája – után, hogy laktak ott, azt én már nem tudom. Annyit mesél a nővérem, hogy aztán nagymama is meghalt, és édesanyám nagyon kétségbeesve mászkált Debrecenben, és akkor látta meg a diakonissza otthont. Azt hiszem, nemcsak diakonisszák voltak ott, hanem egy internátusféle is volt, és oda ment be édesanyám, ott vert gyökeret.

 

A diakonissza otthonban egészségügyi meg szociális képzést kaptak, és vagy szociális munkát végeztek, vagy egészségügyit. Anyu szociális munkát végzett, diakonissza volt, úgy ment férjhez. Édesapám jóban volt a diakonissza otthon vezetőjével, a lelkésszel. Ő valamivel idősebb lehetett, mint édesapám – úgy hívtuk, hogy nagyapa. Édesanyám borzasztó vékony volt, és egyszer elvitte a szél, felborította. Nyomortelepekre járt, és egyszer felborította a szél. És akkor nagyapa – mármint a diakonissza otthon vezetője – valami nagyon nehéz szövetből csináltatott nekik körgallért. Hogy ne vigye el a szél.

 

Édesapám ott látta meg édesanyámat az otthonban. Édesanyám öt évre volt elkötelezve a diakonissza otthonnál, öt évre szólt az esküje, de édesapám már akkor is édesanyámat kinézte magának, hogy elveszi feleségül. Amikor Angliában volt, minden diakonisszának küldött képeslapot, és senki se tudhatta, hogy kinek küldi igazából. Küldött később csokoládét vagy virágot, de azt is mindenkinek küldte.

 

Az öreg Sarkadi Mária néni, ő édesanyámnak diakonissza társa volt – meg Irma néni –, ők együtt voltak diakonisszák. Mária néni mindig járt mihozzánk, mikor kisgyerekek voltunk. Később ide, Hejcére is sokat jártak Mária néni meg Irma néni, mi nagyon szerettük őket. Mikor Mária néni meghalt, mentünk, meglátogattuk Irma nénit. „Irma néni, nem nagyon magányos?” – „Magányos? Hát az Atya, Fiú, Szentlélek, a teljes Szentháromság velem van!” Ők annyira békés, boldog életben voltak! Volt egy Magdolna testvér is a diakonisszák közt. Ők hárman voltak, és nagyon magas szintű ápolónők voltak. És mikor Magdolna meghalt, hát borzasztó gyász volt, az egy nagyon-nagyon nagy szomorúságuk volt nekik, és Magdolna azt mondta nekik: „Ne sirassatok, kürtöt fúvassatok, amikor engem temettek! Hát én megyek a menyegzőre, hát fúvassátok a kürtöket!” Szegény két kisöreg örökké csak szomorkodott, nagyon hiányzott nekik Magdolna.

 

Nem foglalkozás volt a diakonisszaságuk, hanem csakugyan élő volt: amit ők olvastak az igéhez, ők azt akarták élni, és élték is. Azért én ismertem olyan diakonisszát, aki azt mondta: „Na, én is leszek valaki a faluban, mert nekem is főkötőm lesz.” – hát olyan is volt. De Mária néniék nem, ők gyönyörű életet éltek, hihetetlen nagy szeretet volt bennük.

 

Mindig ott kötöttünk ki Mária néninél, mikor mentünk a gyerekeket látogatni Debrecenbe. Mindig valamelyik betegszobába bementünk, és akkor ott kajáltunk, ott voltunk együtt. Nagyon jó volt. Isti meg Dani gimnazista korukban nagyon edzettek voltak, és rövidnadrágban voltak kint késő ősszel. Az öreg orvos ment Mária nénihez, hogy „Hát van itt két testvér. Hallottam, hogy sokan vannak testvérek, és nincs nekik hosszúnadrágjuk. Mária, valahogy vegyünk már nekik hosszúnadrágot!” És mondta Mária, hogy „Nem, hát van őnekik hosszúnadrágjuk, csak ezek ilyenek”.

 

Édesanyám halálos beteg volt már, csakugyan az utolsó heteit, napjait élte, akkor is Mária néni jött le hozzánk Nyékre. És akkor Mária néni mondta, hogy Emma (?), most ez következik, most ez után ilyen, ilyesmi lesz az életedben, majd eljön, amikor hányni fogsz, amikor már pelenkázni kell téged… Szóval mindent szépen megbeszéltek, és édesanyámat előkészítette ezekre a külső, nagy szenvedésekre is Mária néni. Hát ő sok-sok ilyen beteg mellett volt. És édesanyám végig magánál volt, mert nem engedett gyógyszert beadatni magának, hogy tudjon imádkozni.

 

 

Hejőcsaba: az otthon

Édesanyám nagyon beteges volt, és azért volt neki: hatan voltunk testvérek. És rengeteg-rengeteg vendég járt mihozzánk, külföldiek is és édesapám barátai is, meg az országon belülről is nagyon-nagyon sokan jártak. Misszionáriusok jöttek, és akkor ott megpihentek, felüdültek egy kicsit, a gyülekezetben tartottak beszámolókat, szóval nagyon aktív életet éltünk. Akik jöttek, a férfiszobát, édesapám szobáját kapták meg. Nagyon kellett, hogy nálunk vendégfogadásra alkalmas legyen minden. Igaz, hogy volt segítsége édesanyámnak, mert édesapám megengedhette azt magának; nem a lelkészi fizetésből, hanem a háttérből, a nagyapai örökségből megengedhette, hogy volt szakácsnő, volt pesztonka, volt mosónő.

 

Amíg gyerekek voltunk, jómódban voltunk, de nem voltunk a tudatában, hogy édesapámnak miből van pénze, csak azt tudtuk, hogy nekünk ruhát varrattak, hogy jött a kereskedő, és hozta a mintaanyagokat, hogy édesanyám miből választ, és melyik anyagból fognak majd nekünk ruhát varratni. És fehérneműt is varrattak: volt egy nagyon kedves kis varrónénink, az nagyon szép fehérneműt varrt kis monogrammal. És tudom, hogy bátyámnak az volt az első nagy keserve, hogy nem is volt más atlétája, csak amit így varrtak. És akkor azt mondja: „Édesanyám, tornaórán hogy vetkezzek én le?” – aztán édesanyám mondta, hogy nem kell neki hordani.

 

De nem voltunk kisasszonynak nevelve, hanem nagyon keményen dolgozni kellett: folyosót kellett mosni, aztán a virágoskertben a kövek közül kellett szedni a zöld dudvákat – emlékszem, ezt mindig hogy utáltuk. És dajkám mondta: „Miért kell ezeknek a kötény, gyerekeknek kötényben járni? Miért kell ezeknek ennyire egyszerűen élni?” És édesanyám azt mondta, hogy „Nem tudjuk még, Juli néni, milyen idő jön, nem tudjuk, mit hoz a jövő, hadd tanulják meg az egyszerű életet meg a munkát”. És Isten tudta, hogy bölcsesség volt, mert nekünk az később nem volt tragédia, hogy mezítlábba kerültünk, mert nem volt cipőnk se, vagy házi vászonruhákban jártunk, mert édesanyám azt tudott szőni, és abból csinált nekünk ruhát. Még gimnazista koromban is ilyen házi vászonruhában jártam. De édesanyám ötletes volt, és csíkos házi vásznat szőtt, és csinált belőle szép matrózruhát, úgyhogy azért rendesen járatott.

 

Nagy szövődét csináltak édesanyámék az egyház keretén belül, mert nagyon sok volt a munkáslány, a szegény sorsú lány, akik a stafírungot nem tudták előállítani, összegyűjteni. És akkor édesanyámék vettek nagy szövőszékeket – azt hiszem, az egyház pénzén vették –, és hívtak valakit, aki tanította őket, és a lányok jöttek, és akkor megtanulták a szövést, és dolgoztak: szőttek magukra is, szőttek eladásra is, és nagyon-nagyon szép dolgokat, nagy kiállításokat is csináltak. Aztán azok közül a lányok közül volt, aki megtanulta a mesterséget, ő folytatta, ő vitte tovább a szövődét. És ez a front után is ment még, még akkor is szőttek a lányok. Emlékszem, hogy édesanyámék kórházakból vették a fehér lepedőket – a kiszuperált fehér ágyhuzatokat –, azokat hasogatták föl az asszonyok, és nagy üstökben főzték különböző színűekre, hogy lehessen belőle szőni szép pokrócokat. Aztán gyapjút hozattak Erdélyből, mikor visszatért Erdély, és akkor kabátszövetet szőttek maguknak a lányok. Szóval nagyon komoly munka folyt ott. És nemcsak társadalmilag voltak együtt, hanem ez egy istenhívő, komolyan Isten-kereső nép volt.

 

A mi parókiánk elég leromlott parókia volt igazság szerint. Volt maga a hivatal, az szépen be volt rendezve, és abban volt a káplánnak a szobája, mert az is ott lakott. Akkor volt az édesapám dolgozószobája, mellette az ebédlő, egy konyha, előszoba, kamra, aztán az édesanyámék szobája, s utána volt a gyerekszoba. Volt egy fürdőszoba is, de nekünk vízvezetékünk nem volt, az udvarból hordták be a vizet. Nagyon egyszerű körülmények között éltünk ilyen szempontból, nem városi körülmények között. A fürdőszobánál úgy volt megoldva, hogy kézmosáshoz volt ott egy tál, és volt egy tartály a falban, ahova kívülről beöntötték a vizet.

 

Mindig volt édesanyámnak segítsége. Volt, aki segített mosni édesanyáméknak, aztán volt, aki főzött: szakácsnénk, a Gizi. Meg volt a dajkánk, a kedves dajkánk, aki nem volt nálunk alkalmazásban, de a szomszédságban lakott és ha édesanyám beteg volt, akkor mindig jött és vitt magához minket. Vitt ki a szőlőbe a hátán. Annyira emlékszem rá: volt nagy hátikosár a hátán, és én még kicsi voltam akkor, annyit nem tudtam menni, és Juli néni a hátikosár tetejére felültetett, és úgy vitt. Elől is volt neki egy nagy kosár, és ahogy jöttünk visszafelé, az már akkor teli volt gyümölccsel. A mészgyár fele jöttünk, mert arra volt a szőlő, azon a részen, és ahogy jöttünk, Juli néni mindig osztott a kosárból; ahogy a gyerekek álltak jobbra-balra – nesze csak, nesze! –, mindegyiknek adott belőle. Nagyon kedves, végtelenül egyszerű falusi néni volt a Juli néni, nagyon-nagyon szerettük.

 

A szakácsnő ott lakott nálunk, és ő nagyon-nagyon megbecsült személy volt, a Gizi. Ráadásul, ahol ő aludt – az ebédlőben volt az ágya, az egy nagyon nagy szoba volt –, valami rossz ér futott azon a részen a ház alatt, amitől Gizi valahogy beteg lett. És akkor úgy nyomozták: voltak ezek az emberek, akiknek meghajlott a kezében a bot, és édesapám elhívott egy ilyen bácsit. Mondta a bácsi, hogy Gizinek, ott nem szabad aludni. Tüdőbeteg lett Gizi, és akkor áttették aztán egy másik szobába. És akkor édesanyámék hogy főztek neki! Olyan tojáslikőrt csináltak Gizinek, amiben a tojáshéj is szétment, ami meszesítette a tüdejét, szóval nagyon megbecsült volt.

 

A fizetését a szüleim rakták össze – félárva volt Gizi –, és arra emlékszem, hogy év végén mentek neki stafírungot venni. Jött haza Gizi nagy bögyösen, gyönyörű, prémes kabátban, aztán az étkészletet, mindent mutogatott, hogy nézzétek, mi van nekem! Sokszor morcos volt, rosszkedvű volt, de mindig kedveskedett. Valamelyik nővérem nagyon szeretett babázni, meg a barátnők jöttek hozzá, és akkor csinált babzsúrt. Gizi képes volt olyat csinálni, hogy egész kis tenyérnyi tortácskákat sütött, mindenféle fajtát az ilyen alkalomra. Szóval családtagok voltak ezek mind nálunk. Mind együtt étkeztünk, soha nem volt olyan, hogy ők külön étkeztek volna, ők ott bent étkeztek velünk az asztalnál. És hát ez a frontig így ment, amíg aztán akkor felfordult minden.

 

Az ünnepek, nagyon szépek voltak. A karácsonyi készülődések – ahogy már az egész adventben készültünk, énekeltünk együtt, és nagyon szépen terítettek mindig, meg ahogy édesapám beszélt velünk –, ezek nagyon szépek voltak. A húsvétok is mind. Abban aztán benne volt a locsolkodás is, és én abszolút nem akartam elfogadni, hogy én nem mehetek. Úgyhogy elmentem öntözködni én is, mondtam a verset, és a jobb helyeken, ahova mentem – mert nem mehettünk akárhová –, már mindig vártak, és én is kaptam a szép csokoládét. Dani bátyám ezt szégyellte, úgyhogy nem is mentünk együtt, mert ő nagyon szégyellte, hogy én milyen gyerek vagyok.

 

Nagyon meleg, otthonos életünk volt; csak arra emlékszem, hogy ott mindenki jól érezte magát. Közös reggelivel indult a nap. Aztán később – amikor mi már Miskolcra jártunk be iskolába – nem volt már közös reggeli, hanem akkor mi, gyerekek külön reggeliztünk gyorsan, mert kellett indulni iskolába. De közösen étkeztünk ebédnél, és közösen vacsoráztunk. Mi a bátyámmal egymás mellett nem ehettünk, mert lehetőleg megrugdostuk egymást vagy meglökdöstük egymást, és aztán úgy ültettek, hogy szembe üljünk egymással. De azért az asztal alatt… hát főleg az én lábam érte, mert kalimpált, direkt kalimpált.

 

Édesapám olvasott Bibliát nekünk, és sokat, nagyon sokat énekeltünk – az asztalnál is, meg külön este is. Emlékszem, amikor édesanyám beteg volt, édesapám jött be a gyerekszobába, valamelyikünk ágyára összegyűjtött minket, és akkor együtt imádkoztunk édesanyámért. Hát az én imádságom mi volt? – hogy mire felébredek, fiú legyek, hogy tudjak akkorát ugrani, mint egy szöcske… az én imádságaim ilyenek voltak, ezt mesélték.

 

 

 

 

Gyerekkor

Én a két jó testvérem meg a negyedik jó húgom között elég sok rosszaságot csináltam. Kiríttam a családból, édesanyámékat nem nagyon boldogítottam ezzel. Nagyon szerettek, de éppen ezért, a nagy féltésből még szigorúbbak voltak. Bennem úgy csapódott le édesanyám nagy szigorúsága, hogy ő ezt mind istenfélelmében csinálta, mindig félt attól, hogy én nehogy valami rossz útra kerüljek, ahogy növök és kamaszodok.

 

Emlékszem, egyszer egy nagyon előkelő hölgy jött hozzánk, selyemszatén cipőben meg ridiküllel, meg hasonló felszerelésekkel, és én azon igyekeztem, hogy megnyálazzam az ujjamat, és lehetőleg hozzányúljak, a cipőjére rátapossak egy picikét, vagy legalább hozzáérjek a cipőjéhez, amit ő annyira féltett. És olyan hihetetlen ügyességgel tudtam elszedni dolgokat, miközben a vendégek a szüleimmel beszélgettek, hogy édesanyám azt mondta, állandóan attól félt, hogy én zsebtolvaj leszek. Nem volt ez egy tudatos dolog, csak ott lábatlankodtam köztük, és ilyen végeredmények lettek. Arra én nem is emlékszem, hogy kiszedtem valamit, de arra igen, hogy édesanyám Bibliájában megtaláltam a fényképemet – egy nagyon kisgyerekkori, négy-ötéves kori képet –, és akkor kérdeztem, hogy miért az enyém van édesanyámnak a Bibliájában, a többié miért nincs. „Hogy el ne feledkezzek imádkozni magáért, soha el ne feledkezzek” – és akkor elmondta ezt a félelmét édesanyám.

 

Dani bátyám nagyon beteg volt, vérzékeny volt; ő ágyban feküdt, és otthon tanult. Nem ágyban, hanem szinte párnák között, egy nyugágyban, erre emlékszem, és egy tanítónő tanította őt, hogy le tudjon vizsgázni. Olyan vérzékeny volt, hogy ha hozzáértek a kezéhez, akkor szétmentek az erek. Azért nem ölben hurcolták, mozgott ő, de nagyon kellett rá vigyázni. Arra emlékszem, hogy mindig jött hozzánk ki Miskolcról a gyerekorvos, aki mindig ellenőrizte Daninak az állapotát. Édesanyáméknak kocsonyásító gyümölcsöket, ribizli zseléket meg ilyesmit kellett csinálni Daninak, szóval ilyen extrákat kapott. Meg sonkát… pármai sonkának hívták, nagyon-nagyon finom volt, és Daninak mindig abból hozott édesapám. Azért nem éltünk olyan luxus módon, hogy nekünk ilyesmi mindig lett volna; tudom, micsoda szenzáció volt, mikor a széléről édesapám azt a zsírosabb részt levette, nekünk adta, és Dani kapta a soványabb részét. Egyáltalán nem irigykedtünk Danira; én talán nem is tudtam felfogni kellőképpen, hogy mennyire beteg, csak mikor már nagyobb voltam, és édesanyámék elmondták, hogy Dani milyen állapotban volt. Kicsi volt akkor még Dani is, olyan nyolc év körüli lehetett.

 

De Isten meggyógyította. Volt egy baráti társaság, akik összejöttek nálunk, keresztyén emberek, és akkor ők beszélgettek erről is. Édesanyám elmondta nekik, hogy ők már voltak Daninak kinézni koporsót, mert olyan állapotban volt. És akkor a társaságból többen mondták, hogy ők azért tudnának erre gyógymódot, és a végén oda lyukadtak ki, hogy valami egészen okkult, szeánszos dolgot szerettek volna Daninál alkalmazni, hogy azon keresztül gyógyuljon meg. Na, hát édesanyámék azt mondták, hogy inkább Danit eltemetik, mint hogy az ördög kezébe adják a lelkét.

 

Édesapám felvitte egyszer Danit Pestre egy Schimmer Gusztáv nevű orvoshoz, akit ajánlottak neki. Ő megvizsgálta, és azt mondta, hogy hát, ha tiszteletes úr tud imádkozni, akkor imádkozzon, mert itt semmi más mód nincsen, hogy meggyógyuljon ez a gyerek, csak az imádság. Testvérgyülekezetes szabadkeresztyén volt ez a bácsi, ez a Schimmer Gusztáv. Elmondta, hogy ő is imádkozó közösségbe jár, és ezentúl ők is imádkozni fognak Daniért. És Isten így meggyógyította Danit csakugyan.

 

Mire jött a front, akkorra Dani már épkézláb fiú volt, és ez a betegség soha nem tért vissza aztán. Nagyon erős, jó fizikumú fiú lett, nagy tornász volt. Nagy társasága lett, összefogta az összes csabai fiút, azokkal járt együtt iskolába is meg kajakozni is. Felszedte egy időben a stílusukat is, a beszólásaikat néha az asztalnál is mondogatta, mire édesapánk azt mondta: „Magát ne lehúzzák ezek a fiúk, hanem maga emelje őket!” – és emelte is csakugyan. Ő minden osztálytársával tartotta a kapcsolatát véges végig.

 

A nővérem most mondta el, hogy ő mennyire irigykedett rám. Ő egy angyalian jó gyerek volt. Ha vendégek jöttek és megkérdezték, hogy vannak a gyerekek, a szüleim mindjárt mondták: „Ó, hát Gabóka, ő kedves és jó”, énrólam meg elkezdték a sztorizásokat: vicceket meg történeteket meséltek, csak azt nem mondták el, hogy miért mit kaptam, hogyan fizettem meg érte. De azt tudom, hogy Gabi megsiratott, egyszer még édesanyám kezéből ki is akart venni, hogy ne üssön már tovább engem, ne fenekeljen. De soha méregből meg nem vert édesanyám, soha. Sírva – amit én nem értettem, hogy miért sír. Aztán megértettem, amikor én vertem meg a gyerekeimet sírva.

 

A fenekemre kaptam. Volt, amikor kézzel, volt, amikor bottal, volt, hogy nadrágszíjjal is. Hát ugye, a tanító is… pompás tanítónk volt, aki ébenfa pálcával adta a körmösöket vagy fenekelt el minket, hogyha rosszak voltunk. Egyszer elküldött a bíróhoz, hogy menjünk a tejért. Két nagylánnyal mentünk a tejért – mert én bekuncsorogtam magam, hogy hadd mehessek én is –, és én keresztülmentem a patakon szandálban és zokniban. Aztán a Tokaji hazaküldött, hogy hát megint milyen rosszat csináltam, menjek haza. No hát, édesapám: ott volt a szék, le kellett hajolni rá, jól elfenekelt. Na, aztán visszamentem, az egész iskola nevette, hogy Juditnak már megint csíkos a lába.

 

De nem is voltam jó gyerek. Az iskolában egy nagyon jámbor kislánnyal ültem egy padban, mégpedig a szülésznőnek a lányával. De én nem szerettem írni, és azt mondtam a Nórinak, hogy „Nóri, ha nem írod meg az én soromat, kilöklek a padból” – és hát Nórika megírta szépen, és megvolt a leckém. Akkor aztán szegény Nórika otthon az édesanyjának, a Kálóczi néninek (00:19:12) elsírta, hogy a Jutka már megint mit mondott neki – hát aztán meg is volt a következménye.

