Csáky Károly Mózes

Csáky Károly (Az interjúalany és családja)

Csáky Károly (Családfa)

Csáky Károly (Fényképalbum)

 

 Az interjút készítette, szerkesztette: Imreh Jenő – László

2017. február – 2018. május

Marosvásárhely

Az interjú szerkesztett változata

a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közreműködésével készült

 

 

Csáky Károly Mózes, nyugalmazott református lelkipásztor vagyok, feleségem Balogh Olga. Marosvásárhely szívében élek, a Református Kollégium – Bolyai Farkas Öregdiákok Baráti Körének vezetőségi tagjaként iskolánkért fáradozok, elmélkedek, írogatok, szűkség szerint bibliaórákat tartok, szolgálok.

 

Édesanyám emlékezete

Második gyermeke vagyok jóanyámnak, aki szívbeteg lévén, élete kockáztatásával vállalta szülésemet. Az orvosok az életem ellen döntöttek, de ő nem mondott le rólam. Mély hitű, imádkozó asszony volt. Soha nem tudta volna megtenni, hogy akár pár hetes szívdobogást is megállítson. Vallotta, ha Isten egy életet elindított, azt ember meg ne állítsa. Még annak ellenére sem, miután az orvosi érvelés annyira meggyőzte, hogy az engem likvidáló injekciót beadták, azért imádkozott, hogy mégis megszülethessem. Mintha tudta volna, hogy akit Isten elhívott, és akinek már magzat korában megfogta a kezét, annak meg kell születnie. Így kezdődött 1938-ban az én emberi sorsom.

Édesanyám, Pap Irén az árvaság kenyerén nőtt fel. Öten voltak testvérek a jövedelmezőnek látszó iparos családban. Amikor Marosvásárhelyen Bernády György[1] polgármester idejében a város csatornázását megtervezték, az én nagyapámra, Pap Oszkárra várt a hatalmas munka kivitelezése. De csak várt, mert váratlanul meghalt. Öt gyermek maradt árván, édesanyám a legnagyobb. Nagyanyám, Dabóczi Nina hittel, imádságos lélekkel nevelte fel gyermekeit. Őrá alig emlékszem.

Édesanyám és édesapám egyidősök voltak. Mindketten 1899-benszülettek és mindketten 1975-bne haltak meg.

Édesapám nehéz útja

Édesapám, Csáky János Nagyenyeden született 1899-ben. Csáky János és Parajdi Julianna elsőszülött gyermekeként. Apai nagyapám Székelykeresztúr környéki nagygalambfalvi származású volt. Az ottani anyakönyvek alapján a Csáky családfát az 1700-as évekig tudjuk visszavezetni, az Udvarhelyszéki Kis- és Nagygalambfalván keresve az ősöket. Édesapám ottjártakor, 1941-bendédnagyapám testvéröccsével, Csáky Györggyel találkozva, a tornácon ülve az alábbiakat diktálta: „Csáky János elment legénykorában Enyedre és Magyarlapádon házasodott meg. Járt egyszer feleségével itt, Nagygalambfalván eladta a birtokot.”Csáky Györgynek testvére volt Csáky Márton, aki Nagygalambfalván maradt, ott is halt meg. A Csákyak mind Nagygalambfalván születtek.

A nagyszülőket alig ismertem, hiszen születésemig szinte mind meghaltak. Apai nagyapám kétszer kötött házasságot, így az ő második feleségét ismertem, aki az én nagymamám húga volt. Anyai részről, Dabóczi Nina, nagyanyám pedig hozzávetőleg négy éves lehettem, amikor meghalt. Más nagyszülőt nem igazán ismertem.

Édesapámék kilencen voltak testvérek, három lány és hat fiú. A lányok huszonéves korukban valamennyien meghaltak. A fiúk mind felnevelkedtek, nagyanyánk szigorú, de szeretetteljes áldozathozatala árán. Sokszor nem is tudta, hogy hányan ülnek az asztalnál, még a szomszédokból is átjöttek a barátok, a gyermekek. Felnevelte a hat fiút, mindeniknek sikerült diplomát szerezni és ahhoz mérten is élni. A testvérek itt maradtak Erdélyben, egyikük átköltözött Magyarországra.

Édesapám, az első világháború idején a nagyenyedi Bethlen Kollégium padjaiból került a harctérre, miután Gyulafehérváron tisztiiskolát végzett. Tizennyolcadik életévét a fronton töltötte be. Ottléte alatt édesapja, az én nagyapám meghalt. Nyolc kiskorú árva maradt otthon apai gondoskodás nélkül. Mint családfenntartót katonai szolgálat alól azonnal felmentették s haza engedték. Megfigyelőben volt, amikor táviratilag közölték a felmentése hírét. Déli 12-re várta a váltást. S mint ilyenkor szinte mindig lenni szokott, az a nagyon várt déli 12 óra nem úgy jött el, ahogy remélte. Félórával azelőtt az olaszok áttörték a frontot és őt elfogták. Több társával együtt fogságba esett. Oda lett a hazamenetel szép reménye. Félórai idő, hatéves fogságot jelentett.

A fogságban tekintettel arra, hogy csak ő tudott olaszul a foglyok tolmácsa volt. Minden kérésüket neki kellett továbbítani. Hálátlan feladat volt, hiszen megtörtént, hogy a tiszt, akinek éppen a foglyok panaszát ecsetelte, ráemelte pisztolyát s föléje lőtt. Így kívánta jelezni, hogy a hadifogságban nincs helye panasznak. Majdnem áldozata lett a nyelvtudásának. Sokszor hangsúlyozták nekik, hogy a katonai fogságban nem könnyű az élet, de ki kell bírni.

Akkor könnyebbült a sorsuk, amikor úgynevezett huszárokat kerestek az olasz királyi vagy császári lovak gondozására. Édesapám azonnal jelentkezett. Amikor megkérdezte társait: „Na, fiúk, ki volt huszár közületek?” Csak egynek volt válasza. „Apámnak volt lova.” Azért szégyenben nem maradtak, becsülettel igyekeztek helyt állni és még dicséretet is kaptak. A huszárrá felcsapott édesapámnak volt egy olyan esete is, amikor az egyik olasz tiszt azt mondta neki: „Na, Giovanni – mert úgy hívták ott az olaszok – te huszár voltál, milyen huszár mutatványt tudsz itt nekünk megmutatni?” Édesapám kibúvót keresett: „Most nem tudok, mert fáj a lábam, de ha meggyógyul, akkor mutatok.” De, hogy szégyenbene maradjon, titokban gyakorolta a huszármozgásokat, mozdulatokat. Még ebben a helyzetben is az olaszokat megszégyenítette.

Mesélt a tengeri fürdéséről. Tekintettel arra, hogy ő a Maros mentén nőtt fel, és a Marosban sokat fürdött, úgy gondolta, hogy a tenger vize sem veszélyesebb. Azzal viszont nem számolt, hogy amikor a tengerben a hullámokat igyekezett meglovagolni, azok besodorhatják a mélybe. Észre sem vette a nagy veszélyt, amikor kiabáltak neki, hogy távolra került a parttól. Alig – alig tudott kivergődni onnan.

Olaszországban, később egy farmer birtokán dolgoztak, akinek lányával eljegyezték egymást. Azzal az indokkal, hogy hazamegy meglátogatni az otthoniakat és papírokat rendezni, haza indult. Amikor Magyarország határára ért elfogta a honvágy. Ezért a jegygyűrűt visszaküldte.

Utóbb Magyarországon a magyar-osztrák határőrségnél kapott szolgálatot és ott végezte a katonai feladatát. Ez azonban nagyon veszélyes volt, mert abban az időben az osztrákok feketekereskedelmet folytatva valósággal felfegyverkezve, szekerekkel úgy mentek át a határon, hogy géppuskatűzzel biztosították a szabad utat. Édesapám ezt megelégelte és azt mondta „Ez nekem itt nem élet. Hazamegyek Erdélybe.” Erdély, akkor már nem tartozott Magyarországhoz és mikor készült haza azt mondták neki a magyar tisztek, hogy „Te János, tiszta bolond vagy! Hát most csak a bolond ember megy Erdélybe.”

Otthon az özvegyen maradt édesanyának, meg a nyolc kiskorú testvérnek családfenntartóra, pénzkeresőre, apát helyettesítő férfiúra van szüksége. Az otthon, Nagyenyed már nem Magyarország. Trianon gyászt borított egész Erdélyre. Ebbe a gyászos világba tért haza az én édesapám. Nagyenyeden favágással, majd szövetkezeti és vasúti könyveléssel biztosította testvérei megélhetését és taníttatását. A favágási munkákban kemény árat fizetett. Előbb házról-házra, jártak és úgy dolgoztak, három barátjával együtt. Fűrészelték a tűzifát és ezzel keresték kenyerüket. Abban az időben a nagyenyedi református kollégiumnak volt egy motoros körfűrésze, és amikor látták, nehéz munkájukat, odaadták hármuknak, hogy a favágógéppel dolgozzanak. Így már jobban ment a munka, de egy téli fagyos napon, édesapám lába a jeges földön megcsúszott, nekiesett a fűrészlapnak, s a bal kezén két ujját egyből levágta. Utóbb a szövetkezetnél könyvelőként is dolgozott.

Édesapám első házasságából két gyermeke született: János és Magda. János velünk nőtt fel, Magda viszont édesanyjával maradt. Így vele kapcsolatot nem tartottunk. Én a lánytestvéremet teológus koromban ismertem meg Kolozsváron a Bolyai egyetem folyosóján.

Visszatérek az édesapám sorára. 1924-ben jelentkezett a teológiára. Tanítás és tanulás, így kezdődtek a teológiai évek. A négy évet összevont vizsgák letételével két év alatt végezte el. Lelkipásztori szolgálatait Kolozsváron, a Hídelvén kezdte, Kide, Tordatúr, Mezőszengyel, Mezőszakál, Keménytelke szórványaiban végezte az ige szolgálatát és éltette a magyar lelkületet. Majd Székelycsóka, Cserefalva következtek. Összesen 42 esztendő egyházi szolgálat. Mezőszengyelben volt lelkész, amikor 1934-35–ben felépült a Kós Károly által tervezett, nagyon szép templom. Ott ringatták az én bölcsőmet is. Évtizedek múlva, amikor esperesi vizitáció alkalmával éppen ott prédikáltam, az istentisztelet után hozzám jött egy idős-idős néni és azt kérdi tőlem: „Tiszteletes úr, ismer engem?”, „Hát – mondom – sajnos nem.” „Pedig én ringattam a bölcsőjét.” – fakadt ki az asszony.

 

 

 

GYERMEKÉVEK. ISKOLÁK. TEOLÓGIA

Azonosulni tudott gyülekezetével

A mezőszengyeli szolgálatát követően édesapámat Isten egy új útra irányította. Székelycsókában, a Nyárádmente középső szakaszán elhelyezkedő kis faluban folytatta lelkipásztori szolgálatát.

A kimutatások szerint Székelycsóka népessége sem korábban, sem később nem volt olyan nagy lélekszámú, mint akkor. Viszont a háborút követően, ötven év alatt a reformátusság száma több mint 500 lélekkel apadt. Kihalt a falu.

A falu népe általában szegény volt, de ezt is csak a felnőttek elbeszéléséből tudtam. Nyilván nekünk sem telt mindenre. A háborús idők szegénysége a ruházatunkat is meghatározta. Csak jelzésként említem, ugyanis szerettem volna én is néha elmenni szüleimmel Vásárhelyre, de az egyetlen kendervászonból készült rövidnadrágomra mutatva, édesanyám azt mondta: Fiam, ilyen nadrágban nem vihetlek. Édesapám egyik szűkős esztendőben, az előző évről megmaradt gabonáját, kiosztotta a falu népének úgy, hogy nekünk, a családjának sem hagyott semmit. Azonosult népének jólétével, illetve annak nyomorúságával.

Székelycsóka igazi félreeső falu. A népe szegény, viszont gyermekáldásban gazdag volt. Édesapám elmondása szerint tíz családnak 114 gyermeke volt. Tudta, hogy ezek itthon nem fognak megélni. Iskolába kell adni őket, szakmák fele kell irányítani. Sokuknak megfogta a kezét, néha a szülők tiltakozása ellenére tanulni vitte őket.

Az oroszok bejövetele Székelycsókát is elérte, akkor ott úgy mondták, jönnek a muszkák. Volt két olyan atyafi a faluban, akik átmentek Kóródszentmártonba s felbíztatták az oroszokat, a papi család ellen. De amint jöttek át a hegyen, ahogy a muníciós szekereket és tárakat segítettek tolni, egyikükön megláttak valamilyen katonai ruhát és rögtön félreállították őket. Amikor őket megkutatták, találtak az egyiknél egy fegyvert. Ennek következményeként ott helyben mindkettőt fejbe lőtték.

Nekünk azonban el kellett menekülni. Este későn az ottani patak mentén bujkálva jutottunk el Kisgörgényig. Az első házban lakott egy özvegyasszony. A patak oldalában lévő bunkerben töltöttük az első éjszakát. Másnap, átmentünk az iskola udvarára, s az iskola épületében voltunk egy jó ideig, ugyanis a németek miatt oda nem mertek jönni az oroszok. Ottlétünk alatt az egyik német katona az én unokatestvéremet gyakran vette az ölébe és édesgette. Kiderült, hogy pontosan egy akkora kislányt hagyott otthon és valahogy úgy érezte, mintha a sajátját ölelte volna magához. Székelycsókában az orosz veszély után a vasgárdistákkal kellett számolni, akik adott esetben váratlanul leptek meg minket..

Székelycsókában tanultam meg járni. Itt éltük át azt a bizonyos négy évet, amikor magyar állampolgárok voltunk.[2] Tőlünk nem messze, még egy kilométerre se volt a román határ úgy hogy ott nagyon-nagyon kellett vigyázni az ottani jövés-menésekre, nehogy az ember túllépjen a határon, mert az nem lett volna kellemes dolog.

1945 őszén én is iskolásnak mondhattam magam. Székelycsókán beírattak ugyan az első osztályba, de az őszi esős idők beálltával ki is maradtam. Nem tudtam ugyanis még elég jól falábon járni. Ez feltétele volt az iskolába járásnak mind az őszi, mind a téli, tavaszi nagy sár idején. A tavaszi hóolvadás idején a falut meg sem lehetett közelíteni. Útjavítás ügyben Budapestre utazott édesapám azzal a céllal, hogy segítséget kérjen a falu útjának kikövezése érdekében. Több irodába bekopogtatva akadt egy tisztviselő, aki meghallgatta és azt kérdezte, hogy hány éve élnek abban a faluban emberek. Elmondta édesapám, hogy egy nagyon régi,400 éves tiszta székely lakosságú falu. Erre az volt a válasz, hogy 400 év alatt kosárral is meghordhatták volna az utat kővel.

 

Gyermekkorom megpecsételődött emlékei

Éppen az én iskolakezdésem évében a cserefalvi presbitérium édesapámat meghívta a gyülekezet lelkipásztorául, s még karácsony előtt át is költöztünk. Itt folytattam a még valóságban el sem kezdett első osztályt.

Palatáblám volt, mint minden első osztályosnak. A fekete, füzet nagyságú tábla egyik oldala vonalas, a másik kockás. Vékony palavessző volt az íróeszközünk. A palatáblát finom fakeretbe ágyazták s kis táblatörlő rongy is lógott rajta. Az volt a radírunk.

A tanító bácsi, Kacsó Béla ugyan idős ember, de a büntető vesszőt tudta kezelni. Nem kímélte sem a tenyerünket, sem az ujjbegyünket, ha büntetést kellett osztogatni. Volt azonban az iskolának egy „sárga csikója.” Attól nagyon félt mindenki. Aki hátára ült, pár napig érezte a hátsó felét. Annak kellett meglovagolnia, aki valami nagy hibát követett el. A szemünk elől is elzárva, ott feküdt az istállónak nevezett szekrényben. De, ha onnan kiengedték, bizony ugrándozott az illető, ha feneke alatt érezte a ficánkoló jószágot. Ez a csikó ma is él, még az én gyermekeim is meglovagolták, igaz, hogy már nagyon megszelídült állapotban. Ma sem tudom, hogy került hozzám, – bizonyára édesanyám tanítósága idején – s én nagyon vigyázok rá, hiszen közel 80-90 éves lehet szegény.

 

Az aranymondások hatása

A téli estéken, amikor a hideg szobában lefeküdtünk s már az ágy melegét élveztük, az álom még messze járt. Nem volt se rádió, se televízió, de még villany sem, az volt a nagy öröm, hogy együtt volt a család. Édesanyám módszere volt, hogy az abc valamely betűjét megjelölve bibliai idézeteket, úgynevezett „arany mondásokat” mondogattunk. Pl. S betűvel: Senki sem szolgálhat két Úrnak. Én a B. betűt jelöltem szívesen, mert sok boldog-mondást ismertem. Ezek az esték voltak az én mindennapos vallásóráim. S ha már kifogytunk a tudományból, akkor édesapámat kértük, hogy az első világháborús élményeiről meséljen. Így ismertem meg az olasz frontot, az akkori haditechnikát, majd az olasz fogság viszontagságait. S egyben edződtem az előttem még ismeretlen sok megpróbáltatást rejtegető életre.

