Solymár Péterné sz. Pavlik Márta

Solymár Péterné sz. Pavlik Márta

(sz. 1943.): ny. magyar-orosz-ének szakos tanár. Komlón, Dányban, Budapesten és Csömörön tanított. Solymár Péter (1940-2013) evangélikus lelkész özvegye.

“Főiskolások, egyetemisták – orvostanhallgatók, zenészek, tanár szakosok, mérnök-jelöltek – mellett dolgozók is jártak a pécsi ifjúsági bibliakörre. Balikó Zoltán bácsi időnként megengedte, hogy az estének egy-egy fiatal legyen a házigazdája”.

 

 

Az interjualany csaladja – Solymár Péterné sz. Pavlik Márta

Családfa – Solymár Péterné sz. Pavlik Mária

Fényképalbum – Solymár Péterné sz. Pavlik Márta

Életútinterjú

Az interjút készítette: Boda Zsuzsa

Csömör, 2018.

 Család

Családunkról elmondható az, ami a Kárpát-medencében általában jellemző a népességre, vagyis hogy tótok, szlovákok, svábok, csehek, morvák egyaránt vannak a felmenőim között.

Az anyai nagyszüleim – Kamogya Gyula és Kapuszta Mária – Felvidékről származtak, Besztercebányáról és Rimaszombatból, tehát tót–szlovák gyökerűek. A nagypapa, amikor fiatal házasok voltak, a Ganz-MÁVAG[1]-ban kezdett el dolgozni, így Kispestre, a Wekerle-telepre költöztek. Nagyon szép kis házikójuk volt, sok kedves emlékem maradt az ottani nyaralásainkból. Nagypapáék nagyon aranyos, kedves emberek voltak.

Három gyermekük született – édesanyám és két fiú. Tizenévesek voltak a gyerekek, amikor az I. világháborúban a nagypapa hadifogságba esett, és öt évig Francia-országban volt hadifogoly. Szegény nagymama állás nélkül, családfenntartó nélkül egyedül maradt a három gyerekkel. Anyu sokszor mesélte, hogy szinte éheztek abban az időben, sokat nélkülöztek.

Anyukám nagyon szépen rajzolt – emellett szép hangja is volt –, és az volt az álma, hogy rajztanár lesz. De ez nem válhatott valóra, nem szerezhetett tanári diplomát, mivel úgy segítette testvérei továbbtanulását, hogy elment dolgozni. Az egyik öccse újságíró lett, a másik pedig mérnök.

Az apai nagyapám családja, a Pavlikok, cseh-morva származásúak voltak. A családi hagyományok szerint az egyik ősünk fegyverkovács volt, és Gábor Áronnal jött Magyarországra. Feltételezem, hogy az 1848-as események és évek környékén. Pavlik nagypapámék Bonyhádon laktak, s a ház végében még nagypapa nyugdíjas korában is ott állt a kovácsműhely, mivel ő is kovácsmester volt. Emlékszem az üllőre, a fújtatóra meg a különféle szerszámokra, amikkel mi, gyerekek, sokat játszottunk nyaranta, amikor náluk nyaraltunk. Mondanom se kell, hogy mennyire élveztük.

A Pavlik nagymama – lánykori nevén Steiner Lujza –, ahogy a neve is utal rá, sváb lány volt. Így ezeknél a nagyszülőknél otthon német, illetve sváb volt az anyanyelv. Hat gyermekük született – négy fiú és két lány – és mindenki nagyon jól beszélt németül, svábul. A mai napig sajnálom, hogy nem tanultam meg tőlük jobban a nyelvet.

A fiúgyerekek mind iparosok lettek, például pék volt apukám egyik öccse. Egy jól felszerelt pékségük volt Komlón, olyan modern, hogy már abban az időben dagasztógépekkel dolgoztak. Az államosítás idején ezt elvették, Ödön bácsi összes gépét elvitték az állami pékségbe, neki pedig felajánlották, hogy mehet oda dolgozni. Máig bennem van, mert gyerekként annyira belém égett az a jelenet, amikor a tragédia után bementünk hozzájuk, és ez az élete értelmétől megfosztott, a Toldi Miklós-típusú hatalmas, erős ember az asztalnál a karjára borulva úgy zokogott, mint egy kisgyerek. Akkora törés volt ez az életében, hogy soha többet nem akart a szakmájában dolgozni.

 

Lutheránus örökség

Mind a két ágról a nagyszüleim hitüket gyakorló evangélikus, hívő emberek voltak, minden vasárnap istentiszteletre mentek. Gyerekkoromból tisztán emlékszem a kispesti és a bonyhádi evangélikus templomra, a lelkészekre: Tomcsányi Laci bácsira és Nandrássy Elekre Kispestről, Schlitt Gyulára Bonyhádról. Olyan érdekes, hogy Schlitt Gyulának még egy prédikációjára is emlékszem, amit gyerekfejjel hallottam. Annyira belém ivódott, ahogy magyarázta, hogy az Úristen a nagy Ő, a két ékezet a két szeme, amivel ránk tekint, az Ő betűnek a kerek vonala pedig a két karja, amivel átölel minket. Ez annyira szemléletes volt, és olyan szépen beszélt, hogy a mai napig megmaradt bennem.

A kispesti nagypapa presbiteri tisztséget töltött be a gyülekezetben, később pedig örökös presbiter lett. Ez azt jelentette, hogy már nem volt a presbitérium aktív tagja, de megtartották őt tiszteletbeli presbiternek. A bonyhádi nagypapa pedig egy örökmozgó típus volt, aki iratterjesztést vállalt, és evangéliumi füzetecskékkel házalt, vitte azokat a híveknek. És sokszor mesélt. Ő volt az a nagypapa, aki állandóan bizonyságot tett. Emlékszem, gyerekfejjel kicsit sokalltuk is néha a dolgot a nővéremmel, mert istentisztelet végén is sokszor fölállt, és elmondta, hogy őt halálos betegségből meggyógyította az Úristen, mert imádkoztak érte a gyülekezetben. Korábban ugyanis olyan súlyos mellhártyagyulladást kapott, hogy azt mondta az orvos a nagymamának, készüljenek fel a legrosszabbra. Nagypapa azonban meggyógyult a betegségéből, és ezt mindig és mindenhol elmesélte. Arról is beszélt, hogy az Úristen a vezetője, őbenne feltétlen bízik. Ahogy mondtam, gyerekfejjel picit sokalltuk ezeket a bizonyságtételeket, de ma már sokszor eszembe jut, hogy istentiszteleteinken mennyire „kiment a divatból” a személyes élmények megosztása. Nem szólunk arról, hogy számunkra mit jelent az ige, hanem mindenki hazaviszi magában a gondolatait.

Hála Istennek, hosszú életűek voltak a nagyszüleim, főleg a Pavlik nagypapa. Amikor a Kamogya nagymamám meghalt, akkor nagypapa hozzánk költözött Komlóra. Szegény nagyon nehezen viselte, hogy el kellett költöznie Kispestről, és hogy a társa nélkül, egyedül maradt. Ráadásul ők a nagymamával minden este együtt olvastak Bibliát és imádkoztak. A szüleim sokáig dolgoztak, a nővérem, Zsuzsanna akkor Dombóváron, a tanítóképzőben tanult, nem lakott otthon, így aztán nekem, a 14 éves unokának kellett a nagypapával esténként áhítatot tartani. Leültünk, Bibliát olvastunk, énekeltünk, ő pedig imádkozott. Szép kék szeme volt, most is emlékszem rá, hogy olyan kis huncut mosoly volt a szemében, nagyon aranyos bácsi volt.

Nagyon sok szép emlékem van a nagyszülőkről. Nagymamaként többször eszembe jut, talán nem is gondolunk arra, hogy egy nagyszülő milyen jelentős hatással tud lenni az unokájára, milyen mozzanatok, mondatok vagy pillanatok azok, amelyek a gyereknek egy életre az emlékezetébe vésődhetnek.

 

Szülők

Szüleim egy piliscsabai Fébé-konferencián[2] találkoztak. Kispesten és Bonyhádon is voltak diakonisszák[3], nyilván tőlük hallottak ezekről a nyári konferenciákról. Szüleim számára szintén nagyon fontos volt a hit, az evangélikusságuk. Most is megvan az a szép, képes Biblia, amit apukám eljegyzési ajándékul vett az anyunak, és azt írta bele, hogy „Aranykámnak eljegyzési ajándékul”. (Édesanyámnak Aranka volt a keresztneve.)

Apukám szakmáját tekintve villanyszerelő volt, és eleinte a dorogi erőműnél[4] villamossági szakemberként dolgozott. Anyukám, ma úgy mondanánk, hogy gyógyszerész technikusként, asszisztensként kezdett el dolgozni Pesten, a Fenyvesi patikában. Nagyon szeretett ott lenni, mert miután férjhez ment és apukámmal Dorogra költözött, egészen a nővérem születéséig továbbra is oda járt be dolgozni. De Fenyvesiék is szerették, becsülték őt – számomra sokatmondó az a köszönő levél, amit Fenyvesi patikus írt anyukámnak. A háború idején, a zsidóüldözések időszakában ugyanis a patikus családnak is menekülnie kellett. Az értékeiket ládákba pakolták, leltárszerűen összeírták, melyik ládában mi van (evőeszközök, étkészlet, asztalnemű, ágynemű, damasztok stb.) és elvitték Dorogra anyukámhoz, hogy vigyázzon rájuk. A háború után Fenyvesi patikus írt egy levelet Kamogya Arankának, amelyben köszönetet mond édesanyámnak a segítségért, és azért, hogy az értékeiket az utolsó darabig mind megőrizte a számukra.

Én 1943 áprilisában születtem, a nővérem, Zsuzsanna, férjezett nevén Kósa Lászlóné, három évvel idősebb nálam. Érdekes, hogy édesanyánk tanár szeretett volna lenni, de végül a két lányából lett pedagógus, ugyanis a nővérem tanítónő lett, én pedig tanár. Később aztán mindketten evangélikus lelkészek feleségei lettünk. Két leánnyal és öt gyönyörű unokával áldotta meg őt az Isten. Nyugdíjasként Székesfehérvárra költözött a férjével, ahol az egyik lányuk közelében laknak.

 

Komlói évek

Hatéves koromig Dorogon éltünk, majd édesapámat Komlóra[5] hívták dolgozni. Ekkor egy új fejezet kezdődött az életünkben.

1949-ben, amikor a komlói bányában megsokszorozódott a termelés, édesapámat odahívták villamossági szakembernek. Először művezető volt, aztán főművezető lett, és ő volt a felelős azért, hogy a bánya energia- és villamosáram ellátása működjék. Óriási felelősséggel járt ez, sok aggódásra adva okot a szüleim mindennapjaiban, hiszen az ’50-es években járunk ekkor. Ha bármi üzemzavar keletkezett, és akárcsak öt percre is leállt az energiaellátás, rögtön ott volt az ÁVO[6], hogy vizsgálódjon, nem szabotázs történt-e. Tudni akarták, hogy vajon valaki szándékosan okozott-e bajt. Természetesen apukám volt ilyenkor az első számú gyanúsított. Emlékszem anyukám rettegésére, aki sokszor féltette őt.

Egyszer el is jött érte az ÁVO. Beültették egy lefüggönyözött autóba és elvitték. Két napig azt sem tudtuk, hol van, mi történt vele. Két nap múlva aztán ugyanilyen titokzatos módon hazahozták. Akkor derült ki, hogy a déli határhoz, Beremendre vitték, ahol abban az időben indították el a cementgyárat, és ott kellett segítenie. Azonban az egész úgy nézett ki, mintha valami vétség miatt elvitték volna őt. Borzasztó volt.

Ezt a felelősségteljes munkát egészen a nyugdíjba vonulásáig töltötte be, közben pedig nagyon sok érdekes dolog történt. Például volt egy olyan időszak az ötvenes években, amikor Vas Zoltánt[7], a legfelső kommunistavezető körök egyik tagját – Rákosi egyik munkatársát –, a Tervhivatal elnökét büntetésül lehelyezték Komlóra. Ez a Vas Zoltán rettegett ember volt, egész Komló félt tőle, és otthon a szüleim is sokat emlegették – persze nem mindig pozitív értelemben.

Egy nap az apukámat valamilyen üzemzavar miatt büntetésül egy időre a bányába száműzte, hogy ott dolgozzon. Már egy ideje tartott ez a száműzetés, amikor Vas Zoltán a sleppjével a környékünkön épülő házakat jött szemrevételezni. Anyukám az erkélyről figyelte őket, amikor az iskolából hazafelé jövet egyszer csak én is befordultam az utcánkba, és összetalálkoztam ezzel a „nagy emberrel” és kíséretével. Tudtam, hogy ki ő, ezért a kis copfos gyerekfejemmel úgy gondoltam, ha én ismerem Vas Zoltánt, akkor köszönnöm illik neki. Úgyhogy szépen, illedelmesen köszöntem is, mire megállított és azt kérdezte:

– Hát te honnan ismersz engem, kislány? Ki vagy te?

Én pedig elkezdtem beszélgetni vele, miközben pár házzal odébb az anyukám rémülten figyelte a jelenetet az erkélyről. Amikor megmondtam a nevem, Vas Zoltán azt kérdezte:

– Igen? Te akkor annak a Pavlik Jánosnak vagy a lánya, akit a bányába küldtem, ugye? Sokat szidnak engem otthon a szüleid?

Erre ártatlanul azt válaszoltam:

– Neem, nem szidják a bácsit a szüleim.

Akkor azt mondta:

– Mondd meg az anyukádnak, hogy már nem sokáig lesz büntetésben az apukád.

Otthon aztán nagyot derültek rajta, hogy Mártika elintézte, hogy a bányából kijöjjön az apuka. Nagyon furcsa idők voltak azok.

 

Komlói lakás

A bányászat fellendülése előtt Komló falu volt. Az iparosodás kezdetén, amikor a bányát felfejlesztették, elsőként azokat a szolgálati házakat építették, amelyek egyikében mi is laktunk. Gyönyörűséges kétemeletes kőházak voltak ezek, emeletenként két-két lakással, mindegyikhez szép nagy erkély tartozott. Hat ilyen ház volt az utcában. A mienk kifejezetten szép lakás volt, a hegyekre, a Mecsek oldalára, az ottani erdőkre láttunk az ablakból. Jó volt ott lakni, szerettem. Később aztán ezt a szolgálati lakást meg lehetett vásárolni, a szüleim pedig éltek is a lehetőséggel.

Arra is emlékszem, amikor odaköltöztünk – mivel már tél volt –, elsőként gumi-csizmákat kellett vennünk, mert olyan nagy sár volt a környékünkön, hogy nem tudtunk másként közlekedni, csak gumicsizmában.

Az iskola elég messze volt tőlünk. Mi a hegyen laktunk, az iskola pedig a faluban volt, autóbuszjárat akkor még nem volt, úgyhogy emlékszem, az első évben szegény anyukám kísérgetett. Reggelenként le a hegyről, föl a hegyre, tanítás végén értem jönni, hazakísérni – elég nehéz lehetett neki. Később, ahogy nőtt a város, már lett autóbuszjárat is, de három-négy év kellett ehhez. A város bővülésével iskolákat is kezdtek építeni, így én is mindig más iskolába jártam – összesen háromba.

 

Komlói rabok

Az építkezéseken sokszor rabok dolgoztak, rabruhában. Anyukám többször is emlegette, hogy olyan jó arcú, szép arcú emberek voltak. Látszott, hogy nem bűnözők, hanem valószínűleg politikai elítéltek lehettek.

Anyukámra nem volt jellemző a hősi ellenállás, annál sokkal aggodalmaskodóbb típus volt, de mégis a boltba menet – akárcsak a többi asszony – ő is igyekezett minél szorosabban a drótkerítéshez húzódni. A rabok pedig nem egyszer odanyújtottak vagy kidobtak egy papírt, egy üzenetet, amit aztán ők postán föladtak.

Az is előfordult, hogy bár senki nem dohányzott a családban, anyu vett egy-egy doboz cigarettát, és ha alkalmas volt az idő, valahogy átadta a kerítésen vagy leejtette a tövében. Így segítettek ezeknek a szegény embereknek.

Anyukám mindenkivel nagyon empatikus volt. Otthon a szüleink sokat meséltek nekünk a Fébéről, és elég sok diakonissza jóbarátja, ismerőse is volt anyunak. Amikor 1951-ben a Fébé diakonisszaegyesületet feloszlatták, és a szegény diakonisszákat egyik napról a másikra utcára tették, akkor egy Bátki Júlia nevű diakonissza első tanácstalanságában hozzánk jött el. Anyu pedig a baráti körében meg a rokonságban gyűjtötte neki az életkezdéshez szükséges holmikat – ruhákat, edényeket, ágyneműt. Hiszen szegény Júlia testvér is ott maradt egy szál ruhában, minden nélkül. Egyébként úgy emlékszem, hogy ő utána Pestre került, és talán egy kórházban kezdett el dolgozni ápolónőként.

Anyukám emberekhez való hozzáállásával kapcsolatban egy másik élményem is van. Olyan 8 éves kislány lehettem és egy nyári napon azzal szórakoztam, hogy az erkélyről locsolgattam le a vizet, miközben figyeltem, hogyan csurog, és merre folyik. Egy cigányasszony jött arra, akit ebben a játékban véletlenül leöntöttem. Felnézett, és mivel nem bújtam el, látta, hogy egy gyerek locsolta le őt. Erre följött, becsöngetett és beárult anyunak – én meg persze nagyon meg voltam ijedve. Anyukám nem zavarta el őt, hogy „Minek panaszkodik? Nem történt attól semmi baj, hogy egy pár csepp víz a fejére hullt, hiszen nyár van!”, hanem szépen, kedvesen szólt neki, hogy „Jaj, hát ezt csinálta ez a gyerek? Ne haragudjon!” Leültette, megkínálta valamivel, a nő pedig megbékélve ment el. Nekem természetesen utána mondta, hogy ne csináljak máskor ilyet. Úgy bennem maradt, hogy nem kezelte le ezt a cigányasszonyt, hogy hát mit panaszkodik itt, meg ilyen aprósággal minek jön, hanem olyan szépen, diplomatikusan elrendezte az egész helyzetet.

 

A komlói gyülekezet

A komlói evangélikus gyülekezet nagyon hátrányos helyzetben volt, amikor mi odakerültünk. Nem volt templomunk, és az általános iskola egyik tantermében tartottuk az istentiszteleteket. Kaposszekcsőről járt ki vonattal a lelkész, Havasi Dezső. Elég alkalmatlan időpontban, délután 2 órakor volt az istentisztelet minden vasárnap. Apukám volt a gondnok, és emlékszem, hogy vasárnaponként óriási kapkodás volt az ebédeléssel, hogy készen legyünk. Mivel akkor nem volt még autó, sem tömegközlekedés, és ahogy már mondtam, elég messze laktunk az iskolától, sietnünk kellett. Apukám kicsi bőröndben vitte a kegyszereket, a gyertyatartót, az oltárterítőt, azt ott gyorsan elrendezte a tanári asztalon mint egy oltárt, és kezdődött az istentisztelet. Körülbelül húszan járhattunk, azokban a régi típusú iskolapadokban ültünk. Az istentisztelet végén elkísértük a lelkész urat egészen a vasútállomásig, ő fölszállt a vonatra, és sietett haza.

Komló bányaváros volt és minden évben tartottak úgynevezett bányásznapot. Nagy élet volt olyankor a városban, a rákövetkező vasárnap pedig egy gyönyörű szép, nagy darab feketekőszenet tettünk az oltárra. Máshol az aratási hálaadáskor terményekkel, gyümölcsökkel díszítik az oltárt, azon a vidéken azonban feketeszenet tettek rá, mivel abból éltek ott az emberek. Egyébként – most már bánom –, de egyszer sem voltam lent, a bányában. Többször beszéltünk arról, hogy apukám levisz minket, de valahogy ez elmaradt. Mesélte például, hogy egy nyitott ketrecszerű lift, a „kas” vitte le őket a mélybe. Nagyon érdekes lehetett.

Visszatérve a gyülekezetre, meg kell említenem a konfirmációmat is. Bevallom, nem a legkellemesebb élményeim közé tartozik. Amikor tíz-tizenegy éves voltam, az a hír kezdett el terjedni, hogy betiltják a konfirmációt. Anyukám nagyon megijedt, és gyorsan beíratott az előkészítő oktatásra, nehogy ne tudjak konfirmálni. Így aztán Dezső bácsi mindig kicsit korábban jött vasárnaponként, és az istentisztelet előtt foglalkozott velem, az ünnepi alkalomra pedig elmentünk Kaposszekcsőre. Ott beültem egy vadidegen társaságba, vadidegen gyerekek közé egy sosem látott templomba, és megkonfirmáltak. Ráadásul egy évvel korábban is tettem ezt, mint a korosztályom. Később, amikor már papné voltam és átélhettem a szép csömöri ünnepségeket, sokszor eszembe jutott, milyen más volt az én konfirmációm…

Említettem, hogy édesapám volt a komlói gyülekezet gondnoka, miközben a bányánál egy fontos feladatkört látott el. Hála Istennek, soha nem volt ebből konfliktusa, bár tudták róla, hogy templomba járó ember. Olyannyira tudták, hogy 1956-ban, amikor a forradalom alatt kiszórták a papírokat az irodákból, és mindenki keresgélte a saját magáról szóló feljegyzéseket, apukám is megtalálta az övét. Sokféle adat volt rajta – olyanok is, hogy ki a felesége, hány gyerekük van, stb. Persze ahogy még a mai napig is sokszor összetévesztik, és nem tudják, hogy mi a különbség a református és az evangélikus felekezet között, a papírjára akkor azt írták rá, hogy „Református. Minden vasárnap templomba jár a gyerekeivel és a feleségével. Jó szakember.” Tehát ilyen módon is számom volt tartva. Azonban jól végezte a dolgát, szükség volt a munkájára, így minden bizonnyal a vallásosságát is elnézték neki…

 

Pályaválasztás

Már általános iskolában is szerettem iskolába járni, a tanító nénit is szerettem, jól tanultam, nem volt gond. Alsóban harmincfős körüli osztályunk volt, az egyik osztálykép még ma is megvan. Karba tett kézzel ülünk a tanító néni körül, és feltűnő, hogy két kislány az első sorban mezítláb van. Emlékszem is, mennyire meglepett, hogy voltak gyerekek, akik mezítláb jártak iskolába.

Középiskolába a Kun Béláról[8] elnevezett gimnáziumba jártam. Jó gimnázium volt jó tanárokkal a neve ellenére… Ma Nagy László Gimnázium a neve.

Már gyerekkoromtól kezdve pedagóguspályára szerettem volna menni. Bár alsó tagozatos koromban a diakonissza hivatás nagyon tetszett nekem. Valószínűleg az egyenruhájuk miatt. Emlékszem, az unokatestvéremmel meg a testvéremmel sokszor játszottuk azt, hogy diakonisszák vagyunk. Fehér törölközőt kötöttünk a fejünkre, és énekeskönyvvel a kezünkben grasszáltunk a szobában körbe-körbe, miközben hangosan énekeltünk. De amikor már nagyobbacska iskolás lettem, teljesen egyértelmű volt, hogy pedagógus leszek.