 

Csodálatos iskolánk volt, mert édesapámék egy nagyon-nagyon szép iskolaépületet építettek; a gyülekezet építette, református iskola volt. Együtt jártunk a mészgyári gyerekekkel, a nagyon szegény gyerekekkel is együtt jártunk, egy iskolába, szóval nem volt olyan, hogy neked az apád a mészgyárban dolgozik, az én apám meg tanultabb ember, hanem nagyon összetartottunk és együtt voltunk.

 

Elit kinézetű iskola volt, minden megvolt benne. Nem volt szabad hozzáérni az ajtóhoz meg a falhoz nekünk, csak a kilincset lehetett fogni, nehogy a falat összepecsételjük. Parketta volt, és a talpunk alá vittünk szövetet, azt tettük le, és arra tettük a cipőnket, ott annyira vigyáztunk mindenre. És volt egy nagy, félig zárt terasz; hogyha eső volt, akkor is kimehettünk szünetben, csak nem a kavicsos részre mentünk, hanem a zárt részre. És nagyon szép, nagy tornavizsgák voltak; akkor az egész iskolának kis díszruhát varrattak, a fiúknak is, a lányoknak is. Nagy gyülekezeti összefogással csinálták ezt, mert akinek volt pénze, az adta, akinek nem volt pénze, azt támogatták, és nem maradhatott ki abból senki se.

 

Később Miskolcra jártunk be a református iskolába. Dani a Lévayba, mi a Tóth Pálba a nővéremmel. Szegény Gabó mindig később indult, vagy egyszerre indultunk, de valahogy mindig lejjebb maradt. Az utca két oldalán mentünk, mert én nem mentem Gabival, hanem a másik oldalról kiabáltam neki, hogy jöjjön már. Volt, amikor a villamosra az utolsó pillanatban ugrottunk fel, már amikor majdnem mozgott. Gabó fent volt, de leejtette a táskáját, akkor vissza kellett érte ugrani… – hát ilyesmik történtek. Szüleink azért nem tudták ezeket a históriákat, mert Gabi be nem árult volna édesapáméknak.

 

Én még tujáztam is, hátul az ütközőre felmásztam, ott utaztam a villamos hátulján –az olyan szenzáció volt, hát kipróbáltam. Meg a lépcsőn lógni… azt is kipróbáltam, hogy milyen a lépcsőn utazni. Nagyon jó, de nagyon veszélyes; azt én nem is fogtam föl az eszemmel, hogy milyen veszélyes volt. Ha nem volt ott a kalauz, akkor meg lehetett próbálni; egy megállót mentünk így, többet nem, azért végig nem mentünk. Mentünk gyalog is be Miskolcra, mert a bérletpénzt meg akartuk spórolni, hogy valami ajándékot vegyünk rajta a szüleinknek. Olyankor aztán a cipőt lehúztuk, és mezítláb mentünk, hogy szét ne menjen a cipőnk teljesen, mert az az egy volt, sőt front után nem is volt. Arra emlékszem, hogy édesanyámnak megmaradt egy cipőre húzható gumicsizmája, azt bélelte édesanyám újságpapírral, és akkor abban a csizmában jártam iskolába.

 

Az iskolában a tízperceket szerettem, mikor lehetett labdázni, kergetőzni; megvoltak a fiúpajtásaim. Nem voltam jó tanuló, nem is foglalkoztak velem fölöttébb, hát ez lehet, hogy csúnya vádaskodásnak tűnik, de nem. Ha reggel kisült, hogy nem tudom a német szavakat, akkor megcibálta esetleg édesanyám a copfomat… Arra emlékszem, hogy matekból valamit nem értettem, és édesapámnak valamelyik barátja tanított matekra. Összetalálkozott édesapámmal, és mondta neki, hogy nem tudom a törteket meg ezt meg azt. Én nem tudtam, hogy ez a háttér, csak hazamentünk, aztán édesapám délután mondta, hogy menjek vele sétálni a kertbe. Meg voltam ijedve, mert gyanús volt, hogy ebből baj lesz. És akkor elkezdett ott kérdezgetni mindenfélét, én mindegyikre feleltem, és akkor azt mondta: „Fiam, maga nagyon jól tud gondolkozni, nincs itt semmi baj se, hát akkor miért nem érti maga ezeket a törteket?” Akkor elmagyarázta, aztán akkor már meg tudtam csinálni.

 

De ugye, bátyám is nagyon jó tanuló volt, nővérem is nagyon jó tanuló volt. Édesanyáméknak volt egy magyar-német szakos tanárnő barátnőjük, aki sokat járt ki hozzánk. Gabival meg Danival nagyon sokat foglalkozott, de énvelem nem foglalkozott, mert engem nem érdekeltek ezek a szellemi dolgok fölöttébb. És még szegényt meg is keserítettem, mert mentünk hozzá vendégségbe, és mindenkinek írni kellett a vendégkönyvbe valamit az ott eltöltött időről, és én azt írtam, hogy „Nagyon unom magam” – így aztán még inkább levette a kezét rólam.

 

11-12 éves voltam, mikor egyszer nagyon megbetegedtem. Köhögtem meg lázas voltam, és akkor elvittek Miskolcra orvoshoz, aki megállapította, hogy egy erős beszűrődés van a tüdőmön. De gyógyszerek még nem voltak. Édesanyám kapott valahonnan egy svájci teareceptet – mindenféle füvekből volt összeállítva –, azt főzte, és meg volt határozva, hogy mennyit kell innom belőle. És azon keresztül gyógyultam meg. Már nagy voltam, 17-18 éves, mikor Ónodra kerültünk, és ott volt egy tüdőbeteg bácsi, akit kiadtak a kórházból, hogy nem lehet már segíteni rajta. És akkor édesanyám rögtön összeszedte ezeket a gyógynövényeket, megfőzte a teát, mindennap vittük a bácsinak a teát, és meggyógyult. Csakugyan, ez a fűben-fában orvosság, ez valóság nekem, mert nem volt ebben semmi hókuszpókusz. Arra emlékszem, hogy volt benne hosszúlevelű útifű meg fekete ribizli lapu, meg lapos menta – ilyen hosszú lapos menta, nem ez a közönséges, amiből most a teákat csinálják –, és megvolt mindennek az aránya.

 

Két évig voltam beteg. Akkor feküdnöm is kellett, aztán vajas-mézes kenyeret ettem – vagy margarinos mézes kenyeret –, azt kellett, és akkor jól meg is híztam, mint egy gombóc. Arra emlékszem, hogy feküdtem. Dani is beteg volt, ő a folyosó egyik végén feküdt, én a másik végén. Valamelyik segédlelkész egy hosszú kötelet húzott ki nekünk, azt összeszerkesztette, és az egyik oldalról a másikra csak egy kis mozdulással lehetett szalasztani valami játékot; azt megcsinálta, hogy mégis valahogy nyugton legyünk. Én az irodai résznél feküdtem, és arra emlékszem, hogy édesapám valakivel beszélgetett – biztos valami lelki beszélgetés volt –, és azt mondta, hogy „Hát látja, amikor beteg a gyerekem, akkor jól viselkedik, akkor meghúzza magát, akkor nincs semmi baj. Mihelyst jobban érzi magát, már akkor elkezd veszekedni”. Ezt példának hozta fel édesapám valakinek, de nagyon-nagyon belém ütött ez is.

 

 

Világháború

A családi összejövetelen mutogatták a miskolci főrabbinak a levelét, amit Auschwitzból hazaszabadulva, útközben írt édesapámnak. Mikor hazajött, az utcán kezet csókolt neki.[5] Mind a ketten nyakig szakállasan voltak a városban; akkor lehetett bemenni először Miskolcra, és édesapám ott találkozott (? 00:20:16) vele. Korábbról is ismerték egymást, mert a rabbi falubeli volt. Hejőcsabán laktunk, édesapám ott volt lelkész, és jó kapcsolatban volt vele. Miskolc három kilométerre volt tőlünk, és villamossal össze volt kötve Miskolc meg Hejőcsaba. Az egy külvárosszerűség volt akkor – most is az, csak most már nincsen villamos.

 

Mikor összegyűjtötték őket gettóba, hogy elszállítsák, akkor édesapám járt hozzájuk. Vitt, amit tudott – gyógyszereket, élelmiszert –, és vigasztalta őket.[6] Az egyik gettó százados vagy ezredes egy keresztyén katonatiszt volt; valahonnan Szombathelyről helyezték Miskolcra. A családja Hejőcsabán lakott, és édesapámék kapcsolatban voltak velük. Ő komoly keresztyén ember volt, és mindig segített abban, hogy édesapám tudjon segíteni.

 

A szüleim nagyon-nagyon sokat segítettek a zsidóknak, üldözötteknek a nyilas időkben, meg hát bújtattak is, úgyhogy nem voltunk egy sima ház. Nem beszéltek róla a szüleink, de tudtuk, hogy olyan személyek vannak nálunk, akik csak késő este jelennek meg, addig kinn vannak a vécén. Volt egy Feri bácsi. Nem tudtuk, milyen Feri bácsi, csak hogy egy bácsi ül az irodában, és palást van rajta. Egy újságíró volt, ahogy utólag hallottam. Nem tudom azt se, hogy zsidó volt-e, csak egy üldözött újságíró. Már amikor a front kitört, akkor nem emlékszem Feri bácsira. Lehet, hogy ott volt, de nem emlékszem, hogy Feri bácsi menekült volna, se a pincében nem volt már velünk.

 

Azt tudtuk, hogy jött a Gestapo, az étkezőben ott ettek a gestapós tisztek – még mi, gyerekek mulattunk rajta, hogy késsel-villával ették a túrós tésztát –, és a szoba másik fala mögött pedig olyan valaki volt, aki nem lehetne ott. Nem beszéltek róla a felnőttek nekünk, de éreztük az egészet, hogy ott valami van.

 

Sok-sok katona megfordult nálunk. Arra emlékszem, hogy amikor jött a front, és felrobbantották a nagy lőszerraktárt, minket direkt odaültetett egy német katonatiszt a folyosó párkányára, hogy lássuk, milyen rettenetes, ahogy ég, és közben édesanyámat agitálta – mert édesanyám szász származású –, hogy odaállnak a teherautóval, és visznek ki mindannyiunkat Németországba. Édesanyámék hallani sem akartak ilyesmiről, mi nem mentünk ki a faluból sehova sem. Édesapám azt mondta, hogy a pásztornak itt kell lenni a nyájával együtt, nem megyünk.

 

Édesapám nagyon sok zsidó kereskedővel, magas beosztásúakkal jó kapcsolatban volt, és ők odahozták az aranyaikat, ékszereiket, hogy rakja el. Mielőtt vitték őket a gettóba, jöttek, hogy édesapám rakja el, őrizze meg az értékeiket. És azt tudtuk, hogy édesapámék lent a pincében kiszednek köveket a falból, és a mögé rakják az ékszereket. Nyolc-kilenc éves voltam, és ez se volt beszéd tárgya, de valahogy azt az ember mégis észrevette, vagy megérezte szó nélkül is. És berakták édesapámék oda, és nagyanyánk ékszereit is oda rakták be, különböző kövek mögé. S aztán megérkezett a front, minket kivertek a pincéből, és mindent gallyra tettek ottan, ott nem maradt semmi. De mikor visszajöttek a megmaradt zsidók, és jöttek édesapámhoz az ékszereikért, akkor volt az óriási csoda: azok az ékszerek mind megmaradtak a kövek mögött. A mienket mind elvitték az orosz katonák – meg a magyarok. A magyarok nagyon sok mindent elraboltak tőlünk, még a helyi civilek is, mert mikor mentünk hajnalban, a pékségbe vittük a kenyeret, akkor észrevettük, hogy a mi ruhánk van valakin rajta. Nekünk meg nem volt már akkor semmink se.

 

Valamikor októberben, október végén ért oda a front. Már hűvös volt, de még nem volt annyira hideg, sáros, esős idő volt. Hejőcsabán nagy harc volt. Miskolcon az Avasnál voltak a németek, Hejőcsabán pedig a szőlőhegyen, szóval két tűz között voltunk. Emlékszem, mikor még nem volt bombázás, de a gépek zúgtak a fejünk fölött, repültek, édesapám kint állt az udvaron, énekelt – valami nagy, békés mosollyal. Azt én soha nem tudtam elfelejteni, hogy édesapámnak milyen sok békessége volt. Mikor Miskolcot bombázták, az egyik fiú jött haza – ő már dolgozott –, s mondta: „Tiszteletes úr, ott feküdtem a földön, hasaltam és csak azt énekeltem, hogy ’Jézus ölébe bizton hajtom a fejem le én’[7] – annyira megdöbbentő volt, ahogy ezt a Nagy Laci így elmondta édesapámnak. Annyira bennem maradtak ezek a lelki emlékek, hogy ezek valami többet mutattak az én életemben, mint amit aztán később láttam, mikor belekerültem a másféle világba.

 

Lent voltunk a pincében, és egy részeg katona megkondította a harangot; ott volt a templom mellett, a parókián egy orosz katona. És akkor édesapámat meg a káplánt felzavarták a pincéből, és letérdepeltették, hogy agyonlövik őket, mert ők adtak jelzést a németeknek. És hogy a végén miért nem lőtték agyon őket, azt sem tudom, de minket is zavartak kifele a pincéből, úgyhogy jöttünk mind felfelé. Péter volt a legkisebb akkor; emlékszem, hogy leszedték róla a kabátját, a kis kabátját is lecibálta róla az orosz katonatiszt, és úgy adta valakinek az ölébe oda Pétert, hogy vigyék föl.

 

Édesapámékat elengedték aztán, meg a káplánt is, és akkor indultunk kifele a szőlőbe, hogy majd a pincéknél meghúzódunk, valahova bemegyünk. Visszagondolva csakugyan borzasztó lehetett: mentünk nyakig sárban, a kis hátizsákunk volt, meg amit édesanyám előkészített, mindenkinek valami száraz élelmiszerfélét vagy tiszta kis fehérneműt, és mentünk és bújtunk a bokrok alá, mert süvöltöttek a lövedékek – hát fel se fogtam, hogy eltalálhat. Dani meg Gabó, ők jobban felfogták, mert ők nemcsak idősebbek voltak, hanem érettebb gondolkodásúak is voltak, mint én.

 

Volt közben mulatság is, az ember a jót rögtön meglátja. Mentünk Gabóval, és akkor találtunk egy szál kolbászt a sárban, és irtó megörültünk neki. Aztán kisült, hogy a káplánunk az utolsó pillanatban felrohant a padlásra, és onnan leakasztott egy jó pár szál kolbászt, bedugdosta a kabátja alá, és akkor már úgy menekült tovább, és ő hagyott el egy szál kolbászt.

 

De hát volt nagyon szomorú dolog is. Volt egy zsidó fiú nálunk, Gyuri, aki szintén ott bújt, és Pétert az ő ölébe tették, hogy vigye az öcsémet ő. És akkor egyszer csak Dani bátyám belebotlott Péterbe, hogy ott ült a sárban. Letette a zsidó fiú, nem bírta vinni, de nem szólt felnőttnek, nem törődött semmivel se, nagyon önző fiú volt. Ott volt velünk végig a pincében, és amikor már be lehetett menni a faluba, akkor egyszer csak Gyuri eltűnt. Édesapám később összetalálkozott vele Csabán. Gyuri ment egy hegedűtokkal, mert én hegedülni tanultam, és vitte a hegedűtokomat, és telepakolta azokkal a száraz élelmiszerekkel, amit édesanyám rakosgatott nekünk, és ő azzal elindult. Nem szólt a szüleinknek semmit sem, hogy köszönöm, hogy megőriztek, vagy valami.

 

Egy attasénak volt a fia, aki úgy jött be hozzánk, hogy be volt ragasztva az egész arca, és avval a beszéddel állított be, hogy eltörte az orrát. És hát édesanyám mondta neki rögtön, hogy vegye le nyugodtan a kötést, aztán keveredjen közénk. Hát azt nem mondta neki, hogy mi tudjuk, hogy hova tartozik. S hát ott evett, meg ott volt velünk végig. Valahonnan megszökött. Olyan 16-17 éves volt, én legalábbis úgy emlékszem, hogy nagy, magas fiú volt, szóval nem egy gyenge, vékony gyerek. Biztos valahonnan hallhatta, hogy olyan emberek laknak ott, hogy oda bejöhet.

 

Pedig ez azért nálunk borzasztó cikis volt, mert a parókia mellett volt az egyháznak az egylete, ugye, az egyházi épület, ahol cserkészszoba volt, meg ifjúsági szobák voltak, meg imatermek – édesapám az istállót alakította át gyülekezeti házzá. Nagy udvara volt, és munkaszolgálatosokat hoztak oda a katonatisztek, és akkor ott kínozták őket: ilyen borzalmas tornagyakorlatokat kellett csinálniuk. És akkor édesapám kiment és azt mondta, hogy ezt nem csinálhatják, és menjenek innen – szóval kiállt a zsidók mellett ott is. Magyar katonatisztek voltak a zsidókkal. Ismerős egyetemista fiúk is voltak ott, akiket édesapám még meg is ismert, zsidó fiúkat, akiknek a szüleivel jóban voltak. Szóval ilyen furcsa helyzetek adódtak.

 

A német katonák ellopták még az édesanyám kacsáit is. Édesanyám aztán mondta a tábornokuknak, aki bejött oda hozzánk, hogy miféle nevelésük van ezeknek a katonáknak, hogy lopják itt a magyarokat. Édesanyám ment a németek közé is, vitt nekik Bibliát, szóval próbált evangéliumot vinni közéjük – az Ószövetséget nem fogadták el.

 

Ott a pincében is nagy nyomorúság volt. Lent, a pince aljában voltunk, ott kaptunk szállást, ott aludtunk, és ott bújtatták a sok diakonisszát meg a lányokat, fiatalasszonyokat. Mi, gyerekek a pince előterében voltunk mindig, ott lebzseltünk fent. Édesapám is feljött sokszor beszélgetni az emberekkel. Édesanyám halálosan sápadt volt mindig; egy kendővel volt befedve, bekötve a feje, és emlékszem, hogy mindig csak legyintettek rá az oroszok. Úgy nézett ki, mint egy öreg vénasszony, hullasápadt volt.

 

Minket – Danit is meg engem is – időnként elvittek a fiatalasszonyok, mert olyan bambák voltak a gyerekeik, hogy ha az oroszok el akarták őket vinni, azok nem ordítottak, csak bújtak oda az anyjukhoz. Engem megtanítottak, hogy olyankor ordítani vagy visítani kell, meg rúgni-vágni. De úgy emlékszem, hogy az egyik nénitől olyan szép éneket tanultam, mikor nem voltak ott az oroszok (? 00:34:57).

 

A kedves dajkánk, aki egy pár pincével arrébb lakott, időnként eljött, és engem elvitt magával; fölrakott a hátára, pedig már elég nagy voltam, és úgy szaladt velem. Akkor láttam, hogy édesapám temet. Ott is úgy süvítettek a lövedékek. Odarohant a dajkám, és édesapámat megláttam, hogy ott van a sír mellett, és beszél, prédikál. És akkor megrettentünk mi is. Ott a dajkánknál jó volt, mert talán ennivaló is jobban volt, mint nálunk odahaza. És volt egy fiatalasszony lány, akinek az ura nem is volt otthon, hanem katona volt. Annak volt két gyereke: egy kétéves meg egy pólyás gyereke volt. És hát jöttek Esztiért is az oroszok, hogy menjen krumplit pucolni. Eszti aztán mindig Esztikét, csipkedte; a pólyába benyúlt és csipkedte a kicsit, és az úgy visított, úgy ordított! Ölelte egyik kezével Lacikát, a másikkal meg Esztikét csipkedte, és akkor dühösek lettek az oroszok, otthagyták, ő így menekült meg.

 

De bizony volt olyan, hogy egy anyát kilőttek a két gyereke közül, mert nem akart elmenni velük. Ott volt a káplán akkor, az azt hittük, hogy megőrül teljesen ettől a tragédiától. Valami katonatisztnek a csizmáját kellett pucolnia, kifényesíteni. És Dani bácsi elrohant, a fél csizmát elhajította, és rohant haza édesapáméknak elmondani ezt a dolgot. És másnap jöttek, hogy hol van a katonatisztnek a csizmája. És hogy meg voltunk ijedve! – mindenki, hogy mi lesz, Dani bácsit megölik. És megcsinálta neki a csizmát, úgyhogy vissza tudta adni a csizmát.

 

Azoknak a nőknek, akik velünk bújtak a pincében nem lett bajuk. Aztán később hallottunk tragédiákat, hogy volt, akit elhurcoltak… Ezt is csak úgy gyerekfejjel hallottam, hogy gyógyszert kerestek nekik, hogy fertőzéstől megmentsék őket – én nem is tudtam felfogni, hogy mi van. Meg hogy, nem tudom, „Szász Gizike nagy bajban van”, meg… szóval ilyeneket az ember hallott sutyorogva beszélni.