A negyedik osztályt Ákosfalván[3] jártam, már csak azért is, hogy ne édesanyám legyen a tanítóm, meg hogy az idegen környezet, meg egy jó tanító bácsi segítse a református kollégiumba való bejutásomat. Ez már a tanügyi reform[4] éve volt. 1948-ban államosították az egyházi iskolákat, cserélgették a tanítókat, tanárokat. Megszűnt az iskolában a vallástanítás és természetesen a református köszönés: Békesség Istentől! Helyébe teljesen új köszönés lépett. Addig még senki sem ismerte. Csak nagyot néztek az emberek az úton s szinte makogni kezdtek, amikor az iskolából hazafele kettőssorban haladva, kórusba zúgtuk: Éljen a Román Népköztársaság! Hogy is válaszolhattak volna erre a köszönésnek éppen nem mondható hangzavarra, akik ahhoz voltak szokva, hogy ha gyermek köszönt, így feleltek rá: Isten áldjon meg fiam! Csak az átképzettek tudták, hogy az új köszönésre a válasz ez: Éljen és virágozzon! Ekkor kóstoltatták meg velünk az orosz nyelvet is.

 

Bölcs tanítóim voltak

Ákosfalván tanított Kiss Ferenc[5] és felesége az alsó tagozaton. Akkor még nem tudtam értékelni, csak szüleimtől hallottam, hogy nagyon jó pedagógus. Fiával osztálytársak voltunk, nem éppen a csendes gyermekek közé tartoztunk. De lehet jó gyermeke papnak, tanítónak – kérdezgették akkortájt is?

Egy másik kedves tanító bácsink Bajkó Sándor, a volt katolikus iskola tanítója. Jól képzett, kitűnő pedagógus, akivel nagyon szerettem volna később még találkozni, érdeklődtem is felőle, de senki nem tudott róla semmit. Majd eltelt 50 esztendő, amikor Marosvásárhelyen, a Cserealji Egyházközségben, istentiszteletet követően Varga László „Idő többé nem lészen” című könyvét ismertettem, s amikor már mindenki elment, egy nagyon idős úr szólított meg: – Hallottam erről az ismertetőről s eljöttem. Én Bajkó Sándor vagyok. Nagyon megörvendtem ennek a találkozásnak. Régi vágyam teljesült. Találkozhattam egykori tanító bácsimmal. Röviden elmondta, most egyedül él, a látása is nagyon megromlott, de figyelemmel kísér, minden rendezvényt s ahova lehet, igyekszik eljutni.

 

Csalódást csak csalódás követhet?!

Cserefalván az új társadalmi és politikai rendszert sok egyéb változás is követte. De mindenik csak szomorúságot hozott. Félelem, rettegés lett úrrá az embereken. Jöttek egyre hevesebben akár kis falvakra is a kollektívgazdaságot[6] szervezők, és boldog idők jöveteléről meséltek. Kifejtették, hogy nem kell külön-külön dolgozni kis parcellákban. Közös lesz a föld, a munka. Nem lesz szegény és gazdag ember. Nem lesz földadó, gabona beszolgáltatás. Ami terem a földeken, mind a népé marad. Ilyen és hasonló ígéretekkel felbolygatták az emberek nyugalmát. Így telt egyik hét a másik után. Nem hitték, hogy ilyen is létezhet. – Igaz, hogy elveszik a földeket? Be kell adni az állatokat, fejős teheneket, lovakat? – kérdezték az egy hét múlva érkező újabb szervezőktől. – Dehogy kell. Ki mondott maguknak ilyen marhaságot?- nyugtatták a felborzolt kedélyeket. De a következő héten kezdődött minden újra. És ez a húzd meg erezd meg játék addig tartott, amíg megtörték az embereket.

Nehéz volt ilyen időben lelkipásztornak lenni. Lelkipásztor édesapámtól kértek tanácsot: belépjünk a kollektívbe, vagy ne lépjünk? „Nézzék emberek, a szomszéd faluban, Ákosfalván, már megalakult a kollektív gazdaság, Karácsonyfalván szintén. Azt gondolják, hogy el lehet kerülni? Gondolják meg!”. Tudták ezt az elvtársak is. Jó módszernek bizonyult megfenyegetni a lelkészeket. Bölcsnek kellett lennie, hogy úgy állhasson meg népe előtt, hogy azok ki ne ábránduljanak belőle, s önmagát se veszélyeztesse. Nem kellett semmi okot szolgáltatni, hogy elvigyenek valakit. A megfélemlítés szándékával emelték ki az embert az ágyából s néha hetekig, hónapokig nem tudtak róla semmit. Édesapámért háromszor jött ki az úgynevezett „fekete autó.” Minden faluban volt egy úgynevezett sejttitkár és az ő beleegyezése is kellett mindig ahhoz, hogy a faluból valakit elvigyenek. Ennek a cserefalvi atyafinak, nyolc gyermeke volt. Édesapám nagyon sokat segített rajtuk és ő pedig soha nem egyezett bele, hogy édesapámat kiemeljék és elvigyék. Simon János volt az illető, suszterember. Igazán rendes család volt.

A kollektivizálást nem lehetett elkerülni, megtörték az emberek ellenállását. A sok cirkusz miatt emberek lelki világa felborult, méltatlankodtak, zúgolódtak, féltek, sok minden érte őket. Ezekben a nehéz helyzetekben, esetekben, édesanyám mindig imádkozott, hogy valami baj ne történjen. Imádkoztunk bizony sokat, hogy az Úr Isten őrizzen meg mindenkit attól, hogy megismerje a fekete autó miatti szörnyű félelmet. A faluban Istennek hála mindenki megmenekült.

Ilyen körülmények között írattak be 1949-ben a marosvásárhelyi református kollégiumba. Akkor még el sem tudta volna képzelni a lelkészcsalád, hogy a gyermeke ne a kollégiumba járjon. Pár év elteltével ez már nem volt olyan természetes. Hiszen az új világ szelleme már az iskolákat is átitatta, s egyre szűkebb és szűkebb lett a kollégium kapuja a lelkészek gyermekei előtt. Nem csoda, ha már a kezdet kezdetén megpecsételődött az én sorsom is. Ekkor még felvették ugyan a papgyermekeket, de a származásunkkal járó megkülönböztetéssel számolni kellett. Az egyre fokozódó egyházellenesség, a lelkészi családok, a papgyermekek megaláztatása napirenden volt. Amikor emiatt panaszoltam édesapámnak így bíztatott: – Nem baj fiam, ez a mi sorsunk és emiatt nem csüggedünk, tanuld meg, ha a toronyból kidobnak is, talpra esel és mész tovább.

Ahogy korábban bátyám, én is internátusba kerültem. Csakhogy azért fizetni kellett. Szüleimnek jövedelme nem volt. Az egyház földjeit kollektivizálás címén elvették, édesanyámat a tanügyből menesztették, a lelkészeknek juttatott államsegélyt édesapámtól megvonták, ugyanakkor a három gyermek taníttatása pénzbe került. A parókia kertjében megtermett zöldségből adogatott el édesanyám, hogy bár a legfontosabb kiadásokat tudják fedezni. A piacon való árusítás egyszerűnek tűnik, viszont míg odakerül a termék, azt kemény munka előzte meg. Ebből mi gyermekek is kivettük a részünket. Az én munkám az öntözés volt. Szekérre tett kádakat, hordókat töltöttem meg a Nyárád vízéből, majd otthon két vedret teletöltve cipeltem hátra a növényekre. Tíz-tizenkét éves lehettem ekkor. Mintha most is érezném a közel 20 kg víz súlyát, ahogy a nehéz vedreket cipeltem

Amikor az iskolából vakációra haza mentem, köszönés után édesapámnak az első szava ez volt: -Na fiam, öltözz át, én mától kezdve a gondomat mindenről levettem. – Majd vacsora után még arról is szó esett, hogy miként zártam az iskolai évet. De többet nem beszéltünk róla. Nagyon sok munkát adott az állatok gondozása, két tehénnek a napi kétszer, esetleg háromszori fejése, meg a gyümölcsösben a fák aljának kapálása, fellazítása, a fák metszése, permetezése. Dolgoztunk, ahogy mondani szokták, látástól vakulásig. Olvasásra, szórakozásra nem gondolhattam. Majd, ha apad a munka – mondogatta édesapám. Otthon az állatok, kint a gyümölcsös minden időmet elrabolta. Csak iskolakezdéskor került ismét könyv a kezembe. A könyvek számára sok-sok időm elveszett. Soha nem tudtam már pótolni, nem is volt mikor. Édesapám szekérrel vitt be a kollégiumba és évzáró után jött érettem. Az iskolai évet záró hazautazás idején, amikor már fele útját megtettük hazafele, sok egyéb otthoni teendő megbeszélése között megkérdezte – Fiam, megbuktál? Nem – mondtam szinte sértődötten. Vettem is neked ajándékot. Meglepődtem. Nekem ajándékot?  Ilyesmi még nem történt. Ott van a szekérben, keresd csak meg – mondta. Felhánytam a szénát, de semmit nem találtam. Erre csak úgy könnyedén hátranyúlt s előhúzott egy vadonatúj kaszát.

Az ősz közeledtével a hulló almát őröltük mázsaszámra és törtük be pálinkának kifőzésre. Azzal biztatott édesapám, ebből lesz majd a nagykabát. Cipőre, ruhára alig mertünk gondolni. Első télikabátomat akkor vettem magamra, amikor első éves teológusként Magyarrégenbe mentem karácsonyi szolgálatra, legációba. Édesapám nekem adta a nagykabátját. Színházra, mozira soha nem jutott. Bentlakó koromban egyszer felszólítást kaptam a konviktusi költségek rendezésére. Tudtam, hiába megyek haza pénzért. Egyébként gyalog tettük meg az utat erdőn keresztül a 8 km-re levő Cserefalváig. A konviktusból kitiltottak, de erről otthon semmit sem szóltam. Szobatársaim kenyérdarabokat szedtek össze, s hozták fel nekem reggelire, ebédre, vacsorára. Így volt ez két héten át. A csütörtöki és vasárnapi kimenő alkalmával meglátogattam egy-egy közeli rokon családot, nem titkolva azt a gondolatot, hátha megkínálnak valamivel. Még ha nem is ismerik böjtölésem kényszerét, tudhatnák, hogy a katona és a diák mindig éhes. De legtöbbször nem tudták.

Akkor enyhültek az anyagi gondjaink, amikor a kollektív gazdaság vezetősége felkérte édesapámat az akkor ültetett hat hektáros gyümölcsös gondozására. Fizetésként biztosították a teljes gyümölcsös földterületének jövedelmét. Ennek nagy része kaszáló volt. Akkor tanultam meg kaszálni. Tizenhárom éves voltam. Bőven kijutott a felnőtt embereket is próbára tevő nehéz munkából. Én már akkor tapasztalatból tudtam, hogy a hajnali friss harmaton vág igazán a kasza. Amikor a nap felkelőben volt, már néhány ár területet lekaszáltam, s hogy kissé megpihenjek, le-le heveredtem frissen kaszált fűre.

Az alig 300 lelkes gyülekezet nem tudta biztosítani a lelkészi fizetést. Emiatt a gyülekezet önállóságát is meg akarták szüntetni. Ezt elkerülendő, édesapám két ügyködéssel mentette meg az egyház önállóságát. Az egyik, hogy a gyülekezet lélekszámát a határérték fölé emelte, hogy a kis gyülekezetek kategóriájába ne essen bele, ezért mindig több mint 300 lelket jelentett. A másik, hogy úgy könyvelt, mintha pontosan megkapta volna a fizetését. A napszámos munka jövedelmét adományként beírta az egyház pénztárába, s az alatta levő sorban felvette fizetés címen. Azaz, egyik zsebéből kivette, átvezette az egyház pénztárnaplóján, majd betette a másik zsebébe. Nyugdíjas koráig hatalmas összegre rúgott ez az évről évre való befizetés. Ezt viszont senki nem értékelte. Ellenkezőleg, amikor nyugdíjba ment és elköltözött a parókiáról, egy eldobott sasfáért – amit magával vitt – szót tettek az atyafiak. Erre keserűen megjegyezte: Én amennyi pénzt itt hagytam az egyháznak a jogos fizetésemből, most abból annyi sasfát vehetnék, hogy az egész falut bekeríthetném. Való igaz, ő mentette meg a cserefalvi egyházat ezekkel a befizetésekkel. Ezért sem tudta megbocsátani V. B. utódjának a beiktatáskor tett kijelentését: Idejöttem, hogy ezt a porban és hamuban haldokló gyülekezetet megmentsem. Ugye milyen hősi vállalkozás! Úgy látszik, hogy csalódást csak csalódás követhet, s ebből nekünk gyermekeknek is jutott bőven.

Kollégiumi éveim alatt igazgatónk volt Nemes Károly. A régi református kollégium tanárai közül még sokak nevét megemlíthetem. Kelemen József, akinek a fiával később évfolyamtársak, osztálytársak voltunk, mai napig is jó barátságban vagyunk. Pálffy Antal matematikus tanár, híres történelem szakos tanárom pedig Csekme István volt. Barabás Béla kémia szakos tanár, aki később aztán egyetemi tanár lett az orvosi egyetemen. Nagy Ferenc földrajz szakos tanár, aki szintén elkerült a kolozsvári Babes-Bólyai egyetemre professzornak. Akik hozzám a leginkább közel álltak, Kozma Béla irodalomtanár és termeszétesen a felesége Leopold Irén, ő román nyelvet és irodalmat tanított. Éppen abban az időben házasodtak össze és később Kozma Bélával még kollégák is lettünk a Református Kollégiumban. Leopold Irént, a feleséget, pedig Pesten én temettem el még 2003-ban. A későbbi vásárhelyi tanárok és tantestület nevei közül híresek voltak még Dragomán Pál földrajz szakos tanár, sport tanárom Pap Sándor, aki aztán Magyarországra költözött.

Az úgynevezett tanügyi reform a református kollégiumot teljesen megváltoztatta. A folyamat azzal kezdődött, hogy az iskola díszterméből eltávolították a szószéket, megszüntették a reggeli áhítatókat, megváltoztatták a terem arculatát is. A további elképzelésük a tanári kar teljes kicserélése, az volt a cél, hogy az egész iskolát lefokozzák szakközépiskolai szintre. Azért maradtak tanárok, akik a régi kollégiumi szellemiséget magukkal hozták, mint akiket már említettem Csekme István vagy Pállfy Antal, akik szavak nélkül igyekeztek a régi, vallásos szellemiséget belénk oltani. És sikerült is. Az iskola megváltozott élete nagy-nagy különbséget hozott a volt református kollégium és az új, úgy nevezett líceumi iskola között. 1956.-ban  Kozma Béla volt az iskola igazgatója, akinek nagy harcok árán sikerült kiharcolnia, hogy ez az ősi tanintézmény ne egy román kommunistáról neveztessék, hanem vegye fel híres tanárának  Bolyai Farkasnak a nevét.

Templomba járást a rendszer mindenkinek tiltotta.  Nagyon figyelték, hogy kik járnak vallásórákra és később büntették is. Amikor Cserefalvára hazamentem, akkor otthon mindig templomban voltunk, s csak egészen természetes, hogy konfirmálni is készültem. Már kilencedikes voltam, amikor a marosvásárhelyi vártemplomban, Mester István idejében ismerkedtem a Heidelbergi Kátéval. Nagyon sokan voltunk nemcsak vásárhelyeik, hanem olyan konfirmándusok is, akik a környékbeli falvakból származtak. Így, a vártemplomban igen népes csoportot alkottunk. Minthogy a konfirmálások a legtöbb gyülekezetben virágvasárnapján vannak, az én hitvallástételem alkalmával édesapám nem is tudott jelen lenni. Az ünnepi istentisztelet, meg az azt követő úrvacsoraosztás sokáig eltartott. Utána a fényképezéssel húzódott az idő. Mire mindennek vége lett s én az internátusba visszamentem, már lejárt az ebédidő és igy aznap még ebédet sem kaptam.

A kollégiumi idők utolsó két évében felettébb ismert lett a nevem. Az iskola legjobb tornászává edzettem magam. A szertorna nehéz, de látványos a sport világában. Az erő- és lengésgyakorlatok a sportoló minden porcikáját megmozgatják, fejlesztik. Tornaversenyekre jártunk Brassóba, Bukarestbe, hol csapattal, hol meg csak én egyedül. Az akkori Magyar Autonóm Tartományt[7] egyedül képviseltem Bukarestben, az országos bajnokságon. Még edző tanárom sem jöhetett velem. De helyt álltam. Az érettségi közelsége, meg az otthoni bíztatás egyre közelebb és közelebb vitt a lelkipásztori szolgálat felé. Csak utólag tudatosult bennem, hogy Valaki fentről intézi, irányítja az utamat. Figyelmem tehát a teológia fele fordult. 1955 és 1959 között voltam a teológiai tudományok hallgatója.

 

’56-ot Kolozsváron éltem át.

Kolozsváron ért a magyarországi 1956-os forradalom. Abban a nagyon nehéz időben, amikor mindenki félt mindenkitől, amikor csak egyetlen szóért sok-sok év börtön járt, elképzelhetetlen volt a kommunista rendszerrel szembeni megmozdulás. A hír hallatán valósággal ujjongtunk, igaz csak úgy egymás között, nehogy valaki erre is felfigyeljen. Ekkor még egymástól nem féltünk. Valósággal odatapadt a fülünk az intézet egyetlen rádiójához. Hallgattuk a híreket. Mást nem tudtunk tenni, hiszen annyira vigyáztak ránk, hogy az utcán is csak libasorban mehettünk, nehogy két egymás mellett menő ifjú beszélgetése szervezkedésnek tűnjön. Majd a ránk „vigyázók” megszervezték az ifjúság körében az egymás figyelését. Pontosan nem tudtuk, de sejtettük, kiktől kell óvakodni.