A szakon azonban gondolkodtam. A magyar- meg az énekszak volt a hozzám legközelebb álló párosítás. Pechemre vagy szerencsémre, abban az időben, amikor nekem jelentkeznem kellett, kitalálták a pécsi főiskolán, hogy a jobb elhelyezkedés érdekében a tanároknak három szakosnak kell lenniük. Sorba vettem a számomra elérhető lehetőségeket. Mivel rajzolni annyira nem tudtam, testnevelésből nem voltam jó, így az orosz nyelvet választottam harmadik szaknak. Nem igazán voltam kibékülve vele és nem is nagyon jeleskedtem az orosz nyelv megtanulásával, de tulajdonképpen több helyen is azzal tudtam elhelyezkedni a későbbiekben. Aztán mindig úgy adódott, hogy a végén nem kellett vagy nemcsak oroszt kellett tanítanom, hanem taníthattam magyart meg éneket is.

 

Pécsi időszak

Amikor felvettek a főiskolára, beköltöztem Pécsre. Nem kellett kollégiumba mennem, mert a Gondviselés ebben is velem volt. Volt ugyanis egy unokatestvérem, aki sajnos 35 évesen szívrohamban meghalt, a felesége pedig egyedül maradt. Az özvegy az óra-ékszer vállalatnál dolgozott Pécsett, és attól az ősztől helyeztek át Pestre, amikor én albérletet kerestem volna. Így aztán nemcsak hogy megengedte, hogy ott lakjak, hanem még szinte meg is kért, hogy költözzem oda, és vigyázzak erre a belvárosi lakásra. Magam mellé vehettem egy másik főiskolás diáklányt, így ketten laktunk ott. A diáktársaim időnként változtak, nem ugyanazzal a személlyel laktam négy éven keresztül. Nagyon kellemes volt ez az időszak, az önállóságra, az önellátásra is megtanított.

Emellett volt még egy nagy pozitívuma az albérleti létnek. Abban az időben a pedagógushallgatókat még alaposan számon tartották a főiskolán, hogy ki mit csinál, hova jár, kikkel barátkozik. Azzal, hogy nem voltam kollégista, kiestem a látókörükből, így nem tűnt fel, hogy minden vasárnap istentiszteletre járok a Dischka Győző utcai evangélikus templomba. Az egyik főiskolai barátnőm egy baptista prédikátornak volt a lánya, ő sem kollégiumban lakott, hanem albérletben, a harmadik barátnőnk pedig egy pécsi, nagyon komoly hívő katolikus leányzó volt, aki otthonról járt be az órákra. Olyan érdekes, hogy mi hárman így egymásra találtunk a csoportban és mind a hárman ilyen értelemben függetlenek voltunk a kollégiumi kontrolltól.

Tanárképző főiskolai négy évem sok eseménye közül a legemlékezetesebb – amire a mai napig büszkén gondolok vissza – egy koncert volt. 1962-ben ünnepelte az ország Kodály Zoltán 80. születésnapját. Pécs városa is rendezett egy ünnepi koncertet, amelyen a pécsi kórusok Kodály Zoltán kórusműveit szólaltatták meg. A fellépők között ott lehettünk mi is, a Pécsi Tanárképző Főiskola vegyes kara, a nem mellesleg evangélikus Tillai Aurél – ma már Kossuth-díjas – karnagy vezetésével. A Mátrai képek, valamit a Jézus és a kufárok című kórusműveket énekeltük óriási lelkesedéssel és izgalommal. A művek előadása olyannyira jól sikerült, hogy Kodály tanár úr feljött a kórushoz a színpadra, s a karmesterünkhöz és a kórushoz is elismerő szavakkal szólt. Végül pedig a szívünkre helyezte jövendőbeli énektanári munkánk fontosságát: „Fontosabb, hogy jó legyen az énektanár Kisvárdán, mint az, hogy ki az Operaház igazgatója.”

 

Ifjúsági bibliakör

Komlón is jártunk istentiszteletre, így aztán természetes volt számomra, hogy Pécsett is elmenjek vasárnap templomba, még akkor is, ha eleinte senkit sem ismertem ott. Abban az időben már Balikó Zoltán[9] volt a pécsi lelkész, aki engem úgy lenyűgözött és úgy megfogott, hogy le se lehetett volna beszélni arról, hogy ne menjek vasárnaponként templomba. 35-40 perceket prédikált, én mégis szájtátva hallgattam, olyan csodálatos lelki útravalót adott.

Érdekes, hogy egy főiskolai évfolyamtársam – szintén énekszakos fiú – megszólított egyszer a szünetben, és azt mondta:

– Láttalak tegnapelőtt a Dischka Győző utca 4-ben. – Még azt se mertük kimondani, hogy a templomban.

– Igen? Te is ott voltál? – kérdeztem vissza.

– Tudod te, hogy minden kedd este van egyetemisták számára ifjúsági bibliakör is? Gyere el! – mondta ő. El is mentem, de ezt a fiút soha nem láttam ott, viszont – mint egy angyali jelenés – nekem a tudomásomra hozta ezt a lehetőséget. Attól kezdve oda is jártam. Sőt lelkendezve meséltem a nővéremnek az alkalmakról és Zoltán bácsiról, így aztán amikor csak tudott, keddenként vagy vasárnaponként Zsuzsa is eljött.

Főiskolások, egyetemisták – orvostanhallgatók, zenészek, tanár szakosok, mérnök-jelöltek – mellett dolgozók is jártak erre a bibliakörre. Nagyon jó csapat volt. Zoltán bácsi pedig komolyan vette az alkalmakat, komoly témákat hozott, de hagyta szóhoz jutni a jelenlevőket is. Nagy beszélgetések alakultak ki. Időnként engedte, hogy az estének egy-egy fiatal legyen a házigazdája, és arról a témáról beszéljen, amivel foglalkozik. Nagyon érdekes alkalmakat éltünk így át.

 

Balikó Zoltán

Nem hagyhatom ki, hogy Zoltán bácsiról külön is ne ejtsek néhány szót.

Komlón, ebben a szocialista bányavárosban az ötvenes évek elején természetesen nem volt iskolai hitoktatás, így az én hittan tanárom az anyukám volt. Nagyon jól emlékszem rá, hogy a konyhában ültünk, mondjuk krumplit hámoztunk, én kérdezgettem őt, ő pedig magyarázott, így adva meg nekem az alapokat.

Néhány évvel később a pécsi istentiszteleteken rögtön föltűnt az a prédikációs stílus, ami szerintem egyedül csak Zoltán bácsira volt jellemző. Rendkívül jó színészi képességekkel, arcjátékkal, gesztikulációval, erőteljesen prédikált. Fantasztikus teológiai tudással rendelkezett. Hosszan prédikált – akár negyven percig is –, de nem volt unalmas, és nem kalandozott el az ember gondolata a hallottakról. A Szentírást úgy magyarázta, és hozta a hallgatókhoz közel, hogy abból mindig konkrét üzenet, tanács, figyelmeztetés, vigasztalás, buzdítás szólt.

Nemcsak az életben volt szigorú, de ugyanakkor igazságos, hanem a prédikációjában is lehetett érezni ezt. Mindig szigorúan hirdette a törvényt és a törvény szerinti életet, de utána mindig feloldotta a szigorúságot azzal, hogy felhívta a figyelmet: a törvény mellett ott van az evangélium is. Az igehirdetéseiből nagyon bennem maradt, hogy a törvény és az evangélium együtt jár. A törvényt mi, emberek, nem tudjuk betartani, de ez alól a teher alól az evangélium feloldoz bennünket.

Azt gondolom, hogy ez a szigorúság, ez a rendszeretet azért is volt benne, mert nagyon nehéz korszakokon ment át a családjával. Négy gyermekük született, de mellettük mindig volt egy-két rokon vagy ismerős gyerek, aki átmenetileg náluk lakott, és akit ők neveltek. Anyagilag nem bővölködtek soha. Tudom, hogy előfordult olyan eset is, amikor azt mondta Zoltán bácsi: „Tegnap este eső volt, kimegyek a Mecsekbe gombát szedni.” És az általa szedett gomba volt a család aznapi ebédje. Arra is emlékszem, amikor évekkel később nálunk járt a parókián, és ha a másik szobában égve hagytuk a lámpát, akkor ránk szólt, hogy ne pazaroljunk.

Nagyon emberséges és nyitott volt. Személy szerint ismerte a gyülekezetét, ismerte az élethelyzeteiket. Az egyetemi bibliakörös tagok iránt is nagyon érdeklődő volt. Mindent tudni akart rólunk: hol lakunk, mik a céljaink, hogy vizsgáztunk, mi van velünk. És a későbbiekben is számon tartott bennünket. Amikor Péter – korábbi segédlelkésze, későbbi férjem – már angyalföldi segédlelkész, később csömöri lelkész lett, Zoltán bácsit akkor is mindig érdekelte, hogy van Péter, mit csinál. Valahányszor hazamentünk látogatóba Komlóra, igyekeztünk őket is meglátogatni Pécsett, és felejthetetlen volt számunkra az a szeretet, amivel fogadtak bennünket. Pétert kikérdezte, kifaggatta, tanácsokkal látta el, néha egy-egy szigorú fél mondattal bírálta.

Mindig nyitva volt az ajtajuk. Bárkinek bármilyen problémája volt, bármikor be lehetett hozzájuk menni, Zoltán bácsi pedig türelmesen végighallgatta az illetőt. Talán ez a nyitottság, ez a barátságos szív segített nekünk abban, hogy a csömöri parókia is ilyen nyitott legyen.

 

A nagy találkozás

Balikó Zoltánnak esztendőkön keresztül voltak segédlelkészei, minden évben más: Kósa László, Detre János, Blatniczky János, Solymár Péter. Harmadéves voltam a főiskolán, amikor Péter lett egy évig a segédlelkész, így ismerkedtünk meg.

Természetesen ő is részt vett az egyetemi ifjúsági kör alkalmain, és mivel jó baráti viszony volt ebben a csapatban, hétköznap vagy hétvégén is sokszor elmentünk együtt kirándulni, moziba, színházba vagy bibliakör után beültünk valahova fagylaltozni, a fiúk sörözni. Hatan, nyolcan, tízen, mikor hányan értünk rá, és a legtöbbször Péter is velünk tartott. Amikor letelt a segédlelkészi éve, elbúcsúzott a gyülekezettől, meg az ifjúsági bibliakörtől. Hozzám pedig külön is odajött, és azt mondta:

– Ha nem találkoznánk már az életben, akkor a Jóisten áldjon meg – vagy valami ilyesmi volt a mondat vége. Igazán csak a mondat elejére emlékszem, mert ez a „ha nem találkoznánk már az életben” gondolat hirtelen belém szúrt és emlékszem, milyen fájdalom járta át a szívemet. Mert én addig nem is tudtam, hogy szerelmes vagyok belé. Eszembe se jutott, hogy tetszem ennek a segédlelkésznek, de ez a mondat akkor nagyon belém hasított. Valami olyasmit válaszoltam, hogy „Hát van posta, akár levelezhetünk is.”

Ezt a bátorítást Péter komolyan vette, és attól kezdve rendszeresen írt. Annak ellenére, hogy a későbbiekben meggyőződhettem róla, milyen rossz levélíró, és mennyire utál minden papírmunkát…

Pécs után Péter egyéves ösztöndíjjal Berlinbe, a Humboldt egyetem teológiai fakultására ment, nekem pedig még hátra volt az utolsó főiskolai évem. Ez alatt az év alatt aktív levelezés folyt közöttünk, ami persze teljesen másként zajlott, mint a mai telefonos-internetes világban. Lassabb, de sokkal izgalmasabb is volt. Minden nap lestem a postást, és ha megjött a levél, másnap válaszoltam rá, harmadnap föladtam, három nap kellett, hogy odaérjen, így körülbelül egy hét telt el. Akkor Péter válaszolt rá – egy újabb hétbe került, mire megkaptam a levelét. Tehát nagyjából kéthetenkénti levélváltással hallottunk egymásról. Izgalmas dolog volt levelet keresni a postaládában…

Idővel eltelt ez az év is. Péter hazajött Berlinből, és megszerveztük, hogy Gyenesdiáson, az evangélikus konferenciahelyen találkozzunk. Tulajdonképpen akkor beszéltük meg, hogy mi összetartozunk. Az is nagyon érdekes, hogy még a pécsi segédlelkészi ideje alatt egyszer lejött Péter nővére, Ági, meglátogatni őt. Eljött a keddi bibliaórára is. Mindenki örült neki, szeretettel köszöntöttük, de nem volt különösebb jelentősége a dolognak számomra. Később tudtam meg, jóval később, hogy valójában azért volt ez a látogatás, hogy engem megnézhessen. Ugyanis Péternek fontos volt – ezt úgy értékeltem később benne –, hogy a nővére mit szól ehhez a lányhoz. Ági pedig mondta, hogy „Helyes lány, tetszik.” Egyszóval pártfogolt, én pedig a későbbiekben többször is mondtam neki viccesen, hogy „Örök hálával tartozom neked, hogy nem beszélted le Pétert rólam.” Ági annyira emlékezett arra a keddi találkozásunkra, hogy még évekkel később is meg tudta mondani, hogy halványlila pulóverben voltam, és milyen volt a frizurám…

 

Az eljegyzés híre

Ez után a nyár után Péter Budapestre, Angyalföldre került segédlelkésznek, én pedig Komlón tanítottam egy évig. Közben eljegyeztük egymást. A szüleim örültek, hogy evangélikus lelkész lesz a vejük.

Viszont érdekes volt némely kollégám reakciója, amikor meglátták a gyűrűt az ujjamon, és megtudták, hogy mi a vőlegényem foglalkozása. A magyar szakos kolléganő, aki egyébként az iskola párttitkára is volt, nagyon meghökkent a hírre, de nem szólt semmit. Egy másik alkalommal viszont a tanáriban a következő megjegyzést tette úgy, hogy én is halljam: „Hát igen, a butaság veszedelem, papoknak jövedelem.” Sose felejtem el ezt a mondatot. Jóval később, amikor egyszer hazamentem és érdeklődtem, hogy mi újság az iskolában, mi van a kollégákkal, hallottam, hogy ennek a szerencsétlen nőnek az élete teljesen tönkrement. Otthagyta a férje, ő elkezdett inni, és pár év múlva öngyilkos lett.

Viszont vicces volt egy másik kolléganőmmel folytatott beszélgetésem. Meséltem neki, hogy Péter sokat járt korábban Komlóra, mivel teológuskorának végéig benne volt a csömöri kézilabda csapatban, Komló és Csömör pedig állandó kézilabda ellenfelei voltak egymásnak. Annyira komoly volt a rivalizálás köztük, hogy amikor Komlón játszottak a csömöriek, a meccs után többször olyan verekedés tört ki, hogy a komlóiak majdnem fölborították a csömöriek autóbuszát benne a kézilabdásokkal. Tehát egy állandó harci helyzet volt, ha ez a két csapat játszott egymással. Amikor mondtam ennek a kolléganőnek, hogy Péter is kézilabdás volt, akkor derült ki, hogy az ő férje pedig a komlói kézilabda szakosztály vezetője. Így aztán Terike összecsapta a kezét és felkiáltott: „Te jó ég! Nem félsz oda költözni?! A csömöriek olyan verekedős emberek!” Ő így ismerte a leendő otthonomat…

Péterről hamarosan az is kiderült, hogy számára a mi komlói utcánk volt teljesen ismerős, mert amikor a városunkban játszottak, nem egyszer a mellettünk lévő kollégiumban laktak és aludtak.

 

A dányi iskolában

A komlói tanév végén megbeszéltük, hogy közelebb költözöm Péterhez, aki Angyalföldön volt segédlelkész. Így kerültem a jövendőbeli anyósomékhoz a csömöri parókiára, míg Péter segédlelkészként Angyalföldön lakott. Abban az időben szinte lehetetlen volt Pesten pedagógusállást találni, egy lelkész menyasszonyának pedig végképp kevés esélye volt erre.

A Csömörhöz nem túl közeli Dányban kaptam végül állásajánlatot. Valaki kocsival átvitt, hogy nézzem meg az iskolát és beszéljek az igazgatóval. Körülbelül félóra alatt ott voltunk, tetszett a hely, elvállaltam az állást. Igen ám, de tömegközlekedve már sokkal bonyolultabb volt odajutni. Ugyanis Csömörről először el kellett mennem HÉV-vel Cinkotáig, Cinkotán átszálltam a gödöllői HÉV-re, Gödöllőn leszálltam, majd fölszálltam egy vonatra, ami Isaszegig vitt, Isaszegen pedig fölszálltam egy autóbuszra, ami kivitt Dányba. Ez másfél-két óra volt oda, másfél-két óra volt vissza. Ez egy ideig még elviselhető, de hosszútávon túl fárasztó lett volna. Ha előtte alaposabban átgondoljuk, akkor valószínűleg nem vállaltam volna el a dányi állást, de hát nyilván ennek így kellett lennie.

Azonban valami megoldást kellett találnunk az én utazási problémámra, így bár csak a következő nyárra terveztük, mégis még abban az évben, decemberben összeházasodtunk. 1966-ot írtunk akkor. Az esküvő után én is Angyalföldre költöztem, onnan már egyszerűbb volt Dányba kijárni. Egyszer megtörtént, hogy lekéstem a csatlakozást, és egy mentőt stoppoltam le, úgyhogy mentőstoppal értem ki az iskolába. Nagyon kalandos volt.

 

Angyalföldön

Az angyalföldi gyülekezetben ottléte alatt két főnöke volt Péternek. Az első időkben Gádor András volt a lelkész, aki akkor már nagyon beteg volt, úgyhogy tulajdonképpen Péter végezte a szolgálatokat. Többször előfordult, hogy a lelkész úr a vasárnapi istentiszteleten a kezdő ének alatt odasúgta Péternek, hogy prédikáljon, mert ő nem fog tudni fölmenni a szószékre. Nem sokra rá meg is halt, és Benczúr Laci bácsi lett az utóda.

Abban az időben eléggé elhanyagolt környék volt a Fóti útnak az a része, ahol a parókia állt, hajléktalanok is meghúzódtak arrafelé. Sőt a parókia kertjébe is beköltözött egy hajléktalan fiú, mert volt ott egy kerti csap, így megfelelő volt arra, hogy „komfortosan” meghúzza ott magát. Azonban Péter – mentalitására jellemzően – összebarátkozott ezekkel az emberekkel. Volt közöttük két néma is. Néha kiment velük a térre focizni, jóba lett velük. A hajléktalan pedig megígérte Péternek, hogy ne féljen semmit, ő majd megvédi a parókiát a többi csövestől, ott nem lesz rendetlenség. Én akkor még Dányból jártam haza esténként elég későn. Tél volt, sötét volt, Péter pedig mindig kijött elém a trolibusz megállójába. Igaz, nem volt hosszú út, de amint említettem, elég bizonytalan volt a környék. Viszont ezek a hajléktalanok meg a némák, akikkel focizott, azt mondták neki, hogy: „Ne félj semmit, majd mi vigyázunk, a feleségednek se lesz itt semmi baja.” És úgy is volt.

A gyülekezet tagjai nagyon kedves emberek voltak, és nemcsak idősekből állt a közösség. A felügyelő bácsit Fa Ferencnek hívták, egy kedves, bölcs ember volt. A közösség tagjai szerették Pétert. Amikor eljött a gyülekezettől búcsúajándékként azt a szőnyeget kapta, ami most is a nappalinkban van. Azt szoktuk viccesen mondani, hogy egy darab Angyalföld van a lakásunkban. Már javában Csömörön laktunk, amikor időnként még mindig megjelent onnan egy-egy gyülekezeti tag, aki eljött, hogy meglátogassa Pétert.

Az 1967-es őszi tanévtől Angyalföldön tanítottam. Igaz, 1970 áprilisában Csömörre költöztünk, de én 1972-ig, Eszter lányunk születéséig továbbra is ennek az iskolának voltam a pedagógusa. És itt is a tenyerén hordozott az Úristen, mert ebben a tantestületben is megtaláltam a helyemet. Az igazgató szeretett, sőt miután Eszter megszületett és letelt a három év, még hívott is, hogy menjek vissza. Nem volt más lehetőségem, így egy évre visszamentem, bár ez már nem volt kényelmes megoldás. Érdekes módon a tanári karban volt egy református paplány, akivel egymásra találtunk, jól megértettük egymást.

 

A Solymár család

A férjem családja szeretettel fogadott. Ők amúgy is nagyon befogadó emberek voltak, azt gondolom, nyitottak voltak mindenki felé.

 

A szülők

Apósom, Solymár János 1909-ben született és Békéscsabáról származott. Eredetileg Szlany volt a vezetékneve, ami sóst jelent – a tót-szlovák gyökerekre már a név is utal. Ő magyarosította a nevét Solymárra.

Édesapja Békéscsabán volt kántortanító, akiről mesélték, hogy téli időszakban meleg vizes palackkal a zsebében ment orgonálni a nagytemplomba, hogy ne gémberedjenek el az ujjai. Az iskolában kilencven-száz növendék volt egy tanteremben, ennyi gyereket tanítottak egyszerre. Apósomnak volt egy Pál nevű testvére, aki Gerendáson volt lelkész. Elég fiatalon halt meg, és tulajdonképpen a Szlany (Solymár) ág az apósom révén maradt meg.

Apósom édesanyját Jeszenszky Emmának hívták. A nagyszülők korán meghaltak, így az unokák, tehát Péterék életében nem sokat lehettek jelen.

Amikor Solymár János Nyíregyházára került lelkésznek, akkor ismerkedett meg Palicz Ilonával – Cilával –, Péter édesanyjával. Felmenői, a Paliczok, a nyíregyházi templomépítő ősök között voltak. Anyósom húga, Rózsa, a kémiatudományok doktora lett. A kutatásai során felfedezett egy enzimet, amit el is neveztek róla. Cila mama nővére pedig Bécsben, a Collegium Hungaricumban tanult – magyar–történelem szakos tanár lett.  A mama gyors- és gépírást tanult a polgári iskolában, aztán férjhez ment, és papné lett meg családanya.

Házasságkötésük után két vagy három évig Bényén laktak, mert Solymár János lett az ottani lelkész, majd visszakerültek Nyíregyházára. Három gyermekük született: 1937-ben Ágnes, 1940-ben pedig az ikerfiúk, Pál és Péter.

Nyíregyházán a Luther-házban[10] laktak, ahol öt-hat papcsaládnak volt szolgálati lakása. Balczóék, Solymárék, Labossáék, Rőzséék, Joóbék – a gyerekeik pedig együtt játszottak, rengeteg kalanddal meg csínytevéssel teltek a napjaik és életre szóló barátságok szövődtek köztük. Ha rosszak voltak – például, amikor kis fakalapácsokkal beverték a Luther-ház pinceablakait –, akkor a Solymár apukának volt feladata megfenyíteni őket. De volt, hogy ő fizette ki a Bacsó cukrászda tulajdonosának a gyerekek hitelbe vett fagylaltjait is…

 

Csömörön

Solymár János 1948. december 6-án jött Nyíregyházáról Csömörre[11]. A csömöri evangélikus gyülekezet egy nagy múltra visszatekintő, tradicionális közösség. Egy 1720-ban íródott krónika 42 háztartásról számol be ezen a furcsa nevű településen és a háztartások mindegyike lutheránus volt. A csömöri evangélikus gyülekezet tehát 2020-ban lesz háromszáz éves. Főként a felső vármegyékből lehívott, letelepített tót ajkú evangélikus telepesekből állt a közösség, és 1727-ben már saját lelkészük volt Jakobey Sámuel személyében. Sajnos az 1740-es pestisjárvány nem kímélte a lakosságot, mindössze 11 család maradt életben. Ettől kezdve viszontagságos volt a gyülekezet élete, önállóságukat is elvesztették, aminek következtében a közeli cinkotai gyülekezethez csatolták őket. Igaz, idővel annyira megerősödtek, hogy 1873-ban építhettek maguknak templomot, de önálló anyagyülekezetté csak 1916-ban válhattak újra.