 

Aztán, mikor a pincéből kijöttünk, az egy csodálatos dolog volt. Édesanyám azt olvasta reggel a Bibliában, hogy „Vedd a te nyoszolyádat, és eredj haza”.[8] És akkor édesapámnak mondta, hogy „Én ezt olvastam, és nekünk el kell innen mennünk. Induljunk befele a faluba, valahova majdcsak be tudunk menni.” Ott volt a mésztelep – nagy mészgyár volt Hejőcsabán –, elindultunk, és ott be is fogadtak minket. Édesanyámnak volt a mosónője a Jávorcsik néni, meg voltak ott még munkások, akik annakidején, a gazdasági válságban oda jártak le ennivalóért a parókia udvarára. Édesapám csinált egy nagy népkonyhát, a hitre jutott asszonyok jöttek és főztek nagy üstökben, nagy edényekben, és akkor a munkásfeleségek jöttek az ennivalóért, és vitték el az ennivalót. Hát édesapám ilyen kapcsolatban volt a telepi munkássággal is, és nagyon boldogan befogadtak minket ottan. Azt tudom, hogy aztán a nagy mészégető kemencébe menekítették az asszonyokat, oda vitték el ebéd után mind az asszonyokat, ott bújtatták őket. Ugye, még meleg is volt a kemence valamennyire, és oda el lehetett bújni. Egyszer valaki elárulta őket, és akkor volt, akiket megdöntöttek ott az oroszok.

 

A nővéremen feküdtünk. Gabó nem sokkal volt idősebb tőlünk, de egy nagyon szép, fejlett lány volt. Őt a párnák alá rakta édesanyám éjszakára, a párnát rátettük. A földön feküdtünk szalmazsákokon, és Gabó volt a fejünk alatt, mikor jöttek az oroszok, akkor Gabó ott feküdt a fejünk alatt. Aztán azt hiszem, őt is vitték abba a kemencébe, ő is volt talán egyszer-kétszer, a diakonisszák is ott voltak. Csak tudom, hogy Gabó mondta, néha úgy érezte, hogy megőrül ettől a szorongástól – hát ő jobban tudta ezeket a szorongásokat, mint én a lökött gyerek.

 

 

Újrakezdés

Akkor nagyon szegényen, de csak beindult az élet, hogy visszamentünk a parókiára.

Hát igen, katonák laktak ott. Édesapám egyszer azzal jött haza, hogy „Jöjjenek, gyerekek, van lovunk, a gyerekszobában van ló!” – és akkor bevitt édesapám bátyóval, és a gyerekszoba ablakból két lónak a feje lógott kifele. Be se mertünk menni, hanem édesapám fellopakodott a padlásra, lehozott egy hátizsák kukoricát, a mi kukoricánkat. És akkor tudtunk mindig kukoricát darálni, úgy lett belőle ennivaló.

 

Orosz katonák laktak ottan; a parókia központi helyen volt, erre alkalmas volt. Nagy szabóműhelyük volt, ahol ruhákat javítottak, mert a nagy ebédlőasztalt ki tudták húzni, és akkor azon tudtak dolgozni – így maradt meg az ebédlőbútor.

 

’44 karácsonyán már otthon voltunk, akkor már nem voltak az oroszok a parókián. Akkor aztán ott éltünk, de nagy szegénységben. Édesapámnak ez volt az első szava: „Gyerekek, milyen gazdag vagyok! Megmaradt a Bibliám, és itt van az összes gyerekem, a feleségem!” – és ez volt minden, és mi ebben nőttünk, ebben a nagy megelégedettségben, édesapáméknak a megelégedettségében a szegénységben is. Sokat mulattunk közben, édesapám igyekezett egy kicsikét viccessé tenni a nehéz helyzeteket. Édesanyám is.

 

Édesanyám megtanulta az asszonyoktól a zsámiskát. Sose ettünk ilyet. A krumpli megfőzik, a levét rajta hagyják – mert nem nagyon bő lére főzik –, és akkor törik össze, és közben törnek bele lisztet meg egy pici sót, és abból olyan étel lesz, mint a krumplipüré, csak sokkal lazább. És akkor prézlit pirítottak – mikor mi volt, prézlit pirítottak vagy hagymát –, és akkor tettek egy sor zsámiskát, arra egy sor pirított prézlit, akkor megint zsámiskát… szóval ilyen szép sorjában. És édesanyám: „Na, gyerekek, itt van a torta” – és akkor szép cikkekbe vágta.

 

Akkor tanulta sütni a málét is. De rossz volt a sütője, és az alja meg a teteje megsült szép barnára, a közepe sárga maradt. Édesanyám sírt szegény, hogy még ezt se tudta megcsinálni – hát a sütőnk miatt nem sikerült neki. Édesapám meg azt mondta: „Semmi baj kedves, itt van a legfinomabb kukoricakrémes. Nézzék gyerekek, milyen szép kukoricakrémest csinált az anyu!” Szóval a nyomorúságot próbálták kedvesebbé tenni, vagy könnyebbé tenni az életet. Megtanítottak örülni mindennek.

 

Nagyon-nagyon szegények voltunk. Mikor a legkisebb húgom később megszületett, emlékszem, úgy hívtuk, hogy „Rongybaba”, mert édesanyám mindenféle ócska cuccokból varrt neki ruhát, cipőt, mindent. Nehéz idők voltak: kenyér se nagyon volt, árpából sütött. Az egy nagy csoda volt, hogy na, a molnár valahonnan tudott keríteni árpát, és édesanyámnak küldött át egy zacskóban árpalisztet, hogy abból süssön legalább valami kenyeret; de olyan szürke volt, nem is lehetett szelni szinte. Hát örültünk, ha kaptunk belőle, mert még abból is nagyon spórolósan kellett.

 

Karácsonyra otthon voltunk, és tudom, hogy Dani bátyám mennyire figyelmes volt: azon volt, hogy karácsonyra lehessen a kistestvéreinek valami kis játékot valahol szerezni, vagy valami ilyesmit. Ő olyan koravén volt, hogy úgy mondjam, vagy nagyon érett volt. Nagyon És emlékszem, milyen nagy szenzáció volt, hogy édesanyám sütött egy pár fánkot – hát akkora ünnep volt itt!

 

De jártak az orosz katonák oda is hozzánk, a parókiára még akkor. Ugye, jöttek ezek a különböző hadtestek, és akkor be-betértek ide meg oda. Arra emlékszem, hogy ott vacsoráztak nálunk, édesanyám etette őket. És a káplánunk, aki olyan borzalmat élt át, mikor kilőtték azt az asszonyt, ő ott volt velünk. És az egész család rettegve hallgatta, hogy Dani bácsi nagy mosolyogva mondta az oroszoknak, a piros parolit mutatva: „Ez a szín égessen meg titeket!” Magyarul mondta, de édesanyámék tele voltak rettegéssel – mert csak az arcukat láttuk –, hogy hátha valamelyik ért magyarul, és akkor mi van? Csak tudom, a Dani bácsi milyen mosolyogva mondta ott az asztalnál, mintha ő kedveskedne… ilyeneket.

 

Az első oroszok, akik legelőször jöttek be – mikor mi még a pincében voltunk, és mielőtt édesapámat meg akarták lőni –, azok nagyon-nagyon úri oroszok voltak. Azok nagyon rendes, tanult oroszok voltak, franciául, németül beszéltek, édesapámék tudtak velük beszélni. Tisztiszolgáik voltak, gyönyörű, hófehér kapcáik voltak, amiket a tisztiszolgák mostak. Emlékszem, hogy főztek nekik édesanyámék paprikás krumplit, megetették őket. Udvariasak voltak, kedvesek voltak. Ez volt az első hullám, és az ember azt hitte, hogy ezek ilyenek lesznek. Olyan tisztelettel voltak azok az idős katonaszolgák is, hogy nagyon. Igen, hát azok úri tisztek, voltak, azok ilyen cári tisztek voltak, ahogy édesapámék látták őket.

 

Na, hát aztán éltünk tovább szegénységben, boldogságban. A gyülekezet is valahogy talpra állt, összerázódott, nagyon is, egy nagy ébredés volt akkor a gyülekezetben is.

 

Szegények voltunk, de ez valahogy nem volt tragédia nekem. Nem is volt ez tudatos bennem. Az rossz volt, hogy még az árpakenyérből is alig kaptunk. Voltak azért érthetetlen dolgok is. Egy nagyon jómódú vidéki erdőmérnöknek a lánya nálunk volt egy ideig – nem volt kollégium –, hogy ott járhasson iskolába. Gabónak, a nővéremnek volt osztálytársa. Jött a Mikulás, és miután Erzsi anyai nagyszülei Svájcban éltek, ő kapott nagyon szép mikuláscsomagot. Mi is mindig kaptunk ezt-azt, édesanyám mindig kiügyeskedett valamit, de hát Erzsinek mindenféle csokoládéja volt, s hát az Erzsi nem is kínált bennünket avval. Azt se tudom, hogy jött, mindenesetre én loptam belőle, az biztos – kaptam is érte kellőképpen.

 

Az rossz volt, hogy kevés a kenyér, de az se olyan volt, hogy zúgolódtunk volna. Ilyesmi nem volt, mert azt láttuk, hogy a szüleinknek sincsen, szóval nem volt kivételezett személy a családban senki se. Sőt, amikor én a tüdőmmel beteg lettem, akkor bizony édesanyámék nagyon törekedtek, hogy én egy kicsikét jobb kaját kapjak, hogy tízóraira egy kis kockasajtot tegyenek a kenyerembe (azt se tudom, hogy honnan vették vagy hogy vették), hogy felerősítsenek, hogy meggyógyuljak. Ez ’46-’47-ben volt, akkor talán tizenkettő voltam, és még akkor is nagyon nehéz világ volt. Édesanyám varrt nekünk szép kis tarisznyákat vagy táskákat vászonból, abban voltak a könyveink.

 

 

Miskolc – Sárospatak – Miskolc: gimnáziumi évek

Mikor harmadik gimnazista, illetve nyolcadik általános iskolás voltam, volt egy zsidó tanárnőnk – társadalomismeretet tanított nekünk –, és ilyen istentelen Ady verseket kellett megtanulni, és akkor engem rángatott végig osztályról osztályra, elmondatott egy-egy Ady verset, és azt mondta: „Na, látjátok, a paplány mondja!” Auschwitzot megjárt zsidó volt, mindenki rettegett tőle, mert nagy pártmuki volt. Már akkor a tanárok mind tudták, hogy államosítani fogják az iskolát. Ők már nagyon szoros helyzetben voltak, hogy kit fognak majd valahova B-listára rakni.

 

Nem is panaszoltam, volt édesapáméknak elég baja. Megcsináltam, kész, énnekem úgyis a tízpercek voltak fontosak az iskolából, amikor játszhattunk. Én nagyon gyerek voltam, nagyon gyerekfejű voltam, nem gondolkoztam ilyen nagyokos dolgokban. A bátyám meg a nővérem biztos másként viszonyultak volna ezekhez a dolgokhoz.

 

A tanáraim szóltak édesapámnak – ismerték őt, mert az a nyolcadik osztályig még egyházi iskola volt –, hogy Jutkát halálba gyötri a tanárnő. Édesapám akkor bejött, és elmondta neki, hogy ő hogy viszonyult a zsidókhoz, és hogy a Gestapóval is milyen szoros helyzetekben volt a zsidók miatt. És akkor megértette, abbahagyta, szóval akkor nem üldözött tovább. Rájött, hogy itt nem egy olyan keresztyén családból valóval van dolga, akik a zsidókat bántották volna. És akkor abbahagyta. Édesapámnak a nehéz sorsa, üldöztetése, az később kezdődött. Nem a zsidók részéről, és nem a munkások részéről, hanem a párt részéről.

 

Három gimnáziumot végeztem a miskolci egyházi iskolában, a Tóth Pálban. Akkor hozták be az általános iskolát, a nyolc osztályt. Akkor mi három gimnázium után lettünk nyolcadik osztályosok Miskolcon, és utána kezdődött az első gimnázium. De már oda nem vettek fel, mert édesapánk nagyon rossz káder volt államnál, egyháznál egyformán. És akkor édesanyámék úgy vittek el Patakra, hogy valahova mégis kerüljek be iskolába, de már későn mentem.

 

A kollégiumban borzasztó volt. Bekerültem egy internátusba, ahol egy rakás lány volt – hát én azt hittem, hogy meghalok köztük! Ráadásul nagyon-nagyon szegények voltunk, szóval alig volt cuccom is, és ott mind olyan jól kistafírozott, jómódú lányok voltak. Nagyon boldogtalan voltam. Volt egy jó internátusi főnököm. Mondtam neki, hogy „Tanár úr, hát én itt elpusztulok. Van fönn egy toronyszoba, tessék már megengedni, hogy én oda menjek lakni!” Azt mondja: „Hát hozza rendbe, csináljon, amit akar, maga nagyon rendes, jól van.” Nagy volt a bizalom. Nem tudom, miért volt nagy a bizalma hozzám, mikor nem is ismert előtte. És akkor én oda felköltöztem: vittünk fel egy ágysodronyt meg téglákat, amire ráraktam a matracot, aztán az jó volt.

 

Voltak lányok, akikkel jóban voltam persze, vagy szerettem volna jóban lenni. Aztán a nővérem, Gabi ott volt teológa, az utána való évtől kezdve. Szóval jól megvoltam én aztán, az osztályban is jóban voltam a fiúkkal, lányokkal is. Egy csomó lány osztálytársam volt, legalább tíz. Emlékszem, a mi osztályunkban Patakon nagyon gazdag fiúk voltak, pesti fiúk, jómódúak. Mi összedobtuk az aprópénzünket, megvettük az egykilós vagy kétkilós barna kenyeret, aztán széttéptük, és azt ettük meg tízóraira, de volt, aki kiment az Erzsi nénihez, aki mindig árulta ott a jó kajákat az iskola előtt, aztán hozta a nagy vajas kenyeret – hát úgy csodálkoztunk rajta. Nem voltunk mérgesek vagy ilyesmi, csak tudomásul vettük, hogy ilyen is van. Mi boldogok voltunk a barna kenyerünkkel.

 

A Dóczynak volt az igazgatónője Koppányi Mária néni. Én csak úgy ismertem meg őt, hogy Patakról mentünk át valami csendesnapra Debrecenbe, a Dóczyba, és ő a nevem alapján kiszúrt, vagy kiérdeklődte, hogy ki vagyok; édesapámékat ismerte. És azt tudom, hogy szégyelltem is magam, meg azért olyan nagyra is voltam, hogy na, én, a rossz gyerek… most mégis engem megölel itt valaki a nevelők közül.

 

Amikor 15 éves voltam, Patakon is megbetegedtem a tüdőmmel. Első gimnázium végén, emlékszem, egy pár nappal hamarabb hazamentem, mert az orvos mondta, hogy gyorsan menjek hazafele, mert olyan lázas vagyok. Akkor már gyógyulóban voltam, de nem bent aludtam a lakásban, hanem kint a folyosón, ott volt kitéve egy tábori ágy. Lakott akkor nálunk Hejőcsabán egy magas rangú katonatiszt a feleségével, akit kiraktak a lakásukból. Úgy kerültünk velük kapcsolatba, hogy Dani bátyám nyaranta a cementgyárba járt dolgozni a többi gimnazista társával, hogy egy kis pénzt keressenek, és ott találkozott össze ezzel a bácsival. Az elkezdett velük beszélgetni, és a végén ott a szünetekben nyelvtanulás is lett, mert Béla bácsi, ez a magas rangú katonatiszt több nyelvet beszélt, és a fiúkat akkor rögtön segítette, foglalkoztatta ott az ebédszünetekben. Béla bácsiék nagyon szoros helyzetben voltak – ugye, politikailag –, nem volt hol lakniuk, vagy valami nagy nyomorban laktak, és Dani kérte édesapámékat, hogy fogadják be őket. És akkor az egyik szobába őket berakták lakni. Arra emlékszem, hogy én kint aludtam, és nagy lábdübörgéssel jöttek ottan emberek befele a folyosón. És akkor keltett fel már édesapám, és mikor ébredeztem, már verték az ajtót, jöttek Béla bácsiékért, és akkor telepítették őket ki. Ott állt a teherautó a parókia előtt, és akkor vitték őket a Hortobágyra.

 

Béla bácsi nagyon magas rangú tiszt volt. Aztán később, amikor a Hortobágyról szabadultak, akkor ők visszakerültek hozzánk, és akkor Ónodon laktak nálunk. Akkor két kitelepített család is lakott nálunk: ezek a Béla bácsiék meg egy másik, többgyermekes család, a másik Béla bácsi. Laikus evangelizátor volt a Kutasi Béla bácsi.

 

Mikor ők még a Hortobágyon voltak, Dani járt ki hozzájuk, mint teológus, és próbált segíteni nekik, meg gyógyszereket belopni. Dani és Gabó akkor voltak teológusok Debrecenben. Találkoztak kitelepítettekkel a rendelőben, az sztk-ban, és lerítt róluk, hogy ezek nem akármilyen emberek, valami bajban való emberek. Aztán összeismerkedtek, és akkor Dani így ment segíteni; valahogy összeírták neki, mire van szükségük. Borzasztó nyomorúságban voltak.

 

Egyszer Patakon együtt voltunk kirándulni Pucusékkal (? 04:00). Isti akkor készült érettségizni, és felmentünk a Király hegyre. Én végig két fiúval tekeregtem, akik Istinek a pecúrjai[9] voltak, és ő akkor tört nekem vadcseresznye ágat, és gyönyörű ceruzákat faragott belőle nekem. Kopjafás ceruzavégeket faragott. Borzasztóan büszke voltam a ceruzáimra az osztályban – ha nem is tanultam rendesen, de legalább a ceruzáim szépek voltak. Ennyi volt az összes jele annak, hogy valami van, semmi több. Nem is foglalkoztam fölöttébb vele, de valahogy hozzá tartozónak éreztem magam. De fel se fogtam, nem volt tudatos bennem. Az akkor olyan természetes volt, hogy hozzá tartoztam, csak belülről nem voltam érett erre. Belülről én semmihez sem voltam érett, csak a rendetlenkedéshez.

 

Én szélhámoskodtam a fiúkkal, verekedtem, rendetlenkedtem velük, de nem voltak ilyen érzelmi megmozdulásaim, hogy úgy mondjam. Volt olyan, hogy udvarolt az egyik; ezt kihasználtam, hogy írja meg a dolgozataimat – fölöttem járt, és egy nagyon okos fiú volt. A másik kettővel csak tekeregtünk mindenfele, s rendetlenkedtünk, de ők pecúrok voltak.

 

’52-ben államosították a gimnáziumot Patakon. Akkor lettünk volna negyedik gimnazisták – érettségi előtt –, és szétdobták az egész osztályt, csak a fele osztály maradt meg. Én már nem kezdhettem ott a negyedik osztályt, mert rossz káder voltam. Ikszes voltam, mert papgyerek voltam, ikszes voltam, mert kulák volt az édesapám a földje miatt, és az új állami igazgató mindenkit az osztályból, aki ilyen rossz káder volt, elküldött, hogy érettségire már ne menjen. Így kerültem én aztán vissza a miskolci gimnáziumba, ahol valamikor kezdtem, és ami szintén elállamosított iskola volt; hárman kerültünk át Patakról oda. Az rossz volt, amíg én berázódtam ottan.

 

Akkor mi még Hejőcsabán voltunk, de már szeptemberre ott laktunk Ónodon, onnan jártam be Miskolcra iskolába, mert akkor édesapám már Ónodon volt lelkész. Az nehéz időszak volt, kemény kommunista világ. Még a buszsofőr is kitolt velem: megtudta, hogy paplány vagyok, és nekem nem volt szabad a buszban leülni. A visszapillantóból látta, hogy leülök, akkor visszakiabált, hogy „Állj fel!” Egy 18 éves lánynak. De hát milyen voltam én 18 évesnek? – nem voltam egy hölgy, nagyon szegény lány voltam. És emlékszem, hogy röhögtek az ónodi fiúk; nagyon jómódúak is voltak, és végig ott jártak, azon a buszon be, és élvezték, hogy a pap lányának nem szabad leülni. Nem volt az tragédia, csak nehéz volt, különösen, ha mentem haza délben, és hullafáradtan, és akkor nem lehetett le sem ülni, meg ha szatyrot vittem, akkor nem hozhattam fel a szatyrot, csak a táskámat hozhattam föl a buszra. Volt egy házaspár, akik a Volánnál voltak magasabb beosztásban, de azon a vonalon jártak időnként, mert Polgáron volt lakásuk. Ők észrevették, hogy mit csinál a buszsofőr, és aztán ők állították ezt le.

 

 

Hejőcsabáról Ónodra

Édesapám már a zsidókat is védte és segítette, és ugyanúgy, amikor éheztek a munkások, akkor őket próbálta segíteni. De aztán mégis voltak olyan emberek, akiknek édesapám nem volt jó: az államnak se, meg az egyháznak se. Megkérdezték: „Hogy van az Szabó úr, hogy maga se a németeknek, se a kommunistáknak nem jó?” – „Hát úgy van, hogy én csak azt akarom, meg azt keresem, amit az Úr mondott nekem, és amit az Úr tanítványaként, én csak azt teszem”.

 

Nem tudom, milyen módon sütötték édesapámra, hogy zsidóellenes vagy zsidógyűlölő. Valamilyen hittanórán keresztül. Valamelyik állami iskolában tartott hittant, amelyik iskolának zsidó igazgatója volt. És hát Izrael népéről volt szó, Izraelnek az engedetlenségei is biztos szóba kerültek, és ő ebbe kötött bele, és így indult el édesapám ellen.