Az 56-os magyar forradalom után Kolozsváron még jobban vigyáztak ránk. Veszélyes volt minden kimondott szó, ha az a rendszer embereinek nem tetszett. Különösen félt a hatalom a versektől, az írott szövegektől, s ha valaki felolvasott vagy terjeszteni próbált ezekből, nem úszhatta meg letartóztatás nélkül. De elég volt csak hallgatni is. Egy rendszerellenes vers meghallgatása 5-6 esztendő börtönt jelentett. Mert aki csak hallgatta és a biztonságiaknál nem jelentette, államellenes tettnek nyilvánítotték.

Tanulmányi évekre gondolva, a teológia valósággal zúdította ránk az idegen szavak halmazát, arra szükség is volt, de mindig tiltakoztam, amikor a hétköznapi beszédben a szép magyar kifejezések helyett kölcsön szavakat használt valaki. Tudatosan kerültem az idegen szavakat, bár jó magam nem dicsekedhettem nagyon gazdag szókinccsel. Ennek gyarapításától a gyermekkorom fosztott meg. Később nehéz volt pótolni, de nem adtam fel. Ha kevés is a szókincsem, de az legalább magyar. Erdélyi református népünknek legyen érthető minden szó, amely a szószékről vagy akár magán beszélgetésben elhangzik. Ezzel a meggondolással indultam a gyülekezeti szolgálatra.

 

SZOLGÁLAT, ÉPITKEZÉS, CSALÁD

 

Nem voltam segédlelkész. Helyettes lelkészként kezdődtek szolgálati éveim. Akkor a kinevezések, a jó kapcsolatok szintjén működtek. Vásárhelyi János[8] püspök halála után, a püspök-helyettes és a szakelőadó tanácsos intézte ezeket az ügyeket. A tanulási eredményeket figyelembe sem vették, meg sem nézték.

 

Eddig Román Népköztársaság ezen túl: Kendő

1959 őszén ide kaptam első kinevezésem. Cserefalváról indulva a Nyárád-menti vicinálissal[9] tudtam megközelíteni Deményházáig vonaton, s onnan 5 km-t gyalogolva jutottam át a hegyen Márkodra, majd tovább Kendőbe. Amikor a falu határához értem, csak nézem, mi áll azon a falu-táblán: Eddig ROMÁN NÉPKÖZTÁRSASÁG, ezen túl KENDŐ. Így egészítették ki a nagybetűs falutáblát. Valóban, itt mintha más törvények uralkodtak volna, hiszen jóformán út sem vezetett ide. Nyárádszeredából indulva a völgyön felfele Székelyberétől, Berekeresztúron áthaladva szintén elérhető, ha gyalogosan indul el az ember.

A templom egészen új volt, még fel sem szentelték. K. Kovács György, aki három évvel előttem végzett, „szent bolondság jött rá,” – ahogy Székely András esperes mondta, s az akkor egyre erősödő ateista, egyházellenes világban, a régi templom helyébe újat épített. Előtte karcsú fatorony ingadozott jobbra-balra, míg húzták a harangokat. Tele volt a templom, amikor először prédikáltam, később is kitartottak.

Kevés az olyan falu, ahol annyira vendégszerető nép lakna, mint itt. Akár ismerős, akár ismeretlen, az odalátogatót minden háznál szívesen fogadják. Talán éppen azért, mivel nehezen megközelíthető s emiatt ritka a vendég, örvendenek, ha valaki a faluba téved. Mint fiatal lelkészt nagy-nagy szeretettel fogadtak. Ilyen ragaszkodást, azóta sem tapasztaltam.

Kendőben találkoztam először ún. amerikás emberekkel, akik még az I. világháború előtt a tengeren túl igyekeztek megalapozni jövendőjüket. Az összegyűjtött pénzzel földet vásároltak, házakat építettek. Ez meg is látszott a benn-valókon, így nevezték e beépített telkeket.

Beszélgetések nyomán tapasztaltam, hogy értelmes emberek lakják ezt a falut, akik megfontoltan gondolkoztak. Művelt emberek. Azon is meglepődtem, amikor egy-egy családhoz betértem, hogy téli időben nyitott könyveket találtam az asztalokon. Nagyon sokat olvastak. De ami igazán feltűnő volt, annak ellenére, hogy nehéz munkát végző un. nehézkezű emberek, – főleg az idősebb nemzedék – nagyon szépen írtak. Megtudtam, hogy volt a falunak valamikor egy Nemes József nevezetű lévita-tanítója, aki megszerettette a könyvet és megtanította nem is akárhogyan írni az alig négy-öt osztályt végzetteket. Igazán megérdemli egy ilyen tanító bácsi, hogy az utókor, bár a nevét egyszer megemlítse.

Kendőben nem főztek puliszkát. Ezt már én is tapasztaltam annak ellenére, hogy szinte minden család puliszkaevéssel kezdte a napot. Ezen persze sokan csodálkoznak, de ez így igaz. Aki ebben kételkedik, járjon utána. Könnyen megtudhatja, hogy a puliszkát fazékban főzik és nem kendőben – nevették el a helyiek is gyakran.

Híres volt Kendő arról is, hogy minden háznál pálinkát főztek. Híres volt a kendői gyümölcs- meg gabonapálinka, egyben sok esküvő és keresztelő vidámítója. E tiltott foglalkozást nagyon szigorúan büntették. A főzés még sem szünetelt. A szűk völgyben fekvő falu fölött magas dombon állt az őrség. Ha rendőri egyenruhást láttak közeledni, a dombtetőről a hirdető megfújta a trombitáját és jó hangosan szólította fel a falu népét: – „mindenki kösse meg a kutyáját, mert veszett róka jár a határban!”

 

Aki lovon kezdi, szamáron végzi – sorkatonai szolgálat

Tavasszal katonai behívót kaptam. Áprilisban még felszenteltük az elődöm által épített templomot, virágvasárnap megtörtént a konfirmálás, s másnap végleg elhagytam Kendőt. Az erdőszentgyörgyi rajon kedveskedett a behívóval, gyülekeznünk is ott kellett. Akkor a bevonuló ifjakat összegyűjtötték a megyei, vagy rajoni központnál, bevagonírozták, mint az állatokat, semmit sem sejtve hol s mi lesz a végállomás. Csak találgattuk, vajon hová visznek, de hiába, akkor ezt eltitkolták. Végül a Zsil-völgyében kötöttünk ki. Munkaszolgálatra vittek. Először Petrozsényban, majd Lupényban s a hozzátartozó Barbatényban teljesítettem szolgálatot.

A katonaságom nagyon jól kezdődött, ugyanis éppen akkor szerelt le a szanitéc[10] és helyébe léphettem. Külön szobám volt, semmi kiképzőn nem kellett részt vennem és igen nagy tisztelet vett körül. Még a főhadnagyom is megkülönböztetett módon bánt velem. Túlságosan is jól kezdődött. Eszembe jutott édesapám mondása, hogy aki lovon kezdi, szamáron végzi. Be is vált. Egy hónap letelte után, vizsgálódni jött a központból a politikai tiszt. A kaszárnyában egyedül csak én voltam. Bejött a rendelőbe s faggatni kezdett a múltamról, származásomról, feljegyzett mindent pontosan s azzal elment. Két nap múlva mondja nekem a segédkönyvelő: Új szanitéc ifjút küldtek helyedbe, téged leváltottak. A politikai tiszt azzal érvelt: – „minek legyen egy pap szaniter, amikor lehet egy párttag is.” –

A könnyű szanitéci szolgálat után a legnehezebb munkára, a csákány és a lapát forgatásához állítottak. Nem riadtam meg. Szokva voltam a nehéz munkával még gyermekkorom óta. Ezt sem képzeltem nehezebbnek, mint az egész napi kaszálást, de csalódnom kellett. A Zsil-völgyi köves talaj olyan, mint a megtaposott országút. Most tudtam meg igazán, hogy a kollegáim már eddig is milyen nehéz fizikai munkát végeztek. És nekik még nehezebb volt, hiszen ezt a fajta munkát ők nem ismerték

Felkelés után, minden reggel a napokat egy új-típusú, kommunista áhítattal kezdtük. Télen-nyáron kint a szabadban volt torna, mosakodás majd újságolvasás. Ez volt az a bizonyos új típusú áhítatos csendben maradás. Csak ezután jött a kétfogásos reggeli. Levest és második fogást kaptunk. Rendszerint mindennap ugyanazt. Sorakozó után díszlépésben indultunk a munkahelyre. Ha messzebb kellett dolgozni, akkor nyitott teherautóval vittek. Az nem számított, hogy éppen esik az eső.

Fegyverünk a lapát és a csákány. Az építkezések tűzében, mi voltunk a dombelhárítók s ástuk a több mint két méter mélységű és hatvan centiméteres széles fedezékárkokat, amelyek majd az épületek alapjául szolgáltak, ezeket ugyancsak mi töltöttünk ki utóbb betonnal. Két-három méter magasban, egy szál deszkán egyensúlyozva taszítottuk a betonnal tele talicskát. Nem egyszer megtörtént, hogy valaki talicskástól esett a mélybe, s ha el nem törött valamije, menni kellett tovább. Horzsolások, ütések nem számítottak. Télen, akár mínusz 20-25 fokos hidegben nyitott teherautón vittek még 30 kilométer távolságra is a munkatelepre. Voltak lelkésztársaim, akik rakodó munkát végeztek, mások vasbetont szereltek. Társaink voltak az analfabéta cigányok, meg a korábban elítélt s most szabadult munkaszolgálatra beosztott katonakötelesek és azok a négy elemit végzett székely legények, akik kemények voltak a lapátra, de hiányos romántudásuk miatt alkalmatlanok valamilyen kiképzésre. Itt mind egyformák voltunk. Az egyenruha nem tesz különbséget román, magyar, cigány között, legyen az egyetemet végzett vagy analfabéta. Keményen dolgoztattak mindenkit. Rabszolgamunka volt. 1960-ban a saját bőrömön tapasztaltam az igazi rabszolgasorsot. Mondhatni, nem is vettek emberszámba. Ha csak egyetlen percre megálltunk, hogy az izzadságot homlokunkról letöröljük, máris ordított a ránk szabadított felügyelő: mozogj! Mit állsz ott? Az is megtörtént, ha valaki nem tudta az aznapra előirt munkát elvégezni, éjszakára cellába zárták, amit áreszt-nek (fogda) neveznek. Kenyér, só és esetleg víz jutott annak vacsorára. Másnap meg folytatni kellett a munkát. Ha filmre vették volna ezeket az eseményeket, semmiben sem különbözne a látvány a kétezer évvel ezelőtti rabszolga életet bemutató képsoroktól. Sokunknak nyílt seb volt a tenyere. A csákány és lapát nyele okozta sebek, főleg az ujjak hajlatai nem tudtak begyógyulni. Úgy nézett ki a tenyerünk, mintha az ujjaink válnának le. Még ha látszott is az eleven hús, dolgozni kellett. A tenyerem bőre olyan vastag volt, hogy három gombostűt tudtam egymás alá beszúrni. A kemény munkáért zsoldot fizetett az állam. Havonta 18 lej 30 banit. De a banik helyett, mivel aprópénzük nem volt, 3 szál cigarettát adtak. Ezzel ugyan nem sokra mentünk, de még a 18 lejjel sem, hiszen a cigarettás fiuk alig tíznapi adagjukat vehették meg ennyi pénzért.

Felelősök voltunk egymásért is. Rám 20 embert bíztak, akikkel, egy alkalommal köveket kellett gyűjtenünk egy elég meredek hegyoldalon, úgynevezett szűrő betongát építésére.  Még most is borzadva gondolok arra, hogy ott a hegyoldalban a kövek gyűjtése közben egy nagy kőtömb megindult, legurult és csak az Úristen védett meg minket, hogy senkit nem ütött agyon. Hát voltak izgalmas dolgok a katonaságban.

 

 

Fiúk, nekünk is van karácsonyunk

Ott töltöttem az első olyan karácsonyt, amikor nem lehettem templomban. Az ottani román lakosság szinte két hétig egyfolytában ünnepelt. Karácsonytól vízkeresztig ünnepi hangulat volt még az utcákon is. Csak nekünk nem lehetett ünnepünk. Az úgynevezett kommunista ünnepeken ebéd előtt mindig kaptunk egy féldeci pálinkát s valamivel tartalmasabb ebédet. De amíg a kaszárnyán kívül igazi ünnepi hangulat volt, a kapun belül csak hétköznapok voltak.

Havas hideg reggelre ébredtünk 1960 karácsony másodnapján. A Lupénytól északra eső Barbatény barakk-kaszárnya ablakait vastagon borította jégvirág. Közel egy éve már, hogy itt töltöm munkaszolgálatos katonaságom, akarom mondani rabszolgaságom, mert ami velünk történik az minden, de nem katonaság. Még a szürke egyenruhánk is erről tanúskodik. Fegyverünk a lapát és csákány. Ennek részleteibe nem mennék bele. Tehát a hajnali felkelést követően, miután túl voltunk a mínusz 20 fokos hidegben tartott reggeli tornán, parancsnokaink kegyesek voltak hozzánk. Az úgynevezett kommunista áhítatot, ami nem más, mint a minden reggeli újságolvasás, bent tarthattuk meg a még meleg barakkban. A kétfogásos reggeli – a húsmentes káposztaléleves és még valami – után vezényeltek a munkatelepre. Ezen a napon, karácsony másodnapján nyitott teherautóra ültettek, hogy a 15 kilométerre levő Aninószán egy beomlott fal tégláit kiszedjük a kőkemény fagyos sárból. Az átfázott testünknek szinte jólesett a fizikai mozgás. Melegedő lehetőségre nem is gondolhattunk. Így telt el a munkaidő. Utunk, vissza a kaszárnyába egy újabb átfázás a nyitott teherkocsin. A hosszirányban elhelyezett három padon lovagló ülésben háttal ültünk szorosan egymás mögött, hogy a fagyos szél legalább az arcunkba ne csapjon. Mindenfele zúgtak a karácsonyi harangok. Ünnepeltek a falvak és városok, amelyeken áthaladtunk. Csak nekünk nincs ünnepünk. A kommunista világban a katonának nincs ünnepe. Még szerencse, hogy engedtek egy kis délutáni szabadfoglalkozást. Így ültünk az ágyainkon beszélgetve, s arra gondoltunk, hogy otthon milyen szép lehet az ünnep.

Pár hónappal ezelőtt még a kaszárnya szanitere voltam, de lelkészi mivoltom miatt amint már említettem, onnan kirúgtak. „Minek legyen egy pap szaniter – mondta a politikai tiszt – amikor lehet egy párttag is.” A rendelőben azért, ha nem is hivatalosan, de még számítottak rám. Ha valami baj volt engem kerestek. Így történt ezen a napon is. Már szinte késő este volt, nevemet kiáltozták, szanitert kerestek. Mondták, hogy közelben lakó hazatérő román férfi ittasan gödörbe leesett és nagyon összetörte magát. Orvos nem volt a településen, mentőszolgálatról nem is hallottunk. Így csak én maradtam egyetlen segítség. Kötszerekkel, fertőtlenítőkkel felszerelve siettem a családhoz. Szerencsére zúzódásokkal megúszta az illető. Kimostam a sebeket, bekötöztem, fájdalomcsillapítót adtam. Valamennyien megnyugodtak. Amikor indultam volna vissza a kaszárnyába, elmondani sem tudom, mi minden jóval, kaláccsal, süteménnyel, borral felpakoltak. Ölemben vittem a sok mindent. Amikor beléptem a társaimhoz, elkiáltottam, „Fiúk, nekünk is van karácsonyunk”. Így ünnepeltünk ott, ahol még emlegetni sem lehetett a Krisztus születését, de ennek az embernek balesete, mélybezuhanása, bennünket felemelt az otthonias karácsony hangulatba. Mintha csak példázná ez az eset Isten Fiának földi sorsát, a szenvedések mélységébe zuhanását, hogy általa sokak felemelkedhessenek egy örök karácsonyi dicsősségbe.

Katonaság közben kapcsolatba kerültem jóindulatú tisztekkel. Bennem megbíztak, érdekes módon nem a saját nemzettársukban. Hiszen amikor egyik vagy a másik szabadságra ment, mindig engem kértek meg, hogy költözzek ki a lakásukra, amíg ők távol vannak. A jóindulatú ezredesünk még azt is tanácsolta nekem, hogy írjak a püspökségnek egy kérést, hogy küldjenek nekem egy igazolást arra, hogy kell vizsgáznom és ők akkor hazaengednek. Én ezt meg is írtam és kaptam is egy választ, amiben csak az állt, hogy katonákkal nem levelezünk. Csalódtam, de nagyot. Sajnos, ezt a válaszlevelet nem őriztem meg, végül tovább kellett katonáskodnom addig, amíg jött egy olyan rendelet, hogy a munkaszolgálatot megszüntették és akkor bennünket hazaengedtek.