Amikor apósom 1948-ban átvette a szolgálatot, aránylag kevés család volt nyilvántartva, és a látogatások során közel nyolcvan-kilencven olyan gyülekezeti tagot talált, akiket ő vett nyilvántartásba. Nagyon örültek a lelkész látogatásának, hívogatásának és a gyülekezet aktív tagjai lettek. Azt írja apósom a vissza-emlékezéseiben, hogy huszonkétéves szolgálata alatt tizenegyszer látogatta végig a gyülekezetet.

Solymár János a háború utáni években érkezett a családjával Csömörre, ami nagyon nehéz időszaka volt a gyülekezetnek. A harcok során a templomot belövés érte. Igaz, odaköltözésükkor már ki volt javítva a templomtorony, de a kőműves minden vasárnap megjelent a parókián, és besöpörte, elvitte a perselypénzt, hiszen a közösség tartozott neki a munkájáért. Úgyhogy volt néhány hónap, amikor a lelkész nem is tudott fizetést felvenni. Viszont a gyülekezet eltartotta őket, és hol lekvárral, hol zsírral, disznótorossal vagy gyümölccsel jelentek meg a parókián. Péterék többször emlegették, hogy az egyik gyülekezeti tag – Bátovszki Mári néni – az ikerfiúknak ruhát vett az egyik húsvétra; egy szép kis öltönnyel lepte meg őket. Fizetés helyett így gondoskodott a gyülekezet a lelkészéről és annak családjáról.

Amellett, hogy gazdag lelki életet élt a közösség, az ’50-es években elég sok atrocitás érte a lelkészt a községi tanács vb-titkára részéről. Irattári feljegyzések szerint egyszer például azt tette szóvá, hogy a lelkész elmulasztotta bejelenteni a konfirmációra való felkészülés helyét és idejét. Apósomék azokban az években több Budapestről kitiltott vagy politikai okokból börtönviselt személyt is befogadtak átmenetileg az otthonukba. Ennek következményeképpen az 1956-os forradalom leverése után apósomat elvitték. Először a kistarcsai gyűjtőfogházba került, majd a váci börtönbe, miközben a családja semmit nem tudott róla. Főleg Dezséry püspök úr próbált nyomára bukkanni és segíteni abban, hogy szabadon engedjék őt, ami hála Istennek, végül megtörtént. De a börtönben töltött néhány hónapnak és a kegyetlen veréseknek a következményeit élete végéig viselte, hiszen a veséit tönkretették[12].

 

A Solymár gyerekek

Az 1950-es években papgyerekként szinte lehetetlen volt középiskolában vagy egyetemen továbbtanulni. Ágit csak az iskolakezdés után négy hónappal vették fel protekcióval a gimnáziumba. Hiába tanult nagyon jól, hiába szeretett volna egyetemre, biológia szakra menni, csak a gyors- és gépíróiskolát végezhette el az érettségi után, de oda is csak protekcióval kerülhetett be.

A nehéz évtizedek alatt a lelkészcsaládoknak nyári pihenésre egyik „menedékként” a balatonszárszói evangélikus üdülő szolgált. A Solymár család életében is az év „fénypontja” volt az ott töltött két hét. Apósom hétvégéken hazajött a vasárnapi szolgálatokra, vagy ha temetés adódott, de a többiek lent maradtak két héten keresztül. Itt találkozott Ági a teológushallgató Baranyay Kálmánnal, aki nyaranta anyagbeszerző mindenesként segédkezett a szárszói üdülőben. Elmondása szerint egy rozzant biciklivel tekert be a faluba, hogy megvegye a tejfölt, tejet, túrót és egyéb alapanyagokat a főzéshez. Egyszer aztán jó nagy kalamajka támadt, mert felborult a biciklivel és a nála lévő nyolc liter tejföl kiborult a földre. Hát egy ilyen szárszói nyári munka alkalmával, 1960-ban ismerkedett össze Kálmus Ágival, amiből szerelem lett és egy nagyon-nagyon szép, ötvenkét évig tartó házasság[13]. A családban példaképül szolgált, hogy Ági és Kálmán milyen szépen élnek, és milyen nagy szeretetben vannak. Sajnos már egyikőjük sincs köztünk. Egy fiúk született, Csaba, aki lelkész lett, és a szintén lelkész feleségével Kőszegen szolgálnak. Három gyermekük közül a legidősebb, Bence, teológushallgató, két lánygyermekük, Zsófi és Borcsi is egyetemista már.

Ágival kapcsolatban még azt is feltétlenül meg kell említenem, hogy ő volt a csömöri gyülekezet kántora ötven éven keresztül. Igaz, férjével Budapesten laktak, azonban minden hétvégén kijöttek Csömörre, így tudta ellátni a szolgálatot. Tizenéves korában először zongorázni tanult meg. A tanára az a középosztálybeli Laky Marika néni volt, aki az ötvenes években politikai okok miatt ki volt tiltva Budapestről, és a csömöri parókián átmenetileg őt is befogadták. Hálából pedig zongorázni és németül kezdte el tanítani a Solymár gyerekeket.

Ági 14 év körüli lehetett, amikor az akkori kántor-tanító bejelentette apósomnak, hogy budapesti tanítói állása miatt nem kántorizálhat tovább. Abban az időben nem volt olyan egyszerű egyik napról a másikra kántort találni, ezért – ahogy hallottam – a papa szépen fölvitte Ágit az orgonához és azt mondta neki, hogy „Na, kislányom, most akkor ezt a két korált megtanulod, és vasárnap te fogod eljátszani.” Attól kezdve pedig minden nap átmentek a templomba, és gyakoroltak. Így kezdődött el Ági kántorkodása. Idővel csatlakozott hozzá Várady Gizus, férjezett nevén Tenczer Györgyné is, így évtizedeken át ketten látták el ezt a szolgálatot.

A középiskolai felvételinél a Trefort utcai gyakorlógimnázium igazgatója 1954-ben újabb kockázatot vállalt, amikor Ági után Pétert és Palit is felvette. Pali állatorvos szeretett volna lenni, de a családi háttere miatt hatszor utasították el a felvételin. Végül Gödöllőn végzett agrármérnökként.

Azt mondják a csömöriek, hogy fantasztikus állatorvosi képességei voltak, nagyszerű szakember lett volna belőle. Bár nem végezhette el az állatorvosi egyetemet, a falubeliek sokszor elhívták őt, ő pedig tudott is segíteni az állataikon. Sajnos nagyon fiatalon, 45 évesen, halt meg hasnyálmirigy rákban. Eszter lányunk konfirmációjának hetében vesztettük el őt. Nagyon nehéz napok voltak azok, és az egész gyülekezet el volt arra készülve, hogy a konfirmáció el lesz halasztva. De Péter – akkor már ő volt a csömöri lelkész – hallani sem akart erről. Azt mondta: „Szó sem lehet róla! Ez az én családi ügyem, a konfirmáció pedig a gyülekezet ünnepe, és természetesen mindennek ugyanúgy kell történnie, ahogy egyébként történne.” Úgyhogy tényleg nem halasztotta el a konfirmációt.

A három gyerek közül Péter mindig is lelkész szeretett volna lenni, így a továbbtanulásban neki volt a legegyszerűbb dolga.

 

Az új csömöri lelkész

Ahogy említettem is, a börtönben töltött hónapok igen megviselték apósomat, ezért az egészségi állapotára való hivatkozással huszonkét évi csömöri szolgálat után 1970-ben, 61 éves korában kérte a nyugdíjazását Káldy püspöktől, aki jóvá is hagyta ezt a kérelmet. Káldy Zoltán és az Állami Egyházügyi Hivatal[14] beleegyezett abba – hiszem azt, hogy azért, mert a Gondviselés így akarta –, hogy Solymár János utódja Solymár Péter legyen a csömöri gyülekezetben[15]. Abban az időben nem olyan lelkészválasztási procedúrák voltak, mint manapság, hanem a püspök helyezte ki a lelkészeket, a döntését pedig a gyülekezet többnyire elfogadta. Ha a gyülekezet nem fogadta el, akkor sokszor problémák következtek, de hát nálunk, Csömörön ez nem állt fent. Úgy tudom, hogy a gyülekezet Pétert örömmel fogadta és elfogadta.

Solymár Péter ugyanis ismert és népszerű ember volt a faluban, hiszen itt nőtt fel, itt járt iskolába, rendkívül közvetlen és barátságos személyiség volt, aki értett az emberek nyelvén. Ráadásul ikerbátyjával együtt évekig sikerrel kézilabdáztak a csömöri csapatban, és ez a csapat a csömöriek számára nagyon fontos volt. Virágkorukban az NB I-be is bejutottak[16]. Péter akkor hagyta abba a kézilabdázást, amikor segédlelkész lett, és Pécsre került, mivel attól kezdve a sportolás és a meccseken való részvétel lehetetlen volt számára. Így amikor felvette a Luther-kabátot, letette a kézilabdás mezét. Azonban a sport iránti szeretete élete végéig megmaradt, és ez nagyon jó kapcsolódási pont volt közte és az emberek között. Hiszen ha egy sportkedvelővel találkozott, máris volt közös témájuk és megbeszélnivalójuk.

Csömöri beiktatása után azonban sajátságos helyzetbe került. Emlékszem, egy nap bejött az egyik volt osztálytársnője a parókiára, hogy elintézzen valamit, és tiszteletes úrnak szólította Pétert. Péter pedig azt mondta neki:

– Ancsa, ne viccelj! Hát te ugyanolyan osztálytársam vagy, mint voltál! Csak nem gondolod, hogy másképp kell engem most már szólítani, mint ahogy eddig szólítottál!

Ez a hozzáállás azt hiszem, szimpatikus volt a gyülekezetnek, mert mindenki érezhette, hogy ő ugyanaz az ember maradt, akit korábban ismertek. Péter egy jól működő mintát vett át édesapjától, aki még egy évig a csömöri parókián lakott anyósommal együtt, majd 1971-ben beköltöztek Budapestre, ugyanis a Rákóczi úti szlovák gyülekezet hívta meg őt lelkipásztorául, nyugdíjasként. Itt szolgált szlovákul az 1974-ben bekövetkezett haláláig.

Az alatt az egy év alatt, amíg együtt laktunk a csömöri parókián, én Angyalföldre jártam tanítani, így még anyósom látta el a papné teendőket a gyülekezetben. Emlékszem például, hogy ő fonta meg zöld ágakból a templomi ádventi koszorút. Egy biciklikerék volt az alapja. Megkérte a harangozó nénit, Rell mamit, hogy hozzon a temetőből puszpángot[17], aki hamarosan be is állított a karján két teli kosárral, Cila mama pedig befonta vele a biciklikereket. Rádrótozta a négy gyertyát, és kész is volt az ádventi koszorú. Én nem tudtam ezt megcsinálni, ezért a következő ádventben a virágossal készíttettük el a templomi koszorút.

Ahogy a példa is mutatja, nagyon sok mindent ő maga csinált a közösség életében, miközben arra is volt gondja, hogy engem bevezessen a gyülekezeti szokásokba. Elmondta, mit hogy csináljak, papnéként mi a dolgom. Sose felejtem el az egyik első tanácsát: „Tanuld meg, kislányom, hogy falun a szomszéd az első. Mert a szomszédja mindig itt van az embernek, de a rokonai nincsenek. Akár keresztelő, akár esküvő, akár temetés, akármi történik a családban, először a szomszédot kell meghívni.” És milyen igaza volt!

Ő egyébként nagyon kulturált, művelt, olvasott asszony volt, de szigorú is tudott lenni. A szemébe mondta az embereknek, ha valami nem tetszett neki. Emlékszem, például egy püspöklátogatás előtt az egyik gyülekezeti tag egy üveg bort hozott a parókiára, hogy azzal kínálják meg a vendéget. Anyósom megkóstolta, majd kerek-perec kijelentette, hogy ez nem jó bor, ezt nem fogja az ebédnél felkínálni.

Amikor apósom letartóztatása előtt egy éjjel házkutatást tartottak a parókián, anyósom megkérdezte, hogy minek köszönhető ez a rendkívüli látogatás. Az ÁVO-s dühödten válaszolta, hogy többek között annak, hogy a Szabad Európa Rádió adásait hallgatja a Solymár család. Erre Cila mama szemrebbenés nélkül rákérdezett:

– Ha tilos és büntetendő a Szabad Európa Rádió adásait hallgatni, akkor miért árulnak az üzletekben olyan rádiót, amelyen foghatók a különböző adások?

 

A csömöri tantestületben

1972-ben megszületett Eszter lányunk, én pedig a három éves gyes letelte után még egy évig Angyalföldre jártam tanítani. A következő esztendőben szóltak Péternek, hogy a csömöri iskolában megüresedett az énektanári állás, és megkérdezték, nem volna-e kedvem idejönni. Harmath Józsefnének, vagy ahogy mindenki hívta őt, Haragos Babuskának a testvére, Gyöngyi ment el a tantestületből, mert Pesten kapott állást.

Kovács György volt akkor az igazgató, akihez elmentem bemutatkozni és megbeszélni a dolgokat. Kiderült, hogy nemcsak éneket, hanem magyart is taníthatok, nagyon örültem ennek. De azért megkérdeztem tőle:

– Ugye tudja az igazgató úr, hogy én papné vagyok, és minden vasárnap a templomban leszek?

Erre ő azt mondta:

– Ezt majd én megoldom, ez legyen az én gondom.

Azóta is hálás vagyok neki azért, hogy engem így megvédett. Igaz, azt nem tudom, a későbbiekben mennyire kellett tartania a hátát miattam, de tényleg soha semmi bántódásom nem volt a papnéságomból és a templomba-járásból eredően. Kivéve talán egy esetet. Amikor 1978-ban Eszter első osztályos lett, és beírattam hittanra, akkor szegény igazgatóhelyettes tombolt. Nem ellenem, vagy a hittan ellen, hanem a helyzet ellen. Azt kérdezte nagy mérgesen:

– Hogy képzeled, hogy egy pedagógusnak a gyereke hittanra járhat?!

Mire én azt kérdeztem tőle:

– És te azt hogy képzeled, hogy egy evangélikus lelkésznek a gyereke nem jár hittanra?

Mire azt válaszolta:

– Engem az nem érdekel, de nekünk 24 órán belül be kell jelenteni, hogy hány hittanost írattak be, és hogy pedagógusgyerek van-e köztük.

Akkor én azt mondtam neki:

– Nagyon sajnálom. Hogy mit csináltok, az a ti dolgotok, de az én gyerekemnek hittanra kell járnia, mert ott a helye.

Így derült ki számomra, hogy lehet, hogy máskor is voltak az igazgatónak konfliktusai miattam, de velem ezt soha nem éreztette. Később azt is megtudtuk ettől az igazgatóhelyettestől, hogy ha túl magas lett volna a hittanra való jelentkezés, akkor két napon belül kiszállt volna a pártbizottság, hogy ellenőrizze őket, ami ki tudja, milyen következményekkel járt volna. Azonban Csömörön mindig is magas volt a hittan beíratások száma, hiába ült az asztalnál két-három olyan tanító néni, akinek az volt a feladata, hogy lebeszélje az anyukákat, nagymamákat. A csömöriek karakánságára az is jellemző volt, hogy a téesz idején – ezen a településen elsősorban földművelésből éltek az emberek –, nagypéntek délelőttjén az egész gyülekezet a templomban ült és máskor dolgozták le a nagypénteki munkaidőt. Ez olyan magától értetődő volt. A mindenkori tanácselnökök meg téesz-elnökök és a helyi párttitkárok pedig tudomásul vették ezt. Feltételezem, hogy az iskola vezetősége úgy oldotta meg a hittan-beíratási helyzetet, hogy kisebb létszámot jelentettek be – valószínűleg Eszter hittan beíratását is elhallgatták…

Egyszer Péterrel is megtörtént, hogy hittanóra előtt – évfolyamonként heti egy órában volt az utolsó tanítási óra után – üzent neki az igazgató, hogy mindenkit engedjen el és csak három gyereket tartson ott, mert ellenőrzés lesz. Egyébként nem volt ellenőrzés, de ez ilyen csalós világ volt akkor…

 

Pedagógusként

Csömörön remek tantestületbe kerültem. Ez egy vidéki jó kis iskola volt, ahol az igazgató nyitott, emberséges személy volt, és a kollégákkal is kiválóan szót értettünk. Hogy csak néhány nevet említsek, akik akkor már ott dolgoztak, amikor én a tantestület tagja lettem: Vaffler Sebestyénné, Nickmann Béla és az ő tanítónő felesége, Valika, ott volt Babuska – az ő testvérének a helyére mentem –, Magony Sári, aki később Eszter tanító nénije lett. Nagyon jó baráti, családias társaság volt. Egy időben például minden reggel másvalaki hozott tízórait az egész tantestületnek, egymásnak készítettünk szendvicseket, süteményt sütöttünk.

Persze mindig is igyekeztem, hogy a munkámban ne találjanak kifogást. Nagyon szerettem tanítani és szerettem a gyerekeket. A csömöri iskolában eltöltött huszonhárom évem alatt öt osztálynak voltam az osztályfőnöke. Sokszor előfordult, hogy korábbi tanítványaim gyerekeit is taníthattam.

Komlón volt egy Sass Gábor nevű gimnáziumi osztályfőnököm, nem rég halt meg szegény. Nagyon szigorú fizikatanár volt. Sosem felejtem el, hogy amikor az érettségire készültünk, egy nap csak úgy elejtette a következő mondatokat: „Ha meg fogják maguktól kérdezni, hogy a világ megismerhető-e, akkor azt kell rá válaszolni, hogy igen. Vágják rá, hogy igen. De ez egy marhaság. A világ nem megismerhető, mert mennél többet megismerünk a világból, annál több kérdésünk lesz, és annál inkább újabb és újabb rejtélyek fognak felbukkanni a világgal kapcsolatban.”

Egészen elképesztőek voltak ezek a szavak. Ez az osztályfőnök abban az időben, amikor minden pedagógusnak marxistának kellett lennie, így ki merte mondani azt, amit valójában gondolt! Úgy belém égett ez a jelenet, hogy ezt a mintát elhoztam magammal a tanításba is. Eldöntöttem, ha becsukom magam mögött a tanterem ajtaját, akkor azt fogom mondani, amit a lelkiismeretem megenged, meg a szívem diktál függetlenül attól, hogy mi van a tankönyvben. Az is igaz, hogy éneket és magyart tanítva ezt könnyebb volt véghezvinnem, mintha történelem szakos lettem volna. Azonban amikor például a helyesírást tanítottam, és láttuk, hogy a versekben Isten nevét kisbetűvel írták, akkor mindig elmondtam a gyerekeknek, hogy „Nem tudom, miért, de a magyar helyesírás szabályai szerint Isten nevét kisbetűvel írjuk. Azonban gondolkodjatok el rajta, hogy ha a Hétszűnyű Kapanyányimonyók[18] nevű mesehőst nagybetűvel írjuk, mikor tudjuk, hogy az csak egy mesehős, az Óperenciás-tengerről tudjuk, hogy nem igazi földrajzi név, mégis nagybetűvel írjuk, akkor az Isten nevét is nagybetűvel kell írni függetlenül attól, hogy hiszek-e benne vagy sem. Nagyon szeretném, ha ti nagybetűvel írnátok le Isten nevét.” Persze nem volt ott a szakfelügyelő, mikor ezt elmondtam, de elmondtam.

 

Énekkarvezetőként

Az iskola énekkarát tudomásom szerint az elődöm indította el. Nagyon nagy létszám jellemezte, előfordult, hogy nyolcvan-száz gyerekem volt. Zsúfolva volt a nagyterem a próbákon, alig tudtam őket leültetni. Az is igaz, hogy abban az időben kevés szakkör vagy más különóra lehetőség volt, így könnyen mondhattam bármelyik gyereknek, hogy „Neked jó hangod van, te énekkaros leszel.” Nem volt vita, örömmel jöttek is. Az órarendet is úgy állította össze a vezetőség, hogy azokon a napokon – úgy emlékszem, kedden és csütörtökön voltak a próbák – egy osztálynak sem volt hatodik órája, így az énekkarosok el tudtak jönni a próbára.

A piros betűs ünnepeken – például április 4-én, november 7-én – általában a művelődési ház színpadán léptünk fel. Előtte nemegyszer szóltak nekem az iskolában, hogy el fog jönni a helyi párttitkár, és előzetesen meg fogja hallgatni a műsort. Hát ez nagyon derogált nekem, és magamban fel voltam háborodva, hogy miért akar beleszólni a munkámba. Mert én azért igyekeztem úgy összeállítani a repertoárt, hogy ne csak „április 4-ről szóljon az ének”, ne csak mozgalmi dalokat énekeljünk, hanem Bartók meg Kodály kétszólamúakat is, de ezt nem értékelte a párttitkár. Szóvá tette, hogy a műsorban nem volt elég mozgalmi dal. Szerencsére nem kellett új műsort összeállítanom – nem is lett volna rá elég idő –, de utána állítólag a pártbizottsági gyűlésen téma volt, hogy kevés mozgalmi ének hangzott el.

Minden évben mentünk énekkari találkozóra is, persze a gyerekeknek úttörő egyenruhában, piros nyakkendőben kellett fellépniük. Volt egy énekkaros kislányom, aki viszont nem volt úttörő – a szülei vallási okokból nem engedték a gyerekeiket kisdobosnak és úttörőnek felavatni –, így csak fehér blúz és fekete szoknya volt rajta a szerepléskor. Amikor odaértünk a találkozóra, persze rögtön szóltak nekem, hogy mindenkin legyen nyakkendő. „Jó – mondtam –, majd kölcsönkérünk egyet.” Így is volt, de amikor szóltam Erzsikének, hogy vegye föl, akkor ő nagyon megszégyenített engem, mert azt mondta:

– Én nem veszem föl a nyakkendőt, mert én nem vagyok úttörő. – Micsoda karakánság és az elvei melletti kiállás volt ebben a kislányban! A bírálatban aztán szóvá is tették, hogy „nem volt egységes a kórus képe.”

Ehhez a történelmi korszakhoz az is szorosan hozzátartozott, hogy az ünnepségeken a magyar Himnusz után mindig a szovjetet énekeltük. Ez annyira belém ivódott, hogy amikor már nem volt szokásban, én még akkor is évekig reflexszerűen „vártam”, hogy következzék a szovjet himnusz…

 

A csömöri evangélikus gyülekezetről

Amikor idekerültem, nagyon szép, szlovák kegyességi szokásokkal, tradíciókkal találkoztam, amelyek közül néhány még ma is megtalálható a gyülekezet életében.

A csömöri evangélikus közösségre mindig is jellemző volt az áldozatkészség, az adakozás, a templom- és az egyházszeretet. Az is jellemző volt, hogy nagyon sok társadalmi munkát végeztek: a gyülekezeti tulajdonban lévő temető takarításától kezdve a templomtakarításig. A gyülekezet adakozókészsége kiemelkedő volt – tűzkár, vízkár, elemi csapások esetén a tagok maguktól föltették a kérdést, hogy lesz-e gyűjtés. Mindig nagy együttérzéssel folyt az adakozás. 2002-ben például porig égett az egyik gyülekezeti tagunk háza, néhány hónap múlva egy tragédia következtében egy másik családban három gyerek szülők nélkül, árván maradt az özvegy nagymamára, és ezt követően jött az árvíz. E három tragédia kapcsán egymillió forint rendkívüli adomány gyűlt össze. Ha valaki azon a vasárnapon történetesen nem volt templomban, akkor utólag behozta az adományát a parókiára.