 

És utána volt a Fekete Péterék[10] ügye. Akkor helycserére ítélték édesapámat – vagyis azt mondták, hogy az egyházi bíróságtól azzal menekül meg, ha helyet cserél valakivel –, mert Fekete Péterék mellett kiállt. Elment gyűlésre, és emlékszem, előtte erről a lelkészekkel beszéltek, hogy hát ez egy lehetetlen dolog, ahogy Péterékkel bánnak, és hát miért, nincs nekik semmiféle olyan vétkük, hogy ők ezt érdemelnék. A gyűlés előtt beszélt egy csomó lelkésszel, akik megígérték, hogy ők is mellette szólnak. Aztán a végén senki se szólt mellette. Édesapám úgy jött haza, hogy a legközelebbi lelkészek is, akikkel jó kapcsolatban volt azelőtt… még a fejüket is elfordították, mikor ment ki a teremből, hogy még csak köszönni se köszönjenek neki. Énszerintem ez ’52-ben volt.

 

Édesapámnak el kellett menni, és próbált lelkésztársakat kérni, hogy cseréljenek vele. Volt szomorú helyzet is, ahol a lelkész cserélt volna, de a felesége nem akarta, hogy cseréljen. Az ónodi lelkész felajánlotta, hogy ő szívesen jön Hejőcsabára édesapám helyett ki, és mi meg menjünk Ónodra.

 

Emlékszem, olyan őrületesen koszos volt a parókia, fekete volt a viaszolt padló, hogy úgy kellett mindent felsúrolni. Súroltuk, súroltuk, hogy valahogy elfogadható legyen az a lakás, mert édesanyám nagyon tiszta volt, és mi gyönyörű tisztán hagytuk ott a parókiát Csabán – akkor azért dolgoztunk, hogy mindent rendbe tegyünk. És azt mondták, hogy „Ne tessenek a szenet elhozni innen, Csabáról, van ott nálunk egy csomó szén Ónodon. Cseréljük el a két szenet, és akkor nem kell pakolgatni”. Nekünk gyönyörű szenünk volt, édesanyám a cigányoktól vette. Miskolcon volt a „Gurító”, ahova vitték a szenet a nagy vagonokkal, és ami kipergett belőle, azt a cigányok összeszedték, elhozták és eladták, édesanyám meg megvette. Az jó minőségű szén volt. Odamentünk Ónodra, és tiszta por, ez a lignit…  használhatatlan szén volt ott; azt tudom, hogy édesanyámnak borzasztó keserves dolog volt az. És hát nagyon-nagyon szegények voltunk ott Ónodon is.

 

Maga az ónodi nép is egész más lelkületű volt; az gyötrelmes volt. Nemeseknek a leszármazottjai voltak. Volt egy pár nagyon kedves család, azokra mindig, most is boldogan emlékszem vissza, de sokan nagyon gőgösek voltak. Édesapám szívesen hirdette az igét Ónodon is, de nagyon hiányzott neki az a közösség, ami Hejőcsabán volt, mert ott nem egy szokványos gyülekezet volt, hanem olyanok, akikkel együtt is imádkoztak, akikkel – ha nem is mindenkivel – komoly lelki kapcsolata volt.

 

Sok gyötrelmen ment keresztül lelkileg. A csere lelkipásztor a pénztárkönyveket átnézte, és megvádolta édesapámat, hogy ő 1200 forintot ellopott az egyháztól. Hát édesapám teljesen kétségbe volt esve. Volt egy kedves, jó barátja, egy belső számvizsgáló ember, aki a gyülekezethez tartozott. Ő elment, és átnézte még egyszer ától cetig a hivatalos könyveket, pedig azelőtt is megnézték ezeket. És akkor kisült, hogy nemhogy 1200 forinttal édesapám megkevesbítette volna a hejőcsabai gyülekezetet, hanem annyival többet hagyott ott – azért nem volt egy vasunk se. De nem adták vissza édesapámnak azt a pénzt.

 

Édesapám rengeteget járt látogatni az ónodi gyülekezetbe, ismerkedni velük. Összeszedte a gyerekeket, hittanórákat tartott. Mindenkit ismert – nagyon jó arcmemóriája is volt, meg emlékezete is –, mindenhova járt. Nagyon emlékezetes nekem „a favágós prédikációja”. Látogatni ment valahova, és egyszer csak látja, hogy egy néni küszködik, fát vág az udvaron. Édesapám elvette tőle a fejszét, összevágott neki egy csomó fát, és csak azután ment be hozzájuk meglátogatni a beteg férjét meg beszélgetni velük. Ez egy nagyon maradandó cselekedet volt, hogy akkor – már mint pap – nem csak beszélt, hanem tett is.

 

Azért megszerették őt, de voltak ellenlábasai – az keserves volt. Mert ugye, mikor én leérettségiztem, aztán ment Márta húgom Debrecenbe gimnáziumba. Azon a nyáron dolgoztunk Szilvásváradon, valamilyen diákmunkában voltunk mind a ketten, és ami kis pénzt összekerestünk, abból vettünk Mártának mindenféle szükséges cuccot, hogy ne ruha nélkül menjen teljesen. Bár elörökölte tőlem a csíkos matrózruhákat, amiket édesanyám szőtt, de hát a mellé még valami kellett. Aztán Péter is ment gimnáziumba oda, és édesapáméknak nagyon nem volt pénze, de máshova nem tudták adni, államiba nem is vették volna fel őket talán. És akkor egyszer édesapám kérte, hogy egy kis fizetésemelést adjanak neki. A gyülekezet. Nagyon minimális, fizetése volt; kapott kongruát, de nevetséges összeg volt, amit kapott. És akkor az egyik presbiter bácsi odavágta, hogy „Azt hiszi a tiszteletes úr, hogy mindenkinek tanulni kell azért, mert papgyerek? Hát csináljon, amit akar!” – tudom, hogy édesapámnak ez nagyon nagy gyötrelem volt.

 

Ónodon aztán nagy gyülekezeti élet volt. Nemcsak a gyülekezeti élet volt, hanem voltak csendesnapok, jöttek mindenfelől. Ezek mind fű alatt mentek, mert ilyesmit nem volt szabad csinálni, de azért édesapámék csak csinálták ott is. Az egyházi vezetés ezt nagyon rossz szemmel nézte. Állandóan voltak, akik nyomoztak édesapámék után, hallgatóztak. Az udvarunkon nagyon sok bokor volt, és tavasszal meg nyaranta, amikor bebokrosodott az udvar, mindig tudtuk, hogy a bokrok mögött mindig van valaki, aki hallgatózik. Nem lelkészek, hanem mindig voltak spiclik. Emlékszem az „okos bolondra”, úgy hívtuk. Mindig jött Miskolcról, kedveskedett, hogy hát ő jött a gyülekezeti alkalomra Dani bácsival beszélni. De hát stikkes volt, azt láttuk. Leültettük, megetettük, és akkor kibeszélte, hogy ki küldte őt oda – hát valamelyik egyházi vezető vagy az állami vezetők közül valaki. De mi kedvesek voltunk hozzá, enni meg nagyon szeretett, és cserében elmondott mindent.

 

Édesanyámmal mindig főztünk, dolgoztunk, míg bent volt a jó nép a templomban. Mikor láttuk, hogy többen vannak, mint amire számítottunk, mint amennyit készítettünk, akkor… na, még gyorsan készítsünk ezt-azt, amazt. Merthogy utána mindig volt kínálkozás „édesanyámék kamrájából”, ez édesanyámék vendéglátása volt.

 

 

Érettségi után…

Érettségi után én elmentem dolgozni. Először Hejőcsabára a Cementgyárba, merthogy a pénzre szükség volt. Elmentem dolgozni, és akkor betettek – nagy protekcióval – a szerszámraktárba szerszámkiadónak, és ott az öreg bácsik megtanítottak mindenféle szerszám nevére, meg mellé arra, hogy kell a sublert kezelni, satöbbi. De aztán a párttitkár rájött, hogy egy pap lánya van ott bent, úgyhogy akkor kitett onnan külső munkára: mindenféle jégvágás meg takarítás volt a dolgom, az egy kemény, csúnya idő volt. Az egyik ismerősnél laktam albérletben, de aztán én eljöttem a Cementgyárból, hazamentem a lehetetlen munka miatt.

 

A következő évben Szilvásváradra mentem egy gyümölcsösbe dolgozni, ahol egy volt lelkész volt az agronómus, és az hívott. Az egy nagygazdaság volt: hatalmas nagy gyümölcsöse, óriási almafáik voltak. A ménes is oda tartozott, azokat a lovakat vitték aztán mindenféle kiállításra meg bemutatóra. Nagyon szép emberek és jó emberek voltak a lovászok, szóval nem ilyen közönséges falusiakból kiemelt dolgozók voltak. Valószínűleg tanultak is a lovakkal foglalkozni gyerekkorukban, és aztán úgy kerültek ők oda. A ménes ott volt tőlünk egy udvarra, oda akárki mehetett bámulni meg beszélgetni, meg nézni, hogy tartják rendben a lovakat.

 

Én megtanultam ott fát metszeni, permetezni, aratni… Parasztlányokkal dolgoztam együtt: markot szedtem, meg kellett tanulni kötelet fonni. És annyira kedves lányokkal dolgoztam együtt! Hajdúböszörményből voltak, és jó, hitben lévő lányok voltak azok. Én nem tudtam olyan gyorsan dolgozni, mint ők, akiknek gyakorlatuk volt a kapálásban meg a fametszésben, mindenben. És akkor az egyik lány – ő volt a legügyesebb –, ő haladt, haladt, és mindig átjött az én soromba, átugrott, és az én soromban egy jó pár fát rendbe rakott nekem, hogy ne maradjak annyira le. És ugyanígy tanított az aratásnál is arra, hogy kell a markot szedni. Ez a lány aztán sokáig minden évben eljött hozzánk. Állandó kapcsolatunk lett ezzel a lánnyal, megmaradt a kapcsolat, mert annyira becsültem, tiszteltem azt, hogy mennyi jósággal, szeretettel volt hozzám, és hogy segített, megtanított. Most két éve halt meg.

 

Nagyon hajnalban mentünk, csak éppen szürkült, délben aludtunk, mert olyan hőség volt, délután folytattuk tovább. De szívesen csináltuk. És arra emlékszem, hogy édesanyámék valahonnan egy kis szalonnához hozzájutottak, és Mártával, a húgommal küldtek nekem. Olyan jó paprikás szalonna volt az, és nem tudom, hogy nekem miért ízlett mégis jobban az a rossz, avas szalonna, amit ott adtak a konyháról nekünk, csak tudom, hogy én azt a lányokkal elcseréltem, hogy „Adjátok ide, majd én megeszem azt az avas szalonnát” – jó, az nekem valami különlegesség volt, ők meg boldogok voltak.

 

Aránylag jól kerestem; ketten voltunk, akik hétszáz forint körül kerestünk. Emlékszem, hogy a könyvelőnő, amikor mentünk a pénzért azt mondta: „Na, jönnek már ezért a csodás pénzekért! Hogy lehet ennyit csalni, hogy ilyen csodás pénzeket kapnak!” Aztán mellénk állt az agronómus, mert mi, amikor befejeztük a gyümölcsösben a munkát, elmentünk búzát pakolni, zsákolni a gazdaság másik részébe, és akkor túlóráztattak bennünket, ott dolgoztunk, abból lett nekünk több pénzünk. Szedtük a búzát föl zsákba, azt’ cipeltük, vittük ide meg oda, ahova kellett vinni. Én máig is csodálom, hogy a csudába bírtam a vállamra venni a tele búzászsákokat. Meg forgatni kellett, szellőztetni kellett a búzát, meg felhordani a nagy padlásra. Ezért volt nekünk olyan sok pénzünk. És akkor mindig küldözgettem vagy vittem haza, mert kéthetente azért hazamentem.

 

Emlékszem, Laci bácsi, az agronómus, mikor meglátta, hogy még ezt is csináltatják velünk – az egy nemesember, egy nagyon régi nemes gazdaember volt, aki a tudásával mégis bekerült oda –, akkor megtiltotta a munkacsoport vezetőknek, hogy lányok ilyet csináljanak.

 

Jó pár láda almát is kaptam természetben, a fizetés mellé. Hát ugye, adtunk is belőle jobbra-balra, de tudom, hogy milyen boldog voltam, mert volt egy kedves néni, akit nagyon szerettünk, és ő eladta a piacon az alma egy részét. Mert egy vagy két ládával ilyen egészen apró almákat kaptam. Mondtam neki: „Hát „Mama, mit csinálunk ezzel az almával, hát kinek kell ez? Mi megvágjuk, de azért ennyit nem fogunk megenni”. – „Ne féljen, ne féljen, majd eladom én!” – és azt adta el a legjobb árban, mert az olyan karácsonyfára akasztható alma volt. Már akkor is volt ónodi vásár, csak mi nem tudtuk, mert mi nem jártunk ilyen helyekre.

 

Egy darabig munkásszállón laktam, de aztán meguntam azt a nyomort, ami ott volt, s akkor bekéredzkedtem Herminke nénihez – ő egy parasztprédikátor volt –, akit még onnan ismertem, hogy kiskoromban ott nyaraltunk Szilvásváradon az erdőmérnöknél, és Herminke néni férje ott volt kocsis. Én inkább szerettem a Herminke nénihez menni játszani, mint az úri házban lakni az erdőmérnökéknél. Az udvar másik végében volt egy nagyon kedves kis lakásuk, én oda jártam, és innen jött a kapcsolatunk. Mikor odamentem dolgozni, akkor rögtön megkerestem. A lányával azóta is tartjuk a kapcsolatot.

 

Nyáron még Istiék is meglátogattak; teológusok kirándultak együtt, s akkor meglátogattak engem is ott, a szilvásváradi munkás helyemen. A debreceniek is – nővéremék –, meg voltak ott egyetemisták is. Szóval egy ilyen egyetemi, hívő társaság, debreceniek, pestiek mind összeverődtek. Egyszer meg egy olyan társaság jött oda kirándulni, akikkel még gyerekkoromban voltam együtt, ennek az erdőmérnöknek a leszármazottjai meg a barátaik. Jöttek kirándulni, és aztán üzentek, hogy menjek én is, találkozzunk. És emlékszem, hogy volt ott egy lány – aki nem a családba tartozott, de Patakon gimnáziumba együtt jártam vele –, az nagyon csúnyán lenézett, és nem akart szóba állni velem. Hát hogy nézett ki az én kezem az örökös kapálástól meg permetezéstől, meg mindentől? Az akkor kicsit megütött, mert nekünk sose volt ilyesmi, hogy az egyik jómódú, a másik munkás vagy szegény csóró, mi mindenkivel jóban tudtunk lenni, mert az embert néztük, azt becsültük benne.

 

Szilvásváradon az erdészházban lakott egy házaspár. Ők aktív dolgozók voltak, a férj valamilyen tisztséget viselt a gazdaságban, a felesége pedig zenetanárnő volt. És akkor mondtam anyukámnak, hogy én úgy szeretnék tanulni zongorázni, hogy valamit csináljak már, ne csak kapáljak. Aztán ő tanított volna, jártam is hozzá egy pár órára, de persze nem lehetett összeegyeztetni a munkákkal. A tanárnő csak csodálkozott, mert nem tudta, hogy milyen származású vagyok, nem tudta, honnan jövök, annyit tudott, hogy ott dolgozok a gazdaságban. De végül ez nem jött össze, hogy én nála tanuljak.

 

Önodon is volt ilyen csődös emlékem. Szerettem volna tanulni németül, mert valamikor egy kicsit tanultam. Mondtam, hogy ott laktak a Béla bácsiék – ezek a kitelepített ezredesék –, és ő adott németórákat a jobb módú falusi fiúknak Ónodon. Nem hirdette meg, de hát tudták, hogy olyan bácsi lakik ott nálunk, meg a felesége járt ki a boltba, jobbra-balra – Béla bácsi inkább otthon dolgozott, ott olvasott, fordított –, és a néni biztos mondta, hogy Béla bácsi angolul, németül, franciául meg nem tudom én, hány nyelven perfekt beszél. És akkor voltak ott olyan jó képességű fiúk – az egyikből tudom, hogy orvos lett, a másikból mérnök lett aztán –, akik jártak hozzá órára. És én úgy be-belógtam az órára, beültem hallgatónak, de hát énvelem nem foglalkozott Béla bácsi. Mondom, én egy elkönyvelt egyszerű gyerek voltam, és az is olyan rossz volt. Ezek apró dolgok, amik igazából nem lényegesek, de azt sajnáltam mindig, hogy nem tudtam menni, hogy nem tudtam egy nyelvet se.

 

Egy jó év volt ez a szilvásváradi munka. Akkor aztán édesapám eltörte a lábát, édesanyámnak a szíve volt beteg, úgyhogy akkor otthagytam Szilvásváradot és hazamentem segíteni – én, aki nem tudok semmit sem a háztartásból. Gabi nővérem volt a káplán, őt odahelyezték édesapámnak segítségül, mert nem tudott édesapám a szószékre menni, és akkor én pedig mentem háztartásbelinek. Akkor kezdtem tanulni főzni, és voltak nagy sírások, mert nem volt olyan szép a külleme annak a kajának, mint ahogy azt édesanyám csinálná. Aztán édesapám vigasztalt, hogy ne sírjak, mert szeretet-íze van, és ez a fontos. Nem tudom, hányféle tésztát kellett gyúrni, nyújtani meg mindenféle figurákba vágni, lereszelni… hát az borzasztó volt! Ha édesanyám nézte, biztos, hogy rosszul vágtam, aztán Gabi segített ki: „Ne tessék már nézni, mert nem tudja felvágni szegény! Nem tetszik látni, hogy zavarban van?”

 

Akkor volt aztán, hogy visszaadtak nagyapám földjéből édesapámnak egy darab szőlőt, vagyis a szőlő fölötti részt adták vissza, ahol kukoricát ültettünk, hogy legalább a malacot tudjuk etetni. Csakugyan tartottunk malacokat, és hajtottam őket a kondára reggelenként biciklivel. Ráztam a bádogot, hogy csörögjön benne a kukorica, azok meg jöttek utána. Jártunk kapálni. Édesapám kitalálta, hogy „Fiam, aki hamarabb ér a sor végére, az megy hamarabb férjhez”.

 

19-20 éves voltam, és rengeteget dolgoztam. Ott volt az a rossz parókia, azt is meszelni kellett mindig, hogy rendben legyen, óriási gazdasági épülete volt, azt is meszelni kellett, hogy annak is legyen szép külleme; édesapámék nagyon adtak a szépségre. Egyszer édesapám rábeszélt, hogy „Meszelje csak ki fiam szépen ezt a nagy gazdasági épületet meg azt a nagy verandát végig, oszlopokat, mindent, meg az imatermet, majd meglátja, hogy fog kapni egy kis pénzt, fog tudni venni egy kis cipőt magának”. Meszeltem, csináltam állandóan, majd’ belegebedtem, aztán, mikor kész voltam, azt mondta: „Fiam, ettől a szegény egyházközségtől csak nem akar elvenni egy forintot is?” – na, hát ez egy olyan keserűség volt, hogy az csak na! De aztán, mikor kapáltunk, a kukoricát mikor letörtük, akkor adott nekem édesapám két zsák kukoricát, és akkor abból egy félcipőt tudtam venni. Abban mentem Pestre Istiékhez. Akkor már menyasszonya voltam, ez ’55-ben volt.

 

De nagyon kemény munka volt: disznót is hizlaltunk, és akkor kukoricát morzsoltam esténként vagy hajnalonként mindig. Volt egy idősebb házaspár, aki jött, segített nekem morzsolni; nagyon kedves emberek voltak. Szégyellem, a nevükre se emlékszem már, csak tudom, a néni református volt, a bácsi katolikus volt. Kézzel morzsoltunk. Volt valami, amit rátettünk a kezünkre, egy kis fém, az segített. Meg a csutkával is, az egyik csutkával dörzsöltük a másikat.

 

Hajnalban viszont menni kellett a darálóba, és vinni a kukoricát, hogy megdarálják, hogy aztán legyen mit adni a disznónak, és azt tudom, hogy nem segítettek soha felemelni a zsákot az ott lévők. Szinte cikizve figyelték, hogy na, fel bírom-e emelni, be tudom-e önteni a kukoricát a darálóba. Ott álltak mellettem. Azért az megdöbbentett, hogy felnőtt emberek vannak ott, én pedig egy lány voltam, egy vékony lány voltam, és nem segítettek. Nem, ezt csak úgy éreztem, ezt a lesöprést. Már a bejárásomnál éreztem ezt a lesöprést, hát azt mondtam, hogy a jómódú fiúk énvelem hogy bántak, a sofőr hogy bánt… De ez nagyon-nagyon furcsa volt.

 

Én szerettem ezeket a mindenféle koszos munkákat, kinti munkákat csinálni, csak arra emlékszem, hogy olyan fáradt voltam, hogy én bementem és lerogytam, a kályha mellé leültem. És tudom, hogy édesanyám rám szólt: „Menjen már fiam, menjen már, mosakodjon meg, öltözzön át! Ez a cselédtempó, nem jó ez a cselédtempó!” – valószínű nem tudta felfogni ésszel, hogy mennyire elfáradtam én abban a munkában. A cselédtempó azt jelentette, hogy eszembe se jut, hogy ne abban a koszos ruhában üljek le, amiben kint dolgoztam.