A következő év tavaszán kerültem haza. Amikor hazajöttem, még katonakönyvet sem adtak nekem. Itt Marosvásárhelyen jelezték, hogy vegyem tudomásul, hogy engem, mint lelkipásztort a katonaság nyilvántartásából teljesen töröltek. Ebben az volt az érdekes, hogy utóbb jött egy olyan állami törvény, hogy akik munkaszolgálatban voltak, kaphatnak egy bizonyos összegű nyugdíjat. Ekkor derült ki, hogy a nevem nem szerepelt, sem Vásárhelyen, sem Bukarestben egyetlen nyilvántartásban sem. Végül mégis csak egy craiovai vagy ploiesti listán megtalálták a nevemet és igazolták, hogy egy évig voltam munkaszolgálatos katona, amire most minimális összegű nyugdíjat kapok, havonta fél eurót.

A katonaszolgálat után várt rám az úgynevezett második lelkészképesítő vizsga, majd a kinevezés. Ez utóbbiról legszívesebben nem beszélnék, nem akarom a saját egyházi vezetőimet minősíteni, csak annyit, hogy sok huzavona után kinevezést kaptam Székelyböő-Mosonba.

 

 

 

Ím bejöttünk nagy örömmel…- Székelyböő, Moson.

Székelyböő, Jedd -Agárd útvonalán haladva a Maros-mentét elválasztó hegy keleti ölében fekszik. Nevéről ítélve gazdag falu kellene legyen, de hogy miben van bősége, azt én nem tapasztaltam. Igazi szegény falu. Még Orbán Balázs sem jutott eredményre, amikor a falu nevének eredetét kutatta. Hogy miben bővelkedett? Talán abban, hogy megőrizte magyarságát, s a körülötte fekvő vegyes lakosságú falvakhoz képest megmaradt a maga ősi tisztaságában.

Moson, társegyháza Böőnek. A Marosvásárhely – Nyárádszereda útvonalon Székelysárdtól lehet megközelíteni. Moson vegyes lakosú falu. A Nyárád-mente magyar vidékén, az ott élő románság a szomszéd falvakkal egy kis szigetet képez. A valamikori tiszta székely faluba a románok betelepedését a Vas, a Haller és a Lázár birtokosoknak tulajdoníthatjuk. A szép műemlék református templom, ugyancsak az említett uradalmak, nemesebb szándékáról tanúskodik. A két nép békességben élt, egymást tiszteletben tartotta. Egymás ünnepeit közösen megtartották. Sohasem tudták, hogy a magyar vagy a román húsvét az igazi, ezért mindkettőn ünnepeltek. A vallásokról is csak azt mondták, egyik román vallás, a másik magyar vallás.

Sok huzavona után végre ide kaptam kinevezést. Nagy Béla nyugdíjas lelkész járt ki vasárnaponként s egy szép nyári napon be is jelentette, hogy a püspökség kinevezése folytán, következő vasárnap már nem ő, hanem új lelkész fogja az istentiszteletet tartani. Miután arra kérte az atyafiakat, hogy fogadják szeretettel, megszólalt egyik atyafi :Hát, csak úgy ide küldik? Minket meg se kérdeznek? Azt se tudjuk, az az ember hogy néz ki. Mert, ha én elmegyek a vásárba egy marhát megvenni, egyszer körüljárom, megnézem, ha tetszik, megveszem, ha nem, nem. De hát ezt meg se nézhetjük? – Így kezdődött a fogadásom Mosonban.

Bármilyen eldugott településen a pártszervezet jelen volt. Abban az időben ez a kommunista pártot jelentette. Másról szó sem lehetett. Azokat tudták bevonni, akik a falvak utolsó emberei voltak, hiszen valamirevaló értelmes gazdaember nem állt közéjük. Székelyböőben volt egy közel 80 év fele járó asszony, aki a kollektivizálás idején jeleskedett az emberek bekényszerítésével. Hatalmat kaptak a párttól és éltek is vele. Írni, olvasni nem tudtak ugyan, de fenyegetni, rettegésben tartani az embereket annál inkább. Nos, ennek az asszonynak is eljött a végnapja. Természetesen nekem kellett eltemetnem. A házhoz menet kérdezem a gondnokot, mit énekeljünk Jóska bácsi? Azt az éneket Tiszteletes úr: „Ím bejöttünk nagy örömmel…”

Tárt karókkal vártak – Geges

Pár hónap múlva megesett rajtam az Igazgatótanács szíve, ugyanis az egyházmegye közbejárására kinevezett Geges egyházközségébe lelkésznek. Ez a tiszta református falu a Kisküküllő és Nyárád-mente között, Szentistvánnal párhuzamos magasságban eléggé eldugott helyen fekszik. Leginkább a Patakmentéről lehet megközelíteni. Valamikor tekintélyes településnek számított. Szép temploma mellett nagy, kényelmes parókia áll. Büszke népe nem igen ismerte az alázatot. Akaratuk érvényesítése érdekében nem hátráltak meg akárki előtt. Gyakran vitába szálltak az egyházi hatóságokkal is. Korábban történt, amikor a helyszínre kiszállt esperes előtt a gondnok kést rántott elő s belevágta az asztalba mondván: „itt az lesz, amit mű akarunk.” Mire az esperes is elővette a szarvasagancs nyélű bicskáját s belevágta a kés mellé az asztalba s még erőteljesebben megtoldotta: itt az lesz, amit én mondok. Így tudta leszerelni az elbizakodott presbitereket.

Úgy nézett ki, hogy ebben a faluban kell nekem szolgálnom. Eljött az átadás-átvétel ideje. Engem a szó szoros értelmében „tárt karókkal” vártak. Itt, én is megértem azt, amit csak nagy politikusok élnek át, skandálták a nevemet. Míg bent az irodában vártuk a gyűlés kezdetét, kintről a gyülekező nép tüntetésének egyre fokozódó hangja töltötte meg a parókia udvarát: Csáki, csáki s egyre érthetőbben és megszakítva: csá ki! Egyesek meg is toldották: csá ki innen!

Nyár volt, kaszálás, kapálás ideje, amikor át kellett volna vennem az egyházközséget. A beszolgáló lelkész már jelezte, hogy gyanús a hangulat Gegesben. Az nem tetszett a pornépnek, hogy a jó futballista volt helyettes lelkészt a püspökség máshova helyezte. A délutáni átadás – átvétel idején már több mint száz férfi és nő kapákkal, kaszákkal, meg karókkal kívánt hangsúlyt adni akaratuknak, miszerint az elhelyezett lelkész után bezárják a parókiát és a templomot és senki előtt ki nem nyitják. Ez alkalommal a tiltakozó tüntetés békésen ért véget. Jegyzőkönyvre került a közhangulat akarata, és mi elballagtunk a faluból. Aztán egy pár esztendő múlva, amikor Fülöp Dénes odakerült, történt meg a megbékélés. Ő egy vasárnapi szolgálatra megkért, el is vállaltam, s együtt Arany János megemlékező ünnepélyt tartottunk. Akkor zsúfolva volt a templom, s egy idős ember kiállt és az egész falu nevében bocsánatot kért azért, ami azelőtt egy pár esztendővel történt.

Bár Székelyböő – Moson gyülekezeteitől annak rendje s módja szerint elbúcsúztam, de a kapu nyitva maradt. Csak nagyot néztek, amikor a következő vasárnap ismét én jelentem meg. Ők bizony nem bánták, sőt újabb év letelte után, amikor ismét elköszöntem, azzal biztattak, ha ne talán újra nem fogadnak, menjek csak vissza hozzájuk. Még egy évig ingáztam ide, majd Nyárádszentimrére küldött a püspökség.

 

Nyárádszentimre

Nyárádszeredát a Szovátával összekötő út, Magyaroson és a fölötte levő hegyen áthaladva jut el a Küküllő mentére. A Kis-Nyárád völgyén felfele haladva jobb kézre találjuk az első falut Seprődöt, Nyárádszentimre leányegyházát. Egy pár házat érintve ugyancsak jobbra elmarad ez a kis falucska és alig 2 kilométer távolságra érünk Nyárádszentimrére.

Magasan állt a templom a falu fölötti dombon, amit szinte csak azért gyűrt oda a természet, hogy ott templom épülhessen. Ősi gótikus stílusban épült templomajtó fogadta a belépőket s az ablakok is őrizték eredeti formájukat. A templom nyugati oldala előtt mintegy 5-6 méterre, harangláb állt, amit még az 1700-as években ácsoltak össze úgy, hogy egyetlen vasszeg sem volt benne. Két harangja volt az öreg ácsolatnak.

 

Még a szag is más – Családalapítás

1965-ben az Úr Isten segítőtársat, feleséget rendelt mellém. Így már egészen más a lelkipásztori élet. Megélénkült a parókia. „Még a szag is más” – mondták az asszonyok. Bizony más minden, ha a lelkésznek nemcsak felesége, hanem egyben segítőtársa, sőt szolgatársa is van. Ekkor értettem meg Barabás Benedek volt esperesem mondását, hogy a tiszteletes asszonyok az egyházak névtelen hősei.

Feleségem – Balogh Olga – Háromszék megyében, Zabolán született. Többnyire a Tamásfalván élő, jó módú, később már mindenükből kiforgatott nagyszülők nevelték testvérével, Károllyal együtt. A Vilikó család tekintély volt Kovászna vidékén. Feleségem anyai ágon kötődött a kommunizmus által megbélyegzett családhoz. Az úgynevezett kuláksors[11] nem kímélte sem a nagyszülőket, sem az unokát. Ugyanúgy megalázták, mint engem. Származási bizonyítványunk egyenértékű volt. Úgy látszik ezért is rendelt minket egymásnak az Úr Isten.

Házasságunkat két lánnyal áldotta meg az Isten. Az elsőt februárra vártuk. Amikor a falu népe erről tudomást szerzett, szinte mindenki sóhajtozott: bár csak kislány lenne. Az okát meg is magyarázták: azok a férfiak, akik a faluban februárban születtek, mind részegesek. Megnyugodhattak Tünde megszületése után. De a második kislányunk érkezését másképpen fogadták. A reggeli harangszó után bejött a harangozó érdeklődni: Na, mije született Tiszteletes úr? Kislány Jóska bácsi! Ó, tán nem? – pillanatnyi csend után – Na hagyja, az is jó. De ugye nem búsul? Így fogadta az első érdeklődő Ildikónk érkezését. Ugyancsak, amikor a második kislányunk született, az én hangulatos szomszédom azt mondja nekem: „Tiszteletes úr, leánykát csuszával is lehet csinálni.” Hát én erre nem szólhattam semmit. Lenyeltem. Szentimrén csak a fiút tekintették gyermeknek. A szomszédék egy idő után nagyon gondterheltnek látszottak. Két nagy fiú után, az asszony terhesnek mutatkozott. S itt nem hiába használtam a terhesség kifejezést, mert az idősödő házaspár nagyon megkeseredett a késői állapot miatt. Egyetlen vigaszuk lenne – mondták – ha kislányuk születne. Nézegette is a szomszéd asszony a mi két lányunkat. Igen ám, de a harmadik is fiúnak érkezett. S ha már így adta a jó Isten, nagy keresztelőt tartottak. Természetes, hogy ott kellett lennünk. Mint rendesen a pohárköszöntő sem maradhatott el. Felálltam, megcsengettem a borospoharat, csend lett, még a konyhából is bejöttek az asszonyok. Figyeltek. Kérdem a házigazdát: Mondja Samu bácsi, a 25 ári kerthelységben mit termeltek a múlt évben? Hát kukoricát – válaszolta röviden a gazda. És milyen volt a termés – faggatóztam tovább. Két jó szekérrel hoztunk haza válaszolta büszkén. Eladták az egészet – kérdezgetek tovább. Dehogy, feletettük a disznókkal – mondja kicsit sértődötten. És mit csináltak a csuszával – fokozom a feszültséget. Hát azt elégettük. Azzal tüzeltünk a konyhában – válaszolja az izzadó gazda. S ha már nekem szemrehányást tett, maga nem talált egy megfelelő csuszát, amivel leánykát csinálhatott volna? … A köszöntőmet már nem folytathattam a kitörő nevetés miatt.

Seprődben másodvasárnaponként tartottunk istentiszteletet hol délelőtt, hol délután. Ha délelőtt Szentimrén volt istentisztelet, kora reggel még egy harangszó emlékeztetett, ma itthon van a lelkész. Ha nem volt harangszó, mindenki tudta, hogy akkor a filiában vagyok. Az 1930-as években épült a seprődi templom. Alig 30 év után életveszélyessé vált. Nagy hibát követtek el az építés idején. Hatalmas nagy kövekből rakták az alapot. A föld színétől másfél méter is volt az alap magassága. Csakhogy ezeket a köveket sárral rakták össze. S ennek következményeként, kötőanyag híján nagyon sok helyen kigurultak az alapból. A szerencse csupán az volt, hogy kemény favázat építettek az alapra, amit majd beraktak téglával. Így még állt az épület, de egyre életveszélyesebbé vált. Engedélyt kértünk a javításra. Méterről méterre kellett volna az alapot betonnal pótolni. A mesterek közül senki, nem mert hozzányúlni. Féltek, hogy rájuk szakad az épület. Tanakodtunk. Nincs más megoldás. Le kell bontani a templomot s újra építeni. Ez nemcsak azt jelentette, hogy sokkal nagyobb munka vár reánk, hanem annak a veszélye is fenn állt, hogy soha nem engedik újra felépíteni. Hiszen erre már volt példa. Tudtunk ugyanis arról, hogy Siklódon a lebontott templom nem épülhetett fel. Nehogy mi is úgy járjunk. Ki vállalja a felelősséget? Egymásra néztünk és egyet gondoltunk. Legyen, ami lesz. Isten legyen segítségünkre! Hozzáfogtunk a munkához. Két hónap után már fedél alatt volt az új templom. Még egy hónap sem telt el, és kívül-belül levakolva, lemeszelve állt a falu közepén. Csodálatos volt. A 240 lelket számláló kis gyülekezet vizsgázott azon a nyáron. Nem külföldi segélyből és nem más gyülekezetek adományaiból, hanem a helyiek és az onnan elköltözöttek áldozatából valósult meg. Hihetetlen volt. Nem is hiszem, hogy mi végeztük el ezt a nagy munkát, a Szentlélek épített általunk s titokban tartotta, míg befejeztük.

 

Rendezett szórványközösség maradt az utódra – Csíkfalva

1970-ben fölkért az esperesünk, hogy vállaljam el a beszolgálást Csíkfalván. Tekintettel az ottani szórvány helyzetre és az én autós mivoltomra, meg esperesi felkérésre kész voltam át is költözni.

A kis és a nagy Nyárád, Szeredában találkozik. Onnan közös mederben folytatja útját, míg a Marosba torkollik. A kisebbik ág a magyarosi hegyből, míg a nagyobbik a vármezői havasokból indul el és az úgynevezett Szentföldön halad, mondhatni homogén katolikus falvakat érintve, melyekben néhány beköltözött református él szórvány közösséget alkotva. Amikor a kis folyó eléri Búzaházát, ott már a katolikusoké mellett a reformátusoknak és unitáriusoknak is van temploma. Bár három templom van a faluban, lelkipásztor viszont egy sincs. A szomszéd gyülekezetekből járnak ide a vasárnapi szolgálatokra.

Pár évvel korábbam Csíkfalván, egyaránt felekezeteket és lelkiséget sértő a templom utcafelőli falán A VALLÁS ÓPIUM A NÉPNEK, nagybetűs felírat, ami még a dühöngő ateizmuskorában, az iskola igazgatója jóvoltából került oda. Senki nem mert még szólni sem ellene. Csak évekkel később tűnt el onnan, amikor már az Úr Isten is megelégelte ezt a gyalázatot. Az történt ugyanis, hogy egy vasárnapi kirándulásról, teherautón hazafele jövet a deményházi hegyen lefele a sebesség miatt az autó egy éles kanyarban felborult s a rajta ülők kirepültek. Az igazgató, a fiával együtt halt meg. nagy tanulság volt mindenkinek.

Az anyaegyházban és a két filiában minden vasárnap, a szórványokba havonta csak egyszer juthattam el. De az ünnepeken naponta öt-hat istentiszteletet is tartottam és osztottam úrvacsorát. Minden kis közösségnek volt gondnoka s az istentiszteleteket is rendszerint azok házánál tartottuk. Pontosan tudták, hogy mikor érkezem, soha nem kellett egymásra várnunk. Vármező volt a legtávolabbi szórvány. A már említettek mellett hozzánk tartozott Remete, Köszvényes, Deményháza, Mikháza, Hodos, Iszló, Vadad.