Ugyanez a szívélyesség jellemző a vendéglátásra, a vendégek szeretetére is. Külföldi vendégek vagy küldöttségek érkezésekor sokszor kérés nélkül is sütnek a gyülekezet asszonyai ezzel is öregbítve a gyülekezet vendégszeretetének a jó hírét.

Ugyancsak tradíció a gyülekezetünk életében az úgynevezett offerálás, az emlékezésadomány. Az egy éve, tíz éve vagy húsz éve elhunyt családtagra emlékeznek ilyenkor a családok, és az évforduló kapcsán egy nagyobb összeget adnak az éppen aktuális feladat megoldására, például orgonajavításra. Ilyenkor a család hoz virágot az oltárra, a lelkész pedig imádságban megemlékezik az előrement hozzátartozóról.

A nemes tradíciókhoz tartozott az is, hogy a gyülekezet tagjai az istentisztelet kezdete előtt énekeltek. Ugyanígy a temetési szertartás megkezdése előtt is akár már félórával. A rendszeres templomba járók igényelték a temetés előtti úgynevezett virrasztás szolgálatát. Ez a virrasztás 1974-ig a gyászoló család házánál történt, ahol a bibliakörös asszonyok vezették az éneklést és az imádkozást. 1974-ben Solymár János halálával a templomban tartottuk a virrasztást, attól kezdve pedig ez az alkalom a templomban történt kántori és lelkészi szolgálattal, igehirdetéssel összekötve. Az volt a célja ennek, hogy felkészítsék, Isten igéjével erősítsék a családot a temetési szertartásra, a végső búcsú idejére. Ez a szokás mára már kikopott a gyülekezetből, bár megjegyzem, hogy 2013-ban, Solymár Péter halálakor tartottunk virrasztást Baranyai Tamás domonyi nyugdíjas lelkész úr szolgálatával.

 

Egyéb szolgálatok

Az iktatást követő években több feladat is megtalálta a fiatal csömöri lelkészt. Az Ószövetségi Teológiai Szakcsoport tagjaként dr. Pálfy Miklóssal és dr. Muntag Andorral kidolgozták és kiadták Az Ótestamentom világa című kompendiumot, amely Palesztina föld- és néprajzával, a héber ember lelki–szellemi életével, Izrael történetével ismertette meg az olvasót. A könyv 1973-ban jelent meg az Evangélikus Sajtóosztály kiadásában, a csömöri Nagy Éva iparművésznő rajzaival.

Solymár Péter 1978-tól tizenegy tanéven keresztül az Evangélikus Teológiai Akadémián[19] taníthatott óraadóként az ószövetségi tanszéken. Ugyancsak a ’70-es években közel két évtizedig heti egy alkalommal az Atheneum nyomdában végezhette Péter az Evangélikus Élet című hetilap korrektúráját.

1979-ben Blatniczky Jenő cinkotai lelkész átadta a kerepestarcsai Özvegy Papnék Otthonában[20] viselt igazgató-lelkészi tisztségét Solymár Péternek. A Csömörhöz közeli szeretetotthon évtizedeken keresztül amúgy is a gyülekezeti tagok szívügye volt – az ínséges, nehéz időkben a bibliakör tagjai rendszeresen gyűjtöttek élelmet a lakók számára. 1981-ben a csömöri egyházközség még közelebb került az intézményhez, mert egy egyházterületi rendezés kapcsán november 26-i hatállyal a kerepestarcsai evangélikusokat a csömöriekhez csatolták, így a kerepestarcsai evangélikus közösség Csömör leánygyülekezete lett.

1989-ben dr. Gémesi György, a kistarcsai Flór Ferenc Kórház sebész-főorvosa megszervezte a kórház betegei és dolgozói számára a kórházi istentiszteleti alkalmakat. Ettől kezdve minden szombat délelőtt volt szentmise, illetve a református és az evangélikus felekezetűek számára felváltva istentisztelet. Sok áldás volt és van ezen a közel harminc éve végzett szolgálati lehetőségen. Ezekre az alkalmakra szinte mindig elkísértem Pétert. Vittük magunkkal a hordozható szintetizátort – fénymásolt éneklapokról énekeltünk – egy asztali feszületet, gyertyát, terítőt (mint egykor az apukám a komlói iskolában), melyek segítségével templomi istentiszteleti miliőt szerettünk volna megközelítőleg teremteni.

A 1980-as évektől kezdve már a nyarak is igen program dúsak lettek, hiszen évente vagy finn vagy német testvérgyülekezeti csoport érkezett, vagy mi mentünk felváltva Finnországba vagy Németországba. Ezenkívül minden nyáron volt egy ifjúsági és egy vasárnapi iskolás hittantáborunk is.

 

Három miniportré

A gyülekezeti közösség modern, haladó gondolkodására vall az is, hogy 1968-ban Gubek Mária[21] személyében női presbitert is választottak a presbitériumba, aki a számvizsgáló-bizottság elnökhelyettese lett. Tizenegy év múlva, Gerlei János felügyelő halála után, Gubek Mária lett a gyülekezet világi vezetője[22]. Tudomásunk szerint ő volt az országban az első női felügyelő. Ezt a tisztséget – Istennek hála érte – egészen a haláláig, 2012-ig viselte.

Mancika munkájának és az ő itteni életének köszönhető az is, hogy Túrmezei Erzsébet evangélikus diakonissza és költőnő[23] szoros és közeli kapcsolatba került a gyülekezettel. Amikor a Fébé diakonisszaegyesületet 1951-ben megszüntették, Erzsébet testvér Balassagyarmatra került. Irodai munkát végzett, hittant tanított, a szórványokban istentiszteleteket tartott ott. 1975-ben Balassagyarmatról is el kellett költöznie, de nem volt hova. Akkor Mancika és szülei adtak otthont Erzsébet testvérnek és egy másik diakonisszának. Majdnem három évig – egy budapesti szeretetotthonba való költözésükig – laktak Csömörön.

Azonban a csömöriekkel és az evangélikus gyülekezettel ezután is nagyon szoros a kapcsolatot ápolt Erzsébet testvér. Például évtizedeken keresztül volt állandó szolgálattevője a farsangi imahetünknek. Sokszor jött pihenni Mancikához, aki mindenben a segítségére volt. Egy alkalommal Erzsébet testvér azt mondta neki: „Tudod, én arra gondoltam, hogy ha örökre elmegyek, akkor szeretnék a csömöri temetőben nyugodni.” És ez olyannyira így történt 2000-ben, Túrmezei Erzsébet halálakor, hogy Mancika felajánlotta a saját sírhelyét, ő pedig a szülei sírjába lett később eltemetve, ami Erzsébet testvéré mellett van.

S ha már a temetőt említettem, röviden szeretnék szólni még valakiről. A rendszerváltáskor lehetőség nyílt arra, hogy a gyülekezet megszabaduljon az állami temetkezési vállalattól. Nagyon sok konfliktus volt velük, mert nem túl magas színvonalon végezték a munkájukat. Ezekben az időkben a gyülekezetünkben feltűnt egy ismeretlen úriember, aki mindig a karzaton ült, és Bibliát olvasott az igehirdetések alatt. Ő volt John Michael Gray, aki édesanyjával Amerikából költözött haza a ’80-as évek végén.

Az ő élettörténete is nagyon érdekes. Annak idején a nagyszülei vándoroltak ki az „újvilágba”, John így Amerikában született, soha nem is tanult meg rendesen magyarul. Amikor édesanyjával hazatelepült, akkor Csömörön bérelt egy házat, így kezdett el istentiszteletre is járni. Nemsokára meghalt az édesanyja és Gray azt szerette volna, ha Péter temeti el őt. Mivel láttuk, hogy nem tud magyarul, Péter megkérte az angoltanár Bóday Pálnét, Marilit, hogy a temetésen tolmácsolja az igehirdetést. Ezen nagyon meghatódott Gray és a gyülekezetnek is hálás volt, amiért eljöttek végső tisztességet adni az édesanyjának. Tulajdonképpen ekkor ismerkedtünk össze komolyabban Johnnal, és ekkor tudtuk meg, hogy temetkezési vállalkozó[24]. Amerikában még huszonévesen elvégzett egy olyan főiskolát, ahol kifejezetten ezt a szakmát tanulta. Mivel balzsamozni is tudott, hosszú éveken keresztül Magyarországon ő balzsamozta a hazánkban elhunyt külföldieket – e nélkül nem lehetett volna hazaszállítani a holttesteket.

Amikor megtudtuk, hogy mi is a foglalkozása, megkérdeztük, hogy nem vállalná-e el a csömöri protestáns temetések intézését. Örömmel mondott igent. Az egész gyülekezet nagy megelégedésére nagyon-nagyon magas színvonalon, közel huszonöt évig végezte ezt a munkát, egészen a 2017-ben bekövetkezett haláláig.

 

Gyülekezeti közösségek

A csömöri evangélikusok generációi nőttek fel úgy, hogy először a gyermek-foglalkozásokra jártak, majd „belenőttek” az ifjúsági bibliakörbe végül a felnőttek alkalmaira jártak lelkileg töltekezni.

 

A vasárnapi iskola

A nagy múltra visszatekintő gyülekezeti gyermek-bibliakört, a vasárnapi iskolát is akkor vettem át anyósomtól, amikor ők elmentek a Rákóczi úti szlovák gyülekezetbe.

Solymár Jánosnénak a gyerekmunkában Dömötör Zsuzsa tanító néni személyében segítsége is volt, aki aktív gyülekezeti tagsága mellett pedagógus férjével az evangélikus iskolában tanított. Ők vezették az olykor nyolcvan-száz gyerekből álló vasárnapi iskolát, színdarabokat tanítottak be, egy évben többször is szerepeltették a gyerekeket különféle alkalmakkor. Ez egy jól működő közösség volt.

A tisztelendő néni olyan szemléletesen, színesen és elevenen tudta elmondani a bibliai történeteket, hogy a ma már nagymama korú egykori vasárnapi iskolásai még most is lelkendezve mesélik az ezzel kapcsolatos emlékeiket.

Anyósom az akkori idők szerinti modern szemléltető eszközöket is használt, például a kézi tekerős diavetítőt, és bibliai történeteket vetített a gyerekeknek. Emiatt aztán följelentették őt a pártbizottságban, megvádolva, hogy azzal csábítja a gyerekeket a templomba, hogy vetít nekik. Apósomat be is hívták az illetékes helyre, hogy figyelmeztessék, ez így nem mehet tovább. Apósom pedig mondta, hogy nagyon sajnálja, de vasárnapi iskola évtizedek óta van, azt nem lehet leállítani.

Amikor átvettem ezeket a vasárnapi alkalmakat, akkor a sok gyerek – negyven-ötven – életkortól függetlenül együtt volt. Csömörön sosem az istentisztelettel párhuzamosan, hanem előtte volt a gyerekfoglalkozás. A ’80-as évek végén segítségeim lettek a vasárnapi iskola vezetésében, mégpedig Eszter lányom és korosztálya. Azok a fiatalok, akik lekonfirmáltak, középiskolások lettek, és 16-17 éves korukban beálltak ebbe a munkába nekem segíteni. Eszter, Halász Heni, Boda Zsuzsa, Holbis Zoli – hogy csak néhány nevet említsek. Nekik köszönhetően attól kezdve a közös éneklés és imádkozás után három csoportra oszlottunk, és a három korcsoport mindegyikét más-más vezette. Nagyon jól együtt tudtunk dolgozni és azóta is e rendszer szerint működik a vasárnapi iskola.

Az ő „munkába állásuk” után nem sokkal az az ötletünk támadt, hogy vigyük el a vasárnapi iskolásokat nyáron táborozni. Így indult el egy több évtizedes hagyomány, ami – igaz, a mostani igények szerint kissé átalakítva – a mai napig is működik. A táboraink négynaposak voltak, és eleinte üres parókiákra mentünk. Több évig jártunk Tápiószelére, egyszer voltunk Nagyvelegen is, de amikor 1994-ben elkészült a Mátrában a bagolyirtási evangélikus üdülő, az lett a törzshelyünk. A mátrai táborokban is önellátóak voltunk, saját szakácsunk volt. Volt, hogy az ifjúság tagjai közül Bíró Feri és a mostani felügyelő, Kemény Csaba voltak a szakácsok, később a gyülekezet asszonyai főztek nekünk. A gyerekek segédkeztek a terítésben és a mosogatásban. Reggeli és esti áhítatokat tartottunk, a délelőtt folyamán egy-egy bibliai témát, történetet dolgoztunk fel, az esti áhítat előtt pedig mind a három korcsoport előadta a jelenetét. A jelenetekben sokszor mi, felnőttek is részt vettünk. Emlékszem Péter saját készítésű Illés próféta jelmezére, vagy például a kormos képű Jónás-alakítására. Nagyon hangulatosak és emlékezetesek voltak ezek a táborok.

Bevezettük a karácsonyi műsorokat is, amelyek azóta is igen közkedveltek. Ádvent negyedik vasárnapjának délutánján a gyerekek színdarabokat adnak elő, amelyet az úgynevezett kakaóparti követ. Ekkor a gyerekek a számukra megterített asztalok mellett kakaót és kalácsot fogyaszthatnak, és az alkalom tombolahúzással zárul. December egyik vasárnapjának délelőttjén ajándékkészítő kreatív foglalkozást szoktunk tartani. Ennek keretében szebbnél szebb ajándékokat készíthetnek a kicsinyek és a nagyobbak, és sokszor ezekkel lepik meg szentestén a családtagjaikat. Karácsony első napján mindig tartunk vasárnapi iskolai alkalmat, ahol a karácsonyi történet megbeszélése után a gyerekek ajándékcsomagot kapnak.

Mondhatom, a vasárnapi iskola áldásos alkalmain már eddig is generációk gyarapodhattak lelkiekben, és nagyon jó érzés látni azt, amikor az egykori „vasisaink”, majd ifjúsági bibliaköröseink már a saját gyerekeiket hozzák a vasárnapi iskolába.

 

Farsangi imahét

Ma is élő és egyik legrégebbi múltra visszatekintő gyülekezeti alkalom az úgynevezett farsangi imahét, amely egyedülálló csömöri sajátosság. Tipikus példa arra, hogy az alulról jövő kezdeményezéseknek milyen jó hatása lehet, ha azokat a lelkész megfelelő érzékenységgel kihasználja, és milyen sok jó és áldás származhat abból, ha a gyülekezeti tagok ötleteit pártfogolja.

Az 1950-es években a farsangi időszak végén, az úgynevezett farsang farkán, nagy bálozások voltak Csömörön és a szomszédos településeken. A gyülekezet asszonytagjai, a bibliakörösök, azzal az ötlettel és kéréssel álltak a lelkészük, Solymár János elé 1950-ben, hogy „Tisztelendő úr, ezekben a napokban mindenki farsangol és bálozik, mi is szeretnénk farsangolni az imateremben, de az ige mellett. A farsang utolsó három napjában, hamvazó szerdáig szeretnénk mi is együtt lenni.” És a lelkész azt mondta, hogy nagyon jó.

Össze is jöttek ezen a három estén, a lelkész felesége, az anyósom, pedig elhatározta, hogy teát főz, illetve hoz egy kis háztartási kekszet – azokban az években jellemzően ez volt elérhető –, hogy legyen egy kis enni-innivaló is. Ez volt az első farsangi imahét. A következő évben aztán már sütemények is kerültek a tea mellé, és egész héten át minden este tartották az imaheti alkalmakat az igeszolgálat mellett. Solymár János idővel elhatározta, hogy nemcsak ő fog szolgálni, hanem az arra alkalmas gyülekezeti tagokat is meg fogja kérni. Voltak ugyanis olyan asszonyok a közösségben, akik időnként, alkalmanként helyettesítették bibliaórán a lelkészt, tehát alkalmasak voltak arra, hogy egy-egy igemagyarázatot elmondjanak. A már említett Dömötör Zsuzsa néni mellett Fazekas Era nénire emlékszem, aztán Krizsán Zsuzsika nénire, Gubek Zsuzsi néni is egy állandó szolgálattevő volt. Ők mind vállaltak egy-egy estét, és hozták az igét.

Így indult tehát a csömöri farsangi imahét, és hála Istennek, nem hagyták abba, hanem évről évre mindig újabb és újabb ötletek kerültek. Amikor Péter 1970-ben az édesapja nyomába lépett, természetesen folytatta ezt a nagyszerű hagyományt. Azzal újított, hogy vendég-igehirdetőket hívott. Ameddig csak lehetett, állandó vendég-igehirdetőnek számítottak a diakonisszák és Túrmezei Erzsébet testvér, aki éveken keresztül jött, és böjt első vasárnapi istentiszteletén is ő szolgált. Voltak olyan sorozatok, ahol lelkésznők szolgáltak, más alkalommal nyugdíjas lelkészek érkeztek hozzánk, teológiai tanárok, professzorok voltak az igehirdetők, vagy a Pest megyei lelkészeket kérte fel Péter szolgálatra. Református lelkipásztorok is hoztak igei üzenetet – például Karsay Eszterre emlékszem, de a Riskó házaspár is volt szolgálattevő vagy a nyugdíjba vonulása után Csömörre költöző Nagy Gyula. Ha a gyülekezet valakinek a nevét megismerte az Evangélikus Élet című egyházi hetilapból, és szerettek volna megismerkedni vele, akkor őket is meghívta Péter. Nagyon-nagyon színes sorozatok voltak ezek. Emlékszem arra, hogy Bánffy György színművész[25] is eljött közénk és Babits Mihály Jónás könyvét adta elő, vagy vendégünk volt Radosné Lengyel Anna[26] rádiós műsorvezető-szerkesztő is.

Balikó Zoltán bácsi az 1990-es években ment nyugdíjba. Akkor jutott eszünkbe az az ötlet, hogy mivel már nyugdíjasként jobban ráér, elhívjuk őt, hogy szolgáljon a farsangi imahéten. Ő pedig jött is örömmel. Körülbelül tíz éven át három alkalmat tudott vállalni a héten: a péntek és a szombat estét, valamint a vasárnapi böjti istentiszteletet. Volt, amikor az egészségi állapota nem engedte, és csak egy vagy két estén tudott köztünk lenni. A gyülekezet is a szívébe zárta az „öreg papot”, és igazi lélekemelő örömünnep volt a jelenléte és szolgálata közöttünk.

 

Az „ifi”

Az ifjúsági bibliakör már Solymár János idejében is működött, de amikor Péter idekerült, egy kicsit színesebbé váltak ezek az alkalmak. Az 1980-as évek elején az akkori ifjúsági csapat nagyon lelkes, kreatív fiatalokból állt, akik jó barátok is voltak, tulajdonképpen ezzel a korosztállyal indult el egy nagyon aktív ifjúsági élet. Fábri István, Holbis Zoli, Reményi Gábor és a keresztfiunk, Baranyay Csaba, vagy a lányok közül Bódis Andi, Dobos Erika – csakhogy néhány nevet említsek.

Egyszer a nagytarcsai ifjúság meghívta a csömörieket, és Csabáék azzal jöttek haza, hogy a nagytarcsaiaknak milyen jó kuckójuk, milyen jó helyük van, és teremtsünk erre mi is valamilyen lehetőséget. Akkor már állt a mostani nagy gyülekezeti termünk, amihez egy kis teakonyha, meg egy pici padlásföljáró tartozott. Úgyhogy előálltak azzal, hogy tulajdonképpen ők azt is kigondolták, hogy a padlásföljárót lehetne ebből a célból átalakítani. Péter beleegyezett ebbe, ők meg nekiálltak. Kitakarították, az ott levő lomokat kidobálták, a falakat körbelambériázták, szőnyeget tettek a helyiségbe. Ülőalkalmatosságnak kocka alakú szivacsokat vettek, ezeket az egyik ifis lány anyukája piros kockás huzattal vonta be. A kántorunk férje, Tenczer Gyuri készített egy alacsony lábú faasztalt, a falra pedig egy könyvespolcot, ami mindig tele volt a gyerekek által hozott könyvekkel. Ebben a klubszobában tárolták a gitárt is, egyszóval hangulatos lett, és nagy élet folyt benne. Itt jegyzem meg, hogy miután a vasárnapi iskolában három csoportban dolgoztunk, de még nem építettük meg a mostani új szárnyat, az egyik vasis csoporttal ebben a kuckóban voltunk vasárnaponként mi is.

 

Nyári táborok

A pénteki ifjúsági órákon túl az ifjúsági életünk legemlékezetesebb alkalmai a nyári táborozások voltak. Az első tábor a Holt-Tisza ág mellett, Mártélyban volt, kisbusszal és autókkal mentünk oda. Nagyon jól sikerült a hét, így attól kezdve teljesen egyértelmű volt, hogy minden nyáron megismételjük. Kezdetben sátrakkal mentünk. A finn testvérgyülekezettől az egyik évben két csodálatosan nagy sátrat kaptunk, körülbelül nyolc-tíz férőhelyesek lehettek – de rengeteg gondunk volt velük, mert egyáltalán nem volt egyszerű ezeket felverni. Később aztán jött az a korszak, amikor már kisebb, ügyesebb sátraik voltak a gyerekeknek. Általában úgy alakítottuk ki a táborunkat, hogy a sátrakat kör alakban vertük fel, így középen egy „porond” alakult ki, egy közösségi tér.

Mindig nagyon építőek voltak ezek az áhítatokkal, beszélgetésekkel, gitározással, zenéléssel, színdarabokkal, színjátszással, fürdőzéssel teli táborok. Emlékszem, az egyik esti áhítat alatt, miközben énekeltünk és szólt a gitár, észrevettük, hogy a sátraink mögé odagyülekeztek, settenkedtek, lopakodtak idegenek, és hallgatták, ami elhangzott. Utána Péter szóba elegyedett az egyik idegennel, aki elmondta, hogy ők szintén egy ifjúsági táborral vannak ott, és a gitárszó meg az énekszó hallatán jöttek a közelünkbe. Attól kezdve minden este ők is ott voltak, és szép csendben végigülték, végighallgatták az áhítatot.

Minden évben máshova mentünk. Voltunk például Kecskeméten, Salgótarjánban, Soltvadkerten, a Büdös-tónál. A sátrazás aztán a tiszafüredi táborban ért véget, ugyanis akkor nagyon rossz időt fogtunk ki – napokon keresztül esett az eső. Mindenkinek mindene átázott, elázott, több sátor összedőlt, úgyhogy egy nappal előbb haza is jöttünk. Az volt a jó, hogy a tábor hátralevő részére be tudtunk menni a kemping területén levő kőépületbe, de nem kaptunk annyi szobát, ahányan kényelmesen elfértünk volna. A gyerekek zsúfolásig megtöltötték az amúgy sem nagy termeket – a szerencsésebbek, akiknek jutott ágy, azok kettesével fejtől, lábtól feküdtek rajta, a kevésbé szerencsések a földön aludtak. És amit azóta is emlegetünk, hogy a kisebb termetű leánykák a szekrények felső polcain húzták meg magukat…

No hát attól kezdve felhagytunk a sátrazással, és olyan helyekre mentünk, ahol biztos fedél volt a fejünk felett. Többször voltunk üres parókiákon – ilyen volt a Nógrád megyei Legénd is, amely az egyik odavalósi gyülekezeti tagunk, Kavecsánszki Magdi javaslata volt, és számunkra nagyon bevált. A parókia melletti templomot is használhattuk a reggeli és esti áhítatokra. Abban az időben Legénden nem volt helyben lakó lelkész, így amikor a gyülekezet asszonyai hírül vették, hogy a templomban minden nap van áhítat, mindig eljöttek. És olyan boldogok voltak! Tulajdonképpen akkor tudatosult bennem az, hogy milyen hálásak lehetünk azért, hogy nekünk van lelkészünk, van templomunk, él a gyülekezet. Sokszor természetesnek gondoljuk ezt, pedig nem az.