 

Annyira szegények voltunk, hogy nem volt ágyneműnk se, olyan elegáns meg rendes. Édesanyám állandóan javított meg stoppolt, a lepedőket foldozta. Hát rongyosban soha nem jártunk, meg nem is aludtunk soha rongyosban, de mi nagyon-nagyon szegények voltunk, nem tudtunk venni semmit se. És aztán akkor hogy segített Isten? Kárpátaljáról ezek a nyomorúságosak hoztak nekünk egyszer, emlékszem, lepedőket, és akkor úgy lettek nekünk jó lepedőink. A lelkészek hozták, akik valahogy át tudtak jönni akkor. Egy papné a pufajka kabátjába két oldalról egy-egy kiló lisztet varrt be – csakugyan a szabadsága kockáztatásával –, és hozta az egyik kilót az édesanyjáéknak Miskolcra, a másik kilót meg nekünk. Nem mondom, hogy nekünk nem jött jól az a liszt, mert akkoriban egyáltalán nem volt semmi se, sorban állással lehetett valamit venni, ha lehetett.

 

Nyékre jártam sorban állni, hogy tudjak valamit venni egyik napról a másikra, hogy tudjunk élni; akár egy kis zsírt tudjak venni, kis lisztet vagy kis cukrot tudjak venni. És bizony előfordult, hogy mikor odaértem végre az ajtóba, akkor kikiabált az egyik boltos: „Te nem is vagy nyéki, eridj innen!” – amikor már ott álltam nem tudom, mennyit. Hát persze, hogy bőgve mentem haza. Édesapám azt mondta: „Ne sírjon, fiam, itt van egy pár üveg bor, rakja be a hátizsákjába, menjen el a lakásába az üzletvezetőnek, és mondja meg neki, hogy én küldöm, akkor majd legközelebb nem fogják elzavarni”. És úgy is volt, legközelebb már kaptam egy kis lisztet. Szóval csakugyan cudar világ volt. És volt disznónk, de azt mind be kellett szolgáltatni, mint kuláknak, de annyira, hogy nekünk még ahhoz zsírt meg mindenfélét venni kellett abból a semmi pénzből, hogy eleget tudjon tenni édesapám a beszolgáltatásnak. Nagyapám földje után lettünk mi kulákok. Azt elvették ugyan, de hát attól még kulákok lettünk, mert tőlünk vették el.

 

 

Házasság

Victor István: Még sárospataki diákként ismertem meg Juditot, bár az ismerkedés merőben egyoldalú volt. Pár hónappal azelőtt volt az én megtérésem, s akkor barátaimmal fogtuk a Bibliát, és néztük, hogy életünk milyen dolgára milyen válasz vagy útmutatás van benne – nyilván a párválasztásra is. Addig lapoztunk, míg Gál Győző barátom – aki aztán Bagamérban volt legutóbb lelkész, ott ment nyugdíjba – azt mondja: hát itt, a 127. zsoltárban van, hogy „Az Úr az ő szerelmesének álmában ad eleget”.[11] És akkor ezt elfogadtuk: akkor így lesz. Persze nem az, hogy megálmodjuk, hanem alhatunk, mert ezt ő intézi el. Úgy, ahogy Ádámnak mit kellett csinálni, hogy megtalálja Évát? – lefeküdni és aludni. Fölkelt reggel, és ott volt mellette.

 

Ezt tanév vége fele, úgy júniusban elfogadtuk, és szeptemberben, az új tanévben… hát ott van a bibliakörben egy új leányzó. Ránéztem és tudtam: ő a feleségem. Ez nem érzelmi dolog volt, nem szerelem, hanem meggyőződés, hogy ő a feleségem. De ez olyan fix volt, hogy ezzel el volt intézve a téma számomra; nem beszéltem vele erről hét évig. Érettségiztem, eljártam a teológiára, segédlelkész lettem, és akkor… de még akkor se nagyon kellett, mert valahogy alakult.

 

A bibliakört, ahol megismertem, a Bethánia szervezte; az nem iskolai szervezés volt, hanem a város túlsó végén, túl a Váron voltak ezek a bibliaórák. „szövetségi órának” hívták, egy özvegy lelkészné vezette, Aranka néni. Ő sokáig vezette Patakon is, később Debrecenben is a convictust [konyha, diákmenza – a szerk.]. Mi ’49-’50-ig jártunk oda, de Aranka néni idős volt már akkor is. Patakon, amikor ő lett a konyhavezető, ugrásszerűen javult a koszt, mindenki nagyon örült neki. Előtte két hölgy volt – anya meg lánya –, de azok inkább magukat táplálták, mint a diákságot.

 

Azért mi Judittal valamennyire szóba álltunk egymással, mert ugye, a szemtelen letegezett. Ez Patakon erkölcstelenségnek számított, ott ilyen nem volt, hogy fiúk lányokat tegezzenek! Ez egy abszolút fiúgimnázium volt, minden évfolyamon volt három-négy lány. De mivel ilyen kevés lány volt, és nyilván nem jutott minden fiúnak, egy csöndes megegyezés volt köztünk – de vastörvény –, hogy senki nem udvarol senkinek. Mert miért pont neki jusson, miért ne akkor a többinek? Így aztán egymással szóba állni se lehetett. Hát esetleg osztályban, ahol a lányok ültek az első sorban, ott a mögöttük ülőkkel előfordult, de szünetben az udvaron mindenki sétált föl-alá, és szigorúan külön. Egyszer én egy barátommal beszélgettem, Benke Gyurkával, és odajön hozzánk egy lány: „Szervusztok! Victor, nem láttátok Orosz Imrét?”. Hát én teljesen el voltam képedve és felháborodva: odajön, megszólít, tegezve? – úgyhogy büntetésből elvettem feleségül.

 

Az még a Bethániából következik, hogy mi nem is leveleztünk. Szegény édesapám – még elsőéves teológus voltam – jött egyszer nagy zavarban, hogy „Fiam, sajnos felbontottam egy neked szóló levelet, mert a bélyegző a keresztnévre volt ütve. Azt hittem, nekem szól, de mikor láttam, hogy azzal kezdődik, hogy ’A fene…’, mindjárt láttam, hogy a tied”. – hogy „A fene a rangodat, miért nem írsz?” Ugye, ezt a fegyelem gátolta. De mivel Judit édesapja, Szabó Dani bácsi nagyon híres, köztiszteletben álló bethánista lelkész bácsi volt, hát azért évente egyszer – később kétszer – őt és a családját meglátogatni, az belefért a fegyelembe. Így aztán csak meg-megjelentem – többnyire biciklivel – Ónodon, és úgy alakult azért, hogy kettőnknek egymással egyre több beszélgetnivalónk volt, mint az egész családdal. Mindenki teljes szeretettel fogadott. Nem tudom, kinek volt, nem volt sejtelme, hogy miért járok oda – jártak oda mások is Dani bácsihoz.

 

Egyébként egy homályos zűr a Szabó családban a megszólítások rendszere. Ott a szülők egymást magázták, ez világos, mint úriemberek, a gyerekeiket is magázták, és a gyerekeknél a négy nagy egymást magázza – eddig stimmel. A két kisebb – Peti sógor, aki Montreálban lelkész, meg Masa –, ők egymást tegezték, az idősebb testvéreket magázták, de azok őket tegezték, és Masa a végén az édesanyját is visszategezte.

 

Azért ők sejtették már, azt hiszem, miért járok oda. Egyszer kifejtette nekem nagyanyó, hogy neki az nem parti, ha a lányát lelkészhez adja férjül, csak ha az Úr rendeli így. Aztán ’55-ben, mikor végeztem a teológián, írtam nagyapónak, hogy már én végeztem, van lelkészi oklevelem, azt hiszem, most már itt az ideje, hogy a kapcsolatunkat nyilvánosságra hozzuk. Erre ő visszaírt, hogy menjek. El is mentem Ónodra, ottan vacsoráztunk, nagyapó tartott nekünk nagyon szép, intő beszédet, és azzal fejezte be, hogy „Akkor vedd elő fiam a gyűrűt!” – hát én tudtam, hogy van nálam gyűrű, de ő szegény nem. De volt hál’ istennek, úgyhogy felhúztuk, és akkor az egész családot végigcsókolhattam – kivéve a menyasszonyomat.

 

Akkor aztán jött ’56. Még október elején feljött Judit, hogy ismerkedjen a családdal. Egy darabig egy rokonnál lakott, aztán valami kis nézetkülönbség támadt, s akkor eljött hozzánk lakni. És beütött a forradalom. Le kellett költözni a pincébe – alá volt pincézve az egész ház –, ott volt az egész Teológia, bár sokan hazamentek akkor, de voltak szép számmal. Többnyire a Teológián lapultunk, de én bejártam a Szabadság térre azért, amikor lehetett. Közben jött egy atyafi és hozott egy levelet, hogy Gabóék december elsején esküsznek. Erre én kiborultam, mert ők nem voltak még egész biztosak, hogy összetartoznak, úgyhogy mi azzal biztattuk őket, hogy egy évig várunk, hogy egyszerre indulhassunk az életre, ha addig eldől. Hát eldőlt, mert a kerület Debrecenben úgy tudta, hogy ők már régen összetartoznak, és kihelyezték mind a kettőjüket Nagykállóba – akkor már muszáj volt megesküdni. Ezen én kiborultam, hogy mi várunk rájuk, és akkor ők megelőznek? Így aztán írtam egy kiáltványt – akkoriban mindenki kiáltványokat írt, minden téren, minden hirdetőoszlopon lógott egy-két kiáltvány –, a lényege az volt, hogy megyek én is, és esküszünk mi is, viszem édesanyámat meg Dani bátyámat. Szegény nagyapót ez nehezen érintette, de ezen most már bajos lett volna változtatni. Nagyon ünnepélyes, gyertyafényes esküvő volt, mert éppen nem volt villany.

 

December elsején Ónodon volt az állami házasságkötés. Megyünk haza a Tanácsról, nyújtja Judit a kezét nagyapónak, hogy „Victor Istvánné vagyok” – „Na, ne marháskodjon, kedves!” Másnap volt a templomi esküvő, két nap múlva egy lovaskocsi átvitt Nyékládházára, ott fölültünk a vonatra, estére Pestre értünk. De most mi lesz? – se villamos, se busz. December negyedike volt talán. Hát egyszer csak látom, van ott egy oldalkocsis motor, régi, nagy, háborús BMW, és aki ül rajta, az a volt Szabadság téri egyházfi, Fekete bácsi – igen megörültünk egymásnak. Édesanyám beült az oldalkocsiba, mi ketten ültünk hátulra. Fekete bácsi elvitt a Ráday utcába, ahol édesanyám lakott, mi meg nekiindultunk gyalog, nagy batyukkal a hátunkon a Szabadság térre. Így indult a házasságunk.

 

A Szabadság téri gyermek-istentiszteleteken egyre többen voltak. Még ez nem is lett volna magában baj, de természetes következménye volt, hogy akkor kellenek olyan segítők, mint régen a vasárnapi iskolai tanítók voltak. Az ifjúság. Volt élő hitű fiatal annyi, hogy remekül be tudtuk osztani 10-12 csoportba a gyerekeket.

 

De ebből két baj lett. Az egyik, hogy ezek az ifjak már természetesen nem tudtak énekelni az énekkarban az istentiszteleten, mert a gyerekek közt voltak. Azért tisztességből havonként egyszer a templomba, a karzatra vittük be a gyerekeket, hogy szokjanak a gyülekezethez, a templomhoz. De akkor is ott kellett ülni köztük, úgyhogy szegény karnagy hiába üzent, hogy menjenek le a fiatalok, nem tudtak lemenni – ebből aztán nagyon nagy harag lett. A másik baj pedig az volt, hogy hát az egyszerű volt nekünk, hogy a mi lakásnak nevezett egy szobánkban legyen az előkészítő az ifiknek a gyerek istentiszteletre, de ez fölkeltette a főnök féltékenységét. Így aztán növekvő feszültség volt, ami odáig kulminált, hogy ’57 nyarán két másik pesti gyülekezet ifjúságával táboroztunk a Balaton mellett, és ott kaptam egy apró cédulát, hogy holnap jelentkezzek az új szolgálati helyemen, Szabadszálláson.

 

Persze egy jó pofonnak érződött ez, de hát mit csináljunk, másnap reggel fölültünk ketten a vonatra, elindultunk Szabadszállásra. Ezen a táborozáson tanultunk egy éneket: „Én nem tudom, mit akarsz énvelem, én nem tudom, mi a célod velem, én nem tudom, hova küldesz, Atyám, én nem tudom, mit bízol énreám. Csak azt tudom, hogy Te nagyon szeretsz, hogy értem állt Golgotán a kereszt. Csak ezt tudom, és ez elég nekem, szeress, vezess én drága Mesterem.” Ezt énekeltük a vonaton utazva, és ezzel a bizalommal mentünk el Szabadszállásra.

 

 

Szabadszállásról Uzdra

Victor István: Szabadszálláson ’57-ben a Bács-Kiskunsági Egyházmegye bethánista lelkésze volt a lelkész, Végh Sándor bácsi. Sőt ott voltak Fekete Péterék is. Péter a Tiszántúlon nem kapott semmiféle szolgálati helyet, de a felesége jó kántor volt, őt a Duna-melléken alkalmazták, és ott laktak Szabadszálláson. Sőt Papp Géza esperes valahogy megpártolta őket, úgyhogy Pétert kinevezte egyházmegyei missziói segédlelkésznek, és akkor ő evangelizált mindenütt, ahova hívták. Úgyhogy ők is ott laktak, és ez egy nagyon jó indulás volt nekünk. Nagy szeretettel fogadtak. Szegény Végh Sándor bácsi azt mondta, hogy hát „Istukám, itt vannak Péterék, ti is kijöttetek, mi is itt vagyunk – itt a földnek kell megmozdulni.”

 

Hát a föld nem mozdult meg, és ezen ő eléggé elkeseredett, de azért lelkek megmozdultak. Felgyulladt egy ifjúsági élet, ami Szabadszálláson azelőtt sose volt; a kiskunok nem voltak nagyon nyitott szívűek, de ha valaki aztán hitre jutott, az megállt. Én öt tanyasi iskolában tartottam hittanórákat, és megindító volt, hogy 3-4 kilométeres sugarú körből jöttek össze egy-egy bibliaórára még sáros téli estéken is. Az egyik oldal homokos volt, a másik oldalt meg a földrajztanárok úgy mondják, hogy „a solti lapály”: a Dunától a Kiskunságig fehér agyag. Valami iszonyú, nem lehetett a biciklit tolni se, mert beragadt a kereke, csak emelni lehetett. És ott harminc-negyvenen összejöttek egy kis tanyaházban. Úgyhogy végül a kecskeméti egyházügyi előadó azt mondta, hogy nekünk – mind a kettőnknek, Sándor bácsinak is meg nekem is – menni kell Szabadszállásról. Fekete Pétert közben megválasztották Tiszavárkonyba.

 

Sándor bácsi el is került egy jó gyülekezetbe, Érsekcsanádra, engem meg az Úr kimentett a fegyelmi áthelyezésből egy hepatitisszel. A keresztapám tisztiorvos volt Pesten, úgyhogy őnála jelentkeztünk, ő beutalt pesti kórházba, ahol azt mondták az orvosok, hogy kérjem áthelyezésemet, mert nem motorozhatok, ne rázassam a májamat. Be is adtam a kérvényt. Szamosközi István volt a püspök akkor. Ő aztán behívott és azt mondta: „Látom, itt van a te kérvényed áthelyezésre. Itt van a Tolna megyei uzdiak kérése, hogy lelkészt kérnek. Fölajánlanak egy külön bejáratú albérleti szobát, hát utazz oda, menj be abba a szobába, és imádkozzál.” Akkor, 1959-ben már két gyerekünk volt, vártuk a harmadikat. Így kerültünk Uzdra.

 

Három faluban voltam lelkész: Uzdon, Borjádon és Sárszentlőrincen. Ebből Sárszentlőrinc a nagyobb, de az tiszta evangélikus falu volt. Uzd és Borjád kis faluk voltak, akik szórványai voltak több gyülekezetnek. Nevezetes helyek, mert Sárszentlőrincen járt Petőfi gimnáziumba, Uzd és Borjád között írta a Négyökrös szekér című versét. Lelkileg eléggé ki voltak éhezve. Nem volt se templomunk, se parókiánk, hanem az evangélikus templomban tartottunk istentiszteletet. És csakugyan egy külön bejáratú albérleti szobában laktunk… laktam, mert több hónapig egyedül lakhattam csak. A gyerekek és a feleségem eleinte Pesten voltak édesanyámnál, aki a Teológián lakott még. Mikor édesapám meghalt, a nagy professzori lakásból egy kisebbe áthelyezték, amit csak egy ajtó választott el a püspök legbelső irodájától. Hát az persze bajos volt, mert Danikánk különösen hangos gyerek volt, s aztán a püspök elkezdett háborogni valakinek, hogy hát micsoda Victorné van itten, miért nem megy az ura után a gyerekekkel. Akkor derült ki, hogy nincs hova menni. Persze nem változott a helyzet, csak legalább eltűrte a hangoskodást.

 

Később aztán az uzdi kurátoréknál kaphattunk egy szobát – bútorozatlant, de odavihettük a bútorainkat – és egy folyosóvéget, ahol főzni lehetett. Ott csak elfértünk már együtt. Uzdon csupa kis földbirtokos lakott, úgyhogy négy-öt kúria is van ott, pedig egy egész kicsi falu. A kurátorék is egy ilyen kúriában laktak; nekik elég volt két szoba – egyet kiadtak azoknak, egyet kiadtak nekünk. Sőt a végén már kettőt kiadtak nekünk. Nagy kulák volt a kurátor, akinek nem volt saját földje, de mindig sok földet bérelt, és azon gazdálkodott; nagyon jól értett a gazdálkodáshoz. És ő kérte a kerületi főgondnokot egyszer – meg az esperest sokszor –, hogy saját tisztelendőt szerezzen nekik. Hát így, a saját érdeke folytán jóban volt velünk.

 

Később jóban lettünk a sárszentlőrinci evangélikus lelkésszel, Csepregi Béla bácsival.[12] Ő azelőtt egyházkerületi evangelizátor lelkész volt, aztán oda kirakták. Sok jóval voltak hozzánk. Megfagytunk volna, nem volt semmi fűtőeszközünk. Volt egy kis játéktűzhely, valami lakatosinasnak a mestermunkája, úgyhogy két kis lábos éppen ráfért, de a szobát nemigen fűtötte be. És akkor Béla bácsi egy használatból kivont kályhát adott nekünk.

 

Victor Istvánné: Hogy mentem le Uzdra? Egyik kezemben volt a szatyor – amivel mentem, cuccok –, a másikban volt Dani, mert Isti fent maradt Pesten a nagymamánál. Dani a hónom alatt volt, s mikor leszálltam a buszról – sose jártam még azon a vidéken –, a kalauz rám szólt: „Hogy viszi azt a gyereket?” Mondom: „Ha jön és elveszi a csomagomat, akkor a karomra veszem” – hát, mert így volt biztonságos, mert nem lógott le, viszont nem is nyaklott hátra a gerince.

 

Ráadásul Isti várt engem, de valahogy elkevertük egymást, úgyhogy én hazamentem az üres lakásba, az albérletbe, Isti meg, azt hiszem, a másik vonatnál várhatott. Mindenesetre boldog voltam, amikor jött. Nagyon örültünk, aztán jött Istike is, és akkor dolgozgattunk. Akkor volt aztán, hogy mentünk felesben dolgozni, meg harmadosban dolgozni a kurátor bácsiékhoz; a téeszből vett ki több földet, hogy legyen mit enni.

 

Volt egy kisszoba, és hozzá a folyosónak egy része; azon a folyosórészen lehetett főzni. Egy petroforunk volt, és az időnként azért belobbant. Szabadszálláson is volt egy, és időnként belobbant a petrofor, befüstölt jól. Aztán valahonnan rezsót kaptunk, hát az borzasztó volt. Egyszer Isti ült az ölemben, a folyosó fel volt éppen mosva, és én sütöttem a palacsintát a rezsón. De zárlatos volt a rezsó, mert emlékszem, hogy megsimítottam Isti kezét, és ahogy ült az ölemben, valahogy nagyon furcsa volt az Istike keze. És akkor rájöttem, hogy itt valami nagy baj van. Éppen volt valaki a háziak közül, és mondtam, hogy csapják már le a biztosítékot, mert rögtön agyonver az áram minket.

 

Aztán egy kis mini sparhertünk is volt, de hát az akkora volt, mint ez a tálca. Akkora volt az a sparhert, és én azon főztem. És annál melegedtünk! Emlékszem, hogy ott ültem a mellett a kis sparhert mellett bent a szobában, egyik térdemen Isti, másikon Dani ült. Ott melegedtünk, és akkor jött az evangélikus lelkész, Csepregi Béla bácsi: „De hát Jutka, hát maguk megfagynak itten!” – „Hát Béla bácsi, nekünk csak ez a tűzhelyünk van”.

 

 

Uzd és Hejce között: Nyékládháza

Édesapám 1961 után már nem maradhatott Ónodon. Egy temetésre kértek harangszót – nagy temetés volt, párttemetés –, és ő azt mondta, hogy a harang az ige hallgatására hívogat, és ha nem, akkor arról szó se lehet. Erre nagyon megharagudtak és fenyegetőztek, és akkor kiderítették, hogy a harangról rendelkezni a presbitérium dolga, tehát ő hatásköri túllépést követett el, mikor ő maga tagadta meg a haranghasználatot. Édesapám aznap már nem tudta összehívni a presbitereket, csak másnap, úgyhogy ezt a hatásköri túllépést elkövette, és ezért palástvesztésre ítélte az egyházmegyei bíróság egyharmad nyugdíjának a meghagyásával. Később ezt az egyházkerületi bíróság úgy enyhítette, hogy a teljes nyugdíja meghagyásával ítélik állásvesztésre.