Pár hónapja voltunk Csíkfalván, amikor is eljött az év vége. Lemondott a harangozó s e szolgálatot senki sem akarta vállalni. Hirdettük szószékről, többeket személyesen megszólítottunk, mindhiába. Már január közepe fele jártunk s még harangszó nem volt. Végül egy unitárius férfi elvállata. Meg is kötöttük a szerződést s megnyugodtunk. Vasárnap megszólalt a harang. Másnap jött egy református asszony, hogy ő ajánl harangozót. Már késő, próbáltam megértetni vele, eddig kellet volna jönnie, miért nem jött pár nappal korábban, már van harangozónk. De az nem református – érvelt, s egyszerre felemelte a hangját s fenyegetett, ha nem az lesz a harangozó, akit ő akar, akkor kilép az egyházból. Nem ismertem még ezt az asszonyt, de fenyegetésére én is kifakadtam. Ha magának csak annyit ér a református hite, hogy ki húzza a harangokat, akkor menjen, de azonnal! Vegye tudomásul, olyan reformátusokra nincs szükségünk, akik azért elhagyják az egyházukat, mert nem az a kéz fogja a harangkötelet, melyet ő szemelt ki, – fakadt ki belőlem a felháborodás hangja. Erre az én asszonyom a harangozó jelöltjével együtt elviharzott. Amikor az esetről a gondnoknak beszámoltam, megrémült. A falu legcsúnyább szájú asszonyáról van szó. Mindaddig azonban, amíg családlátogatásra nem került a sor, csend volt. Már indultunk, amikor kérdi az én gondnok. Mi lesz most?Semmi, bekopogunk, s ha elzavarnak kijövünk és megyünk tovább. A temető fele vezető utcában, kerülgetve az olvadó hó víztócsáit, három család meglátogatása után megálltunk a kapuban. Bementünk. Az én asszonyom a ház közepébe felállított szövőszékben ült, dolgozott mintha mi meg sem érkeztünk volna. Férje, a kályha mellett meghúzódva tessékelt bennebb, leültetett. Mivel sok a vegyes vallású család, mint új ember érdeklődtem, itt ki református? Mind azok vagyunk Tiszteletes úr – mondja férfi csendesen. De mindjárt senki! Vágja oda az asszony anélkül, hogy a szövést abba hagyta volna. Miért mondja Eszti néni? – kérdezem. Tudja maga jól, elkergetett,  s csapkodta tovább a szövőszéket. Az igaz, de mit tehettem volna mást. Viszont az is tudom, hogy maga nem haragszik – így én. Honnan tudja – kérdezett rám kissé meghunyászkodva. Hát látom a szemében – válaszoltam nyugodtan. Igaz is. Én nem is tudok haragudni – enyhült meg egyszerre. Jóska- fordul a férje felé – menj, hozz egy kancsó bort .Ettől kezdve szent a béke, s gyülekezetünk egyik leghűségesebb asszonyává vált.

Édesapám a mezőségi szórványokat járta annak idején, én meg a Nyárád-mentén elszórtan élő református hívek lelkipásztora lettem. Sem egyik, sem a másik nem volt könnyű. A szórványok gondozására semmi támogatást nem kaptunk. Benzinköltség, vagy kocsi-javítás mind a fizetésünket terhelte. Azaz csak a fizetést, mert a feleségem hét éven át ingyen végezte a kántori szolgálatot s jött velem a szórványokba, gyakran magukra hagyva otthon a két kis gyermeket.

Édesapám iratai között, az 1930-as évekből, megkeseredett hangulatú újságcikk került a kezembe, melyben a szórványokba való járás érdekében egy pár bakancsért cikkezik. Nagyot változott a világ, én már egy kis motorkerékpárért ostromoltam a püspökséget. Többszöri kérvényezés után, Mobra motorkerékpárt kapott a szórvány-központunk. Ami a minőségét illeti, tipikus hazai gyártmány, melynek a beindítása nem lelkipásztornak s egyáltalán nem keresztyén embernek való. Mert ha igaz, hogy bivalyokat nem lehet tartani anélkül, hogy ne káromkodna a tulajdonos, százszorta igazabb, hogy ilyen hazai gyártmányú Mobra tulajdonosának nagyon kell fékeznie magát, hogy csúnyát ne mondjon. Így, a motor helyett magamat kellett fékeznem, mert az a járgány járműnek nagyon rossz volt, de bosszúságnak kitűnő. Szívesen kivittem volna a Nyárádra, hogy a gyakran felduzzadó víz magával sodorja.

Karácsonyi istentiszteletre vártak Búzaházán. Valóban vártak, mert a két falu között a Nyárád hídját javították s csak szekérrel vagy gyalog lehetett átmenni a vízen. Én a szekérutat választottam az autóval, hiszen alig 10-20 centiméter a víz mélysége s én átmentem már félméteres vízen is ezzel a járgánnyal. Most csak arra nem számítottam, hogy a víz két partja jeges volt, s ahol a lovak simán átmentek, ott az én Trabantom kereke forgott, csúszott a jégen. Én meg ott maradtam a Nyárád közepén. Kilépni nem tudtam, legfeljebb, ha levetem a cipőmet s mezítláb lépek a jeges vízbe, s majd gyalog megyek tovább. Mégis addig forgolódtam a vízben, míg a kocsi egyik oldalát kiugrasztottam s a két oldalsó kerék kint volt a vízből. Így már nyugodtan kiszállhattam, de még mindig nem a megfelelő oldalon. A parton szétnézve megpillantottam a kollektív gazdaság megkötött kutyáját. Odamentem, a kutyát eloldottam, elvettem a láncot, feltekertem a Trabant kerekére s vidáman keltem át a folyón. Az emiatti késést megbocsátották nekem.

Hét esztendő telt el úgy, hogy a tizenegy faluban minden családot, minden esztendőben meglátogattam. Ezt a munkát nem lehet hívatás nélkül végezni. El se kezdje, akinek nincs hozzá szíve s lelkiismerete. Igaz, még így is belefárad az ember. Ha komoly munkát várunk a szórványgondozó lelkésztől, számolni kell azzal, hogy amíg fiatal, hét-nyolc évig tudja hűséggel végezni. Nekem is ennyi jutott és elég is volt. Emberi segítség nélkül, saját zsebből, de az Úr Istentől kapott erővel és nagy szeretettel végzett szolgálat után, – s azt már nem is én, hanem az a katolikus esperes mondta, aki tanúja volt az ottani munkának, – egy rendezett szórványközösség maradt az utódra.

 

Eléneklik innen a Tiszteletes urat – Marosszentanna

Szép, kora nyári vasárnap volt, amikor istentisztelet előtt egy 1100-as Dacia motorját javítgatták a csikfalvi templom előtti téren. Úgy látszott hosszú javításra szorult, mert amíg egyikük ott bíbelődött, a várakozók megkérdezték a templomba érkezőktől, hogy bemehetnek-e ők is, hogy ne álljanak kint az utcán. Természetesen behívták őket. Aztán az egyik idős asszonynak feltűnt a vendégek zsoltáréneklése s meg is jegyezte: Ezek az emberek elénekelik innen a Tiszteletes urat.

S valóban. Szárazra énekelhették a torkukat, mert bejöttek kis vizet kérni mielőtt tovább mentek volna. Nemcsak vízzel, hanem hellyel is megkínáltam őket. Azonnal elő is álltak kérdésükkel. Elmegyek-e Marosszentannára, ha meghív a presbitérium? Nem kellett sokat gondolkoznom. Jártam már a községben. Ősi település a város közelében, a Maros jobb oldalán. A hídon áthaladva, a Szabadi útról térünk le jobbra, csak tábla választja el a várostól. 860 lelkes a gyülekezet, várossal egybeépülve. Iskolai lehetőség, hogy gyermekeim otthonról járhassanak bármelyik vásárhelyi iskolába. Sok-sok helyzeti előny. Az igaz, hogy a gázfűtést fával kell felváltani s a lakás is nagyon szűkös, ugyanis kis falusi háznak méretezték. De az vigasztalt, ha már kicsik a szobák, könnyebb kifűteni.

A meghívást teljes egyhangú választás követte. Csiha Kálmán[12] esperes, a későbbi Erdélyi Ref. Egyházkerület püspöke vezette a választói közgyűlést Kocsis János főgondnokkal. 1976-ot irtunk akkor s augusztusban már teljesen új közösségben kezdtük meg a szolgálatot. Marosszentanna román, magyar vegyes lakosságú község.

A lelkészi lakást annak idején a cinterem kertjébe építették, közvetlen a templom mellé. Még veteményes kert sem maradt. Minden zöldséget a piacról vásároltunk. Az udvaron csak fásszínek voltak, egyik a lelkész, a másik a templom tűzifája számára. Mindkettő düledező félben, ahol a tűzifa vízben állt a tavaszi hóolvadás idején. Mindent újjá kellett építeni. Gyakorivá tettük a közmunkát, természetesen az izzadságot eltérően a régi szokástól nem a büfében mostuk le. A szűk lakás egyre arra késztetett, hogy a bővítésén gondolkozzunk. Nem volt könnyű meggyőzni a presbitériumot. Ahol az egyházfenntartói járulékokat banira számolták ki, elgondolható, milyen banizó lelkülettel álltak az ügy mellé. De hála Istennek akadt a presbitériumon kívül olyan tekintélynek örvendő személy, aki azzal érvelt, hogy ezt az épületet annak idején gyorsan felépítették, de még nem fejezték be. Itt az ideje, hogy befejezzék. Így, mind a presbitérium, mind a közgyűlés jóváhagyta a tervet, sőt hivatalos engedélyünk is volt, az egyetlen, amit egész lelkészi szolgálatom alatt szabályszerűen kértem. Nyáron el is végeztük a főbb munkálatokat, mármint a parókia bővítését. A bejárat előtti nyitott teraszt falaztuk be, melyből kis előszobát, egy szép konyhát és fürdőszobát alakítottunk ki. Karácsonyra már a fürdőszoba is használatba került. Majd garázsépítés következett. Ez a gyülekezet nem volt szokva építkezéssel, ezért semmi sem ment könnyen, de Istennek hála célhoz értünk.

A nagyon szép, román stílusú a templom bár sok átalakuláson ment át, de a jellege megmaradt. Ma is őrzi XIII. századi sajátosságait. A negyed gömb alakú szentély és a diadalív, amit faszerkezettel erősítettek meg teljesen eredeti. 1898-ban Nemes Ödön[13], vásárhelyi tanár a megrepedezett mészréteg alatt freskókat fedezett fel, amelyeket a reformáció idején lemeszeltek. Ebből látott meg valamit, és akkor fel is tárta, de a presbitérium újra lemeszeltette és csak később, a budapesti Műemlékvédő Bizottság szakemberei hoztak ismét felszínre. A nagyon szép és nagyon értékes faliképek ma is láthatók. Sőt, azóta újabb kutatásokat végeztek, elbontották a diadalívet alátámasztó faszerkezetet, és még több freskó került felszínre, a templom kívül-belül megújulva még inkább visszanyerte eredeti jellegét. A múlt század harmincas éveiben a régi fatorony helyére nagyon szép, az épülethez, a stílushoz illő kőtornyot építettek. A munkálatok levezetésére olyan kőműves mestert akartak fogadni, aki kivitelezést a lehető legolcsóbban vállalná. Bár volt a presbiterek között is kőműves, mégis több szakembert hívtak az úgynevezett árlejtési közgyűlésre. Mintha egy közbeszerzési törvénynek kívántak volna eleget tenni, ami akkor még nem is létezett. Abban reménykedtek, hogy „ki olcsóbban” alapon, jelentkezik majd egy „olcsójános”. Annak rendje és módja szerint folyt az árlejtés, amikor felállt Benő Károly, a gyülekezet kőműves presbitere és azt mondta: Én ingyen felépítem, s ha valaki olcsóbban csinálja, adják annak. Azt már csak az elbeszélésekből tudom, hogy a legderűsebb az volt, hogy valaki – talán nem figyelt jól oda, – hirtelen felugrott, szót kért s azt mondta: Emberek, gondoljuk jól meg, hátha valaki mégis olcsóbban vállalná.

Benő Károly, valóban ingyen, egyháza iránti szeretetből végezte el azt a nagy munkát s bár az egyház jutalmazni akarta, semmit el nem fogadott. Ez az ember egész életét a templomok javításának szentelte. Alig van templom, ahol ő ne dolgozott volna. Én gyermekkoromban ismertem meg, amikor a cserefalvi tornyot javította. Erős, érces hangú ember volt, sem nagykabátot, sem kalapot soha nem viselt. Volt ugyan valamikor kalapja, de egy szeles időben, amikor ment át a Maros hídon, a szél lekapta a fejéről és egyenesen a vízbe repítette. Azóta sem sapka, sem kalap nem volt a fején. Akkor is csak az illem kedvéért tette fejére. Soha nem fázott, sem sálra, sem nagykabátra nem volt szüksége. Cserefalván a legveszélyesebb sztálini időben hangosan énekelte a templom cserepeinek forgatása közben: – Esik eső karikába, Sztálin gyilkos kalapjára, Valahány csepp esik rája, annyi átok szálljon rája. – Mindenkit a hideg rázott. De ő semmivel sem törődött. Arra hivatkozott, hogy joga van ezt énekelni, mert az ő fiát Oroszországban Sztálin megölte.

A szentannai toronyra a maga saját elgondolását is rávitte és megörökítette. Jellemző volt Benő Károlyra, ahol lehetett nagyon formás betűket képezve feliratozott a falakra. A szentannai tornyon, közvetlen a bádog fedél alatt körben bibliai szöveg olvasható: a nyugati oldalon a templom bejárata fölött: JÖJJETEK ÉN HOZZÁM, déli és keleti részen: HA ISTEN VELÜNK, KICSODA ELLENÜNK. Míg az északi oldalon: BÉKESSÉG NÉKTEK. Nem tudok róla, hogy lenne még torony, ahol ilyen feliratok lennének, s ha igen az bizonyos, hogy Benő Károly munkája.

Ajándék volt számomra ilyen szép, műemlék templomban szolgálni. Nagyon sokszor végig néztem a freskókat, melyekről beszélni lehet, de valójában látni kell azokat. Csodálatos a Szent Anna freskójelenet, bár töredék, de az arcok nagyon kifejezők. Ezt a képet a megnagyobbított ablak törte meg, a mellette levő Péter apostolt ábrázoló képpel együtt. Nem lehet tudni, hogy az ablaknagyítás idején a falfestményből mi veszett el. A déli oldalon Pál apostol és egy másik apostol látható. Ugyanezen az oldalon, egy táblaszerű részen latin feliratokat találunk. Többek között ezt is: hic fiut Mathias rex. Persze kétséges, hogy Mátyás király felrótta volna a nevét, még ha valóban járt is ezen a helyen, de miért ne feltételezhetnénk, hogy a templomnak akkori papja megörökítette a nevezetes eseményt, más neves személyek nevének feliratával együtt. A diadalív lábazatán Lajos király, az Anjou-jelvénnyel a kezében látható. Freskók vannak a diadalív keleti és alsó részein. Ez utóbbi helyen próféták arcképei egy-egy tekerccsel a kezükben, míg a keleti oldalon a tíz szűz példázatát bemutató okos és balga szüzek a kezükben tartott lámpásaikkal láthatók. Kevésbé kivehetők a nyugati oldalon levő képek, melyek három apostol-alakot és a pokol szörnyűségét ábrázolják. Nem lehet elmenni a szentségtartó mellett, melyet kedves ismerősünk Dr. Dóczi Pál[14] orvosprofesszor mindig megsimogatott. Sok turistát vonzott ez a te templom, szinte a világ minden részéről. Jöttek Amerikából, Kanadából, Ausztráliából, de a legtöbben Magyarországról érdeklődtek. Itt volt vendégünk Kocsis Zoltán[15] zongorista, karmester, Pászthy Júlia,[16] Móricz Virág,[17] Czine Mihály,[18] Kulcsár Katalin,[19] hogy csak a legnevesebbeket említsem

 

Istennek gondja volt ránk!

Temetések alkalmával mind a magyar, mind a román templomban harangoztak s egyaránt jutott a temetési segélyből mindenkinek. Különösen az adventisták igyekeztek a református temetésekre eljárni, szívesen hallgatták a temetési igehirdetéseket. Ha már temetésről van szó, nem hallgathatom el, amikor Klári néni jött jelenteni a férje halálát. Kopogtatás után belép, s nagy örömmel mondja: Tiszteletes úr, meghalt a férjem. S maga ezt ilyen örömmel mondja? Hát nem sírnia kellene? – értetlenkedek. Sírtam én eleget, amíg élt, hát még most is sírjak? – foglalja össze élete búját. S igaza volt, mert nagyon keserves élete volt a férje mellett.

Rendszeres volt a családlátogatás, minden esztendőben felkerestem a minden családot, meg a betegeket. Nagyon sokat jelent ez a gyülekezet gondozásában. Ismertem is mindenkit, örömeivel, gondjaival együtt. Nem voltak kivételek a cigány családok sem. Tudták, hogy mikor megyek s arra ők mindig készültek. Kiszellőztetett, kivikszolt lakás várt rendszerint. Templomba viszont nem jártak, bár gyermekeiket rendszeresen megkereszteltették és konfirmáltatták. Érezni lehetett, hogy volt vágyódás bennük az evangélium iránt, s ha így van érettük is tenni kell valamit. Ha nem jönnek ők, akkor megyünk mi. Egyik családdal megbeszéltem, hogy a házuknál bibliaórát tarthassunk. Nagy örömmel fogadták. Énekeskönyv hiányában alkalomról-alkalomra legépeltem pár éneket s azokat énekeltük. Látni is jó volt az ágyakra felkuporodott gyermekeket, a szomszédokból egybegyűlt asszonyokat, férfiakat, amint silabizálták az énekek szövegét s énekeltek. Nem hiszem, hogy nagyobb öröme lett volna bármelyik lelkész kollegámnak bármely népes bibliaórai közösségben, mint nekem ebben a szűk cigány-szobában.