A tábor utolsó estéjét mindig egy úrvacsorai szabadtéri istentisztelettel fejeztük be. Az oltárt mezei virággal díszítettük, a kereszthez pedig az erdőből kerestek ágakat a gyerekek, azokat kötöztük össze. Az úrvacsorai eszközöket természetesen itthonról vittük. Körbeültünk a füvön, Péter mindig Luther-kabátban prédikált. Volt olyan alkalom, amikor az istentisztelet közben elkezdett esni az eső, én pedig arra gondoltam, hogy na, most akkor biztosan be kell majd szaladnunk az épületbe. Körbenéztem, meg Péterre néztem, de senki nem mozdult. A gyerekeket is megkérdeztem a tekintetemmel, hogy „Menjünk be?”, de mindenki csóválta a fejét, hogy „Nem.” Így aztán kint maradtunk. Az istentisztelet ugyanúgy úrvacsoravétellel, de esőben ért véget, és senki nem rohant be, hogy ne ázzon el.

Egy másik alkalommal egészen megrázó, addig még sosem tapasztalt élményt élhettük át. Amikor vége lett a táborzáró istentiszteletnek, mindenki egymást ölelgette, és bocsánatot kértek egymástól a fiatalok. Valósággal éreztük, hogy a Szentlélek ott van közöttünk, rajtunk, bennünk. Nagyon emlékezetes volt megélni, ahogy a szeretet, az öröm, az úrvacsorai közösség felhőtlen boldogsága áradt mindannyiunkból.

 

Ifis karácsonyok

A karácsonyi ünnep zárásaként december 26-án délután tartottuk az ifjúsági bibliakörös karácsonyt. Először a templomba gyűltünk össze, ahol a kivilágított templomi karácsonyfa tövében, gyertyafény mellett volt egy áhítat. Ezt Péter mindig Luther-kabátban tartotta. Utána átmentünk az imaterembe és megajándékoztuk egymást. Az volt a kitétel, hogy az általunk kihúzott személyről verset kellett írni. Az elhangzott remekművek néha igen nagy derültséget okoztak. Egy átlagos pénteki ifjúsági órára általában harminc-negyven gyerek járt, de a karácsonyi alkalmakon mindig többen voltunk, olyankor hatvanan is eljöttek. Volt olyan év, amikor a nagy körön kívül még két-három félkörívnyi széket kellett behoznunk, hogy mindenki elférjen a nagy teremben.

Csömörön az ötvenes-hatvanas években szokás volt, hogy szentestén a fiatalok kis csoportokban összeálltak és az éjféli istentisztelet előtt elmentek a rokonokhoz, ismerősökhöz az ablak alá énekelni. Idővel aztán ez a szép szokás abbamaradt. Péter még aktív lelkész volt, amikor egy decemberi napon néhány ifjúságis tagunk beállított hozzánk, hogy szeretnének címeket kérni. Ugyanis kitalálták, hogy sütnek mézeskalácsot, melléteszik a gyülekezeti újság karácsonyi számát és elmennek a gyülekezetünk idős, egyedülálló tagjaihoz, akik már nem tudnak a templomba eljönni. Énekelni szerettek volna nekik, úgy, mint régen. Meg is tették, a későbbiekben pedig követőkre talált az ötletük, a fiatalabbak átvették tőlük a stafétabotot.

 

Az 1989-es romániai forradalom

A csömöri gyülekezet mindig is adakozó, segítőkész közösség volt. Ez a hozzáállás idővel az ifjúság számára is magától értetődő lett, ők is követték ezt a mintát.

Amikor 1989-ben kitört a romániai forradalom, a kistarcsai szeretetotthonban az egyik lakó – Molnár János erdélyi evangélikus lelkész édesanyja – elmondta Péternek, milyen nagy baj van a fia gyülekezetében, Marosvásárhelyen, az emberek ugyanis éheznek. Otthon aztán elkezdtük latolgatni, mit kellene tenni, hogyan is tudnánk segíteni ezekben a forradalmi napokban. Mialatt mi ezt latolgattuk, azalatt az ifjúságnak egy része – Eszter lányunk, Bátovszki Mariann, Halász Heni, Tenczer Ágnes – fogták magukat, és elkezdtek házról házra járni, gyűjteni. Úgyhogy talicskaszám hordták hozzánk, a parókiára az összegyűjtött zsírt, lisztet, kolbászt, lekvárt, krumplit – volt, aki pénzt adott –, és egyszer csak azt vettük észre, hogy mondjuk két nap alatt ott volt egy hatalmas mennyiségű élelmiszerrakomány, amit valahogy el kellett juttatni Marosvásárhelyre.

Péter megkereste Lehel Lászlót – már akkor is ő volt a vezetője a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálatnak, mai nevén Ökumenikus Segélyszervezetnek –, aki mondta, hogy január 2-án indul egy konvoj Romániába az evangélikus egyház adományával, ahhoz csatlakozhatunk, menjen Péter is vele. Végül majdnem egy teherautónyi élelmiszeradomány gyűlt össze, amit ezzel a konvojjal el is vittek Marosvásárhelyre. Az összegyűjtött pénzt gyógyszerre és vérplazmára váltotta be a segélyszervezet.

Két napig volt Péter ott, és ugyanezzel a konvojjal jött vissza. Ez idő alatt nagyon sokan megállítottak engem az utcán és szemrehányóan mondták, hogy micsoda felelőtlenség volt nekivágni ennek az útnak, mert ott még lőnek, és hogy miért engedtem, hogy Péter elmenjen, nem féltem őt? De én úgy éreztem, hogy ez olyan szép dolog, Pétert pedig úgyse lehetett volna megállítani… Mi itthonról kísértük őket az imádságunkkal, és az Úristen vigyázott is rájuk.

Utána egy nagyon szép levelet kaptunk Molnár Jánostól, aki megköszönte ezt a hatalmas adományt. Ezt írta a lelkész úr: „Hálás szívvel fogadtuk a csömöri lelkipásztor testvérünk által elsőként betoppanó segélyküldöttséget és az általuk hozott kézzelfogható jeleit a krisztusi szeretetnek. Igyekeztünk a nem ránk tartozó dolgokat továbbítani az orvosoknak, klinikáknak, és az élelmiszereket és ruhákat az arra legjobban rászorulóknak eljuttatni. Túllépve egyházközségünk határain, a szomszédos ortodox egyháznak is juttattunk az adományból, sőt a posta segítségével közel ötven szórvány-hívünk is részesült a küldemények áldásaiból.”

Számunkra pedig azt is öröm volt látni, hogy az ifjúságunk az ősök példáját követve, spontán belenevelődik a másoknak való segítségnyújtás szolgálatába.

 

Egyéb ifis szolgálatok

Fiataljaink nagyon szívesen vettek részt a gyülekezet életében. Nagyünnepeken örömmel vállaltak szolgálatot az istentisztelet liturgiájában, virágvasárnap és nagypénteken ők olvasták fel a passiótörténetet, és nem egyszer volt rá példa, hogy ők írták a tanévnyitó és tanévzáró ifjúsági istentisztelet imádságait. A felnőtt tagok nagyon szerették, amikor a fiataljaink is szolgáltak, mert a jövő gyülekezetét látták bennük.

A diakóniai munkában is segédkeztek. A kistarcsai kórházban Péter rendszeresen – kéthetente – tartott istentiszteleteket, a közbülső heteken református alkalmak voltak. Volt egy olyan időszak, amikor a konfirmandusok vagy az ifisek az egész kórházat kórteremről kórteremre végigjárták, s mindenhova beszóltak, hogy evangélikus istentisztelet lesz fél 11-től, aki tud, jöjjön. Nagy dolog volt ez és óriási segítség. Amikor a kistarcsai szeretetotthon már a csömöri lelkészhez tartozott, karácsony előtt a fiataljaink közül többször eljöttek oda is versekkel, énekkel szolgálni.

Az ifjúsági óráknak külön hangulatot adott, amikor a ’80-as évek közepétől az akkori ifisek országos konferenciákról még írógéppel írt lapokon, füzetekben hazahozták az úgynevezett gitáros énekeket. Keresztfiúnk, Baranyay Csaba akkor már nagyon jól gitározott, és az ő zenei kíséretével órákon keresztül énekeltünk egy-egy ifjúsági bibliaórán.

Neki és teológustársainak köszönhetően később kétszer is házigazdái lehettünk keresztyén könnyűzenei találkozónak – az első 1992-ben volt, a második a következő évben, ahol többek között bemutatták az akkor készült, nagysikerű Jónás és Jézus című rock oratóriumot[27]. Nagy rendezvények voltak ezek, helyszínül megkaptuk hozzá a művelődési házat, annak színpadán léptek fel egész szombaton a zenekarok. Az imateremben és a tornacsarnokban volt a szálláshelyük azoknak, akik itt akartak aludni, a gyülekezet prezentálta számukra a reggelit és a vacsorát, és úgy emlékszem, hogy az önkormányzat is besegített az ebédeltetésükbe.

Visszatekintve a csömöri evangélikus ifjúsággal közösen átélt élményekre, csak hálával tartozom az Úristennek. Még ha vannak is gyerekek, fiatalok, akik eltűntek az ember szeme elől, akkor is azt gondolom, hogy semmi sem volt hiábavaló. Egyszer találkoztam a HÉV-en egy volt ifissel, akit akkor már nagyon régen nem láttam. Ez fiú azt mondta nekem, hogy „Tetszik tudni, ha valami problémám van, még most is sokszor elkezdem magamban énekelni azt, hogy Rád bízom, rád bízom, a nehéz napokat rád bízom.” Tehát ha úgy véli is az ember, hogy elszakadtak a gyülekezettől vagy tőlünk, reménység szerint a lelkük mélyén, a szívük mélyén a sok elhullajtott magocska azért csak kinő és szárba szökken, és nem volt fölösleges mindaz, amit tettünk.

Nagyon emlékszem egy igehirdetésben elhangzott mondatra. „Annyi mindent adtok a gyerekeiteknek, és jó szülőként ami csak kell, mindent igyekeztek megadni nekik ruhában, különórában, egészséges táplálékban, de ha nem adtatok hitet a gyereketeknek, akkor semmit sem adtatok nekik.” S ez egy nagy igazság.

 

Külföldi testvérgyülekezeti kapcsolatok

A csömöri evangélikus közösséget két külföldi lutheránus gyülekezet tagjaihoz fűzi több évtizedes barátság.

 

Finn testvérkapcsolat

A 1980-as évektől kezdve kicsit jobban kinyílt a világ, és 1981-ben Péter részese lehetett egy Finnországba utazó lelkészi delegációnak, amelynek tagjai egy finn–magyar–észt lelkészkonferencián vettek részt. Ekkor kezdődött a mi finn–magyar testvérgyülekezeti kapcsolatunk is. A magyarországi vendéglelkészek a konferencia végén finn gyülekezetekbe mentek prédikálni. Péter így került a Helsinkitől 70 km-re fekvő Loviisa-ba, Veli-Matti Hynninen lelkészhez. Ebből az ismeretségből egy csodálatos barátság lett annak ellenére, hogy ők ketten egészen különböző habitusú emberek voltak. Ennek a barátságnak a fejleményeként és mintegy hozományaként a két gyülekezet is ugyanilyen barátságba került egymással.

Veli-Matti még abban az évben eljött a csömöri gyülekezetet megnézni, nemsokára pedig a felső hatóságok is jóváhagyták, bejegyezték ezt a testvérgyülekezeti kapcsolatot. Kétévenként látogatjuk egymást – hol a finnek jönnek ide, hol a csömöriek mennek Loviisa-ba. Ma már elképzelhetetlen, hogy 1983-ban, amikor először jöttek hozzánk a finnek, név szerint be kellett őket jelenteni a gödöllői rendőrkapitányságon, s a nyugat-magyarországi kiránduláson azért nem mehettünk fel az Írott-kőre, mert az túl közel van az osztrák határhoz…

A testvérgyülekezeti kapcsolatnak köszönhetően számításaink szerint több mint kétszáz gyülekezeti tag volt már Finnországban. Ezek mindig csodálatosan szép utak voltak. Érdekes módon a finnek a hűvösségüket és zárkózottságukat teljes mértékben le tudják vetkőzni itt, nálunk, és olyan dolgok is előfordulnak velük, ami általánosságban nem jellemző a finn emberre, például könnyek gyűlnek a szemükbe, sírva fakadnak, beszédessé válnak.

Amikor mi vagyunk a vendéglátók, a lelki programokon kívül természetesen igyekszünk a hazánk szépségeit is megmutatni nekik. Nagyon szerencsés helyen, a főváros tövében lakunk, úgyhogy a budapesti városnézés minden esetben evidens. Emellett mindig kiválasztunk egy-egy tájegységet, ahova elvisszük a finn vendégeinket. Először Nyugat-Magyarországot vettük célba – Sopront, Szombat-helyet, Bükfürdőt –, de voltunk már például Pécsett és környékén, a Balaton körül, vagy Észak-Magyarországon, a Mátrában. Az utak megszervezésében nagy segítségünkre van Eszter, aki idegenvezető és finn tolmács, és profi módon szervezi meg a programokat.

Megjegyzem, hogy az első finn út előtt egy egész csoport kezdett el finnül tanulni a gyülekezetben. Nyelvtanárt hívtunk ki Csömörre és minden héten szervezetten folyt a tanulás. No, aztán a nagy csoport elég hamar leapadt néhány emberre – Péter az elsők között volt, aki abbahagyta… Eszter viszont csodálatosan megbirkózott a nehézségekkel és remekül megtanulta a nyelvet.

Amikor mi megyünk Finnországba, akkor ők is igyekeznek megmutatni az országuk szépségeit. A finn táj, a tavak, a hétvégi házak, a mökkik lenyűgözőek. De elvittek bennünket már egy észtországi útra is, vagy máskor áthajóztunk Svédországba. Sőt az ifjúságunk tagjaiból néhányan még Lappföldre is eljutottak.

Az is csodálatra méltó, ahogy a finnek vigyáznak a természet tisztaságára, és amilyen komolyan veszik a környezetvédelmet. Amikor egyszer Veli-Matti tóparti mökkijében töltöttünk három napot, meglepve láttuk, hogy hazainduláskor a szemetes edény tartalmát egy zsákba gyömöszölte, betette az autójába, és a legközelebbi város egyik kukájába dobta ki. „A szigeten nincs szemétszállítás, az erdő szent, annak tisztaságára vigyázni kell, még egy lebomló papír zsebkendővel sem szennyezhetjük” – mondta magyarázatként. Mi pedig összenéztünk és sóhajtva gondoltunk a hazai erdőkre…

Lakóházaik is a természetbe simulnak, ritkán látni kerítéseket a házak körül, a kertek sokszor az erdőbe, vagy a tópartra „futnak ki”. A házaik formái szerényen egyszerűek, kívülről semmi hivalkodás, belül pedig minden igényt kielégítő ízléses berendezés. Az ablakaikat többnyire nem takarják el függönyökkel, így a nagy üvegfelületeken a természet szinte „beköszön” a lakásba. Mindenütt rend és tisztaság. S ami a legfontosabb: a finn ember igen-je valóban igen, a kimondott nem valóban nem…

Nagyon sokat tanultunk tőlük és ezeket a tapasztalatokat megpróbáltuk Péterrel átültetni a mi gyülekezeti életünkbe is. Ilyen volt például a konfirmandus tábor. A finnek a konfirmáció előtt két hétre táborozni viszik a konfirmandusaikat. Persze a saját gyülekezeti nyaralójukban fantasztikus körülmények között – tóparton, sportpályákkal kiegészítve – történik mindez. Nekünk nagyon tetszett a tábor ötlete, így mi is megpróbálkoztunk ezzel. A konfirmációi vizsga előtt egy hétvégés konfirmandus tábort szerveztünk, a gyerekekkel a legtöbb esetben Albertirsára, az evangélikus vendégházba mentünk. Nemcsak a lelkész ment a csapattal, hanem néhányan az ifjúsági tagok közül is, akik segítettek a fölkészülésben: a káté-kérdések megtanulásában, a versek elmondásában, az énekek gyakorlásában. Nagyon jól működött mindez. A konfirmandus gyerekek sok segítséget kaptak az ifisektől, összebarátkoztak velük, így aztán később az ifjúsági bibliaórára is szívesen jártak, mert már az elejétől ismerős arcok fogadták őket.

A konfirmandus hétvége szombat estéjén Boda Zsuzsi és Lesták Marika éveken keresztül egy nagyon különleges, úgynevezett „sarazós” áhítatot tartottak, amely nagyszerű módon készítette elő a gyerekeket az első úrvacsoravételre. Az áhítat során a tanítvány Péter beszélgetett Jézussal, miközben mindenki – az áhítat elejétől kezdve – besározott kézzel ült. Ez a rászáradt sár jelképezte a bűneinket, amelyet az áhítat végén „Jézus” mosott le rólunk – természetesen jelképesen.

A csömöri konfirmandus gyerekek úrvacsoravételi ünnepi öltözete finn mintára az a loviisaiaktól ajándékba kapott fehér alba[28] lett, aminek bevezetésekor azért egy picit szorongtunk, hogy a fiúcskák mit fognak szólni hozzá. De szerencsére mindenki megszokta, a szülőknek pedig talán egy kis könnyebbséget jelent, hogy nem kell azon törniük a fejüket, milyen ruhába öltöztessék a gyerekeket az úrvacsoravétel napján. Szépek és egyenlőek a gyerekek ebben az egyforma fehér ruhában.

Ugyancsak a finnek mintáját követve vezettük be azt a szokást, hogy az egyházi esztendő utolsó vasárnapján – az ádvent előtti Örökélet vasárnapján – egy-egy gyertya meggyújtásával megemlékezünk az abban az egyházi évben elhunyt testvérekről. Ehhez a finnektől kaptunk ajándékba egy földgömb alakú gyertyatartót – ők is ilyet használnak –, ahova sok kis gyertyát lehet beszúrni.

Ugyancsak finn mintára vezettük be a kiskelyhes úrvacsoravételt, ami szintén elnyerte a gyülekezet tagjainak a tetszését.

Ez a több mint harmincöt éves testvérkapcsolat hála Istennek, a lelkészváltások ellenére még ma is működik, mert Péter és Veli-Matti nyugdíjba vonulása után mind a csömöri mind pedig a loviisai lelkészutódok – Johann Gyula és Seppo Apajalahti – is fontosnak tartják és ápolják a kapcsolatokat. A két gyülekezet tagjai közül nagyon sok család került egymással baráti viszonyba, és még akkor is meglátogatják egymást, ha nincs gyülekezetileg szervezett út. Ez nagyon jó dolog. Az Úr csodásan működik…

 

Német testvérkapcsolat

A német testvérgyülekezeti kapcsolat is tulajdonképpen a finneknek köszönhető. Fiataljaink a Veli-Matti által szervezett loviisai békefórumot segítettek előkészíteni 1991-ben. Ebben a munkában közösen vettek részt a finnek német testvér-gyülekezetének fiataljaival, az észak-németországi meldorfiakkal, akiknek a lelkésze ekkor Uwe Kraupner volt. A fiatalok olyan jól összebarátkoztak, hogy a mieink – élükön Boda Zsuzsával – meghívták a német ifjúságot a következő évben Csömörre. És valóban Uwéék hamarosan bejelentkeztek, majd a következő nyáron itt is voltak. Így, a fiatalok barátsága révén, indult el ez a német testvérgyülekezeti kapcsolat.

A következő évben aztán mi látogattuk meg a meldorfiakat két autóval és egy kisbusszal. A meldorfiakkal 2004-ig tartott a kétévenkénti cserelátogatások sora, akkor ugyanis Uwe a közeli Sankt Michaelisdonn lelkésze lett, mi pedig „követtük őt”. Ez a kapcsolat ma is él, bár ott is lelkészváltás volt. Részünkről Mátyás Sándor és felesége, Éva az utak szervezői, fáradhatatlan motorjai.

 

A csömöri ökumenikus kapcsolatok

Ez egy nagyon izgalmas téma, ugyanis ha ötven-hatvan évvel ezelőtti távlatból nézem, akkor Csömör még egyáltalán nem volt ökumenikus szellemű falu. A katolikus–evangélikus vagy katolikus–protestáns ellentétek elég élesen éltek a gyülekezeti tagok között. Olyan szigorú volt ez az ellentét, hogy olyanról is hallottam, hogy aki – akár katolikusként, akár evangélikusként – reverzálist adott, azt kiharangozták a templomból, vagyis úgy tekintették, mintha meghalt volna a gyülekezet számára.

Az volt az érdekes, hogy mindeközben a lelkészek jóban voltak egymással. Solymárék például sokat emlegették Bucsányi bácsit, aki itt szolgáló katolikus pap bácsi volt. De ugyanígy sokat emlegették Sólyom tisztelendő urat is.

A ’70-es években Takács Sándor volt a katolikus gyülekezet kántora. Jezsuita szerzetes létére tulajdonképpen politikai okok miatt volt Csömörön kántor. Hála Istennek, azért néha prédikálhatott is. Fantasztikus jó barátja volt a Solymár családnak és az evangélikus gyülekezetnek. Az igazi ökumenikus szemléletet tőle lehetett tanulni. Rendszeresen járt az evangélikus istentiszteletekre is – például minden szenteste megjelent az éjféli istentiszteleten –, és vágya volt, hogy a keresztény felekezetek tagjai közösen részesülhessenek az úrvacsora szentségében. „De tudom – mondta –, hogy erre még legalább ötven évet kell várni.” Áradt belőle a szeretet, a jóság és a segítőkészség.

Minden év december 27-én, János nap estéjén megjelent az evangélikus parókián és a verandán elénekelt egy szent Jánosról szóló katolikus éneket. Így köszöntötte fel apósomat a névnapján. A család már ismerve a „rituálét”, kedvenc édességével, gesztenyetortával várta őt.

1983-ban elérkezett az idő arra, hogy a harminchárom éve „kivágott fát”, a jezsuita szerzetesrendet a magyar rendtartomány újraélessze. „Noha sokan sok mindent megtettek azért, hogy a kivágott fa továbbélését lehetetlenné tegyék, az újra és újra körülfejszézett tuskó immár mégis több erős ágat hajtott” – írta Takács Sándor egy levelében a Solymár családnak. Ekkor már másodmagával Rómában tanult, majd három hónapos kanadai útra rendelték őt, mint a még élő jezsuiták egyikét, hogy onnan hazatérve a Leányfalun felépített lelkigyakorlatos házban kapjon új feladatokat. Így szakadt vége a csömöri „száműzetésének”, ám római és kanadai tartózkodása alatt is levelező kapcsolatban maradt a családunkkal. A barátság és a szeretet akkor is megmaradt, amikor a Solymár-szülők már nem éltek.

Evangélikus gyülekezetünk iránt érzett szeretetének bizonyságait – leveleit – most is őrzöm. Hadd osszak meg egy kis morzsát az egyik írásából. Kicsit hadarva beszélt, nem is mindig fejezte be a mondatot, és a levelei is sokszor tükrözik ezeket a gyors gondolatcikázásait.