 

Hát akkor Ónodról menni kellett. Az ónodiak azért nem jó szívvel fogadták a döntést, szóval egyáltalán nem örültek. Azért édesapámékat nagyon megbecsülték, mert látták az ő küszködős életüket meg a gyülekezeti munkákat, meg a szegényekkel való törődését édesapámnak. Édesanyám nem járt olyan sokat ki a faluba, mert beteg volt, de megbecsülték édesapámékat nagyon.

 

Nyékládházán volt a nagyszüleimnek a háza, az öreg lakás – ami édesapámé volt igazából –, oda mentek volna, de ott egy ismerős család lakott, és egy másik, akiket beköltöztettek oda. Tehát egy családot édesapámék befogadtak, a másik pedig már ott lakott, még mielőtt odamentek volna a befogadottak. Édesapámék kérték a befogadottakat, hogy próbáljanak valahol keresni albérletet – mert nekik lett volna lehetőségük arra –, hogy édesapáméknak legyen hova menni lakni. Ki is mentek, de előbb lelépési pénzt kértek édesapámtól, úgyhogy ez nagyon szomorú, csúnya dolog volt: azért, hogy ők onnan kimenjenek, azért édesapáméktól kemény pénzt kértek.

 

Valakitől kaptak édesapámék pénzt arra, hogy vegyenek maguknak egy tűzhelyet, mert nem volt rendes sparhertjük se. Meg voltak atyafiak, akik tudták, hogy édesapámék milyen szoros helyzetben vannak, mert kirakták őket a parókiáról, tehát nekik költözniük kell, és akkor kérés nélkül mentek hozzájuk, és adtak valamennyi pénzt, és akkor édesapámék abból fizették ki azt a bizonyos lelépést. Akkoriban az nagyon nagy divat volt, hogy ha valaki kimegy a lakásból, akkor lelépést kell fizetni.

 

A lakásnak csak egy kicsi részébe mehettek édesapámék lakni, mert a nagyobb részét valaki lakta már réges idő óta – valószínű, tanács engedélyezte, vagy édesapám is hozzájárult, ezt nem tudom. Úgyhogy akkor egy szobájuk volt meg egy kis fülke, és konyha se volt, szóval nagyon nagy nyomor volt. Ráadásul még mi is odaszakadtunk az édesapámék nyakába, mert akkor volt, hogy Isti jött volna már ide Hejcére, akkor volt Isti megválasztása, és Ágnes még pici baba volt, és akkor mi is ott voltunk még a négy gyerekkel Nyéken. Laktunk egymás hegyén-hátán, hát az egy irtó nagy nyomor volt.

 

Márta húgom, aki Debrecenbe járt teológiára a kápláni dolgozatát írta, én pedig jöttem Uzdról a négy gyerekkel. Isti ott lakott még Uzdon. Ágnes megszületett Pesten, de én nem akartam már visszamenni Uzdra, mert ott egy nagyon csúnya dolog történt. Amikor én Ágnest vártam, ugyanakkor a házigazdánk lánya babát várt, egy szerelemgyereket. És hát már elég nagy volt a baba benne, amikor egyszerűen megölték azt a gyereket, szétszaggattatták benne valami injekcióval, és azt mondtam Istinek, hogy én nem bírok visszamenni oda. Ne haragudj, de én nem megyek oda vissza Ágnessel, nem bírom elviselni, hogy ezek a… hát énszerintem gyilkosok most tolongjanak ottan meg édelegjenek. És szegény Isti ottmaradt egymagában, aztán az egész költözködést, mindent a barátaival csinálták végig.

 

A Hejcére költözködés előtt mentem Nyékre, szóval a két átmenet között mentem a szüleimhez. Volt egy kicsi fülke még az egy szobájuk mellett, amiben volt egy széles rekamié, meg tettünk le a földre matracot, s akkor így éltünk a négy gyerekkel. Isti, Dani, Anna, Ágnes… bár igazából Ágnes még egy kis parányi gyerek volt. Hála istennek, jó idő volt, mert júliusban született Ágnes, tehát a gyerekek lehettek kint, nem volt probléma, hogy napközben hol vannak, lefeküdni meg lefeküdtek. De olyan csórók voltunk, hogy még szappanunk se volt rendesen, hanem valami háziszappanunk volt, amivel fürdettük a gyerekeket meg mostunk, és egyik este azt kint felejtettük Mártával. Csak kint lehetett fürdetni a gyerekeket – mert azért minden este megfürdettük őket, még hideg vízben is –, és ottfelejtettük a szappant, és a kutya ellopta az egyetlen szappanunkat. Mártával teljesen kétségbe estünk.

 

Édesanyám beteg volt közben, azért ő nagyon-nagyon tartotta magát; mindig tudott varázsolni valami ennivalót, főzelékfélét. Márta meg írta a kápláni dolgozatát; erre emlékszem, hogy azon a nagy, széles rekamién hasalt Márta, valami tábla volt előtte, és azon írta a dolgozatát, Dani meg Isti ott ültek a hátán, ott lovagoltak. És írta, és kiválóan sikerült a dolgozata.

 

Azért Nyékládházán egy nagyon összeroppantott élet volt, az eleje. Édesapám lelkileg teljesen összeroppant abba, hogy ő nem szolgálhat. Neki az életeleme az volt, hogy ő szolgáljon, hogy ő igét hirdessen, és csakugyan ezt mondta, hogy „még értem az igét, még tudok szólni!” – szóval ez egy borzasztó, nagyon-nagyon nehéz lelki idő volt. Aztán felszabadult ebből. Valahova hívták, hogy menjen, beszélgessen, lelkileg segítsen nekik, és ugyan gyülekezetekbe nem ment igét hirdetni, de nagyon sok lehetőséget kapott látogatásokra, beszélgetésekre. És akkor helyreállt édesapámnak a lelkivilága.

 

Szervezett Nyéken tanulmányi napokat, nagyon komoly előadásokat tartott; 10-12 lelkész összejött ezekre a lakáson. Akkor az egész lakást lakták már, addigra kiköltözött, aki még ott lakott. Rengetegen jártak édesapámékhoz, nagyon sokan jártak beszélgetni, imádkozni, bibliaórát tartani. Győri Jóska szülei minden héten mentek, a keddi nap az övék volt, akkor mindig mentek. Mikor Jóskának meghalt az édesapja, akkor kérte édesapámat, hogy hadd legyen ő a gyereke, hogy tartozzon a családba – de úgy is szerettük, mert Hejőcsabán Jóska volt édesapámnak az utolsó káplánja. Aztán őt el is tették onnan Lakra, akkoriban nősült. Mit mulattunk rajta, hogy elhagyta az Ilonka ujjának a méretét, és hogy akkor most mi lesz, és milyen gyűrűt fog venni neki! Csakugyan, ő jámbor és az Úr dolgaival foglalkozó ember volt, nem erre a világra való. Rengeteget dolgozott különben, nagyon-nagyon szerettük, tiszteltük. Úgy néztünk rá, mint egy szent emberre, mert olyan volt. Ott élt közöttünk és mindannyian szerettük, mintha a legidősebb testvérünk lett volna.

 

Szinte az anyjuk hasából ismertük mindegyik Győri gyereket. Jöttek ide Hejcére is; felpakolták, összeszedték a gyerekeiket, és akkor eljöttek vonattal, aztán lement értük valami szekér, s felhozta őket ide. Együtt volt itt a család. Pisti meg János, ezek komisz kölykök voltak, Józsit állandóan bosszantották. Józsi nagyon humoros, nagyon jó gyerek volt. Állandóan olvasott volna, és ha a testvérei nem hagyták olvasni, akkor jött, a hársfa tetejére felvitte a könyveit, és ott olvasott. És akkor a két fiú kitalálta, hogy szednek bogáncsot, és alulról azzal hajigálták, hogy ne tudjon olvasni nyugodtan.

 

 

Hejce

Aztán jött a nagy öröm, hogy megkapta Isti Hejcét, és akkor jöhettünk ide felfelé a szekerekkel. Valamilyen barátnő kerített nekünk egy babakocsit Pesten – nekünk sose volt babakocsink –, egy nagy, régifajta batárt, azzal jöttünk el. Megállt a téesznek az élete itt Hejcén, mikor mi költöztünk. Isti előre jött a vagonnal, és itt leszállították a bútort. Mi aztán édesanyámmal egy pár nappal később jöttünk föl a gyerekekkel. Szekérrel vártak lent, arra pakoltak fel minket is, és úgy jöttünk fel. Hát aztán szegény asszonyok nagy buzgósággal mondták, hogy kifestik, kimeszelik a lakást, csak azt nem tudták, hogy azelőtt enyves festékkel volt kifestve, és mésszel arra nem lehet rámenni. És ők rámentek, a mész feloldotta a festéket, és olyan kakaóbarna lett az egész. De mi nem bántuk, mi annyira örültünk, hogy végre együtt vagyunk. Boldogok voltunk, és nem számítottak ezek a nehézségek.

 

Akkor még csak négy gyerekkel kezdtük. Először nem volt fürdőszobánk se. Volt fürdőszoba helyiség, de víz nem volt bevezetve, hanem mindent a kútról hoztunk. A fiúk húzták a vizet, betyárosan húzták, meg ki is vitték. A kapu előtt volt egy utcai vízcsap, az nem fogyott ki akkor se, ha sehol nem volt víz, még az állatokat is innen itatták, ide hordták.

 

Az egyház egy évre adott 500 forintot tüzelőre – az aztán 27 éven keresztül is 500 forint maradt, nem változott –, az erdész meg nagyon jóakaratú volt, tőle vettük a fát. Először rossz kályháink voltak, de aztán egy pesti rokon valahogy megtudta, hogy a Skót Missziónál felszabadultak óriási nagy, kokszos kályhák, s akkor azokat megkaptuk. Nagyon-nagyon jó kályha volt, nagyszerűen lehetett ruhát szárítani a tetején. Annyira kevés ruhájuk volt a gyerekeknek, hogy este kimostam, reggelre kellett szárítani, hogy tisztát vehessenek fel. Szegény Anna nekitámaszkodott egyszer a nejlondzsekijében – egy pillanat alatt leolvadt a nejlondzsekije. Valahonnan kaptunk egy nagyon szép kezeslábast, és hazajött agyonfagyva, odadűlt, azt’ ottmaradt az egész dzsekije.

 

Na, hát fűtöttünk és örültünk neki. Cserépkályhánk is volt, édesanya szobájában, ott volt a cserépkályha. Hát aztán eleinte mindenféle gizgazzal lehetett fűteni, aztán utána, mikor keményebbre fordult a tél, akkor használtunk rendesen fát meg szenet. Elég nehéz volt szénhez is hozzájutni, nagyon sokat járt Isti utána. Göncről tudta a szenet venni.

 

Hát nem volt könnyű, nem voltak könnyű évek, nagyon-nagyon csórók voltunk. Isti nagyon kevés pénzt kapott, ez olyan nagy szégyen volt. Itt volt egyszer Dezső bácsi Vizsolyból, és azt mondta, hogy még egy kondás vagy egy csordás is több pénzt kap, mint Isti. És akkor erre azt mondta az egyik presbiter, hogy igen, de az mindennap kihajt. A gyülekezet számára viszont adtak adományt a presbiterek, tettek egy nagyobb összeget, és azért az jóra vált.

 

Voltunk nagy csóróságban csakugyan, amikor azt se tudtuk, hogy lesz a másik nap, de mindig ettünk, Isten mindig eltartott. Meg azért mifelénk sok szeretettel volt a gyülekezet, sok mindent kaptunk tőlük, különösen disznóvágás idején. Mindig küldtek kóstolót, és azt nagyszerűen be lehetett osztani, és babot is kaptunk, és volt lisztünk is… Egyszer megpróbáltuk a pálinkafőzést, mert rengeteg alma volt, és mondták, hogy abból is lehet. Hát mi aztán répadarálóval ledaráltuk, és mikor azt mondták, hogy ez már jó, akkor mondtam: vigyed Isti, és főzesd ki. Elvitte, de nem lett belőle semmi, viszont a korsókat – amik rajta voltak a szánkón, hogy ha majd lesz pálinka, akkor beletöltik –, mire kiment értük, ellopták. Úgyhogy mondtuk, hogy hát Isten nem nekünk adta ezt az utat.

 

És volt javadalmi szőlő, azzal is dolgoztunk rengeteget, mint az állatok, de abból se lett semmi haszon, mert a bort nem tudtuk eladni, mi meg nem akartunk pancsolni meg literezni, pedig azt szívesen vették volna, hogy adjunk egy-egy liter bort. Hogyha eladtunk valamennyi bort, ha mégis sikerült, hogy valaki jött többért, és elvitt egy nagyobb mennyiséget, abból persze az lett, hogy vettünk kenyeret, meg ami éppen kellett. De a bor literje után adót kellett volna fizetni, fogyasztási adót. Mi azt nem tudtuk fizetni, mert megettük a bor árát. És a végén a fináncok a nyakunkra jöttek, és csak azért nem büntettek meg fölöttébb, mert azt mondták, hogy még ilyen becsületes nem volt, aki ennyi bort bevallott volna. Na, mindenesetre a vége az volt, hogy Istinek abból a kicsi kongruájából havonta letiltottak valamennyi összeget, és az adót abból kifizettük.

 

Azokban a nehéz időkben, amikor se pénz, se posztó, semmink sem volt, de azért mindennap eltengődtünk-lengődtünk Isten kegyelméből, abban az időben tanultam meg azt az éneket, hogy „Hagyjad az Úristenre te minden utadat, ha bánt szíved keserve, ő néked nyugtot ad”.[13] Kitettem a mosogatótál elé, odaerősítettem az énekeskönyvet, aztán ott énekeltem, tanultam az énekszöveget – kicsit megvigasztalt meg megerősített mindenféle cirkuszok közepette.

 

Sokáig varrtunk a gyerekeknek. Már Uzdon elkezdtük, mikor ott laktunk. Én nem is tudtam, mert én nagyon ügyetlen vagyok, de édesanya, Isti édesanyja valahol vett olyan divatlapot, amelyiknek szabásmintája volt, és akkor annak alapján mindenféle használt ruhákból, amit innen-onnan kaptunk, azokból nagyon szép cuccokat varrtunk nekik. Aztán azt folytattuk, itt Hejcén is csináltuk egész addig, amíg már nem is jutottam volna hozzá, és akkor egyszer csak a hollandok elkezdtek – azt se tudtuk, honnan meg kik – küldeni nekünk ruhákat, és akkor már nem kellett varrni a gyerekeknek. Úgyhogy jutott belőle másoknak is. De az olyan csodálatos volt, hogy nem tudták ők azért, hogy Istinek is mekkora a nyaka, és hogy s mint, de mind olyan cuccot kaptunk, ami pont jó volt, amit lehetett használni.

 

Aztán rengeteg-rengeteg cuccot hoztak később, autószámra, mert nem merték átvinni Erdélybe. És akkor Istiék vitték át Erdélybe, meg a Debrecenben lévő diákgyerekeink hátizsákokban itthonról elvitték, és úgy vitték át a határon. Akkor szükséges volt. Meg jöttek az erdélyiek ide, itt aztán kiválogatták, ami kellett nekik, és vitték magukkal haza. Úgyhogy azok is ilyen szép, missziós idők voltak.

 

 

Gyerekek

Először is azt kell elmondani, hogyan lettünk mi ennyien. Én soha nem gondoltam még azt se, hogy egy gyerekem lesz a házasságban, eszembe se jutott, csak annyi, hogy Istit szeretem, és kész, mi itt vagyunk. Nagyon rácsodálkoztam, mikor kisült, hogy én várom az első gyerekemet. Szegény Isti nem is kapott tán annyi szeretetet, mert kilenc hónapig nem is éltem meg az anyaságot, csak csodálkoztam, hogy Isti milyen boldog. Na, mindegy, örültem neki, hogy egy élet növekszik bennem, de nem egy olyan érzés volt, mint ahogy most beszélik, hogy jaj, megtudja, gyereke lesz, ájul el a boldogságtól; énbennem ilyesmi nem volt akkor.

 

Viszont ahogy olvastuk a reggeli igéket, akkor azt olvastuk, hogy „Az Úr öröksége a fiak, az anyaméh gyümölcse jutalom”[14] – és erre rácsodálkoztunk meg elképedtünk, hogy Isten jutalmat mond. Hát mi az, hogy jutalmat mond Isten? De hát az ember azt nem utasítja vissza, és akkor mibennünk eldőlt, hogy akkor ez így lesz: Isten amennyi gyermeket ad nekünk, az mind a Tőle való gyermek, és azt kérjük, hogy az Ő gyerekei legyenek. S aztán kaptuk is az Ézsaiásból az igét hogy „Minden fiaid az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége”.[15]  Hát így indultunk bele a gyerekvárásba, sőt még egy harmadik ige is volt, ami azóta is nagyon bennünk van: „Ha látni fogják fiaid életedben kezemnek munkáját, akkor megszentelik nevemet”[16] – tehát nem elég nekik beszélni róla, Jézusról meg Isten dolgairól, hanem kell, hogy lássák, hogy mi csakugyan próbáljuk követni az Urat, vagy az Úr tanácsa szerint járni.

 

Mindig csodálom, hogy ezek az én gyerekeim olyan kreatívak lettek. Ennek az Istinek is olyan ötletei vannak mindenféle dologban, akár a családjára nézve, lakásra nézve, munkákra nézve, családi találkozóknál, hogy ezt mindig, mindig csodálom. Ő szokta kitalálni a külön programot egy-egy ilyen családi együttlétre: most sárkányeresztés legyen, most gurigát csináljunk… A csapágyast is ő találta ki. Milyen jó volt az, mikor minden családnak kellett csinálni csapágyas tragacsot. Összehoztak egy csomó csapágyat, deszkát kerítsen mindenki, és állítson belőle valami járművet össze. És mindenki csinálta teljes buzgósággal…

 

És utána kimentünk, a kastély előtt, ott van egy aszfaltos lejtős utca. A falu szinte összeszaladt, nézve, hogy már mit csinálnak ezek a hülye papék. Meg egyáltalán, arra csodálkoztak rá, hogy így lehet örülni, hogy minden különösebb nagy dolog nélkül, pénzen vehető nagy dolog nélkül lehet örülni és boldogan együtt lenni hatvanan… nem is tudom, hatvanan felül voltunk, mert a nővérem családja is itt volt. És gurultunk lefele, ott mindenki ráült, és élvezte az életet, hogy ki megy gyorsabban, ott versenyeztek. Az idén hintakészítés volt: hogy ki miből tud hintát csinálni. Csináltak liánból, autógumiból, fedőből, deszkából mindenféle hintákat a felső kertben, a missziós ház kertjében.

 

Van negyven unokánk, most várjuk a negyvenegyediket minden nap. Aztán a negyvenkettediket, mert Judit is babát vár, és ez olyan hihetetlen dolog: ha összejönnek, én csak a számat tátom, hogy Uram, hát ezt a nagy népet mind nekünk adtad, mind ránk bíztad? És ez egy óriási dolog, hogy Isten ránk bíz életeket. Hogy hogyan kerültem én ebbe bele, ez Istennek valami különleges csodája, ezt nem bírom felfogni sosem, csak ámuldozok meg bámuldozok ezen a dolgon.

 

Azért én nagyon hálás vagyok, hogy annyira összetartanak a gyerekek, és olyan jó, amikor minden különösebb felhajtás vagy alkalom nélkül is összejönnek, hogy együtt legyenek, hogy örüljenek, beszélgessenek, játsszanak – az unokák is. Az egy külön élmény, amikor együtt van az egész nagycsalád, és az unokák megtalálják egymás párjait az unokatestvérek között, és nem veszekedés van, hanem nagyszerű játszások vannak. És most már úgy mennek ezek a nagy, családi találkozások, hogy ez már nem a mi terhünk azért, hanem a főzéseket meg mindenféle dolgot ők csinálnak, sőt a takarítást is. El nem mennének úgy, hogy ne legyen minden tökéletesen kitakarítva, és ne úgy hagyjanak mindent itt, teljes nyugalomban. És annyi szeretetet kapunk tőlük, hogy én csak tátom a számat állandóan.

 

Én elég rideg anya voltam, mert nem is lehetett másképpen, ekkora bandát, tizenhét gyereket csak fegyelmezéssel lehetett vezetni, irányítani, rendben tartani – és ezt mégsem róják fel nekem. Néha irigykedve nézem őket, hogy ezek az én lányaim hogy tudják dédelgetni a gyerekeiket. Persze el is kényeztetik néha. És tán éppen Ágnes magyarázta, hogy „Édesanya, először is azt se tudtad, hogy hova kapjál a munkákhoz, mert szegények voltunk, sokkal többet kellett dolgozni. A másik meg: vagy szoptattál, vagy babát vártál – hát nem volt arra időd meg lehetőséged, hogy az öledbe vegyél minket annyira”. Az nagyon jó emlék, hogy délutánonként mentem kirándulni velük. Nem messzire, csak fel a rétre, ahol virágot szedtünk meg koszorút kötöttünk, meg játszottunk – azok nagyon-nagyon jó emlékek. Még amikor esős idő volt, akkor is mentünk, aztán mondókákat mondtunk közben. Ezek jók, ilyen törődést tudtam adni nekik.