Ez idő tájt ismerkedtünk meg egy fiatal holland házaspárral, akik meghívtak pár hetes hollandiai tartózkodásra. Útiköltségül valutát[20] küldtek. Ez is egyik feltétele volt annak, hogy útlevelet kaphassunk. E mellett kellett a püspökség, az Esperesi Hivatal és a kultusz departament (vallásügyi hivatal) jóváhagyása. Útlevelet csak minden két évben kaphattunk, minden alkalommal kérni kellett több oldalas olyan kérdőíven, mely a külföldön élő legtávolabbi rokonságot is firtatta. Hónapokba került, amíg komolyan utána jártak, hogy kinek adjanak s kinek nem. A legfőbb garancia, hogy nem maradunk külföldön, az itthon maradt gyermekek. Arra meg alaposan kioktattak, hogy külföldön miként kell viselkedni, miről lehet beszélni, mert ugye vannak államtitkok is. Akkor államtitoknak számított az is, hogy mennyi a jövedelmünk, hogyan élünk, mit szabad és mit nem szabad az egyházban tennünk, és sok más olyan dolog volt, ami ma már természetes és nem számit titoknak. Arról meg szó sem lehetett, hogy külföldön istentisztelet keretében megszólaljunk, vagy valahol beszédet tartsunk. A külföldről hazatérők első útja a rendőrségre vezetett, részben az útlevelek leadása, részben a kötelező beszámoló miatt. Ilyenkor próbáltak valamit kiszedni belőlünk s bizony nagyon kellett vigyázni minden szóra, mert a rejtett mikrofon mindent rögzített. Sok mindenről beszéltem, pl. arról, hogy hol jártunk, mit láttunk, hogyan utaztunk, csak éppen őket ez nem érdekelte.

Karácsonykor a templomban tartott ünnepélyen énekek, szavalatok hangzottak el a karácsonyfa körül s gyermekeink, karácsonyi csomagokkal tértek haza. Ezt nem lehetett titokban tartani, nem is nézte jó szemmel a község vezetősége. Egyik karácsony szombatja délelőttjén felhívtak telefonon a csomagosztás ügyében. Szerették volna elejét venni az újabb csomagosztásnak. Elmondtam, hogy a csomagok már készen vannak, remélem, nem akarják megakadályozni, a kiosztását, a gyermekeink várják. Nem, nem – mondták is, de az ünnep másnapján azért behívattak a néptanácshoz. Ott volt a teljes vezetőtestület, elnök, párttitkár és a többiek, legalább haton. Én meg egyedül. Ott kifejezték méltatlankodásukat, hogy amíg én Szentannára nem jöttem, az egyházban ilyesmi nem volt és a csomagosztás – mondták – nem az egyház dolga, hanem a pártszervezeté, az iskoláé. Nem akarnak nekem kellemetlenséget, de ígérjem meg, hogy a jövendőben csomagot nem osztok és télifát[21] (pom de iarna) nem állítok fel a templomban. A megrovó szavak után én is szót kaptam s azt kérdeztem: Mondják meg nekem őszintén, kitől vette át a csomagosztás gyakorlatát az iskola és pártszervezet, nem az egyháztól? És most nekünk nem szabad gyakorolnunk? Rendben van. Csomagokat nem készítünk és télifa sem lesz a templomban. De karácsonyfa igen – tettem hozzá magamban. Ezzel elbocsátottak. Egy év múlva izgatottan készültünk a karácsonyra. Azért bennem maradt a fenyegetés szálkája, hiszen árthattak volna. Nem csináltunk csomagokat, de csomag nélkül akkora házilag főtt csokoládét adtunk a gyermekeinknek, hogy jobban örvendtek, mint azelőtt. A karácsonyfa a megszokott helyén volt. Csendben telt el az ünnep, már meg is nyugodtam. Nem kötöttek belém. Aztán karácsony harmadnapján, amikor jövünk ki a templomból, a néptanács futárja levelet nyom a kezembe. Izgatottan bontom fel, na most jön a haddelhadd – gondoltam magamban, ha a múlt évben nem volt, most már lesz baj. Olvasom borítékból előkotort lapot, melyen román nyelven ez állt: „Boldog új évet kíván a Református Egyháznak a Néptanács vezetősége!” Újra beigazolódott, mint oly sokszor, hogy Istennek gondja van azokra, akiket szolgálatába állított. Aki meghátrál, abban nem gyönyörködhetik a lelkem – mondja az Írás. De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk – biztatott minket mindig a Zsidókhoz írt levél üzenete. Minden korlátozás ellenére tettük a dolgunkat. Kultúrmunka címén gyülekezeti kirándulásokat szerveztünk. Fogarason, a templomi ünnepséget követően még a vendéglőben is énekeltük a zsoltárokat. A magyarul nem értők azt gondolták, hogy ők lakodalmi mulatság tanúi s közben mind a mennyasszonyt keresték.

Nagy gondot fordítottunk arra, hogy a konfirmálás után se szóródjanak szét az ifjak. Rendszeres ifjúsági órák mellett, evangelizációs kirándulásokat szerveztünk, s a már említetten kívül Görgényszentimrére[22] vittünk ifjakat kirándulni. Az üres kántori lakást rendeztük be, a csupasz padlóra finom szénát terítettünk éjszakai fekhely gyanánt. A magunkkal vitt élelmiszerből sütöttünk, főztünk. Szabadidőben kirándultunk. Naponként meghatározott rendje volt a bibliaóráknak, ének tanulásnak, szórakozásnak. És mindezt természetesen titokban, de csináltuk. Ilyen eldugott lelki hely volt Jódratosnya[23], ahol a parókia épületébe rendezkedtünk be s tartottuk az előre lefektetett napi programot, sok lelki áldást nyerve azokon.

Tizennégy év telt el Marosszentannán. Ez időszak kellős közepén pályázatot hirdetett a marosvásárhelyi Szabadság-úti gyülekezet. Megpályáztam. Több pályázó közül bemutatkozó szolgálatra egyet a presbitérium, egyet az esperes és egyet a püspök jelölt. A presbitérium mellettem döntött. Amikor a választásra került sor, az egyházi „nagyok” megbuktattak. Korábban a választások előtt tartott megbeszéléseken előkészítették az esperes jelöltjének „sikerét.” A választásokra hangadókat ültettek be kellő távolságra az emberek közé, hogy közfelkiáltással megejtett választáson a püspök jelöltjének nevét kiáltsák. De már a kapuban mondták a belépőknek, hogy Csáky Károly nevét nem szabad emlegetni. Később a legkisebb részletet is elmondták. Csúnyán bántak velem. Ez alkalommal éreztem, most egy kapu zárult be előttem, melyen szerettem volna átmenni. Később meggyőződtem, hogy ha a módszerben nem is, de a végkimenetelre nézve, ez volt az Isten akarata. Így maradtam még újabb hét évig Szentannán.

 

Valaki felettem tartja kezét – Rendszerváltás

Az 1989-es decemberi események[24] megmozgatták az országot. Nagy reménységgel néztünk a jövőbe, vége a kegyetlen diktatúrának, annak a rendszernek, mely ateista felfogásával éppen csak megtűrte az egyházakat, s közben ellenőrzött minden mozgást a lelkészek és a gyülekezetek életében. Évtizedeken át állandó rettegésben tartott embermilliókat, magyar falvakat kívánt eltörölni a föld színéről, lelkészek számára megakadályozta, hogy gyermekeik egyetemen tanulhassanak. Ezt családi szinten is megtapasztalhattuk, hiszen még a teológiára sem jutott be Tünde leányunk, hiába írta bibliaismeretből a legjobb dolgozatot. Nem az elhívatottság és nem a tudás alapján lehetett valaki lelkipásztorrá. Még csak nem is a református professzorok dönthettek a felvételi vizsgák alapján, hanem a mi esetünkben az a román tanár, akit nem tudtunk eléggé megfizetni. Ildikó lányunk is hasonló kálvárián ment át. Kolozsváron a Bolyai egyetem matematika szakán próbálkozott. Volt osztálytársának segített a felvételin, az bejutott, de őt kivágták, mint nem megfelelő származásút. Meg is üzenték, hogy többet ne is próbálkozzon. Hazajőve, cselédmunkát vállalt az Esperesi Hivatalban. Matektanár szeretett volna lenni, de a kommunista rendszer abban megakadályozta.

A decemberi események kapcsán Szentannán a parókiával szemben, az iskola udvarán gyűlt egybe a falu népe, románok, magyarok, cigányok. Engem is a szószólók közé hívtak, ahol aktuális bibliai ige olvasása után a magyar hívekkel együtt énekeltük: Ne csüggedj el kicsiny sereg kezdetű éneket, de nemsokára a pokol hangját éreztem elszabadulni, amikor magyarellenes megnyilvánulásoknak kezdtek hangot adni. Azonnal megtört bennem a reménység, amit addig még táplálgattam magamban. Lemondtam a megbékélés álmairól, felébredtem. Nem lesz ebből soha szeretet, kölcsönös tisztelet, megbecsülés.

A márciusi események idején ugyancsak az iskola udvarán, közel a parókia ablakaihoz, – nemcsak láttam, hallottam is mindent, – a románság hangadói gyülekeztek. Magyarellenes pogromra készültek. Tisztán hallottam: A papon kell kezdeni! Híveink is jelezték, vigyázzunk magunkra. Egy hétig nem mertünk otthon aludni. Hol egyik, hol egy másik presbiter vitt el titokban éjszakára.

Kissé akkor is meghűlt bennem a vér, amikor Csekme doktornővel az RMDSZ[25] megalakulását szerveztük. Meghívtuk a falu magyar lakosságát a kultúrotthon kis termébe s vázoltuk a jelen s az elkövetkező idők ránk háruló feladatait, amikor váratlanul román férfiak tódultak a terembe. A gyűlés szervezőjeként arra kértem újfent vendégeinket, hogy foglaljanak helyet, hallgassák meg miről is akarunk tárgyalni, és mi a célunk, ami számukra is nagyon fontos lehet. Csendben, békésen meghallgattak, sőt volt közöttük, aki szót kért és magyarul kezdte hozzászólását, majd engedélyt kért, hogy a könnyebbség kedvéért románul folytassa. Ezekben a nehéz és vészjósló napokban is éreztem, valaki felettem tartja kezét és elől és hátul körül zár engem.

 

Megbízatás, erő, áldás – marosszentkirályi szolgálat.

A politikai és társadalmi rendszerváltás számunkra szolgálati hely megváltozását is eredményezte. Ugyanis a Marosszentkirályi gyülekezet szolgálatra meghívott. A Maros jobb partján, Marosvásárhellyel egybeépülve terül el Marosszentkirály és Náznánfalva. A két településen a református hívek egy egyházközséget alkotnak, két templommal. A legkorábbi írásos emlék 1239-ből való. Az akkori oklevél szentkirályi székelyekről beszél: Siculi servientes, azaz székely szolgálattevők. A község mai területén négy kisebb falu nevével találkozunk: Egerszeg, Szentkirály, Náznánfalva, Kisfalud. Az 1800-as években Hosszúfalunak is nevezték. Szentkirály Erdély egyik legrégebbi települése. A számítások szerint 1161-ben épült temploma, a legrégebbi a környéken, melynek tornya ma is áll.

1990-ben történt meghívásomat egyhangú választás erősítette meg. Jobbról is, balról is érkeztek panaszok a teljesen kettészakadt gyülekezetből, hol a hívek egymásközti ellentéte, hol a volt lelkész miatt. Régi elvemhez híven, soha nem adtam helyet elődeim szidalmazásának. Tudtam, Szentkirály is ugyanolyan lelkületű gyülekezet, mint Szentanna. Ez a lelkület már ismerős volt, de az már lelkileg is érintett, amikor bizonyos részrehajlók ellenem is támadást kezdtek. Az fájt némelyeknek, hogy nem az elődöm fiát hívta meg a presbitérium. Azzal vádoltak, hogy mindent „lerontok,” amit az elődöm felépített. Ő valóban kialakított egy kegyes lelkű csoportot, az úgynevezett CE (Krisztusért Egyházért)[26] közösséget, ami a gyülekezet szempontjából, ha egészséges mederben van igen áldásos lehetőség. Hogy mennyire nem a kegyesség lelke határozta meg ezt a csoportot, mi sem igazolja jobban, mint az első adventi nagyhetünk. A bűnbánati héten lecseréltük a szószék terítőit, mivel a népi írásos és a bársony együtt nem illett össze. Már másnap telefonon megfenyegettek, ha nem tesszük vissza nagy baj lesz belőle. Aztán meg is jelent a CE tizenhárom kegyes tagja hangoskodva, fenyegetve, követelőzve. Amikor csendesen arra intette őket a feleségem, hogy bűnbánati hét van, úrvacsora vételre készülünk, azt vágta hozzánk a kegyesek egyike: „egyék meg a maguk úrvacsorájukat!”Nagyon elszomorodtam. Én nem ilyennek ismertem a CE szövetséget. Aztán egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy nem Krisztus szeretete vonzotta az embereket, hanem az anyagi érdek. E téren én semmit nem nyújthattam, de nem is akartam. Mindig azon voltam, hogy kikapcsoljak minden érdekkapcsolatot az egyház és a hívek között. Emiatt is sokszor vádoltak. Ennek a csoportnak én azért sem voltam jó, mert amint mondták: „ennek a papnak nincsenek relációi (kapcsolatai)”. A nyugati segélyek, a ruha-csomagok uralták az egyházat, egyházakat sokfele. Lehet, hogy segíteni akartak rajtunk a nyugatiak, de lelkileg tönkre tették az egyházakat. Rongylelkűvé vált a mi népünk. Én itt valóban lerontottam egy építményt azzal, hogy minden hozzánk érkező csomagszállítmányt elutasítottam. Lelki közösséget ne próbáljunk anyagi dolgokkal összetartani. Sok rászorulónak kell a támogatás, az egyház tegyen is ennek érdekébe, de a lelkek megvásárlásának ne legyen ez az eszköze.

A gyülekezet egységét a reformátusok sokfélesége is gyengítette. Gáll Károly[27] kimutatása szerint több mint 200 településről költöztek ide a munkát keresők. Marosvásárhely zárt város lévén, oda magyar ember nem költözhetett be. Még a szójáték is ezt igazolja, mert amikor Ungur elvtárs lett a megyei főtitkár, kijelentette: „én vagyok az utolsó ungur (magyar), aki a városba beköltözhet.”Így a város közelsége és az előnyös gázfűtés Marosszentkirályra csalogatta az embereket. A reformátusok számának növekedése is ennek tulajdonítható. Az 1980-as években több mint 1800-ra duzzadt a lélekszám. De éppen ez a különböző vidékekről magukkal hozott, eltérő szokások is akadályozták a gyülekezet egységét. Itt említem meg, hogy amikor templomépítéshez kezdtünk, azt mondták egyes ősi szentkirályiak, nekünk elég volt a régi kicsi templom, építsenek a beköltözöttek maguknak. Igaz, ez csak beszéd volt, mert amikor sor került az építkezésre, odaálltak valamennyien.

A templom előtti térből kivágattuk a hatalmas kőrisfákat, melynek ágaiból egész télen tüzeltünk három kályhában. Decembertől márciusig nem aludt ki a tűz egyetlen kályhában sem. Míg kint mínusz 20 fok hideg volt, bent tornaingben dolgoztak a kőművesek. Tavaszra már kész volt a belső vakolás. Ezért tudtuk a virágvasárnapi konfirmációt már az új templomban megtartani. Hihetetlen kevés pénzből, de annál több lelkesedéssel nagyon rövid idő alatt nem csak felépült a templom, hanem új bútorzattal várta az 1992. decemberi felszentelést. Csiha Kálmán püspököt hívtuk az ünnepi istentiszteletre.

Az építés idején az istentiszteleteket, a 80-90 személyt befogadó bibliakörben tartottuk, abban az épületben, amit még Bíró Mózes[28] lelkipásztor épített itteni szolgálata egyetlen évében. A nagyobb létszámra való tekintettel, ünnepeken kétszer osztottunk úrvacsorát, így mindenki részesülhetett annak áldásában. Nem szünetelt a családlátogatás sem, épp úgy folyt minden egyéb munka, mint előtte és utána. A januári, februári hónapok a családlátogatás idei voltak. Az évi rendszeres családlátogatás idején a lelkipásztor a körzeti presbiterrel együtt keresett fel minden családot. Az átlag 550 családból 480-500-at rendszerint otthon is találtunk. Fárasztó munka, de áldásos, nagy szükség volt rá. A több munka és a nagyobb felelősség nem jelentett terhet. Akire az Úr Isten rábíz valamit, erőt is ad annak véghezvitelére.