„Kedves Márti, Péter, Pali és Eszterke – kedves Mindnyájan! Kanadai híradásaimat már többfelé útra bocsátottam, szeretném, ha ti is kiéreznétek a soraimból a felétek, külön-külön minden személy felé áradó szeretetemet.

Ági testvéretek írta a múltkoriban a levele végére, hogy örültök, hogy hozzátok tartozom. Nekem ez igen jólesett, mert szinte az első találkozástól kezdve kedves szüleitekkel – különös rokonszenv tölti el lelkemet a csömöri evangélikus egyház és külön is a Solymár család iránt. Az a sok szeretet, amit – hogy csak a holtakat említsem – akár Dudás Pali bácsi, akár Gerlei gondnokotok részéről, és kivétel nélkül, mindenki, mindenki részéről az első hetektől kezdve Csömörön kaptam (…) megtanított az igaz testvéri szeretetre, összetartozásunk tudatosítására. (Ha kalandos életutamon magam is nem nevelődtem volna kissé errefelé: börtön, gyár, háború […].)

(…) A terv szerint minden harmadik héten kerül majd rám szolgálat Leányfalun. Így lesz fix hely, ahol megtalálható leszek. (…) Több érdeklődés is van már, hogy vegyek részt az ország különböző helyein a lélekmegújítás szolgálatában (…) és ez nagyon jó (…), talán ad még az Isten öt-hat munkás évet. (…) Irodalmi terveim is igen komolyak (…), illetékesek is biztatnak az írásra. (…)

(…) Hát idén nem lesz gesztenyetorta! De azért a János napot megünneplem. (…) Restellem, hogy Ilona napra nem írtam, de lelkemben élnek a szüleitek. Nekem igen komoly és megélt valóság a Szentek közössége. (…)

Isten áldjon mindnyájatokat, édes Testvéreim: Sándorotok.”

Péternek a későbbiekben a Kovács János nevű fiatal plébánossal is nagyon jó kapcsolata volt, aki 1987-ben került Csömörre. Egy rendkívül nyitott szellemű lelkész volt – közös ifjúsági órákat is tartottunk: ő elhozta a katolikus ifjúságát hozzánk, és mi is elmentünk az ifjúságunkkal a katolikus ifjúsági órára. Megjegyzem, annyira modern szemléletű volt Kovács János plébános úr, hogy a hittanórán nem egyszer kivitte a gyerekeket a tóhoz, és kint, a természetben tartotta meg az órákat.

 

Ökumenikus imahét

Ez volt az az idő, amikor megérlelődött a helyzet arra, hogy az ökumenikus imahét valóban ökumenikus legyen, hiszen ezt megelőzően az alkalmakat csak a református gyülekezettel tartottuk meg közösen.

Jól emlékszem arra a döbbenetre és csodálkozásra, amikor Péter kihirdette, hogy az ökumenikus imahét együtt lesz a katolikusokkal. Volt, aki azt mondta Péternek, hogy „Nahát, Péter, édesapád most forog a sírjában.” Azonban olyan jól sikerültek ebben az első néhány évben ezek az alkalmak, hogy a templomaink estéről estére zsúfolásig megteltek. Azt gondolom, az újdonság varázsa és a kíváncsiság is hajtotta az embereket.

Kovács János aztán aránylag hamar elkerült Csömörről, és az utódjával, Mucza Bélával is jó kapcsolatot sikerült kialakítani. A későbbiekben Péter meghívta szolgálni az ökumenikus imahétre az akkor népszerű, rádióból ismert László atyát, Kozma Imrét, Jelenits Istvánt is.

A csömöri katolikus gyülekezet következő lelki vezetője, Görbe József plébános úr és Péter között igaz barátság alakult ki. Mindannyiunknak nagyon jól esett, amikor ő az akkor már utolsó napjait élő Pétert a kórházi betegágyánál meglátogatta és imádkozott mellette.

Az ökumenikus imahét egyébként a gyülekezetek életében mind a mai napig jelentős szerepet tölt be, a felekezetek lelkészei – Görbe József római katolikus plébános, Eszes Zoltán baptista-, Esztergály Előd református lelkipásztor és a mostani lelkészünk, Johann Gyula – közös egyetértésben szervezik ezeket az áldásos együttléteket.

 

Wrocłavi árvíz

Emlékezetes és szerintem a településünk viszonylatában is kiemelkedő esemény volt a lengyelországi árvíz idején létrejött csömöri összefogás. 1997-ben Wrocłav környékén egy hatalmas árvíz pusztított. Csömör önkormányzatához azzal a kéréssel fordultak, hogy tudnának-e fogadni negyven lengyel árvízkárosult gyereket nyaralásra, egyhónapos kikapcsolódásra, feltöltődésre, amíg a szülők otthon próbálják rendbe tenni a dolgokat.

Akkor készült el az új gyülekezeti házunk, és az önkormányzat Bátovszki György polgármesterrel az élen, megkeresett bennünket, hogy nem tudnánk-e ebben a táboroztatásban a falu segítségére lenni. Így aztán a négy kísérővel érkezett negyven gyermeket a gyülekezeti házban helyeztük el. Az önkormányzat adott szivacsokat, hogy arra lehessen a gyerekeket fektetni, a baptista gyülekezet szerzett hozzá plédeket és ágyneműket, és a község összes felekezete az önkormányzattal együtt vállalta az étkeztetést. Úgyhogy a reggelit és a vacsorát a gyülekezeti házban oldottuk meg a gyülekezet asszonytagjainak a közreműködésével, de tulajdonképpen a falu hordta össze az enni- és az innivalókat. Az ebédeltetést a helyi Zöldfa étterem intézte. A baptista gyülekezet – élükön Hegyesiné Nagy Ibolyával – vállalta, hogy a csapatot elviszi egy hétre Tahiba, a baptista üdülőcentrumba.

Visszatekintve is elmondhatjuk, ez alatt a hónap alatt fantasztikus és példátlan összefogás alakult ki a helyi felekezetek és az egész falu között. Nagyon jól érezték magukat a lengyel gyerekek, és sok fotó is készült ezekről a programokról.

 

Egyéb ökumenikus alkalmak

Néhány éves hagyomány már az ökumenikus tanévzáró istentisztelet a Csömöri-patak menti Bulgárkertben. Hangulatos alkalmakat éltünk már át az Isten szabad ege alatt, ebben az égig érő templomban. A tavalyi esztendőben a helyszín változott, ugyanis a horgásztónál tartottuk a tanévzáró istentiszteletet, mert összekötöttük a Kéfás kupával. Ez pedig egy ötletes református kezdeményezés – a református lelkipásztor volt az ötletgazda 2011 nyarán. A rendezvényen a helyi felekezetek horgászni szerető tagjai mérhetik össze ügyességüket a tó partján. A jutalmak mellett a nyertes gyülekezet egy évre hazaviheti a vándorserleget, a Kéfás kupát.

 

Gyülekezeti kirándulások, vendégfogadások

A gyülekezeti kirándulásokat is tulajdonképpen finn hatásra kezdtük el. A finnországi autóbuszos kirándulásokon tapasztaltuk, hogy a buszon is lehet reggeli áhítatot tartani, lehet témákról beszélgetni, lehet énekelni. Így aztán mi is nekiláttunk belföldi és külföldi egy- és többnapos gyülekezeti kirándulások szervezéséhez. Meglátogattuk például a biharkeresztesi református gyülekezetet egy orgona-szentelés alkalmával, ahova a korábbi lelkészük, az akkor már Csömörön élő nyugdíjas Nagy Gyula hívott meg bennünket, így került a két közösség egymással kapcsolatba. Az országos evangélikus találkozókra, vagy korábbi hatodéves teológusaink lelkészszentelésére is mindig közös buszkirándulásokkal mentünk. Eljutottunk néhány balatoni gyülekezetbe is, az utóbbi években pedig egy egynapos kirándulás keretében bejártuk az északi régiót Miskolc–Gönc–Vizsoly útvonalon vagy éppen a nekünk szomszédos főváros nevezetességeivel ismerkedtünk meg alaposabban. Emlékezetes marad a németországi Luther-városokat sorra vevő túránk, egy másik alkalommal szlovákiai körutat tettünk, de voltunk már a passaui evangélikusoknál is. Gyülekezeti tagjaink körében mindig nagyon népszerűek ezek a kirándulások.

Sokszor mi fogadtunk vendégeket. Akik átélhették az 1984-es Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlését, azoknak maradandó élményben lehetett részük. A megnyitó és záró úrvacsorai alkalmon összesen háromszáz csömöri evangélikus vehetett részt a budapesti sportcsarnokban, a nagygyűlést követően pedig a templomunkban fogadhattunk egy 36 fős, nemzetközi delegációt. Azon az istentiszteleten kilenc nyelven hangzott  az evangélikus himnusz, az Erős vár a mi Istenünk kezdetű ének. Az európai kontinens országain kívül jöttek még lelkészek Amerikából és Afrikából is. Mély benyomást tett a vendégekre a gyönyörű csömöri népviselet, az ajándékba kapott hímzett kézimunkák sora, valamint az egyik gazdálkodásból élő gyülekezeti tagunk portáján tett látogatás. Péter egy háromhasábos beszámoló cikket írt erről a látogatásról az Evangélikus Élet 1984. szeptember 16-i számában.

A másik kiemelkedő élményünk az 1999-ben Csömörön megrendezett 2. országos evangélikus találkozó volt, amelynek a sportcsarnok szolgált helyszínül. Közel ezren jöttek el az ország minden részéből, felemelő, szép élmény volt az a kétnapos rendezvény. Az ideérkezők még sokáig emlegették azt a rengeteg finom süteményt, amit a gyülekezet asszonyai sütöttek, és kosarakból kínálták a vendégeket.

Az utóbbi évtizedekben ezen kívül is számos országos és egyházmegyei rendezvénynek lehettünk házigazdái. 2005-ben a 3. országos gyermeknapra, 2006-ban pedig az 5. evangélikus bábversenyre érkeztek hozzánk az érdeklődők. És hogy folytassam a sort: 2008-ban és 2015-ben egyházmegyei kórustalálkozónak adtunk helyszínt, 2014-ben és 2017-ben egyházmegyei ifjúsági csendesnapot szerveztek a fiataljaink. Ezenkívül az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatói, illetve az országos egyház mozgássérültekkel foglalkozó, Bárka nevű szakcsoportjának tagjai rendszeresen adnak elő passiójátékot a templomunkban. A Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a KIE a ’90-es években kétszer is rendezett Csömörön egy-egy hétvégés táncszemináriumot. Az utóbbi években pedig hagyománnyá vált, hogy a csömöri bringafesztivál keretében evangélikus bringás istentiszteletet tartanak a templomkertben. Idén lesz a hatodik ilyen alkalom.

Ezeket a rendezvényeket a helyi önkormányzat is szinte minden esetben támogatta, támogatja. A rendszerváltás óta mindkét, nem is mellesleg evangélikus, csömöri polgármester – a korábbi Bátovszki György és a jelenlegi Fábri István – valamint a mindenkori képviselőtestület nyitott szívvel, segítőkészen állt és áll a helyi egyházakhoz, így a mi rendezvényeinket is jó szívvel támogatták, illetve támogatják.

 

A gyülekezeti újság

A Mustármag című gyülekezeti újságunk indulása is a rendszerváltás idejéhez köthető. A rendszerváltás idején már néha mertünk kitenni gyülekezeti alkalmakra hívogató plakátokat a falu különböző pontjain. És miután nem kaptunk semmi rosszallást ezért, felbátorodtunk és úgy gondoltuk, hogy itt van az ideje annak, hogy gyülekezeti újságunk is legyen. 1992-ben jelent meg az első számunk.

Egy időszakos kiadványról van szó, éveken keresztül sátoros ünnepek előtt – húsvét, pünkösd, reformáció, karácsony – jelent meg 400-500 példányban. Mostanában már inkább csak a karácsonyi számra koncentrálunk. Ingyenes kiadványról van szó, amelyet nemcsak az aktív gyülekezeti tagok kapnak meg, hanem a hittanosok családjai is, valamint a templomba járni már nem tudó idős betegek számára is küldünk belőle, főleg a gyülekezeti tagok közvetítésével.

Igehirdetések, áhítatok, egy-egy ünnepnek megfelelő vers mellett az újság tartalmazza a gyülekezeti híreket, a gyülekezeti krónikát, amely beszámol arról, mi minden történt abban az évben. Olyan megemlékezéseket is tartalmaz, amelyek annak az évnek az évfordulóihoz kötődnek.

Ma már minőségileg lényegesen jobb és szebb kivitelben jelenik meg, mint az első példányszámok. Még ma is én szerkesztem a kiadványt, Boda Zsuzsa van ebben a segítségemre. Egy evangélikus kiadványszerkesztő, Török Andrea, tördeli – neki köszönhetjük a jelenlegi dizájnt is.

 

Igazgatóhelyettesként

Úgy hozta az élet, hogy 1988-ban Kovács György, a csömöri iskola igazgatója szinte egyik napról a másikra bejelentette, hogy itt hagyja az iskolát, mert átveszi az édesapja üzemét. A tantestületben akkor úgy döntöttünk, hogy magunk közül választunk igazgatót. Erre dr. Fogd Mihályné Éva volt a legalkalmasabb. Ő pedig úgy gondolta, hogy engem választ helyettesének.

Ez mindössze csak négy-öt éves időszak volt az életemben, és én magam mondtam le az igazgatóhelyettesi posztomról. A papnéság és a tanári pálya szerencsés párosítás, mert a hétvégéim szabadok voltak, a táborok és gyülekezeti kirándulások idején az iskolai nyári szünet nagy könnyebbséget jelentett, hiszen nem kellett szabadságot kivennem, a nagyobb egyházi ünnepek idején szintén munkaszünet volt az iskolában. Ezért tudtam Péternek segíteni a gyülekezeti munkában.

A pedagógusok munkaideje ­– legalábbis akkor, amikor én még aktív voltam ­– bizonyos mértékben kötetlen volt, mert a munkaidőnek csak egy részét kellett az iskolában tölteni. A másik részét, ami az órákra való felkészülést vagy a dolgozatjavításokat jelentette, este is el lehetett végezni otthon, amikor a család elcsendesedett vagy vége volt a gyülekezeti alkalmaknak. Tehát ilyen értelemben szerencsés helyzet volt ez. Viszont az igazgatóhelyettesi poszt azzal járt, hogy reggel 8-tól délután 5-ig kénytelen voltam az iskolában lenni, és egy idő után úgy éreztem, hogy sok ez így együtt, kezd az otthoni életemnek a rovására menni. Éva először nem is akarta elhinni, hogy valóban visszaadom ezt a megbízatást, de szerintem ez így volt jó, jó döntés volt.

 

Az iskolai hittanoktatás

Amilyen messzire csak vissza tudunk tekinteni az időben, elmondhatjuk, hogy Csömörön az iskolában mindig volt hittanoktatás. Sőt, az 1950-ben történt államosításig a falu két iskolája közül az egyik az evangélikus elemi iskola volt.

Amikor Péter az édesapjától átvette a stafétabotot, akkor az elődje a lelkére helyezte azt a súlyt, hogy az iskolai hitoktatást soha nem szabad abbahagyni. Így mondta: „Ki ne tedd a lábadat az iskolából!” Ezek még a ’70-es évek voltak, úgyhogy nem is volt olyan egyszerű az iskolákban hittant tanítani, elég sok ellenáramlat volt ezzel kapcsolatban – igaz, nem kifejezetten Csömörön, hanem úgy általánosságban mindenütt.

A ’70-es években a csömöri alsó- és felső tagozatosoknak heti egy-egy összevont hittanórájuk volt. Minden kötelező lebeszélés ellenére a szülők beíratták a gyerekeket hittanra, így ők szép számmal jártak is. Péter tartotta ezeket az órákat, a gyerekek pedig nagyon élvezték. Abban az időben természetesen nem voltak olyan nagyszerű tanítási segédeszközök, mint manapság. Emlékszem, milyen nagy sikere volt annak a Képes Bibliának, amit Jugoszláviából lehetett meghozatni. Magyar nyelvű, nagyon szép, piros fedelű képes Biblia volt, és szemléltető eszközül ezt hurcolta magával Péter a hittanórákra. Azonban nagyon színesen, gyakran humorosan adott elő, ezáltal a történeteket közel tudta hozni a gyerekekhez, akik nagyon élvezték ezeket az órákat.

 

Hittanórák a rendszerváltás után

És most megint a rendszerváltást kell, hogy emlegessem. Sokszor elégedetlenek vagyunk annak eredményeivel, de azért sok pozitív változást is hozott. 1989-ben az iskola igazgatónője, Fogd Éva, aki egyébként gyülekezetünk tagja, valahogy annyira megérezte a kor szavát és a változások előszelét, hogy az 1989/90-es tanévben szinte önkényesen – mert még akkor erre utasítás a minisztériumból nem érkezett – , bejelentette, hogy „megszüntetjük az orosz nyelvtanítást, helyette németet fogunk tanítani, a hittanórákat pedig órarendbe építjük.” És ez így is történt. Tehát egy bizonyos órában az egész évfolyamnak hittanórája volt. Voltak, akik az evangélikus, mások a katolikus vagy református hittanra mentek, illetve aki egyiket sem választotta, annak etikaórája volt.

Amikor néhány évvel ezelőtt hazánkban bevezették a kötelező hittan- és erkölcstanoktatást, akkor a csömöriek számára ez már semmi újdonságot nem jelentett, mert nálunk már az 1989-es tanév óta ez volt a természetes.

1991-ben hivatalos értesítést kaptam arról, hogy a lelkész felesége is taníthat hittant. Egyébként is az iskola pedagógusa voltam, és ez a felhatalmazás nagy biztatást jelentett a számomra, hogy e téren is segítségére legyek Péternek. Megjegyzem, ebben az időben még egy jó darabig egyáltalán nem volt díjazás a hittanórákért, mégis örültünk, hogy órarend szerint taníthattunk.

Különös helyzetbe kerültem, mert úgy kezdtem el ezt a tárgyat tanítani, hogy életemben nem voltam hittanórán és életemben nem láttam egy hittanórát se. Persze segítségemre volt a pedagógus végzettségem, és didaktikailag át tudtam gondolni, hogyan is építsem fel az órákat, mi is történjen ott. Teológiai kérdésekben pedig Péter eligazított. Mindig énekléssel kezdtük az alkalmakat – énekszakos voltom nagy segítségemre volt ebben –, majd bevezető imádsággal folytattam, aztán megbeszéltük a megfelelő bibliai történetet, az óra végén pedig igyekeztem valamilyen játékos vagy rejtvényes formában összefoglalni a tanultakat.

Azt az előnyömet is ki tudtam használni, hogy nemcsak pedagógusként, de papnéként is ismertem a hittanórán ülő gyerekeket. Ismertem a családi hátterüket, tudtam, hogy például ki nincs még megkeresztelve, kit kell esetleg erre buzdítani. Előnynek számított az is, hogy nagyjából tisztában voltam azzal, melyik évfolyam mit tud, mit tudhat akár szókincs tekintetében, akár történelmi ismeretekben. Tudtam, hogy melyek azok a fogalmak, amelyeket meg kell magyaráznom, mert még nem értik.

A gyerekek nyitottak voltak, nagyon sok minden érdekelte őket – ez egyébként ma is így van. Az élettel, a halállal, az üdvösséggel, a mennyországgal, a csodákkal kapcsolatos bibliai történeteknél különösen is sok kérdésük volt. Gyakran nem is annyira a történet részleteire voltak kíváncsiak, hanem számtalanszor nekem szegezték a kérdést, hogy „Márta néni hisz Istenben?”, „Márta nénivel történtek már csodák?”, „Márta nénihez hogy szól az Isten?” Ez az utóbbi kérdés főleg akkor foglalkoztatta őket, amikor Mózes és az égő csipkebokor történetét tanultuk.

Nagyon szép és izgalmas dolog hittant tanítani. Hálás vagyok az Úristennek, hogy a pedagógiai munkásságom második felétől kezdve még ebben is részt vehettem. Sőt, az utóbbi tíz-tizenöt évben mentorálhattam is az Evangélikus Hittudományi Egyetemre járó hittantanár-jelölteket. Ez szintén szép és örömteli munka volt.

Később lehetőséget kaptunk arra, hogy az óvodában ugyancsak tartsunk hittanórát. Így egy darabig volt két óvodai csoportom is, de őszintén meg kell vallanom, hogy ez nem volt az én korosztályom. Óvodapedagógusnak kell lenni, de legalább is jobban kell érteni az óvodások nyelvén, hogy elérje őket az ember. A gyülekezetünkben azonban Kalináné Gubek Erika személyében nagyszerű hitoktató segítséget kaptunk, aki hozzáértően és kedvesen végzi közel tíz éve ezt a szolgálatot.

 

Épületek

A csömöri gyülekezet tagjai számára mindig is fontosak voltak az épületeik, és ha kellett, időt, pénzt bőven áldoztak az építésükre, szépítésükre, karbantartásukra. Szívből remélem, a jövőben sem lesz ez másként.

 

A templom

A templomunk 145 éve épült. Az alapkő letétele 1873. május 4-én volt. Ezt a templomot Menko és Kolbenbeyer pesti építészek tervei alapján Zier Keresztély pesti építőmester építette 8700 forintért. Ez az összeg nem tartalmazta sem az építőanyag költségeit, sem a csömöri hívek által adományozott fuvar és napszám értékét. A templom 26 méter hosszú, 10 méter széles, a magassága pedig 9 méter.

Az épületet 1957 után „kenyértemplomnak” nevezték, mert az oldalfalaira és a mennyezetre Tábor János kilenc szekkót festett. Ezek mindegyike a testi és a lelki kenyérrel volt kapcsolatos. A mennyezeten például az ötezer ember megvendégelését ábrázoló kép volt látható. Sajnos ezeket a képeket nem lehetett megmenteni a 2000-ben történt templomfelújításkor.

Az oltárkép, amely 1874 augusztusában került a helyére, Jakobey Károly festő-művész munkája és az Olajfák hegyén imádkozó Jézust ábrázolja. A gyülekezet akkor 200 forintot fizetett érte a művésznek.

2000-ben, a millennium évében egy külső-belső felújításon esett át a templom. Ekkor kapott új kövezetet a padlózat, sikerült kicseréltetni az ablakokat ónémet üvegekre, a mennyezetre fakazettás díszítés került, és a gyülekezet régi álma is megvalósulhatott azzal, hogy toronyóra került a templomtoronyra. A bejárat fölé és az óra alá Turák Károly csömöri üvegművész készített egy nagyon szép, stilizált Luther-rózsát és egy rozettát.

A felújítás során, mivel teljes tetőcserére is sor került, az ablakok magasságában egy fa-álmennyezetet építettek a mesterek. Ettől, amikor beléptünk az épületbe, olyan érzésünk támadt, mintha egy bányavágatba mentünk volna be. Kevés természetes fény szűrődött át, viszont nagyon jó faillat terjengett bent. Heteken keresztül így használtuk a templomot. Ez idő alatt is volt egy esküvő, mert a házasulandó pár azt mondta, hogy őket nem zavarja ez a különleges helyzet. Ők ebben a templomban szeretnének esküdni, ez az ő templomuk. Így aztán az álmennyezetet tartó faoszlopokat borostyánágakkal díszítettük fel, amitől olyan volt, mintha egy erdőben jártunk volna. Az elkészült templom szentelését egyébként D. Szebik Imre püspök úr végezte.