 

Meg talán az egész életünk: hogy én mindig örültem, ha tudtam valamit katyvasztani, sütni nekik, azzal örömöt szerezni. Meg hogy tiszta ruhát kapjanak: ha valahonnan kaptuk, jobbról-balról, de valahogy törekedtem, hogy összhangba hozzam, hogy rendesek legyenek. Bár azt nem mondtam nekik, hogy szépek, és ezt egyszer valamelyik gyerekünk mondta is, mert megdicsértem a lányát, hogy milyen szép, hogy szép lányai vannak. Azt mondta: „Na, édesanya, most megbocsátom neked teljesen, hogy énnekem sose mondtad, hogy szép vagyok.”

 

Na, de az én édesanyám se mondta nekem, hogy szép vagyok, mindig azt mondta, hogy „nem szép, hanem rendes”. És akkor ez énbennem is valahogy bennem volt, hogy édesanyámtól láttam azt, hogy ő esténként hogy rakja rendbe a szobát, a gyerekszobát, és hogy mi mindig arra ébredtünk reggel, hogy ott minden rendben volt. És akkor ez így ment aztán minálunk is, hogy este mindig ától cetig rendbe raktam a lakást, és akkor ki volt rakva a ruhájuk is, a tiszta ruhájuk. És akkor reggel az már könnyű volt: Isti kente a kenyereket, csinálta a reggelit kint a konyhában, én meg bent a szobában már az öltöztetésnél, öltözködésnél, fésülésnél segítettem. Aztán később a nagyok is segítettek, amíg itthon voltak, mert aztán elkerültek máshova iskolába. Szóval megvolt egy ilyen menete az életünknek. Hát tanulni is kellett velük persze, amíg itthon laktak. Arra emlékszem, hogy mosogattam, és állt a hátam mögött valamelyik, mondta a verset, és én is mondtam, mert én tudtam azokat a verseket gyerekkoromból. És akkor Arany János verseit kellett tanulni nekik, és hát így tanultunk, így küszködtünk egymással. De hogy minket így szeretnek, ez hihetetlen – de valóság. És jó találkozni velük, alig várom mindig, hogy lássuk őket.

 

Én mindig úgy érzem, hogy ebben az egészben benne vagyok úgy, mint Cirenei Simon, akit berángattak az útról, aztán a nyakába tették a keresztet, hogy segítsen Jézusnak.[17] Mikor a legfelső házat, a missziós házat vették Istiék, hát én emlékszem, hogy sírtam, mert még ezzel a középső házzal se voltunk egyáltalán rendben. És azt mondtam, hogy „Isti, hát ilyet kitalálni, hogy most még egy másik házzal küszködni, bajlódni…!” Na, de csinálta, meg csinálták a gyerekek is – mert menni kellett, jönni kellett nekik –, engedelmeskedtek és segítettek kemény fizikai munkákban, mindenben.

 

Egyikük azt mondta: „Na, ha én elmegyek itthonról, én a lábamat se teszem abba a missziós házba, az biztos!” És Isten mit végzett el? Valamelyik táborba tolmács kellett, angol táborba, és pont ez a gyerekünk jött és azt mondta: „Édesapa, majd én tolmácsollak”. Ez mind Istennek a munkája. És csinálták, és hozzák most már az unokákat is ezekbe a táborokba. És nekem olyan nagy csoda az is, hogy én ugyan abszolút egy kukkot se tudok semmilyen nyelven, de a gyerekeink is beszélnek nyelveket, unokáink is beszélnek. Van két angol nyelvű vőm, és vele is mind… az unokák is tudnak beszélgetni, és az unokatestvérek is. Hát ez megint Istennek egy rendkívül nagy kegyelme, hogy ilyet megkaptunk.

 

Eszterrel beszélgettem, s mondta: „Édesanya, már alig várom, hogy karácsony legyen, mert akkor mind jöttök haza”. Most náluk szoktunk karácsonyozni, családi karácsonyozni, a két ünnep között két-három napot együtt szoktunk tölteni. Ramocsaházán vannak. Ott a parókia is nagy, és van egy nagyon nagy gyülekezeti ház, ahol vendégszobák meg nagyterem vannak, ahova matracokat le lehet rakni, meg van vendégházuk is, úgyhogy ott elfér a család, hogyha együtt vagyunk. És egy nagyon jó lehetőségünk is van, hogy szemben van az iskola étkezdéje – ahol olyankor is főznek, mert az öregotthon számára is ott főznek –, és akkor mi is meg tudjuk rendelni az ebédet, és nem kell ilyennel bajlódni, hogy főzés, meg mosogatni se kell. Tehát lehetünk együtt gondtalanul egy kicsikét.

 

Az biztos, hogy amikor jöttek a vőnek valók, akkor mindig úgy drukkoltunk, hogy na, mit fog szólni ehhez a nagy bandához. S arra emlékszem, hogy mikor Gaál[18] jött, akkor nagy felfordulásban, költözködésben voltunk, de semmiféle drukk nem volt bennünk, hogy most mit szól, hogy nem tudjuk egy normál szobában lefektetni, hanem esetleg egy bútorhalmaz között csinálunk neki ágyat. Mikor jött Kohán Peti, az olyan szép volt! Ők ketten voltak testvérek, és nagyon jó körülmények között éltek. Na, azt mondtam Livinek: „Livi, ha Kohán kibírja ezt a karácsonyi cirkuszt, ezt a nyüzsgést, ami itt van nálunk, akkor biztos, hogy el fog venni”. És kibírta, és a többiek is kibírták. Nagyon jól besimultak a vők is és a menyek is.

 

Vőt és menyt nem temettünk. Gyereket kettőt, az nem volt egyszerű. De hát Isten gondoskodott a János gyerekeiről. Mindig ez van, hogy Isten az árváknak az atyja. Mikor János elment, az után olvastam valahol a Mózesben, hogy „mint a sas a fészke felett lebeg és óvja a kicsinyeit, úgy törődöm én is veletek, Izrael háza”.[19] És akkor hívtam is a menyemet és mondtam neki, hogy keresd ki ezt az igét, mert Istennek ígérete van rá, hogy titeket ő hogy fog hordozni és törődni veletek. És kaptak is csakugyan Istentől nagy segítséget, mert még lakást is épített nekik Isten, mert saját pénzük biztos nem lett volna. Jobbról-balról kaptak pénzt kérés nélkül, és abból építettek föl egy házat Kisgyőrben.

 

Ahol mi most lakunk Hejcén, ezt a lakást akkor vettük meg, amikor már kezdtük kinőni a parókiát, már nem volt hely, ahová ágyat rakjunk. Itt lakott Isti édesanyja is meg a nagynénje is, tehát az egy szoba az ő szobájuk volt, és ezen kívül volt még két szoba meg egy óriási nagy lakókonyha, ahol szintén aludtak gyerekek. Volt nagy páraelszívó, tehát nem volt rossz levegő abban a konyhában sosem. És volt még a hátsó kamra, ahol szintén laktak.

 

És akkor spekuláltunk rajta, hogy kellene valamit építeni a parókiához, hogy legalább négy kisszoba legyen, hogy a gyerekeknek legyen normális helyük, különösen már a nagyok, ha hazajönnek, akkor azért már ne nyomorogjanak. És akkor hirdették meg, hogy ezt az elárvult, elállamosított egyházi épületet –, valamikor tanítói lakás és tanterem volt – meg lehet venni. És akkor azt tanácsolták a presbiterek is, hogy inkább próbáljuk megvenni ezt, mert a harangláb úgyis ezen a területen van, és hogyha más venné meg, akkor a harangláb nem egyházi területen lenne, hanem valaki más regnálna rajta.

 

És csakugyan, mi ezt megpályáztuk, hogy meg szeretnénk venni. Mondtak is egy árat rá, hatvan ezret, de mi azt soknak tartottuk, mert egy ugyanilyen értékű házat jóval olcsóbban adtak el ugyanakkor, és akkor ezt elmondtuk a megyei ingatlanközvetítő hivatalnál. És aki először kint volt, ő is azt mondta, hogy ez jogos, tehát próbáljuk meg. Beadtuk a kérelmet, s aztán kijöttek még egyszer megnézni, akkor beszéltek a párttitkárral, meg beszéltek a tanácselnökkel, és akkor azt mondták, hogy hát csakugyan nem hatvanat ér, hanem százat. És akkor visszahallottuk, hogy a párttitkár nagyon pöfögött, hogy hát mit akar az a pap, van annak lakása, mit kell neki még egy házat venni, és akkor a titkár mondta, hogy „számítsd ki, hogy a te két gyerekednek hány négyzetméternyi lakás jut, és számold ki, hogy a papnál hány négyzetméter jut egy gyerekre!” – szóval így letromfolták.

 

Na, de itt jött Isten megint bele a képbe alaposan. Először is be kellett fizetnünk egy bizonyos összeget ahhoz, hogy megvehessük, azt édesapámnak egy barátja adta, amikor meghallotta, hogy mi milyen helyzetben vagyunk – tehát nem kértük, hanem csak úgy adta nekünk. A százezret részletre lehetett fizetni, nem egyszerre; 20-25 évre megállapították, hogy 550 forintot kell havonta fizetni. Hát az nekünk nagyon sok pénz lett volna, hogyha Isten nem segít megint szokás szerint. Jött egy állami rendelkezés, hogy ahol már ennyi gyerek van, ott neveltetési segélyt adnak havonta, és nem 550 forintot, hanem 2500 forintot. És ezt nem egy alkalommal, hanem attól kezdve mi ezt folyamatosan kaptuk – hát ötszörösét rendelte Isten ki nekünk, mint amit a fejünkre húztak.

 

Addig csak a parókia volt nekünk, és akkor építette Isti ezt a hidat a parókia meg e között az épület között – hogy át lehessen járnunk, ne körbe-karikába kelljen menni, ha át akarnak menni abba az épületbe –, és akkor bontotta meg a falat is, hogy itt a parókia felé is legyen két nagy ablak, és lássuk egymást, át lehessen kiabálni. És akkor így mégis egy egység volt.

 

Jött egyszer az esperes, hogy hát mire használjuk mi azt a nagytermet, s akkor mondtuk, hogy imateremnek fogjuk használni. S ez csakugyan olyan jó volt, hogy amikor a család ott úgy összeszaladt – a rokonság is –, mi akkor régi parasztlócákat raktunk bele, és azon ültünk. És az első alkalom ott csakugyan az volt, hogy édesapám magyarázta az igét a családnak. Az volt a vége, hogy „Evezz a mélyre![20]” Azt az igét magyarázta apó, az volt az első alkalom. És utána csakugyan imaterem lett belőle. Öreg parasztlócákkal volt berendezve, és a fal tele volt rakva mezőgazdasági szerszámokkal: kaszával, rostával, szórólapáttal, forgatólapáttal, villával, kétágú villával, aztán még sütőlapáttal, ilyesmikkel, és mindegyikhez volt valami bibliai ige felírva. Nagyon-nagyon szép volt. Sok népi cuccunk volt összegyűjtve, és abból gyönyörűen ki lehetett dekorálni, széppé tenni azt a termet.

 

Nagyon szép volt, és csakugyan, ott sok-sok alkalom volt. Aztán mindig ott tartottuk az istentiszteleteket is, de a férfiak nem akartak jönni. S akkor kérdeztük tőlük, miért nem jönnek. „Hát azért, mert sok könny áztatta azt a padlót annakidején, gyerekkorunkban, mert a tanítónk jól elfenekelt ott minket, és rossz emlékeink vannak róla.

 

Aztán, mikor elmentünk Patakra, a gyerekek összefogtak – Ágó meg Örzse főleg, de mindegyik jött, mert beosztották, mikor ki jöjjön segíteni –, és megterveztették, hogy hogyan lehetne ezt a lakást nagyobbá tenni. A nagyterem fölött megbontották a tetőt, és csináltak egy dupla galériát, hogy mindenki lefekhessen ott, hogyha megjön, a lakás túlsó végén pedig, ahol a fürdőszoba meg a konyharész volt, ott meg összebontottak négy kis helyiséget – amik régen külső kamrák voltak, gazdasági részek voltak a tanítónak, szeneskamra meg ilyesmi –, és abból lett egy óriási nagy étkező. Szóval ők nagyon-nagyon sokat dolgoztak itt. Irányították a munkát, erdélyi munkásokat kerítettek, szervezték az anyagszállítást, jöttek a fiúk… szóval mindenki benne volt ebben. És azóta aztán boldogan élünk benne.

 

 

 

Sárospatak, 1991-2004

Jöttek ide, akik hívták Istit vallástanárnak Patakra, ilyen dauerolt, festett hajú, elegáns hölgyek. Nem volt abban semmi rossz, csak az nekem idegen volt. Nekem borzasztó volt még elgondolni is, hogy elmenjek innen a faluról egy városba.

 

Csakugyan sírtam, állandóan sírtam, hogy el kell menni. És különösen még Andráska miatt. Itt Hejcén annyira szerették Andrást, még ha rosszat is csinált, mindenki szerette és befogadta. És azt mondtam: ha elmegyünk egy városba, ott majd mit csinálunk? Na, mindenesetre én addig bőgtem, míg azt mondtam: Uramisten, mondj nekem már valamit, hogy miért kell mennünk Patakra. Azért az nem lehet, hogy sírva-ríva menjek, mert csak menni kell, hát nem élhetünk külön. És akkor olvastam, hogy „Aki énutánam jön, az tagadja meg magát, vegye föl az ő keresztjét mindennap, és kövessen engem”.[21] Ez bejött, mert mindennap volt valami probléma, de Vele másként mentek a dolgok, és nagyon szép időket kaptunk, tagadhatatlan. Én már ott, ha nem is az én stílusom volt az az élet, de szívesen segítettem Istinek, szívesen voltam ott vele együtt, ez tény és való.

 

Én ebbe beleálltam. Eleinte sírtam, de aztán nem, és csináltam a dolgokat. Társadalmi életet nem éltünk – én legalábbis nem mentem ide-oda –, de utcán sokat beszélgettem emberekkel. Aztán már azért is mentem biciklivel, hogy ne kelljen megállni, mert akkor sose érek haza. Tudtam, hogy ott kell lenni, tudtam, hogy mi a feladatom, és csináltam szívesen.

 

A tanárokkal nem nagyon barátkoztam össze – hát beszélgettem velük vagy köszöntöttük egymást –, de a nevelőtanárok bejártak hozzánk, diákok közül is bejártak, sok teológus is jött – nemcsak enni, hanem együtt imádkozni. Szóval jó helyen voltam én akkor. Anna nevelőtanár volt Patakon, most is az. Meg Ildikóékkal, Anikóékkal, Örsékkel… az angoltanárokkal is összejártunk – igaz, hogy mi nem tudtunk angolul, de ők tanultak magyarul. A lakásunk másik oldalán egy közös kis folyosónk volt, és ők gyakran jöttek át, jól megvoltunk velük.

 

Isti nemegyszer otthon tartott vallásórát, én meg vaníliás tekercset sütöttem a diákoknak. Anyósomtól tanultam; ez egy közönséges kelt tészta, csak megvannak az arányai, hogy mennyi lisztből hány cipót kell csinálni, és ahhoz mennyi margarinból kell cukorral kikeverni egy kis krémfélét vaníliával, amit aztán rá kell kenni. Fel kell tekerni, mint egy bejglit, aztán egész az aljáig bevagdosni, és be a tepsibe, megkenni, cukros diót szórni rá és megsütni. Hát ez aztán nagyon jó volt, mert a diákok megették és a lányok mind kérték a receptet, és vitték haza.

 

Már nem laktunk Patakon, mikor ott jártam egyszer. Az nagyon jópofa volt: mentem egy kínai üzletbe, és azt mondja a nő: „Hova tetszettek lenni?” – „Hát – mondom – elköltözködtünk”. – „Jaj, mert egy idő óta nem érzem azt a jó vaníliaszagot reggel, amikor megyek dolgozni!”

 

Arra törekedtem, hogy mikor jönnek hozzánk, nagyon szépen terítsek nekik, hogy tanulják azt is, hogy kell megteríteni egy ünnepi asztalt. Kihúztuk a nagyasztalunkat, gyönyörűen megterítettem, felállítottunk másik asztalt is – hát nem volt az harminc gyerek, 20-25-en voltak, mikor hogy. Annyi református volt egy osztályban, a katolikusoknak meg vittek süteményt az osztálytársak. Jöttek, hogy „Judit néni, hadd csomagoljunk már!” Az ott ki volt téve, és ha nem fogyott el, csomagolhatták és vihették.

 

De nagyon-nagyon sok neveletlen, elkényeztetett gyerekek volt. Egyszer keményebben rájuk szóltam, mert volt egy olyan rész, aki a kanapén ült, azok előtt volt az asztal, és amikor Isti elkezdte a hittanórát tartani, akkor fogták magukat, és elhevertek szépen. És akkor mondtam nekik, hogy ez nemcsak a kalács felé, hanem Isten felé egy nagy tiszteletlenség, meg a tanárotok felé.

 

A diákok közül én sokat nagyon neveletlennek és szabadosnak láttam. Nagy erkölcsi lazaság volt közöttük, és én – mint egy boszorkány – próbáltam őket egy kicsit féken tartani. A diákok azért úgy elnézték ezt nekem, szóval nem szívelték, de elnézték. Ha az utcán megláttam, hogy ott csókolózik előttem, rászóltam: „Hát most egy életre választottad, vagy mi van, ilyen alkalmi kapcsolat?” Volt, aki elég mérges volt, hogy micsoda hülye nő ez a vénasszony itten. Egyszer valami áhítaton voltunk fent a karzaton, és akkor egy teológa és egy teológus nagyon közeli viszonyban volt az áhítat alatt. És pusmogtak, az is zavaró volt, meg hát kis gimnazisták is voltak ott. Én finoman a vállára vagy a fejére csaptam a lánynak, de csakugyan nagyon finoman, csak úgy jelzésként, hogy ezt hagyják abba. Hát az a teológa nagyon fel volt mérgesedve, hogy „Mit képzel a Judit néni, engem sose vertek meg a szüleim!” Mondtam neki utána: „Te, ha én megvernélek, akkor nem ilyen kis jelzést kaptál volna, de azért gondold meg, hogy viselkedsz mások előtt!”

 

Hát 14-15 éves gyerekek meg 16 évesek! Elveszítették a nők a szeméremérzetüket teljesen, a szemérmetességüket. De még az öltözködésben is: ezek a kombiné cuccok, hogy kinn a hasa, felül sincs semmi rajta, csak éppen valami pánt – és lehet így menni iskolába, ez borzasztó. És ha a nevelőtanár azt mondja, hogy menj vissza és öltözködj fel, akkor nem megy vissza, mert a nevelőtanárnak nincs joga, hogy őt megbüntesse, neki viszont személyiségi jogai vannak.

 

De egyáltalán, ez nagyon csúnya és szomorú dolog, hogy ezt mondom, de semmiféle nevelés nincsen, Patakon legalábbis. Mindenféle lakkozott körmökkel mennek ezek a taknyos kölykök iskolába. Először is elveszítik a lányok a gyerekkorukat, a diákkorukat elveszítik, mert itt már hölggyé lesznek, akik kínálják magukat. Nagyon szomorú. Vannak egyházi iskolák, ahol nagyon keményen fogják őket, oda próbáljon bemenni körömlakkal! Valahol, azt hallottam, hogy az osztályfőnöknek azt tanácsolta az igazgató, tartsál magadnál körömlakklemosót, és állítsd félre, hogy gyorsan mossa le a körmét, ha mégis be mer így  jönni.

 

A mi időnkben is voltak stikák, de a nevelőtanárnak joga volt, hogy letiltsa a kimenőt, vagy valamilyen büntetést szabjon ki, tehát mégis volt egy fékezés, de a mostani világban ez már nincs. Legalábbis amikor mi ott voltunk, akkor nem volt, lehet, hogy azóta változott a helyzet, meg más iskolákban másként van. De énszerintem nevelni kell – nemcsak tanítani, hanem nevelni kell – a gyerekeket az iskolában. Különösen, hogy a családok már most nem érnek rá nevelni a gyerekeiket, mert pénzt kell keresni.

 

 

Közösségek, misszionálás napjainkban

A kisközösségek azért működnek olyan jól, ezek a kis szektás közösségek, mert mindenki a fizetéséből beadja a tizedet, tehát ott tíz ember is el tud tartani egy szolgálattevőt. De mondjuk egy ilyen egyházi gyülekezetben, ahol ki van adva, hogy évi 3500 vagy 5000 forint egyházfenntartást adjanak, és még azon is kétségbeesetten jajgatnak, hogy de sokat kell adni az egyháznak, hát abból nem tudnak eltartani senkit se.

 

Bátyónak vannak kapcsolatai Koreában is meg Kínában is, hát ott töméntelen misszionáriust támogatnak és küldenek az ottani atyafiak, mert mindenki keményen benyúl a zsebébe, és adja az Úr számára a fizetésének a tizedrészét. És nem probléma, hogy hány száz meg ezer misszionárius van a világon szanaszét. Patakon van egy koreai házaspár, akik cigánymisszióban dolgoznak. Nem pénzelik a cigányokat – persze csinálnak olyat, hogy megetetik őket –, de komolyan foglalkoznak velük, 50-60 gyerek jön össze minden héten, és tanítják őket. Megtanultak magyarul. Az egyik leglezüllöttebb telep egészen megváltozott, ahol ők nagyon komolyan dolgoznak. Járnak a falvakba is.