A szentkirályi református egyház tulajdonában sok eddig elhanyagolt épület várt komoly javításra, illetve újjáépítésre. Egyszerre látva ezt a feladatot, elgondolkozik az ember, vajon hol is kezdje. Engem az építkezések sorozata foglalkoztatott. Tudjuk, hogy minden építkezés után marad még felhasználható anyag, akár új anyagként, akár bontott elemek, melyek még hasznosíthatók. A templom után, – elgondolásom szerint – jött volna a parókia, majd a harangozói lakás, cinterem és a többi, hiszen kilenc épülete van az egyháznak. Nos, ez a sorrend kicsit megváltozott, ugyanis a harangozói lakás már lakhatatlan volt. Összeomlással fenyegetett. Ott kell kezdenünk, most az a legfontosabb – hangsúlyozta a vezetőség. A parókia még maradhat, bár az ablakokat hiába zártuk, a szél és a hideg nem akart kint maradni. A több mint száz éves épület sövényfala valóságos egér tanya volt. De az a veszély mégsem fenyegetett, hogy az épület ránk szakad. Nem így a harangozói ház. Ezért nem sokat gondolkoztunk. A harangozó családja beköltözött a bibliakör kistermébe, s hozzáfogtunk a bontáshoz. A templomépítést követő esztendő ősszén, az új lakás már pirosban állt. Több gondot okozott azonban a ravatalozó felépítése. A presbitérium sem volt egységes e dologban. Sokan arra hivatkoztak, hogy van házuk, ahol halottaikat felravatalozzák és udvaruk ahol a temetési szertartás elvégezhető. Legnagyobb ellensége maga a főgondnok volt, aki a ravatalozó építése alatt semmit nem tett. Nem halogattuk az építkezést. A templom és harangozói ház után immár az is elkészült. Egyszer eljött a főgondnok a kész munkában hibát keresni, ami nem is nagydolog, de azt mondtam: „ha segíteni nem jött, kritizálni ne jöjjön.” Nagyon megsértette a hiúságát. Ilyet neki még senki nem mondott. Meg is ittam a levét. Attól kezdve alapos rágalom-hadjáratot indított ellenem. Különben okkal, ok nélkül, elődeimmel is ugyanezt tette és mindig sikerrel.Látszólag együtt dolgoztunk, de alattomban mentek a vádlevelek espereshez, fegyelmi bizottsághoz. Volt olyan beadvány, melyet 24 presbiter írt alá, melyben az állt, hogy ragaszkodnak az ő főgondnoki tisztségben maradása mellett, és „nem támogatják az egyház megkárosítására irányuló törekvést.” Ennek a beadványnak nyomán, még az esperesem is ellenem fordult. Arra gondolt, ha már annyi presbiter aláírta, akkor annak alapja kell legyen. Csak amikor kiszállt a helyszínre presbiteri gyűlést tartani, akkor döbbent rá, hogy személyes bosszúállásról van szó. És ez így folytatódott közel egy éven át, egyik presbitertől a másikig járva, támogatókat keresve hangoztatta: „ezt a papot én hoztam ide és én is fogom elűzni.”Amikor nagyon-nagyon megkeseredtem, Isten ezzel az Igével vigasztalt és erősített meg: ”Igazság által leszel erős, ne gondolj a nyomorral, mert nincsen mit félned és a rettegéssel, mert nem közeleg hozzád.” (Ézs 54,14) Ezt a nagyon kellemetlen ügyet az Úr Isten zárta le mindenki megdöbbenésére, mert sokan meglepődtek, hiszen vasárnap még templomban volt az én jóakaróm, és szerdán temettük. Ez időben az építkezések sora megszakadt, bár a parókia építése még előttünk volt. Sokan szerették volna, hogy Szentkirálynak is legyen szép lelkészi lakása, de azt mondtam, amíg nincs teljes bizalom a lelkész és a presbiterek között, addig ilyen munkát nem lehet még elkezdeni sem.

Közben az egyházmegyében is személyi változásokra került sor. Sárpataki János[29] nyugdíjba menetele, az új egyházmegyei választásokkal esett egybe. Ekkor fordultak hozzám, elvállalnám-e az egyházmegye főjegyzői tisztségét, esperesnek ugyanis Ötvös Józsefet jelölték. Így éreztem, tudunk majd együtt dolgozni. A választás mind kettőnkre igent mondott. Így kezdődött el egyházmegyei szolgálatom.

 

A Szentkirályi Szövetség

Időközben új, egészen más jellegű szolgálatba kapcsolódtam. Meghívást kaptam ugyanis a Szentkirályok Szövetségének alapító gyűlésére Csíkszentkirályra. Kádár György főgondnokkal, a község alpolgármesterével képviseltük Marosszentkirályt. Ott született meg a határozati javaslat, hogy mindazon községek, melyek Szent Istvánról neveztetnek, alkothassanak szövetséget. A következő esztendőben, azaz, 1997-ben a Szentkirály Szövetséget Magyarországon hivatalosan is bejegyezték. Azóta minden esztendőben, augusztus 15-e körül három napon át találkozóra gyűlünk össze, hol Magyarországon, hol a Felvidéken, hol meg Erdélyben. 2004-ben, Marosszentkirály volt a házigazdája ennek a találkozónak. A Szent István Szövetség találkozójára tekintve, jóval, egy évvel korábban megkezdtük az előkészületeket. Elgondolások, tervek születtek, levelezések, anyagi gondok s még ki tudná utólag felsorolni, a több mit 200 személy ellátását, étkezés és szállás gondját, szórakoztatását biztosító feltételeket. E mellett nem kellene üres kézzel hazaengedni a vendégeket. Hozzáfogtam a Szentkirály múltját, jelenét ismertető kis könyv megírásához. Forrásanyagként ott volt az egyházi levéltár két évszázados jegyzőkönyvanyaga. Hónapokba került azoknak csak az elolvasása. Anyagot gyűjtöttem a Teleki Tékában, saját könyvtáramban fellelhető kultúrtörténeti írásokból, iskolai, régi jegyzőkönyvekből.

Kinyomtatása fedezésére az Illyés Alapítványhoz fordultam. Nagyon goromba hangú elutasításban volt részem. Meg is bántam, a próbálkozást. A számítógépre vitt anyagot az egyházkerület Misztótfalusi nyomdája kedvező áron, bár a saját költségemen nyomtatta ki pár héttel a Szentkirály Szövetség találkozója előtt. Fedőlapján a színes templomkép, hátlapján az egyházközség úrasztali kelyhek láthatók. Címe: MAROSSZENTKIRÁLY hitéleti és kultúrtörténeti adatok.

 

Utolsó évek, szolgálati öröme

Régi tervünk volt a parókia megépítése. Lassan-lassan lelkipásztor és presbitérium megérettnek látta az időt, hogy az új lelkészi lakás építését elkezdjük. A Kali Ellák által készített rajzokat, a presbitérium elfogadta. A régi épület mellett kezdődött az új alapozása. Pénz nélkül fogtunk hozza a nagy értékű épülethez. Többen kérdezték, kollegák, barátok, mikor fogsz te abban lakni? Tudták, hogy pár hónap van még a nyugdíjazásomig. Ugyanis a Zsinat úgy döntött, hogy 70 évről, egyszerre 65 évre szállítja nyugdíjaztatás korhatárát. Ez az intézkedés nagy felháborodást keltett mind a két egyházkerületben. Voltak lelkészek, akik határozottan ellene álltak és pert indítottak a zsinati döntés ellen. Mindenképpen szomorú, mert ezt a nyugdíjkényszert azokkal a lelkészekkel szemben indították meg, akik a dühöngő egyházellenesség idején, a legnagyobb üldöztetéskor, a lelkészi életet legjobban megalázó időben végezték hűséggel szolgálataikat, akiknek át kellett élniük a társadalomból való kitaszítottságot. Akkor a társadalom, most a saját egyházunk taszított ki. Akkor mintha a leprások lettünk volna, elkerültek tanítók, tanárok, mérnökök. Mintha kijárna nekünk a megaláztatás akkor is, most is. De erőt adott az Úr Isten, nem hátráltunk meg, elfogadtuk, nincs ránk szűkség. Mégsem vagyok hálátlan, de nem hallgathatom el véleményemet, amit az Egyházkerület Igazgatótanácsának címezve küldtem el Kolozsvárra. Írásban nem kaptam választ az Igazgatótanácstól. Ellenben elmondhatom, hogy a püspökségen tartott gyűlés (püspöki szék) alkalmával Pap Géza az egyházkerület püspöke félrehívott, szóban válaszolt a beadványomra. Felajánlotta saját kolozsvári lakását, ha jónak látom, fogadjam el, míg az enyém rendeződik. Megköszöntem. Természetesen, nem fogadhattam el, különben sem kívántam Kolozsvárra költözni, onnan meg vissza Marosvásárhelyre. Kérésemre háromszor kaptam egy-egy félév hosszabbítást, míg 2005 nyarán elhagyhattam a marosszentkirályi gyülekezetet. Nemcsak nekem, a gyülekezetnek is jól jött a három félév. Ugyanis épül az új parókia s bizony ott kellett a segítség. Kádár György az egyházközség főgondnoka ügyesen kézbe vette a munkálatok irányítását, de a lelkészi irányításra is nagy szükség volt. Nem volt könnyű munka. Pénz nélkül, segítség nélkül nagy munkát végezi, csak Isten segítségével lehet. És mi bíztunk abban. Elköltözésemig az épület befödve, a falak kívül a legmodernebb technikával teljesen szigetelve, kész a belső vakolás, villanyszerelés. Hátra vannak az asztalos munkák, víz és gázszerelés.

Építkezés itt, építkezés ott. Röviden ez volt a munkám hónapokon át. Hiszen Marosvásárhelyen a visszakapott államosított házunkban öt lakó közül egyet sem tudtunk kiköltöztetni. A törvény öt évig biztosítja ottmaradásukat. Így arra kényszerültünk, hogy a nagy és több szobás épület mellett még építsünk. Ugyanazon épülethez ragasztva manzárdos lakást terveztünk, melynek felépítése nem volt egyszerű dolog. Volt már tapasztalatom, hogy lehet kevés pénzből is építkezni. Elsősorban érvényre kell juttatni a mondást, hogy „magad uram”. A sok javítás, építés után volt már tapasztalatom. Mondhatom, hogy egész életem a gyakorlások megélése volt.

Ezzel egyidőben az egyházmegyei tisztség is lejáróban volt. Már meg is választották az új főjegyzőt. A presbitérium is elindult lelkészeket meghallgatni az állás betöltése érdekében. Nagyon féltek a lelkészválasztástól. Nehogy szakadás történjen a gyülekezetben. Sokszor beszélgettünk erről presbiteri órákon. Úgy látom, egységes a testület és igazán örvendek, hogy olyan lelkipásztorra lelt a gyülekezet, aki szíve szerint végzi a szolgálatot, s akit a hívek is megszerettek. Meghívás útján Veres László a gyülekezet új lelkésze, ellenszavazat nélkül választották meg. Hála Istennek végzi a munkáját, szeretik is. Ez nekem megnyugvás. Beiktatása alkalmával is megmutatkozott az az öröm, hogy végre békesség és nyugalom van a gyülekezetben. Nehéz tizenöt év van mindez mögött. Lelkipásztori munka és Isten áldása.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ISTENHEZ JUTOTTUNK KÖZELEBB

• Szolgálatom a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban. –

 

1994-ben újra indult a marosvásárhelyi református kollégiumi oktatás. Ennek az egyszerűnek hangzó mondatnak hátterében azonban, hihetetlen ellenségeskedés, akadálygördítés húzódik meg. Amikor a minisztérium engedélyezte az egyetlen, IX. osztály indítását a Bolyai Farkas Líceum keretében, a megyei tanfelügyelőség egyik napról a másikra az osztályt áthelyezte Nyárádszeredába. Ezt az értesítést 24 órával a felvételi vizsganap előtt kaptuk. Sárpataki János esperes nem vesztette el a fejét. Arra biztatott, hogy legyen csak meg a felvételi, mert úgysem maradunk a szeredai mezőgazdasági iskolában. A jelentkezők, kik, ahogy tudtak autókkal mentek a felvételi vizsgára s utána fordultak is vissza. Ekkor kaptam felkérést az egyházi tantárgyak tanítására. Mivel Marosvásárhelyen egyetlen iskolai épületbe sem mehettünk, a tanévet a Gecse úti templomban kezdtük s ott tartottuk az órákat több mint egy hónapon át. Ezután elkezdődött egy „húzd meg – erezd meg” játék. Visszavonták a nyárádszeredai kihelyezést, s ismét jött a megerősítés, hogy a református osztály a Bolyai Farka Líceum keretében, mint teológiai szak működhet. A templomból tehát bemehettünk az iskolába. Mivel nem biztosítottak számunkra tantermet, az órákat a díszteremben tartottuk. De ez sem ment sokáig. A megyei tanfelügyelőség újra nagyot gondolt. Áthelyezte az osztályunkat a város mondhatni az utolsó, s egyben rossz hírű iskolájába, az Építészeti Szaklíceumba. Klementisz[30] igazgató utasítást kapott, hogy vezesse át az osztályt. Éppen a kapun jöttek ki, amikor én órára igyekeztem. Meglepődve kérdeztem, hová indulnak? Nem akartam hinni, hogy ezt az aljasságot is megteszik az egykori híres Református Kollégium most újjáéledt református osztályával. Így akarták megbuktatni, megtörni. Átvettem az osztályt, s átmentünk az Esperesi Hivatal tanácstermébe.

Karácsonyig itt tartottuk az órákat. Ekkor éreztem, hogy nem kis feladat vár rám. Tartani kellett a lelket a gyerekekben. Olyan segítségem volt ebben a szolgálatban, mint Rózsa Mária,[31] illetve én voltam az ő segítsége, hiszen ő az osztályfőnöki gondokat, a felelősség oroszlánrészét vállalta. Farkas Ernő[32] magyar irodalom szakos tanár, több tanulmányi kirándulást szervezett Kolozsvár és Dél-Erdély nevezetességeihez, mint az ősi gyulafehérvári katedrális, a nagyenyedi Bethlen Kollégium és a magyarok nélkül maradt templomokhoz, mint marosszentimrei,[33] ahol csak kívülről láthattuk ugyan a templomot, de az is sokat jelentett. Vele átellenben ágaskodni próbál egy törpe hagymakupolás, mintha csak mondani akarná nekünk, ti voltatok, de én vagyok, sőt nagyobb is leszek. Magyarigenben[34] van Erdély legszebb, ott jártunkkor eléggé elhanyagolt temploma, ekkor galambok tanyája volt. Itt, Bod Péterre[35] emlékeztünk. A diákok körülállták a galambpiszoktól megtisztított úrasztalát, és istentiszteletet tartottunk. Mélyen a gyermekek szívéből tört fel az ének: Egyedüli reményem, óh, Isten csak te vagy… Tovább sem a csüggedés, hanem a bizalom diktálta az éneket: Erős várunk nékünk az Isten… Nem hiszem, hogy egyetlen tanuló is elfelejtené ezeknek a kirándulásoknak élményeit. Igyekeztünk mindent kihasználni, erősíteni a gyerekek hívatás-tudatát és egységben tartani az osztályt. Sokat imádkoztunk együtt, hogy kitartók és erősek maradhassunk. A téli vakáció után ismét bemehettünk a Bolyai épületébe. Délután a tantermek üresek voltak. Egyet átengedtek nekünk. De kaptunk osztályt a pincében, az épületen kívüli konviktusi kisteremben. Hol ide, hol amoda lökdöstek, de úgy éreztem minden lökdöséssel erősödtünk, és Istenhez jutottunk közelebb. A gyermekek soha nem voltak elcsüggedve. Bíztak abban, hogy győz majd az igazság. És nem csalódtak. Diáktalálkozókon vettünk részt. Elvittem néhány tanulót Zilahra, majd a következő évben Kecskemétre, és a Békésen rendezett gimnazisták első világtalálkozójára. A következő osztályoknak már kitaposták az útját. Számukra minden könnyebb volt. Nem volt olyan megpróbáltatásuk, mint az első évfolyamnak. De az is igaz, hogy nem is tudtak úgy összeforrni. Akkori püspökünk nem nézett jó szemmel. Kedvenc, fiatal lelkészét – tudtomon kívül – azzal a céllal helyezte mellém, hogy engem egyre jobban kiszorítson. Engedtem. Bele is fáradtam. Pár év múltán félbehagytam.

Az Öreg Diákok Baráti Köre.

Ez idő tájt kezdtem figyelni arra a munkára, amit a Református Kollégium volt diákjai, az Öregdiákok Baráti Körében végeznek. Figyelgettem, sőt igyekeztem magam is valamit mozdítani célkitűzéseik érdekében. Tehettem, mert ott voltam a közelben. Alkalmakként be is fogtak egy-egy szolgálatra. Az Öregdiákok Baráti Köre tisztújító közgyűlést tartott, melyet rövid áhítattal vezettem be. A beszámolók elhangzását követően került sor a Vezető Tanács megválasztására, melyben az egyházzal való kapcsolattartás feladatát bízták rám. És e feladat nem kevés. Hiszen célunk a református kollégiumi ifjúság kórusszolgálataival a magyarság számára fontos ünnepi alkalmain jelen lenni. Részünk volt az iskola ősi jellegének jogi tisztázása és rendezése sürgetésében. Sokáig folyt a pereskedés a tipikus román, máról holnapra való halogatás módszere miatt. Végül döntés született, a Református Egyházkerület visszakapta az épületet, már csak romos állapotából kellene felújítani.