Amikor Csömörre kerültem, a templomot az úgynevezett templomlányok takarították minden szombaton. Ez tulajdonképpen egy tisztség volt, és be voltak osztva, ki mikor kerül sorra. Ha valaki férjhez ment a csapatból, és volt húga, akkor többnyire ő vette át a stafétabotot. A templomlányok helyett idővel a gyülekezet asszonyai takarítottak körülbelül a 2000-res évekig, amikor aztán hivatalosan fizetett takarítója lett a templomnak.

A csömöri szokásokhoz az is hozzátartozik, hogy a mindenkori lelkészfeleség díszíti az oltárt, az oltárra kerülő virágokat pedig a gyülekezeti tagok adományozzák. Ugyanígy családi adományból származnak a liturgikus színeknek megfelelő oltár- és szószékterítők is. S ha már a liturgikus színeknél tartunk, még egy nagyon szép szokásról kell említést tennem. A csömöri népviselet különlegesen szép, nem véletlenül akadt meg rajta minden vendégnek a szeme, főként a külföldieké. Amikor még sokan viselték, akkor szokás volt a fiatalabbak körében, hogy a vasárnapi viseletüket az éppen aktuális egyházi ünnephez, időszakhoz vagy annak liturgikus színéhez igazították. Így például böjtben és ádventben, amit kisböjtnek is hívunk, valamint nagypénteken feketében mentek a templomba, virágvasárnap és a templomszentelési ünnepkor fekete alapon színes, hímzett virágmintás ruhákat viseltek. Pünkösdkor és reformáció ünnepén a bordó vagy a lila volt a színárnyalat, míg karácsonykor a kék vagy az ezüst szín dominált. Csodálatosan szépek voltak.

 

 Az ifjúsági ház

Amikor 1970-ben Csömörre kerültem, még a régi imaterem állt. Ez egy kis épület volt, igen rossz állapotban. Emlékszem, barna csomagolópapírokat tettek körbe a falakra, hogy ne látsszék, milyen vizes a fal. A padló is meglehetősen öreg volt, és egy olajkályhával fűtöttünk. Hosszas küzdelem után az Állami Egyházügyi Hivataltól – mert akkor még hozzá tartoztak ezek az építkezési ügyek – 1978-ban kaptunk engedélyt arra, hogy az akkor már százéves épületet lebonthassuk, és újat építhessünk. Igaz, a hivatalos engedély „új tanácsterem” építésére szólt… Még annak az évnek ádventjén birtokba is vehettük az új gyülekezeti házat.

Ám a ’90-es évek közepén három csoportban tartottuk a vasárnapi iskolai foglalkozásokat, így „kinőttük” ezt az egy teremből álló házat, ezért a presbitérium megszavazta az épületbővítést. Szák-Kocsis Pál tervei alapján egy kétszintes új szárnnyal – benne négy nagy teremmel és vizesblokkokkal – bővült az ifjúsági- vagy más néven gyülekezeti ház. A felső két terem nevet is kapott: a Tranoscius[29] vagy más néven szlovák terem elnevezés és a benne elhelyezett emléktárgyak a gyülekezet tót gyökereire utalnak, míg a Loviisa, más néven finn terem név és az ott található finn ajándékok az északi testvérgyülekezeti kapcsolatra.

Barátságos, szép lelki otthonunk lett. 1997 pünkösdjén szenteltük fel. Nagyon sokan jöttek el az ünnepségre. A Pest megyei lelkészek mellett itt voltak a testvérgyülekezetek lelkészei és képviselői is, hiszen ők is támogatták anyagilag az építkezést. Dr. Harmati Béla püspök úr végezte a szentelés szolgálatát, Bánffy György művész úr mondott verset, Dévai-Nagy Kamilla[30] énekelt. Az ünnepi alkalomra a helyi művészek egy-egy alkotást – festményt, kerámiát, textilneműket – adományoztak, amelyek még ma is díszítik az épületet.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy az induláskor az építkezéshez szükséges teljes összeg nem állt a rendelkezésünkre. Sőt! Nemhogy a teljes összeg nem volt meg, hanem mindössze csak egy millió forint tőkéje volt a gyülekezetnek. De az elszántság nagy volt arra, hogy épületet bővítsünk, az Úristen pedig rábólintott a tervre.

Sosem felejtem el azt a szombat reggelt, amikor már tető alatt állt a ház, és mi Péterrel óriási szorongásban voltunk, mert tudtuk, hogy délelőtt jön az egyik vállalkozó, akinek 400.000 forintos munkabért kellene odaadnunk, de a korábbi kifizetések miatt a gyülekezeti kassza üres volt. Előzőleg Péter írt egy körlevelet Csömör és a környék összes vállalkozójának, amiben leírta, hogy épül ez az ifjúsági ház, és azt kérjük, lehetőségük szerint támogassák ezt a szép ügyet. Ezt a levelet a Csömör határában akkoriban megépült Procter and Gamble vállalatnak is elküldtük.

Azon a bizonyos szombat reggelen egyszer csak csengettek a parókia kapuján, majd bejött egy aktatáskás úriember. Bemutatkozott, hogy ő a Procter and Gamble megbízottja, megkapták a levelünket, és szeretnék támogatni az építkezést. Mivel azonban ez egy viszonylag új cég a környéken, szeretnének maguknak egy kis ismertséget és reklámot szerezni, így az a kérésük, hogy a gyülekezet hozza nyilvánosságra a támogatásukat. Ezt természetesen örömmel megígérte Péter, majd megkérdezte, hogy adhat-e csekket, amin be tudják fizetni az összeget. A cég megbízottja azt felelte, hogy nem, mert ő inkább most szeretné odaadni az összeget készpénzben. Péter megköszönte, és megkérdezte, hogy mekkora összegről állíthat ki elismervényt. Az illető pedig mondta, hogy 400.000 forintról… Úgyhogy alig ment el, megérkezett a vállalkozó, és mi ki tudtuk őt fizetni.

Attól kezdve a sareptai korsó csömöri változataként emlegettük ezt az eseményt, , hiszen a sareptai özvegyasszony korsójában is mindig csak annyi olaj volt, amennyi kellett, de az mindig ott volt[31]. Így gondoskodott rólunk is az Úristen, és így épült meg a gyülekezeti, ifjúsági ház 16 millió forintos végösszeggel, annak ellenére, hogy mi csak egy millió forinttal fogtunk neki az építkezésnek.

 

Ajándékok

1996-ban Péter átvehette a Csömörért emlékérmet[32], majd 2000-ben a Csömör Nagyközség Díszpolgára elismerést, én pedig akkor Csömörért emlékérmet kaptam[33]. Nagy megtiszteltetésként éltük meg ezeket a világi elismeréseket. Ilyenkor az ember elgondolkodik azon, hogy mit is csináltunk ezért az elismerésért, egyáltalán megérdemeltük-e. Mert nem csináltunk mást, csak tettük a dolgunkat, miközben egyikünk sem gondolt arra, hogy mindaz, ami mögöttünk van, ilyen elismerésre méltó tevékenység. Természetesen jól esett, hogy így méltányolták a munkánkat.

Ha végiggondolom az életemet, akkor rá kell jönnöm, hogy egy teljesen átlagos élet az enyém. Látszólag semmi különös nem történt benne, de mégis újra és újra rá kell döbbennem arra, mennyi kegyelem volt benne, és milyen sok isteni ajándék várt rám az életem állomásain. Egészen onnan kezdve, hogy olyan családba születhettem, ahol hitre juthattam, ahol a szülőket és a nagyszülőket láthattam-hallhattam imádkozni, bizonyságot tenni, akik hitben neveltek engem. Aztán az Úristent ajándéka volt, hogy nagyszerű lelkipásztorok igehirdetésein nevelődhettem. Megint csak Balikó Zoltánt említem és az olvasmányaimat: Cseri Kálmán, Gyökössy Endre, Túróczy és Ordass püspök urak könyveit, Joó Sándornak az igehirdetéseit.

Az Isten ajándéka volt az is, hogy pedagógus lehettem. Abban a korszellemben nem volt természetes, hogy egy templomba járó embert felvesznek pedagógusnak. Ajándék a sok kis és nagy gyerek, akiket taníthattam, nevelhettem. Az Úristen kegyelmét látom abban is, hogy az évtizedek alatt vigyázott a rám bízott gyerekekre. Hányszor voltunk kirándulni, mennyi tábor van mögöttünk, és az Úristen mindig megóvott, soha nem történt a gyerekekkel semmi komolyabb baj vagy baleset.

Ajándék a falu, ahol lassan fél évszázada élhetek.

Isten ajándékának tekintem a csömöri gyülekezetet, annak tagjait, akik engem is befogadtak és szeretetükkel körülvettek. Akikkel együtt történelmi időket, változásokat éltünk át, akikkel sokszor együtt sírtunk a veszteségek miatt vagy együtt örülhettünk az eredményeknek. Ajándék a gyülekezeti közösség, ahol otthon érezhetem magam, s otthonomnak érezhetem a templomot is.

Isten ajándékának tekintem, hogy negyvenhat évig társa lehettem Péternek. Általa kaptam feladatokat a gyülekezetben, szép ünnepi napokat, gyülekezeti alkalmakat élhettünk át. Jó volt közösen táborokat szervezni, jó volt a fiatalokkal együtt lenni ezekben a táborokban. Jó volt testvérgyülekezetekkel megismerkedni, gyülekezeti közös utakra menni. Jó volt a templomban együtt hallgatni Isten igéjét. És jó volt Péter derűs és mindig bizakodó, a dolgokat mindig optimistán látó egyéniségéből „meríteni”.

„Ha az Úr megengedi és élünk” – ez volt Péter szavajárása. „Mindig olyan lendülettel és örömmel mondta ezt egy-egy istentiszteletre, gyülekezeti alkalomra készülve is, hogy kétség nem férhetett hozzá: ajándéknak tekint minden napot és minden alkalmat Isten szeretetének megélésére és Krisztus evangéliumának továbbadására” – írta róla nekrológjában Szücs Eszter lelkésznő[34], akinek hatodéves korában Péter volt a mentora Csömörön.

Isten kegyelme volt kettőnkkel akkor is, amikor a „halál árnyékának a völgyében” kellett járnunk azon a 73. születésnapon, amikor Péter rosszul lett, majd egy hétig az intenzív osztályon feküdt, amíg 2013. július 18-án elérkezett számára a hazahívó szó. És még ebben a „sötétségben” is megadatott a számunkra, hogy egy kis időre kiderüljön felettünk az ég, és Isten kegyelméről és szeretetéről szóljon nekünk a kórházi ágyon. Hogy üzenjen „szeretett gyülekezetének” szívükre helyezve az ige hallgatását és az ézsaiási üzenetet: „Vigasztaljátok népemet.”

Isten ajándéka a gyermekem, Eszter. Ajándék, hogy láthatom őt, milyen lelkiismeretesen, becsületesen, fáradhatatlanul végzi a munkáját és Magyarország kincseit, szépségeit, történelmét és kultúráját milyen lelkesen és hozzáértő tudással ismerteti meg a hazánkra kíváncsi finn emberekkel. Ajándék, hogy látom, milyen törődéssel, empátiával, felelősséggel, szeretettel foglalkozik a hazánkba érkező vendégekkel.

Ajándék, hogy Eszter házastársa, István is hívő keresztény, katolikus családból érkezett közénk. Ajándék, hogy láthattam felnőni unokámat, Ádámot, sőt még az is megadatott számomra, hogy taníthattam őt az iskolai hittanórákon és a vasárnapi iskolában. Ajándék számomra, hogy Péter elköltözése után nem maradtam teljesen egyedül, hiszen ők hárman nemcsak mellettem laknak, mellettem élnek, hanem mellettem is állnak.

Azt gondolom, mindannyiunknak vannak kedves igéi. Különböző élethelyzetekben különösen is szíven tud ütni, meg tud szólítani egy-egy ige. Amikor az ember megérzi, hogy ez most, ebben a helyzetben személyesen nekem szóló üzenet az Úrtól. Ilyen sokatmondó, személyesen engem megszólító üzenet számomra Pál apostolnak az Efezusiakhoz írt leveléből a 2. fejezet 8. verse, amely így szól: „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.”

 

 

Jegyzetek

[1] MÁVAG: Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak: gépipari vállalat. Itt készült az első Magyarországon gyártott mozdony (1896). Vas- és fémöntvényeket, vasszerkezeteket, gépeket is gyártottak. Az 1930-as években megkezdődött az autóbuszok, teherautók, repülőgépek és motorok gyártása. Fontos szerepe volt az 1945 utáni újjáépítésben. 1964-ben itt készült el az Erzsébet híd vasszerkezete. 1959-ben Ganz-MÁVAG Mozdony-, Vagon- és Gépgyár néven összevonták a Ganz Vagon- és Gépgyárral. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2000., XI. kötet)

 

[2] Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület: Pauer Irma vezetésével 1924. október 1-jén negyvenöt taggal ideiglenesen megalakult egy evangélikus diakonissza nőegylet. Alapszabályát jóváhagyásra felterjesztették a Belügyminisztériumhoz. Szervezetét Pál apostol hűséges kenkreai munkatársáról, Fébéről, a „fénylő”, a „ragyogó” első diakonisszáról kívánták elnevezni. Az engedély megszerzése után, 1924. december 8-án, megalakult a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesület.

 

Pauer Irma hozzájutott (egy forrás szerint testvéréé volt, más szerint vásárolta) egy klotildligeti házhoz, s ez a Béthel nevű épület lett a Fébé „bölcsője”. Az egyesület első tikára Gáncs Aladár lelkész volt. Az egyre nagyobb csapatot alkotó diakonisszák a házimunkán kívül missziói munkát is végeztek: bibliaórákat tartottak, gyerekek között szolgáltak. 1925-ben nyomdafelszerelést vásároltak, és saját kiadványaik is születtek. 1938-tól a Fébé önálló könyvkiadó lett. Piliscsabán új épületek is a tulajdonukba kerültek. 1926-ban lelkészeknek tartottak konferenciát. 1927-ben indult az első leánykonferencia, amelyet aztán sok hasonló alkalom követett. 1928-ban az udvaron egy fasátor készült a konferenciáknak. 1935-ben száz, 1945-ben százötven diakonisszát tartottak számon. A szolgálatok köre egyre bővült: például az országban több helyen működtettek árvaházat, sok gyülekezetben tartottak gyermekfoglalkozásokat, bibliaórákat, több helyen tanítottak iskolákban. 1941-ben elindult a Fébé Leány-népfőiskola. 1948. december 4-én a Fébé minden vagyonát átruházási szerződéssel átadta az egyetemes egyháznak. Az Állami Egyházügyi Hivatal 1951. július 31-i leirata szerint a diakonissza anyaházaknak november 30-ig meg kellett szűnniük. Százhetvenhat Fébé-diakonisszának, diakónusnak, és próbatestvérnek kellett elhagynia az intézetet.

 

A több évtizedes szétszóratás után 1989. december 9-én a még élő testvérek együtt ünnepelhették a 65 éves jubileumot. Ezen az ünnepségen határozták el, hogy szolgálatukat újra kezdik. A következő évben tartott közgyűlés Túrmezei Erzsébetet választotta főnökasszonnyá, a Fébé-lelkész Madocsai Miklós lett. 1951-ben, a Fébé Diakonisszaegyesület feloszlatásakor több testvér felszentelésére már nem volt lehetőség. Erre csak 46 évvel később, 1997-ben, a Sarepta szeretetotthon templomában ünnepi istentisztelet keretébe kerülhetett sor.

(Forrás: Keveházi László: „Így leszel áldás” – Túrmezei Erzsébet élete és szolgálata. In: Ancilla Domini – Túrmezei Erzsébet-emlékkönyv. Szerkesztette: Kőháti Dorottya Éva. Luther Kiadó, Budapest, 2012.

 

[3] Diakonissza (gör-lat.): A protestáns egyházakban intézeti (anya)házi kiképzést nyert, lelkigondozást, illetve szociális, nevelő munkát, betegápolást hivatásszerűen végző és erre fogadalmat tett, rendszerint társaival együtt közösségben élő nő. A diakónus (gör.) a protestáns egyházakban képesítést nyert, lelki gondozást, szociális és nevelő, régebben a szegények gondozását is végző nem lelkészi, férfi személy. (Forrás: Idegen szavak és kifejezések szótára. Szerkesztette: Bakos Ferenc. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1979., 5. kiadás)

 

[4] Dorogi hőerőmű (Dorogi Erőmű Kft.): vegyes tüzelésű, kis teljesítményű hőerőmű Dorogon, amely manapság főleg távhőszolgáltatói tevékenységet végez. Az első villamos erőművet 1906-ban helyezték üzembe az Esztergomi út északi oldalán, a volt bányagépgyár területén. 1922-ben elbontották, használható alkatrészeit beépítették az új erőműbe. Az erőmű a mai helyén 1916-ban épült fel.

(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Dorogi_h%C5%91er%C5%91m%C5%B1)

 

[5] Komló: város Baranya megyében, a Mecsek északi oldalán, Pécstől 10 km-re. Gazdasági fejlődésének alapja a kokszolható kőszén volt. Az 1890-től induló bányászat az 1970-es évek elejére érte el legnagyobb teljesítményét (évi 4,5 millió tonnát). 1951-től város. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest 2000., XI. kötet)

 

[6] Államvédelmi Hatóság (ÁVH): magyarországi erőszakszervezet. A Belügyminisztérium felügyelete alá rendelt hatóságként alakult 1948 szeptemberében. Jogelődei a Politikai Rendészeti Osztály (PRO, 1945 februárjában alakult) és a Belügyminisztérium Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO, 1946 decemberében alakult). Kezdetektől a kommunista párt vezetése alatt állt. Az ÁVO, majd az ÁVH a hatalomért folyó küzdelem során döntő szerepet játszott a koncepciós perek előkészítésében és végrehajtásában. 1948-tól a „párt hadseregének” számított. Hatalma csúcsán, 1949. december és 1953 nyara között közvetlenül a Minisztertanács alá rendelt főhatóságként működött. A koncepciós perek, a tömeges terror és a letartóztatások állandósultak. 1950–1953. között mintegy 650 000 ember ellen folytatott eljárást. Az 1956-os forradalom alatt az egyes egységei, tisztjei a szovjet csapatok oldalán fegyveresen léptek fel a felkelők ellen. Nagy Imre kormánya a ÁVH-t október 28-án feloszlatta. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Akadémia Kiadó, Budapest 1993., I. kötet)

 

[7] Vas Zoltán, Weinberger (1903–1983): politikus. Az 1920-as, ’30-as és ’40-es években főként Szovjet-Oroszországban volt, miközben részt vett a politikai életben. Emiatt többször került börtönbe is. 1944 októberében visszatért Magyarországra. 1945-től a Magyar Kommunista Párt tagja. 1945-től különféle tisztségeket töltött be: Budapest közellátási kormánybiztosa, a főváros polgármestere, parlamenti képviselő, a Pártbizottság pót- majd rendes tagja, államtitkári rangban a Gazdasági Főtanács titkára, az Országos Tervhivatal elnöke volt. Ez utóbbiról 1953 februárjában leváltották, és a komlói bányatröszt élére került. Az 1954-től ismét országos tisztségeket látott el, például Nagy Imre kormányának titkárságvezetője volt. Az 1956-os események után a szovjet hatóságok letartóztatták, majd a Nagy Imre-csoport többi tagjával együtt Romániába internálták. 1958 őszén térhetett haza, nyugdíjazták, nem igazolták át az MSZMP-be, íróként és műfordítóként dolgozott. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest 2004., XVIII. kötet)

 

[8] Kun Béla (1886–1938): politikus. A kolozsvári egyetemen jogot kezdett el tanulni, miután félbehagyta tanulmányait, újságíró lett. Az I. világháborúban orosz hadifogságba esett. 1917-ben Tomszkban az orosz szociáldemokrata, később a kommunista (bolsevik) párt tagja lett. Az 1917. novemberi hatalomátvételt követően Pétervárott újságíró volt, majd harcolt a polgárháborúban. 1918 márciusától az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportjának alapítója és elnöke. Személyes kapcsolatba került Leninnel és a legjelentősebb bolsevik vezetőkkel. 1918. november 17-én már ismert kommunista vezetőként tért vissza Magyarországra. A Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) alapítója és KB elnöke.

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után ő lett a tényleges vezető, így minden lényeges döntés az ő kezdeményezésére vagy hozzájárulásával született, a neve összekapcsolódott a proletárdiktatúra 133 napjával. A katonai összeomlást követően elhagyta az országot. Visszatérése után 1925–36-ban a KMP KB és Külföld Bizottság tagja. 1936-ba eltávolították a vezetőségből. 1937 júniusában letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2000., XI. kötet)

 

[9] Balikó Zoltán (1917–2005): evangélikus lelkész. Édesapja, Balikó Lajos, evangélikus lelkész volt. Öten voltak testvérek, egyik bátyja hősi halált halt a Don-kanyarnál. Balikó Zoltán az érdi gyülekezet lelkésze (1940–1942), a II. világháborúban tábori lelkészként szolgált, majd Székesfehérvárott háttérszolgálatos (1942–1944), mivel megtagadta, hogy felesküdjön Szálasira, a kőszegi katonai alreáliskola lelkésztanárává nevezték ki (1945), a világháború végén amerikai hadifogságban volt (1945–1946). Hazatérése után Monoron segédlelkész, egyúttal a budapestii egyházmegye ifjúsági lelkésze és a Bibliatanács utazó titkára (1946–1949); közben Jány Gusztáv mellett volt a siralomházban (1946). A Diósgyőr-vasgyári munkásgyülekezet lelkipásztora (1949–1956). Egy egyházi gyűlésen elhangzott felszólalása miatt kivált az egyházi szolgálatból, segédmunkásként dolgozott (ún. aljzatbetonos volt a Borsodi Építőipari Vállalatnál, 1956 tavasza–okt.), a forradalom alatt folytathatta lelkészi munkáját, esperessé nevezték ki (1956. okt.–1958), az Állami Egyházügyi Hivatal követelésére megfosztották megbízatásától (1958 vége), a pécsi evangélikus gyülekezet lelkésze (1959–1990). (Forrás: http://www.nevpont.hu/view/776)

 

[10] Luther-ház: A Kállói és a Luther utca találkozásánál épült fel 1928-ban az evangélikus egyház bérpalotája, a város akkori legmodernebb, két épületből álló háromemeletes bérháza, a Luther-ház. Az épület helyén egykor püspöki ház és három üzlet helyezkedett el, amikor 1927-ben az evangélikusok elhatározták az egyház bérpalotájának felépítését. A telek épületeire 1928. március 6-án kértek bontási engedélyt, majd ezt követően Kotsis Iván műegyetemi tanár tervei szerint és Adorján János helyi építész vezetése mellett megindult az építkezés. 1928 novemberében már a lakhatási engedély is megérkezett a várostól, így a lakók is megkezdhették a beköltözést. A magas lakbérek miatt kezdetben sem a lakások, sem az üzlethelyiségek nem találtak valamennyien gazdára, később azonban ez a gond is megoldódott Bencs Kálmán polgármester hathatós közreműködésével. A földszinti üzletek közül a leghíresebb a sarkon Bancsik József cukrászboltja volt. A bérházat az egyházközség 1943-ban eladta. (Forrás: http://www.nyiregyhaza.hu/luther-haz-az-evangelikus-egyhaz-berpalotaja-2016-07-20)

 

 

[11] Csömör: nagyközség Pest megyében, a Gödöllői-dombság nyugati szélén, Budapest keleti határa mentén. A budapesti agglomeráció egyik zsáktelepülése, vagyis nincs átmenő forgalma. A község népessége az 1980-as évektől folyamatosan jellemző agglomerációs kitelepüléstől kezdve a 2010-es évekre majdnem kétszeresére, közel tízezer főre nőtt. Magyarország legnépesebb zsáktelepülése.