 

Most is voltam érettségi találkozón, és bemegyek a templomba, hát ott ülnek sorban: egy csomó olyan cigány ismerős, akit még a pataki ott lakásunk idejéből ismertem. De eljutottak a hitben arra, hogy az ő életüket Jézus Krisztus változtatja meg. És Újhelyben is: most éppen közösségi házat akarnak építeni a koreaiak, ami mellé fürdőt is építenek. Ami mellett számítógépes termük is van, tehát oktatják is a gyerekeket. Csak azon imádkozunk, hogy adjon Isten munkatársakat nekik, akik ezekben a hétköznapi dolgokban segítik őket. Mert ahhoz azért ember kell, hogy ha a gyerekek mennek délután is, és foglalkoztatják őket.

 

Na, de hát a katolikusoknál is van ilyen. Girincsen van egy katolikus közösség, ahol a lelkész teljesen annak szentelte az életét, és nagyon szépen összeszedte és nevelte a cigányságot a mindennapi életre is meg a lelki életre is. És aztán, mikor elment nyugdíjba, akkor egy indiai szerzetes jött ide, vagy kettő is, akik szintén tudnak már magyarul, de nagyon képzett tanáremberek. És aztán cigánysorból kiemelkedett, tanárrá lett munkatársaik lettek, és foglalkoznak a gyerekekkel – szóval megváltozik az egész falu képe is.

 

Hallottam egy katolikus érseket, aki épp a cigányságnak a pásztora, és az egész országban egy vezető személyiség. Azt mondta: „Jó lenne, ha összefoghatnánk az állammal, mert nekünk volnának ötleteink, hogy a közhasznú munkásokat hogy foglalkoztassuk. Tehát ne csak az legyen, hogy tízszer fölsöprik azt a főutcát, meg összeszedik a gazt, hanem valami értelmes dolog, amiből tanulnak is és előrébb is jutnak”. Ez a katolikus mondta, és én egész biztos vagyok, hogy akkor ők is beállnának, segítenének. Hát akár indítani egy sima párnavarrós meg rongyot felhasználós társaságot, ahova beáll egy-két vezető, és megtanítja őket.

 

Hát a mi papunk most mit csinál, aki Göncruszkán van, a Levente? Volt neki egy méhcsaládja, valahonnan örökölte, és aztán egy darabig egy barátjánál volt, de az már megunta, hogy a többi méhe mellett ő gondozza. Levente hazavitte Ruszkára, és közben kitanulta a méhészkedést, belevonta az egész gyülekezetet – a férfiakat először – a méztermelésbe: a pergetésbe, az üvegbe rakásba… A legkisebbtől fogva mindenki csinál valamit, ha a mást nem, akkor kivágja a kis vásznat, amit rátesznek az üveg tetejére. A másik a pecsétet nyomja rá, a harmadik az üvegbe tölti a mézet, az negyedik zárja le… És nagyon-nagyon komoly anyagi oldala is van ennek. Először ajándékba adták, és adományt fogadtak el, de most már megmondják az árát is, reális, jó árat, viszont nagyon jó mézet adnak. És a Kárpátalján két gimnazistát tudnak támogatni belőle. Ott is támogatnak, meg Magyarországon is támogatnak.

 

A göncruszkai gyülekezet 30-50 lélek, cigányok, magyarok vegyest, de ott nem sok cigány él. A felnőttek inkább magyarok. De az érdekes, hogy az elesettebb rétegből tevődik össze inkább az ifjúsági óra, és van vagy 20-30 fiataljuk minden pénteken. És most Levente ügyes, szerzett magának támogatást egy nagyon gazdag méhész barátjától, és akik rendszeresen járnak ifjúsági órára, azokat elvitte nyaralni egy hétre Horvátországba úgy, hogy ők csak ötezer forintot kellett, hogy befizessenek. Zsebpénzt nem volt szabad vinni, semmiféle extrát nem vittek magukkal, nem is vásárolhattak, hanem mindent közösen csináltak: közösen vásároltak, közösen főztek, a lelki programjaik, esti nagy énekléseik is megvoltak… Mesélt Zsuzsi éppen, hogy esténként mindig énekeltek a nyaralóban, ahol megszálltak, és aztán a szomszéd villákból mind kimentek a teraszokra, és hallgatták őket. Mikor abbahagyták, kiabáltak nekik, hogy „Énekeljetek még!” Szóval egy ilyen missziós utat is tudott szervezni Levente.

 

De cigánygyerekeket is vittek, Jósvafőre vittek 25-30 cigánygyereket egy hétre üdülni, ahol szintén megvolt a napi rendszeres program. Valaki ügyes, akinek a Tesco áruháznál van kapcsolata, megtudta, hogy ott lehetett adományruhákat kapni. És akkor a táborozás előtt mentek, és méretre szedtek minden gyereknek ruhát, hogy mindegyiknek legyen ott rendes cucca. Tiszta ágyneműt is vittek.

 

Amit Fonyban csináltak, az nagyon szép volt. Fonyban egy elhanyagolt parókiára mentek, és akkor Levente átjárt a fiúkkal, megtanította őket vakolni, simítani, és rendbe tettek nem tudom én, hány szobát ottan: bevakoltak, lemeszeltek szépen. A lányok mentek, takarítottak, súroltak – szóval tanították őket a mindennapi élet munkáira. Ágyhuzatokat gyűjtöttünk össze, és akkor szép, tiszta ágyakba kerültek, meg törülközőket kaptak, és úgy voltak ott egy hétig. De ez nagyon jó volt, hogy ők készítették elő maguknak a helyet szépre, tisztára, hogy megtanulják, mi is az a normális élet.

 

A lányokat tanították főzni, de hát ugye, ők mérlegről még nem is hallottak, mert hát Vilmánynak van egy kiemelkedett cigányrétege, és van egy nagyon-nagyon csóró, tömegnyomorban, koszban élő. És úgy tanították őket, hogy kanállal meg pohárral mérték ki a süteményadagokat, meg rántáshoz, meg írattak velük recepteket, de nem mérleggel, hanem mindenkinek a meglévő eszközével.

 

A szomorú az, hogy például a gyerek istentiszteletre, ami vasárnap délutánonként van a jobb módú vilmányi cigányok nem engedik el a gyerekeiket. Ő nem fog a koszosok közé keveredni. Azért van két jólöltözött kislány, azok mindig ott vannak, pedig azt hiszem, csak a nagyanyjuk neveli őket.

 

A cigánygyerekek két-háromperces igehirdetést bírnak ki. Nem tudnak figyelni, még vissza se lehet kérdezni. Nagyon-nagyon szomorú az ottani állapot. De azért megtanulnak kisebb szövegeket, tehát olyat, hogy „Ne félj, mert megváltottalak, a neveden hívtalak. Találkozni jöttem veled…” Szóval komolyan, olyan üzeneteket hordozó énekeket tudnak, hogy az döbbenetes. A legkisebbeket, az óvodás testvéreket megtanítják otthon.

 

De hát annyira kiszámíthatatlanok! Szóval ez a rendszeresség, hogy mindig jöjjenek, ez nem nagyon megy. Zsuzsika mindig elmondja nekik iskolaidőben, hogy ekkor és ekkor kezdődik délután a foglalkozás, és akkor várunk titeket, megyünk értetek a hittanórára. De hát abban a szerencsétlen Vilmányban volt olyan helyzet, hogy az iskolát nem tudták se fűteni, se ennivalót nem tudtak nekik adni, annyira csődbe jutott az önkormányzat. Akkor később egy kis segélyt kaptak valahogy, ettől a kormánytól már, akkor annyira ki tudtak mászni belőle, hogy délelőtt is meg délután is volt egy párórás tanítás. Délelőtt mentek tíz órára, fél 12-ig volt a tanítás, akkor már tudtak adni nekik ebédet, és akkor fél 12-re ment a délutáni csapat is, és azok 12 után mentek iskolába, úgy két-három órára. Hát Zsuzsikáéknak ez, hogy azért mind a két csapattal tudjanak találkozni is meg beszélgetni is, emberfeletti munka. A délutáni foglalkozáson az éneklés mellett olvasnak velük, viszik a füzeteket, megnézik… szóval azért segítenek nekik.

 

Hétköznap délutánokon kapnak kenyeret, minden csapatot akkor megetetnek. Mindig van valami pályázat, ami sikerül, vagy valahol megmarad kaja, vagy lekvárfélék, ilyesmik, és akkor azt kenik, és kapnak teát. Szóval olyankor mindig megetetik őket, különben a legtöbb csakugyan éhezne is teljesen. Meg csinálnak mindig farsangot, akkor van jó kaja meg sütemény, meg ivászat – hát persze nem szeszesital.

 

Abban a rétegben, amelyik előretört, ott már sok olyan van, akik szakmát tanultak, szóval, ha még a szülők nem is jutottak el, de ők már igen, ők már valahol hasznosítják azt a szakmát. De hát nincs is munkahely, szóval ez is egy borzalom.

 

Nagyon hálásak vagyunk Istennek, hogy van egy kislány, aki elkerült Patakra a gimnáziumba, de ez egy emelkedettebb család. És ott osztályelső, már most a második gimnáziumot fejezte be. Nem is nagyon látszik rajta, hogy cigány, de nagyon érdekes, hogy a nagyapja egy nagyon megbecsült vasúti munkás volt. Most halt meg a nagyapa. Két héttel ezelőtt Isti temette a bácsit, és előtte vasárnap délután a gyerek istentisztelet után eljöttek a lányért. És erre figyeltem, hogy milyen értelmesen, mennyire szépen, szabatosan fogalmaztak, a lelkiségük is milyen mély. És mennyire hálásak voltak az édesapjuknak, mert az anyjuk, az hazament, tehát már nincs anyjuk… otthon kell tartani, mert állandóan menne, meg bolondokat csinálna. Hogy mennyire hálásak érte, hogy az ő apjuk őket másként nevelte, hogy igyekezett felhúzni, hogy ők tanultak… ha csak általános iskolába jártak, de akkor is tanultak, szóval úgy rácsodálkoztam arra a három asszonyra. És az ő unokahúguk ez a kis Mónika, aki már most harmadik gimnazista lesz. És ő nem szégyelli, hogy cigány, ez is egy nagyon nagy dolog. Van egy jó pár, aki kiemelkedik a cigánysorból, de nem akarja felvállalni a cigányságát.

 

 

Jegyzetek

[1] Lévay József Református Gimnázium. Már a XVI. század végétől az országrész nagyobb iskolái között tartják számon. 1935-ben vette fel az iskola Lévay Józsefnek, az iskola volt tanárának, Arany János barátjának a nevét. 1948-ban a gimnáziumot államosították, újraindítása 45 éves szünetelés után 1993-ban vált lehetővé. (Forrás: http://www.levay.tirek.hu/cikk/mutat/iskolatortenet/)

 

[2] Dr. Marton János: az egyháztörténeti tanszék professzora a sárospataki Theologiai Akadémián az 1920-as évektől 1951-ig.

 

[3] Komlóstető-Vargahegy Miskolc egyik városrésze, területe 8,59 km². A Vasgyártól délre a Bükk nyúlványára kapaszkodik fel egészen a gerincig, Miskolctapolca északi pereméig. A Komlóstető a Vargaheggyel együtt a kohászok számára épített lakóhely volt. A terület határain máig több ipari létesítmény található.

(Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Koml%C3%B3stet%C5%91)

 

[4] Benke József (1898-1967) 1924-ben helyettes lelkészként került Hejőpapira, 1926-ban rendes lelkésszé választották, majd 1967 januárjáig, tehát összesen 43 évig szolgált a református gyülekezet lelkipásztoraként. Felelősséggel formálta a község kulturális és szociális életét, több országos hírnevű árvaház létrehozása is az ő nevéhez fűződik. (Forrás: http://tirek.hu/hir/mutat/32889/)

 

[5] Föltehetőleg Gottlieb Juda rabbi.

 

[6] Szabó Dániel lelkész zsidómentő tevékenységének hátteréül: „A zsidósághoz fűződő viszony terén a miskolci egyház is osztotta a magyarországi református egyház tagságának vélekedését, melyben egyebek mellett rendszerint kimutatható volt az idegenkedés vagy a mérsékelt (valláserkölcsi alapú) antiszemitizmus is. 1944-ig különösebben nem foglalkoztak a kérdéssel, elfogadták az első két zsidótörvény teremtette új helyzet legitimitását, a magyarországi református egyház tagságának vélekedését, melyben egyebek mellett rendszerint kimutatható volt az idegenkedés vagy a mérsékelt (valláserkölcsi alapú) antiszemitizmus is. 1944-ig különösebben nem foglalkoztak a kérdéssel, elfogadták az első két zsidótörvény teremtette új helyzet legitimitását, a német megszállással bekövetkezett vészkorszakban pedig egyszerűen túl rövid idő maradt arra, hogy a református püspökök zsidómentő eljárásai (különösen a kikeresztelkedett izraeliták esetében) a helyi gyülekezetekben ismertekké és általánosan követhető mintákká válhassanak.1944 márciusa után Miskolc több, mint tízezres zsidósága számára világossá vált, hogy ki kell dolgoznia a túlélés stratégiáit. Május 9-én a presbitérium Mikuleczky Gyula főgondnok követelésére kimondta: semmiképpen nem engedik meg, hogy zsidó áttérők lépjenek a református egyházba, „mivel itt egyesek csak pillanatnyi előnyöket szeretnének nyerni és csak érdekből térnének át, mert faji hovatartozandóságukat törvényeink határozzák meg.” Mikuleczky azonban határozatlannak minősítette az egyház fellépését az „akuttá váló zsidókérdéssel” szemben, és „keresztény-nemzeti” elkötelezettségének bizonyítására lemondott főgondnoki tisztéről, nyilván ugyanis néhány esetben a lelkészek lehetőséget adtak zsidók kikeresztelkedésére. (Ami egyébként ekkor már a szigorú faji törvények miatt legfeljebb elméleti lehetőség maradt.) Enyedy Andor május 30-án kelt válaszában kérlelte Mikuleczkyt, hogy gondolja meg magát, és kinyilvánította, hogy nem kívánja zsidók számára megkönnyíteni az áttérést, továbbá – mivel „az azonosság szent szerelmével magyar fajtánk érdekeit szolgálja” – a látszatát is kerülni akarja annak, hogy a református egyház kiskaput biztosítson a zsidóknak a faji törvények kijátszására. A dolog tragikuma, hogy két héttel később a miskolci gettó mintegy tízezer lakóját vagonírozták be a megsemmisítő táborokba induló szerelvényekbe, vagyis a tömeges kikeresztelkedés megkönnyítésének legfeljebb gesztusértéke maradhatott volna, így még az sem.” (Dr. Fazekas Csaba: Nyolc évtized a miskolci református egyház történetéből (1918-1998), Miskolci Kálvin Szövetség, Miskolc, 1999. 23. old.)

 

[7] Magyar Református Énekeskönyv; 466

 

[8] Márk 2, 11.

 

[9]pecúr: Sárospatakon nevezték így a legfiatalabb gimnazistákat, illetve az internátusi ranglétra legalján álló újoncokat, akiket a felsőévesek beavatnak az iskola, a kollégium írott és íratlan szabályaiba.

 

[10] Fekete Péter (1925-1984): református lelkész. A teológiát Debrecenben (1944-49) végezte. 1949-től az alcsúti Református Missziói Otthonban, 1952-től a Magyar Bibliatanácsnál, ill. a Debreceni Bibliafordító Bizottsághoz volt beosztott, 1954-től Debrecen-ispotályi segédlelkész. 1954-tól 1956-ig rendelkezés alatt (egy ideig letartóztatásban) állt. 1956-tól két évig Szabadszálláson volt segédlelkész. 1958-tól Tiszavárkonyban, 1978-tól Jászberényben volt lelkipásztor. 1984-ben nyugdíjazták. Számos tanulmányt írt, jórészt a gyakorlati teológia (főként a belmisszió, az evangelizáció, az „ébredés”) tárgykörében, amelyek többsége kéziratban maradt. (Forrás: Magyar Életrajzi Lexikon; http://mek.niif.hu/00300/00355/html/ABC03975/04286.htm)

 

Életútinterjújában Victor István így idézi föl „Fekete Péterék ügyét”. „Fekete Péteré egy külön remek história. Még Rákosi kitalált egy ún. mezőgazdaság fejlesztési programot, és kérte persze az egyház segítségét is ehhez. Debrecenben egy nagy konferenciát rendeztek, ahol elsőként Péter János püspök úr tartott egy nagy előadást, hogy egyházunknak ebben a helyzetben elsőrendű legfontosabb dolga ezt a programot támogatni, segíteni. Utána név nélkül – csak később derült ki, hogy Békefi Benő volt a szerző – egy vázlatot ismertettek, hogy hogyan kell támogatni ezt a programot. Az Ézsaiás 5-ben van egy ilyen példabeszédféle: „Hadd énekeljek szőlőmről, kedvesemnek szőlőjéről. Szőlője van nagyon kövér hegyen, felásta, megtisztította, sajtót vágatott be, fallal körítette, tornyot épített benne, és várta, hogy jó gyümölcsöt terem, és vadszőlőt termett. Hát mit nem tettem még szőlőmmel, hogy…” [Ézs. 5, 1-4.] már itt Istennek panaszolja, hogy mindent megadtam neki, de mégis elhagyott. Hát a vázlat kimutatta, hogy a parasztságot inteni kell, hogy szakszerűen permetezze a szőlőjét. Hogy Ézsaiás idejében szó sem volt a permetezésről, ez egész más téma – akkor még nem volt filoxéra meg peronoszpóra.

 

Na, hát tessék hozzászólni. Fekete Péter és Kovács Tibor segédlelkészek voltak akkor Debrecenben. Péter csudálatos nagy elme volt, professzorságra várományos. Ő az előadáshoz szólt hozzá, hogy sajnos az az igazság, hogy egyházunknak ebben a helyzetben is a legfontosabb dolga Krisztus evangéliumának a hirdetése. Kovács a vázlathoz szólt hozzá: „Kérem, ennek a vázlatnak annyi köze van a textushoz, amire hivatkozik, hogy ha majd egyszer nekünk az állami tevetenyésztést kell támogatni, akkor ezzel a módszerrel Márk evangéliumából az ötezrek megvendégelését fogják alapul venni: hogy a tanítványok a kenyeret a sokaság láb elé tevék”. Hamarosan mind a ketten az ÁVÓ-n találták magukat, ahol kétheti faggatózás után azt mondták nekik: „Nézzék, semmi államellenest nem találtunk magukban, de miért ellenkeznek a püspök úrral?” (http://www.kre.hu/portal/images/eletutinterjuk/victor_istvan_eletutinterju.pdf)

 

 

[11] Zsolt. 127, 2: „Hiába néktek korán felkelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek! Szerelmesének álmában ád eleget.”

 

[12] Csepregi Béla (1914-2004): evangélikus lelkész. A Hódmezővásárhelyi Református Gimnáziumban tanult, majd az Eötvös-kollégiumba készült, mivel magyartanár szeretett volna lenni, ám a Keresztyén Ifjúsági Egyesületbe belépve, annak hatására a soproni teológiára jelentkezett. A teológusévek alatt kezdett el finnül tanulni, majd 1938-ban egyházi, 1939-ben állami ösztöndíjat nyert Helsinkibe. Itt került kapcsolatba az ébredési mozgalommal. Hazatérve az Evangélikus Evangelizáció nevű mozgalmat indította el, amely az egyházon belül működve szolgálta az ébredés ügyét. Ugyancsak finnországi tapasztalatai alapján kezdeményezője volt a népfőiskolai mozgalomnak; aktívan közreműködött a nagytarcsai (1940), illetve az orosházi (1940-41) népfőiskola beindításában és munkájában. 1941-ben kerületi lelkészi beosztásba került a Budapest, Pozsonyi úti gyülekezetben. 1945-1951 között az Élő Víz című, lelki ébredést szolgáló újság szerkesztője lett. Politikai nyomásra 1953-ban Sárszentlőrincre került, s még azt is megtiltották, hogy más gyülekezetekben szolgáljon, vagy konferenciákon előadást tartson. 40 éven keresztül szolgált Sárszentlőrincen. A lelkészi hivatás mellett ezekben az évtizedekben Petőfi sárszentlőrinci iskolás éveit kutatta, Petőfi-monográfiát írt, fordított, többek között Mikka Waltari Szerencsés Félix című regényét ültette magyarra, helytörténeti és teológiai cikkek sorát írta. A finn-magyar egyházi és kulturális kapcsolatok terén végzett több mint félévszázados munkája elismeréséül 1994-ben elnyerte a Finn Fehér Rózsa Lovagrend első osztályú aranykeresztjét (Forrás: Dr. Hafenscher Károly: Csepregi Béla (http://www.sarszentlorinc.hu/csepregi.html )

 

[13] Református énekeskönyv, 265. (Paul Gerhardt)

 

[14] Zsolt. 127:3

[15] Ézs. 54:13

 

[16] Ézs. 29:23

 

[17] Márk, 15:21

 

[18] Victor Eszter férje, Gaál Sándor: református lelkész, egyetemi docens

 

[19] 5Mózes 32: 9-11.

Mert az Úr része az ő népe, Jákob a kimért öröksége. Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét, mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evezőtollán hordozza őket.

 

[20] Lukács 5: 4

 

[21] Márk 8:34