 

[12] Boda Zsuzsa: Kivert fogak reményt adó ereje (Interjú Solymár Péter evangélikus lelkésszel) In: Evangélikus Élet, 2012. november 4., http://www.evangelikuselet.hu/phocadownload/2012/2012-44.pdf

 

[13] Baranyay Kálmánné: A nagy találkozás  –  I. In: Szárszói emlékképek. Szerk.: Boda Zsuzsa. Evangélikus Konferencia- és Missziói Otthon, Budapest, 2014.

 

[14] Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH): A Minisztertanács közvetlen felügyelete alatt álló országos hatáskörű szerv, mely 1951-ben alakult az állam és a vallásfelekezetek közötti ügyek intézésére, különösen az egyes vallásfelekezetekkel kötött egyezmények é megállapodások végrehajtására és a vallásfelekezetek támogatására. Az egyházak és vallásfelekezetek autonómiájának megsértve, új felekezetek alakulását gátolva fejtette ki a tevékenységét. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Akadémia Kiadó, Budapest 1993., I. kötet)

 

[15] Az Evangélikus Élet című hetilapban az alábbi tudósítás olvasható az eseményről Rendhagyó riport egy lelkésziktatásról címmel:

Csömörre mindig a derű kedves szemléletével nézek.

Nemcsak azért, mert amikor Budapest felől az országúton ráereszkedik az ember a falura, gondozott kertek s a mező színes, mosolygós világa fogad. Nem is csak azért, mert a szlovák eredetű lakosság megőrizte színpompás népviseletét, s ha csoportokban mennek a falu utcáin a lányok és menyecskék, olyan, mintha gyönyörű mezei virágcsokrok életre mozdulva sétálnának.

 

Nem is csak azért, mert a most nyugdíjba vonult lelkész mondataiban mindig ott bújkál a kedvesen incselkedő élc – hanem azért, mert maga a nép mindig derűs.

Én legalábbis mindig ilyennek láttam. Akár finn vendégekkel toppantam be váratlanul a háziszőttest készítők kapuján, akár ünnepi istentiszteleten néztem végig az áhítatos arcokon, akár a piacon lestem el csömöriek beszélgetését.

 

Azt hiszem, ez a derű a hitben kiegyensúlyozott lelkek elvehetetlen kincse. Úgy tapasztaltam, hogy a derű a hit bizonyságának is fokmérője. Sőt, minél biztosabb valaki a hitében, meggyőződésében, annál inkább mer önmaga fölött is humorizálni.

*

Bármi történik is Csömörön, nekem mostanában egy már egyháztörténeti anekdotává érő kedves eset jut eszembe. Tavaly húsvét hétfőjén történt, hogy Erkki Kario finn barátunkkal látogattam el Csömörre. Útközben magyaráztam a finn testvérnek a locsolkodás szokását, ami náluk ismeretlen, s aminek keretében kiváltképpen falun a férfinépet koccintásra kínálni is szokták.

 

Amikor megérkeztünk a csömöri parókiára, a harangozó már túl volt a koccintáson. A lelkész kedvesen köszöntötte a finn vendégeket, amit tolmácsoltam. Ám előállt a harangozó bácsi is, és ékes szlovák nyelven takaros beszédet vágott ki. Sajnos, nem értek szlovákul, s így nem tudtam tolmácsolni. Erkki Kario hamar átlátta a helyzetet, s olykor nagyokat bólintott, mint aki érti.

 

Aztán megindultunk a templomba. Elöl a lelkészt kísérte a harangozó, mögöttük mentünk mi. A beszélgetésben a következő mondta ütötte meg a fülemet:

 

– Nagytiszteletű úr mindig azt mondta, hogy a finn s a magyar rokon nyelvek. De lám, a magyart tolmácsolni kellett, s amikor én szlovákul beszéltem, a vendég tökéletesen megértette. A finn és a szlovák rokon nyelvek!

 

Így a harangozó. Aztán a templom hűs áhítatában eltelt az istentisztelet órája. A végén Kario barátunk köszöntötte a gyülekezetet. Tolmácsoltam. Közben láttam, hogy hátul a harangozó bácsi mindegyre csak forgatja a fejét rosszalólag.

– Mi baj volt? – kérdeztem tőle utána.

– Tetszik tudni, reggel, amikor beszéltem, a finn vendég mindent tökéletesen megértett. Most meg, hogy ő szólt, nem értettem egy szót se. Valami baj van itt a rokonsággal.

 

Eddig a história. De én azt hiszem, nincs itt semmi baj a rokonsággal. Mert a rokonság alapja a kölcsönös szeretet, s az itt bőven megvolt. S ahol szeretet van, ott derű is van.

*

Most azonban nem a tavalyi húsvétról van szó, hanem az idei lelkésziktatásról. Solymár János csömöri lelkész nyugdíjba ment. Beteg lábai nem bírják már a szolgálatot, s talán a szív koszorúereire is vigyázni kell. Ám, ha a szívet a derűvel mérnénk, akár kezdhetné is a szolgálatot. De ő átadta a pásztorbotot a fiának, Solymár Péternek, akit 25 évvel ezelőtt majd hogy nem pólyás korában emeltem fel a vagon tetejére, amikor az akkor még kiséé fiatalabb Solymár családdal együtt utaztunk Budapestről Nyíregyházára. Mert akkor így utaztunk. Ma fájós lábbal nyugdíjba ment Solymár János. De 25 évvel ezelőtt öregebb volt az arca, mint most. Akkor háború volt. Voltak, akik akkor a papok „fölszámolásáról” káráltak.

 

Hát nem derűs dolog, hogy most az akkori csöppnyi gyermeket beiktatjuk apja örökébe? Hát nem derűs dolog, hogy vészmadarak egykori károgása ellenére fiatalok, akik ebben a mi rendszerünkben nőttek fel, lelkészi szolgálatra indulnak? Hát nem derűs dolog, hogy az egyház halódása helyett ma a csömöri gyülekezet, és a csömörihez hasonló gyülekezetek élnek, ahol úgy tudnak szólni az érett hit szavával, mint Fazekas Mihályné, aki a bibliakörösök nevében mondott, több mint közöntőt: bizonyságtevést. Közben hogy, hogy nem, kicsúszott a bibliajelző, s nem lelte a keresett igét. Feszült, néma, s nagyon hosszúra nyúlt pillanatok következtek, s én e „kínos” percek alatt éreztem meg az egyház erejét. Már egyre többen kezdtek feszengeni, csak Fazekas Mihályné nem, kendővel a fején és bő redőkben harangként lengő szoknyában a dereka körül. Nyugodtan lapozgatva kereste az igét. Benne volt ebben a nyugalomban a biblia ismeretének biztonsága, de benne volt az is, hogy most várjon a püspök, a papok, az ünneplő sokadalom, a gyülekezet, mert most nincs annál fontosabb, mint hogy egy igét adjon át búcsúzóul a papjának, s támaszul az újnak. S hogy arról keresetlen, komoly szóval bizonyságot tegyen. Igaza van, Fazekas Mihályné testvérem, nincs most ennél fontosabb!

 

Hát nem derűs dolog az ige szeretetének ilyen erejében élni? S ahogy Bódis István fordult 21 évi szolgálat hálájával az apához s az édesanyához, s hogy adták a szolgálat folytatására a fiukat. S ahogy Pitlik Pál szólt a gyülekezet ifjúsága nevében a szinte a körükből pappá nőtt új pásztorukhoz. Hát nem derűs dolog?

Hit, szeretet, reménység, erő van ebben, s ez együtt: derű.

 

Hát derűsen szép dolog, hogy háromfelől néznek Solymár Péterre így: a mi fiúnk! Az apa, az anya, akik nevelték – a gyülekezet, amelyben megérett –, s az útra talált egyház, amelyben ő is megtalálta a szolgálat útját. Erről szólt igehirdetésében D. Káldy Zoltán püspök, aki a szolgálat pályáján futók, s a lelátókon nézők: az elődök, ősök egységéről szólt Zsid 12,1–3 alapján. A gyülekezet pedig nem kívülálló néző, hanem együttfutó, biztatva és lelkesítve, kísérve és maga után vonva. S ez magában véve is szívet melegítő, derűsen szép dolog.

És nem derűsen szép dolog, hogy ez az egység „fogja” az új lelkészt is? Így foglalta össze beköszönő igehirdetését: „Fiú maradok. Szeretetre szeretettel felelek szüleimnek, gyülekezetnek, feletteseimnek, akiktől kaptam azokat a felismeréseket, hogy Krisztussal a szívben, hogyan lehet ma szolgálni egyházunkban…”

*

Végül, íme az ünnepség adatai. Padokban és padok között, kóruson és a lépcsőjén a gyülekezet s a vendégek: az angyalföldiek az eddigi szolgálati helyről, cinkotaiak a szomszédból. Lelkészek harmincan. Oltárnál az igehirdető püspök mellett az szolgálatot átadó édesapa, s Detre László esperes, aki az iktatás szertartását végezte. A közgyűlésen Gubek Mihály felügyelő elnökölt. Köszöntést mondtak az előbb említetteken kívül D. Káldy Zoltán püspök, Eszlényi Gyula egyházmegyei felügyelő, Detre László és D. Koren Emil esperesek, Benczúr László lelkész, dr. Selmeczi János, a Teológusok Otthona igazgatója és Zátonyi János teológiai hallgató.

Solymár Péter válaszolt. Mindenkinek, aki köszöntötte őt. S a végén még egy valakinek, akiről eddig nem esett szó, de ez az egy mondat a gyülekezeti egyszintűség melegét vitte tovább: „és végül köszönök mindent Rell Jánosné harangozónak…”

 

A parókia kapui pedig megnyíltak a vendégek előtt.

1. Koren Emil

(In: Evangélikus Élet, 1970. július 5.)

 

[16] Csömör kézilabda sportkör: Csömörön a MADISZ vezetőségének kezdeményezésére 1947-ben hozták létre a kézilabda szakosztályt, amelynek szervezésével és vezetésével Spreitzer Lajost bízták meg. 1958-ig a budapesti illetve az országos szövetség által szervezett bajnokságokban vett részt. Ebben az időszakban nehéz körülmények között működött a szakosztály, teljesen önellátó módon, ennek ellenére 1959-ben jogot szerzett a csapat az NB II-ért kiírt osztályozón való részvételre.

 

A mérkőzésekre Nyíregyházán került sor, ahol az együttes az első helyet szerezte meg, kivívva ezzel a jogot az NB II-es szereplésre. A csapat tagjai: Solymár Pál, Vasúti Tibor, Solymár Péter, Littkei László, Brieska Ferenc, Radocsányi Ferenc, Bagyánszki György, Kiss Béla, Spreitzer Miklós, Spreitzer Lajos, az edző Pelek János volt. A csapat vezetői: Fábián Ferenc, Trnka István, Morva Pál, Erdélyi Bertalan, id. Korda Károly voltak. 1964-ben a csapat óriási eredményt produkálva az országban első községi sportkörként feljutott az első osztályba. A csapat tagjainak többsége Boross Jenő testnevelő tanárnál sajátította el a kézilabda alapjait. A Magyar Televízió 1965-ben közvetítette először a csapat mérkőzését az Újpesti Dózsa ellen, ezen kívül még háromszor alkalommal szerepelt az együttes a televízió nyilvánossága előtt sorrendben a Budapesti Spartacus, Pécsi Dózsa, és a Csepel csapatai ellen. Az MNK-ban a csapat a legnagyobb eredményt 1971-ben azzal érte el, hogy bejutott a döntőbe, ahol a Budapesti Honvéd mögött a második helyen végzett. (Forrás: http://csomorsport.hu/kezilabda/tortenet)

 

[17] puszpáng (bukszus): a kétszikűek közé tartozó örökzöld cserje-, kisebb számban fafaj. Apró, kerekded vagy tojásdad levelei vannak. A szegélyként ültetett változata jól tűri a rendszeres nyírást. (Forrás: Magyar Nagylexikon, Magyar Nagylexikon Kiadó, Budapest, 2002., XV. kötet)

 

[18] Hétszűnyű Kapanyányimonyók: kisördög Arany László Fehérlófia című meséjében.

 

[19] Evangélikus Teológiai Akadémia (mai nevén Evangélikus Hittudományi Egyetem): a Magyarországi Evangélikus Egyház lelkész- és munkatársképző intézménye, Magyarország egyetlen evangélikus felsőoktatási intézménye. Az Egyetem első jogelődének az 1557-ben alapított soproni latin iskolát tekinti (a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium (Líceum)-mal együtt). 1892-ben önállóvá vált és Soproni Evangélikus Teológiai Főiskolaként működött, majd a pécsi székhelyű Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetem (ma Pécsi Tudományegyetem) evangélikus teológiai karává vált – bár továbbra is Sopronban működött. 1923-tól folytat egyetemi szintű lelkészképzést. 1951-1998 között Evangélikus Teológiai Akadémia néven folytatta működését, immáron Budapesten. 1998. január 1. óta Evangélikus Hittudományi Egyetem az intézmény hivatalos neve. Állami akkreditációjára 1998 decemberében került sor, így államilag finanszírozott, nem állami egyetemnek minősül. Az intézmény részeként könyvtár és kollégium is működik.

(Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Evang%C3%A9likus_Hittudom%C3%A1nyi_Egyetem)

 

[20] Evangélikus Papnék Johannita Szeretetotthon (Kistarcsa): A magyarországi evangélikus papnék 1926-ban tartották első konferenciájukat, ahol számba vették feladataikat, szolgálatuk lehetőségeit. Ennek alapján 1928-ban szövetségbe tömörültek. Az Evangélikus Papnék Országos Szövetségének (EPOSZ) alapszabálya két kiemelt fontosságú határozatot tartalmazott: özvegy papnék segítése, gondjaik hordozása és papnék képzése.

Az özvegy papnék részére létesítendő otthon eszmei elindítója, megvalósítója Blatniczka Pálné országos főtitkár volt. 1929 áprilisában megvásárolták a zsófialigeti, Szent László úti épületet dr. Raffay Sándor bányakerületi püspök segítségével. Az épület célszerű átalakítása és berendezése sok időt vett igénybe. A megnyitás ünnepélyes alkalma 1931 őszén volt. Nem véletlenül került az épület homlokzatára: „ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK!”, mert Istennek különös csodája, hogy abban a nehéz gazdasági helyzetben az Evangélikus Özvegy Papnék Otthona megvalósulhatott.

 

A II. világháború idején az otthon, mint szeretetintézmény a budapesti Svéd Királyi Követség oltalma alá került. Épületkárok keletkeztek, de élelmezési gondok nem voltak. Személyi veszteség nélkül élték át a nehéz időket. 1950. március 6-án az EPOSZ – kényszerintézkedésre – feloszlott, ezzel a háttér megszűnt. Az otthon a Magyarországi Evangélikus Egyház tulajdona lett.

 

Az intézményben jelenleg 30 fő gondozására van lehetőség. Az ország egész területéről fogadnak jelentkezőket. Elsősorban özvegy papnék, diakonisszák, lelkész hozzátartozók és magukra maradt idős hölgyek gondozását, ápolását végzik. Az otthon földszintjén található az imaterem, mely a lakók mellett a város evangélikusai számára is nyitott. (Forrás: https://csomor.lutheran.hu/evangelikus-papnek-johannita-szeretetotthon/)

 

 

[21] Gubek Mária (1932–2012): postahivatali vezető, evangélikus gyülekezeti felügyelő, Csömör Nagyközség díszpolgára, korábbi önkormányzati képviselő. Csömörön született, és haláláig ott is élt. A budapesti Madách Imre Gimnáziumban érettségizett, majd harmincnégy éven át a csömöri postán dolgozott, ebből húsz évig a postahivatal vezetőjeként. Munka mellett a közép-, és felsőfokú postatiszti végzettséget is megszerezte. 1990–2006 között önkormányzati képviselőként tevékenykedett. 2003-ban vehette át a Csömör Nagyközség díszpolgára kitüntetést. Több évtizeden keresztül a csömöri evangélikus gyülekezet felügyelőjeként is munkálkodott, valamint tagja volt a Fébé Evangélikus Diakonisszaegyesületnek, melynek könyvelési feladatait is ellátta. (Forrás: www.csomor.hu)

 

[22] Az eseményről az alábbi híradás jelent meg az Evangélikus Élet című hetilapban: A gyülekezet felügyelőjének elhalálozása után megtartott presbiteri ülésen egyhangúlag Gubek Máriát, a gyülekezet volt számvevőszéki elnökét választották meg felügyelővé. Ezen az ülésen új presbitereket is választottak az időközben megüresedett helyekre. 1979. november 11-én ünnepi istentisztelet keretében iktatta be a gyülekezet lelkésze, Solymár Péter az újonnan választottakat: Gubek Mária felügyelőt, Bagyánszki János, Szuhai János, Alajtner Ferenc, Krekács Lászlóné, Krizsán Mihály, Lassan György, Vrana Mihály, id. Hugyecz József, Varga István, Bagyánszki Ferencné és id. Bátovszky Ferenc presbitereket.

(In: Evangélikus Élet, 1980. január 6.)

 

[23] Túrmezei Erzsébet (1912–2000): evangélikus diakonissza, főnökasszony, költőnő. 1912. február 14-én született a Tolna megyei Tamásiban Belák Erzsébet néven szülei hetedik gyermekeként. Négy leánytestvére korán meghalt, két bátyja élte meg a felnőttkort.

 

A budapesti tudományegyetemen szerzett magyar-német szakos diplomát. Egyetemi évei alatt hívta el Isten a diakonissza szolgálatra. A Fébé Diakonisszaegyesület keretében vasárnapi iskolai munkában vett részt, leányköröket vezetett és gyülekezeti evangélizációkat végzett. Munkatársa volt a Fénysugár és a Kis-Harang című Fébé-újságoknak. Kilenc alkalommal vezetett népfőiskolai kurzust leányok számára, akik ötven év után is évente összejöttek közös igehallgatásra és imádságra. 1938-tól jelentek meg verseskötetei. Az első, Őszből tavaszba című kötet kiadása előtt vette fel a Túrmezei nevet fivéreivel együtt.

 

1951-ben a kommunista önkény a Fébé egyesületet feloszlatta, szolgálatát betiltotta. Túrmezei Erzsébet a balassagyarmati gyülekezetben és a szeretetotthonban talált menedéket. Szabó József püspök az adminisztrációs munka mellett, szigorú állami tiltó rendelkezések ellenére– igeszolgálattal is megbízta. Versei ekkor nyomtatásban nem jelenhettek meg, de titokban gépelve, kézből kézbe mégis sokakhoz eljuthattak.

A balassagyarmati szeretetotthon otthonvezetői állásából ment nyugdíjba. Ezek után mintegy két és fél éven keresztül élt a csömöri gyülekezet körében, volt népfőiskolás növendéke, Gubek Mária otthonában.

 

1975-ben másodmagával a Budapest-józsefvárosi gyülekezet Karácsony Sándor utcai szeretetotthonának igen szerény egyszobás lakásában kapott helyet. Ebben az időben már részt vehetett az új Evangélikus Énekeskönyv szerkesztési munkájában; az énekeskönyvben százöt énekszövege, illetve fordítása szerepel.

 

A politikai helyzet enyhülése után újabb verseskötetei jelentek meg. A diakonissza testvérekkel pedig már szabadon összejöhettek testvéri közösségben imádságra és igehallgatásra. Az 1989-ben bekövetkezett politikai fordulat után a Fébé Diakonisszaegyesület újra elkezdhette szolgálatát. A közösség Túrmezei Erzsébetet választotta meg főnökasszonynak. 1996-ban költözött be az anyaházba, ahol a diakonissza testvérek közösségében élt utolsó szívdobbanásáig. Kívánságára a csömöri temetőben helyezték végső nyugalomra.

(Forrás: http://blog.xfree.hu/myblog.tvn?n=nagyuska&pid=19866)

 

[24] Boda Zsuzsa: Földi búcsú – méltóképpen (Interjú John Gray-jel) In: Evangélikus Élet, 2005. 10. 30.,  http://www.evangelikuselet.hu/phocadownload/2005/2005-44.pdf

 

[25] Bánffy György, Hunyadi-Buzás (1927–2010) Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas magyar színész, érdemes és kiváló művész.

 

[26] Radosné Lengyel Anna (1948–): újságíró, rádiós műsorszerkesztő. 1972-től nyugdíjba vonulásáig dolgozott a Magyar Rádióban. 2006-tól 2018-ig a Magyarországi Evangélikus Egyházi Déli Egyházkerületének felügyelője.

 

[27] Boda Zsuzsa: Körúton Jónás és Jézus – Egy híján húszéves az evangélikus rock-oratórium (Interjú a két szerzővel, Ócsai Zoltánnal és Smidéliusz Gáborral) In: Evangélikus Élet, 2012. április 29.,

http://www.evangelikuselet.hu/phocadownload/2012/2012-17.pdf

 

[28] alba: bokáig érő, bő rácokban eső, fehér liturgikus ruha.

 

[29] Tranoscius (Tranovsky) György (1591–1637): cseh–tót író, evangélikus lelkész Prágában, Bilskben (Lengyelországban) és Liptószentmiklóson. Ő adta ki az első cseh-tót evangélikus énekes könyvet e cím alatt: Cythara Sanctorum (Lőcse 1635), 400 énekkel, melyeket német és lengyel nyelvből fordított s részben maga is szerzett. Ez énekes könyv máig 70-nél több kiadást ért s ma 1000-nél több éneket tartalmaz. Ő fordította csehre Luther Confessióját is (Olmütz 1635). (Forrás: http://www.kislexikon.hu/tranoscius.html)

 

[30] Dévai Nagy Kamilla (1950–) Liszt Ferenc-díjas magyar énekes, előadóművész, tanár, érdemes művész, a Krónikás Zenede alapító igazgatója.

 

[31] Illés a sareptai özvegynél: Ekkor így szólt hozzá az Úr igéje: Kelj föl, és menj el a Szidónhoz tartozó Sareptába, és maradj ott! Én megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjék rólad.

Fölkelt tehát, és elment Sareptába. Amikor a város bejáratához érkezett, éppen ott volt egy özvegyasszony, aki fát szedegetett. Odakiáltott neki, és ezt mondta: Hozz nekem egy kis vizet valamilyen edényben, hadd igyam!

Amikor az elment, hogy vizet hozzon, utánakiáltott, és ezt mondta: Hozz nekem egy falat kenyeret is magaddal! De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs miből. Csak egy marék liszt van a fazekamban, és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve kisüssem azt magamnak és a fiamnak. Azt most megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts! Mert így szól az Úr, Izráel Istene: A lisztesfazék nem ürül ki, és az olajoskorsó nem fogy ki addig, amíg az Úr esőt nem bocsát a földre.

 

Az asszony elment, és Illés szavai szerint járt el. És evett ő is meg az asszony és a háza népe is mindennap. A lisztesfazék nem ürült ki, az olajoskorsó sem fogyott ki az Úr ígérete szerint, ahogy igéjében, Illés által, megmondta az Úr. (1Kir 17,8–16)

 

[32] Az eseményről híradás a Csömöri Fórum 1996. novemberi számában jelent meg.

 

[33] Az eseményről híradás a Csömöri Fórum 2000. novemberi számában jelent meg.

 

[34] Szücs Eszter: In memoriam Solymár Péter (1940–2013) In: Evangélikus Élet, 2013. augusztus 4., http://evangelikuselet.hu/phocadownload/2013/2013-31.pdf