2007 nevezetes évforduló az iskola életében. 1557-ben az egykori ferences szerzetesek kolostorában református nevelés és oktatás veszi kezdetét. Az akkor megalakult iskola, a Schola Particula. Attól kezdve van Marosvásárhelyen reformátusoktatás. 450 éves múltra tekinthettünk vissza ebben az esztendőben. Mennyi nehézség, mennyi kudarc és mégis mennyi kitartás fémjelzi az elmúlt időt. Megírták már többen is az iskola múltját kutatók. Most rajtunk a sor. Az emlékezés mellett a jövendőre gondolni. Az iskola épületét, a Református Kollégiumot visszakapta az egyház. Ez nemcsak öröm, hanem felelősség is. Ennek jegyében szerveztük meg a 450 éves évfordulót, egyben az V. Világtalálkozót. Az augusztus 24-26.-i napokon több mint 1500 volt diák és tanár ünnepelt. A legnagyobb siker és egyben a legnagyobb öröm, hogy újra ott lehet az épület homlokzatán az ősi címer, a szárnyas angyal és nagy betűkkel kiírva: REFORMÁTUS KOLLÉGIUM. Nem volt könnyű mindezt megvalósítani. Sokat vesződtünk másokkal és egymás között is. Végül aneves évforduló sikeresen zárult.

 

Református Kollégium Egyesülete

Már említettem, hogy 1994-től újra indult az egyetlen református kollégiumi osztály. Ekkor még vegyes tannyelvű a Bolyai Líceum keretében. 1960 szeptemberétől költöztek be a román diákok és tizenöt éven át meghatározói voltak az egykori magyar líceumnak. A Református Kollégium 2000-ben önállósult. Székely Emese angol-magyar szakos tanárt nevezte ki a püspökség, a Református Kollégium igazgatójává. A ráváró nagy terhet és felelősséget alig lehet érzékeltetni. Még jó, hogy előre nem látta, mi mindennel kell szembenéznie és megküzdenie. Legnagyobb gond az ellenséges légkör, az egyházellenesség szelleme, ami a hitvallásos nevelésnek igyekszik keresztbe tenni. Bár sok megpróbáltatáson túl vagyunk, de újabb és újabb akadályokkal kellett megküzdeni. Talán ez a küzdelem adta az ötletet a Református Kollégium Egyesülete létrehozására. Páran összedugtuk a fejünk és döntés született. De mit tud tenni az egyesület? Miben tud segíteni? Anyagi tőkéje nincs, de még lehet. Akkoriban csupán lelki háttér, amely éreztette, hogy akinek vállára nehezedik minden teher, nincs egyedül. A közös alap a Református Kollégium szeretete, hajdani tekintélyének visszaszerzése, a tanulók keresztyén jellemének formálása. Elvállalom-e ennek elnöki tisztségét? – fordult felém az igazgató. Mit mondhattam volna? Újra az iskola falain belül lehetek. Ha szolgálhatok ezzel az iskolámnak, s ha elég az, amit én meg tudok tenni, szívesen. Így kerültem újra közel a református kollégiumi élethez.

A legnagyobb gondunk az anyagi alap megteremtése volt. Adományok és pályázatok útján jutottunk pénzhez, amivel ugyan nem dicsekedhettünk, de ezekért is hálát adtunk. Kevés bevételünkből a szegényebb sorsú tanulók támogatására, meg az arra érdemes tanulók jutalmazására is gondoltunk. Voltak és vannak, akik ránk gondolnak. Külföldön élő, de hozzánk ragaszkodó volt diákok támogató készsége, valamint pályázatok révén, bár szerényen, de minden évben segélyeztünk és jutalmaztunk. Bíztunk és bízunk abban, hogy az Úr Isten rendel még támogatókat az egymás terhének hordozására.

Terveinkben ott volt a sárospataki bujdosó diákok zászlójának megmentése. Holléte is bizonytalan volt. A sárospatakiak is érdeklődtek a zászló iránt. 2008 őszén Sárospatakon járva, a kollégium múzeumában lefényképezhettem, az eredeti zászló 1931-ben készült másolatát. Ugyanakkor fényképeket vittem a nálunk lévő foszlányokról. Ott azzal bíztattak, elvégzik a restaurálást. Bárcsak sikerült volna. A restaurálást követően sem lehetett többé összefüggő darabbá varázsolni, de foszlányaiban, üveglapok közé szorítva tanúskodik a múltról. Viszontagságairól „A nagy idők tanúja” címen készítettem ismertetőt és fényképes dokumentációt.

Több éve járom már az iskola folyosóit, lépcsőit, el-elnézegettem a régi és új tablókat, főleg a több mint száz éves tablók mondanak sokat az egykori iskola tanárairól, diákjairól, az érettségizők számáról, arról az ízlésről, ami az akkori, meg későbbi tablók készítését meghatározta. Egy helyen azonban mindig fájdalommal állok meg: a főkapu bejárata alatt. Ott van ugyanis két hatalmas márványtábla, melyre bevésték az építés idejét, adatait, egyházi és polgári tisztséget viselők neveit. Szép megfogalmazás zárta az épület örökös célját, amit csak azért is lejegyzek, mert ez a mondat késztette az 1957-es ateista rendszer vezetőit, hogy a két márványtáblát kivegyék a falból és az írásos oldalt a falnak fordítva elrejthessék. Gondolom, nem a nevek felsorolása sértette az akkoriakat, hanem annak záró mondta, mely így hangzik: ÁLLJON AZ ÉPÜLET ÉS TERJESSZE A VILÁGOSSÁGOT ÉS A MAGYAR HAZA IRÁNTI SZERETETET A NEMZETI NEVELÉSÜGY FÖLVIRÁGOZTATÁSÁRA ÉS A MAGYAR KÁLVINISTA ANYASZENTEGYHÁZ HITÉNEK ERŐSBÍTÉSRE IDŐTLEN IDŐKIG.

Egyesületünk tervbe vette a táblák visszafordítását és az eredeti szöveg helyreállítását. Segítséget, támogatást kerestünk. E célból pályázatot nyújtottunk be Magyarország Külügyminisztériumához, ahol kedvezően bírálták törekvésünket s ugyanakkor támogatásukról biztosítottak. Az Egyesületnek volt némi pénzalapja s így szerződést kötöttünk a kolozsvári CORINTOS nevet viselő restaurálással foglalkozó céggel. Alapos vizsgálat után kiderült, hogy a falba becementezett táblákat nem lehet levenni. Devanmegoldás, amit pár hét alatt meg is valósítottunk. Ugyanilyen méretben, az eredeti szöveget azonos betűkkel két új márványlapra bevésve helyeztük el az eredetiek mellé. Tehettük, mert eredeti fénykép és pontos leírás állt rendelkezésünkre. Jelenben a kettő helyett immár négy nagy fekete márványtábla hirdeti a múltat és az 1957-ben megfogalmazott aktuális iskolatörténeti adatokat.

2014-ben húszéves évfordulóra készült a Református Kollégium. Már egy éve Benedek Zsolt személyében új igazgató vette át az intézmény vezetését. Egy emlékkönyv kiadására tőlem is kért anyagot. Nagyon készültem erre az ünnepélyre, hiszen kezdettől átéltem a megaláztatásokat, küzdelmeket, és örömmel tekintek vissza a húsz év eredményeire. Senki jobban nem ismerte a húsz évvel ezelőtti elindulást. Le is írtam Liliom a tövisek között, című visszaemlékezésemben. Egy másfajta tövisből még egy nekem is maradt az évfordulóra. A dokumentációs anyagot elküldtem, de erre az ünnepségre nem hívtak meg. El is utaztam, hogy ne legyek itthon. Jobb is volt így, hiszen az emlékező ünnepélyen mindenről szó esett, csupán az indulás nehézségeiről, arról az osztályról nem, mely kitartásával megalapozta a mai Református Kollégium létét.

 

Átsegített a mély szakadékon – Öröm a családban

A régi falusi családok legnagyobb keserűsége volt, amikor gyermekük elkerült otthonról. Indulása előtt eljárta a rokonokat, elbúcsúzott mindenkitől, aztán otthon maradt a bánat és az aggódás. Nem így a lelkészi családokban és különösen minálunk, hiszen évek teltek el a továbbtanulás reménytelenségében. Borús idők voltak, de egyszer csak felderült az ég. A mi gyermekeink előtt is megnyílt az út. Tünde a teológián, Ildikó Esztergomban alapozta a jövőjét. Aztán vártuk a vakációkat, a hazalátogatást, számoltuk a heteket-napokat, mint a gyermek, amikor kérdezgeti, még hányat kell, aludjunk karácsonyig. És amikor jöttek, megtelt a ház örömmel. Egy idő után, Tünde már nem is egyedül jött, vőlegényjelöltjét is bemutatta, akivel a nyár folyamán házasságra is lépett. És mi lehetne a szülőknek gyermekeik után a legnagyobb öröme, ha nem az első unoka érkezése. A nagy öröm még fokozódott, amikor a várandóság viszontagságai és a szülés előtti életbizonytalanság és aggódás után, 1993. szeptember 30-án a kovásznai szülészorvos felemelte a parányi gyermeket és azt mondta: ebből már katona lesz. Több hetes kórházi felügyelet és orvos-nagymama gondviselése után mi lettünk a gondozó nagyszülők. Akinek az életét eddig csak távolról hordoztuk imádságban, most a kezünkben, az ölünkben, a szeretetünkben ápoltuk, vigyáztuk. Édesanyja Kolozsváron tanított, Miklós meg onnan ingázott naponta szolgálati helyére Zsobokra. A kis csöppség meg a mi otthonunkat ragyogta be. Ami nekik hiányzott, az a minket betöltő öröm. Bukovinszky Miklóst a Kovásza – Vajnafalva gyülekezete választotta lelkipásztorául s így mindkettőjük egy gyülekezetben végezhették szolgálatukat. Három év után, 1996. május 1-én már egészen más, nyugodtabb körülmények között újabb kisbaba, a Mátyás érkezése hozott örömöt. Másfél évtized telt el különösebb aggodalom nélkül. Majd villámcsapásként jött a hír, Miklós beadta a válópert. Aztán nemsokára visszavonta. Menniük kellett a gyülekezetből. Orbaitelekre költöztek. Tünde kapott itt lelkészi állást. Miklósnak ingáznia kellett volna, de sok egyéb ok miatt, amit sohasem fogunk megérteni, véget vetett az életének. Lelkileg, anyagilag egyaránt összeroppantunk. Nagy nyomorúságot hagyott a családjára, de az Úr Isten velük és velünk maradt. Átsegített a mély szakadékon. Lassan megnyugodtunk.

Ildikó lányunknak a törökszentmiklósi református iskolában biztosítottak állást, lakást, megélhetést az esztergomi tanulmányai után. Egyedül volt, de megállta a helyét, még ha néha küzdelmes is volt a hívatás betöltése. Itthon nekünk csak imádkoznunk kellett és hálát adnunk mindenért. És semmi sem volt hiábavaló. Az Úristen az ő számára is elhozta a boldog családi élet örömét. Míg Tündénél az első érkezett sok-sok aggodalom között, Ildikónál a másodikért kellett sokkal többet imádkozni. Egyszer csak a második fiú is jelentkezett. Betelt az örömünk. Ezeket az örömöket azonban megzavarta feleségem betegsége, két egymást követő műtét elhordozása. Hitvesemet először epeműtétre, majd két hónappal később kizárult sérv miatt szállítottuk kórházba.  Az idegek nem nyugodtak, a gyengülés s már-már a járásképtelenség kényszerített újabb vizsgálatokra, míg gerincsérv műtétre került sor. A veszélyes műtét elvégzéséért hálásak vagyunk, hiszen nemcsak emberi kézben, Isten kezében volt a műtét idején.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

NYUGALOMBAN

 

Végre kimondhatom e szót nyugalom. Ami eddig sokszor gyakori újrakezdés, nekifeszült küzdelem, megaláztatások elviselése volt, most mindez megszűnt. Nincs nyugtalan nappalom és éjszakám, nincs tartozásom, nincs kötelességem, úgy vagyok, mint mikor az igás állatot, kiengedik a járomból az őszi sarjúra legelni, szabadon ugrál, mintha egész nap nem húzta volna az igát. Valami ilyen érzés vett erőt rajtam, amikor beköltözhettünk saját otthonunkba. Most már mondhatom, hogy igazán otthon vagyok. Eltelt több mint tíz év. Miután Tünde lányunk a férje halála után Orbaitelekről hazaköltözött, s a két fia a Bolyai Líceumban érettségiztek, következtek az egyetemi évek. Géza német nyelven végezte a közgazdaságit, jelenleg angolul folytatja a mesterit. Mátyás építészmérnökin tanul román nyelven.

Ildikó lányunk, vagy ahogy a nyárádszentimreiektől rajta maradt, Ika. Törökszentmiklóson, Balázs Károly mellett lelt otthonra s kapott Istentől ajándékba két fiúgyermeket, Mátét és Vincét. Nekem meg ajándékként jutott, hogy mind négyüket én keresztelhettem meg s úgy érzem, nemhiába, való érettük szüntelen imádkozni. Mikor velük vagyunk, de ha csak távolról halljuk is hangjukat, örömet és megnyugvást jelent. Ez a nyugdíjas élet áldása, öröme. Van időm elmélkedni, visszanézni a múltba s lejegyezi az emlékeket.

De hogyan is kezdődött ez korszak? A felépült manzárdos otthonunk Marosvásárhely központjában, a csend és nyugalom birodalma. Ha kinézünk az ablakon, zöld bokrok és hatalmas fák integetnek a szomszéd Barátok temploma[36] udvaráról. A reggeleket, rigók és dalos madarak éneke zengi be. Utcai zaj, mintha nem is lenne.

A nyugdíjas kor első karácsonyát Magyarországon töltöttük. Az újesztendőben jöttünk haza. Megérkezve figyelmembe ajánlották a Korunk V. évfolyamának 1.számát, melyben Marosszentkirály egyházi életéről számol be az újságíró, aki miközben értékeli az utódom munkáját, mondandóját, e szavakkal vezeti be:Van olyan falu, ahol éveken keresztül nem történik semmi említésre méltó… Így történt ez Marosszentkirályon is. Ugyanakkor a kollegám, így zárja cikket: Öröm dolgozni és folytatni azt a munkát, amit elődöm Csáky Károly elkezdett… Mit gondolhat az olvasó? Hogyan lehet folytatni azt, ami még említésre sem méltó? Vajon eszébe jut-e valakinek ezen gondolkozni?

Az új otthonunkban a múltra tekintve gondolkoztam, eddig tíz faluban laktam, és most azt sem tudom hová való vagyok? Az elmúlt több mint 70 évből Marosszentkirályon laktam a leghosszabb ideig, tizenhat évet. Jogot formálhatnék arra, hogy szentkirályinak mondjam magam. De mégsem. Nem az idő határozza meg azt, hogy ki hová való, hanem – legalább is részemre – a lelki kötődés. Ha akármelyik gyülekezethez fűződő kapcsolatomra gondolok, szinte valamennyi egyforma. Mindenhol voltak nagyon szép, kedves emlékek és voltak fájdalmat okozó események. Egyedül a kendői szolgálati időm nem őriz keserűséget. Ott soha nem bántottak meg semmivel. Talán nem volt idejük a nagyon rövid ottlétem alatt? Ezért is mondtam a közel ötven év utáni látogatásomkor, hogy haza jöttem. De nem ez a meghatározó, hanem a gyermekkor, a gyermekkori otthon, ahol még kisgyermekként ülhettem édesanyám ölében, ahol az apai szigor és fenyíték fékezte indulataimat és meggondolatlan szavaimat. S ahol testvérekként, ha sokat nem is játszottunk együtt, de otthon voltunk. Székelycsóka és Cserefalva volt az a két falu, ahol ilyen emlékeket őrizhetek. De nem vagyok már sem csókai, sem cserefalvi. Marosvásárhely lett az igazi otthonom, ugyanaz a ház, ahol gyermekkoromban is laktam s ahova ugyan álmaimban visszavágytam, de soha nem mertem hinni, hogy itt még lakni is fogok, hogy ez az otthon valaha a sajátunk lesz.

Ez az otthon Istennek nagy ajándéka. És nagy ajándék, hogy megérhettük házasságunk ötvenedik évfordulóját. Az aranylakodalmat gyermekeink rendezték az unokákkal közösen. Megható családi ünnep volt. Nincs is nagyobb érték annál, mint amikor azt érzi valaki, hogy nincs egyedül. Az Úr Isten mindig rendelt valakit biztatónkul, támogatónkul. Mindig többet kaptunk Istentől, mint amennyit kértünk. Éreztük, hogy fölöttünk tartja kezét, hogy járásunkra, fekvésünkre ügyel, hogy az Ő kezében vagyunk. Ajándék az elmúlt közel nyolcvan esztendő s mindaz, amit még tartogat számunkra, de a legnagyobb ajándéka Istennek, a jövendő örök jelene.

 

 

 

 

 

 

Nyomtatásban megjelent munkáim:

1. Jónás próféta könyve – Kiálts Istenedhez- Czanik Péterrel közös igehirdetések – 1966;
2. Marosszentkirály hitéleti és kultúrtörténeti adatok – Marosszentkirály, 2004;
3. A nagy idők tanúja – A sárospataki bujdosó diákok Marosvásárhelyre hozott gyászzászlójának eredetéről szóló tanulmány. Marosvásárhely, 2012;
4. Fölöttem – önéletírás, család, gyülekezetek, egyéb szolgálatok, Marosvásárhely 2014;
5. A kőtáblák üzenete – igehirdetés sorozat a Tízparancsolatról, Marosvásárhely 2014;
6. Utunk gyertyafényben – igehirdetések Márk evangéliuma alapján- 2015;
7. Liliom a tövisek között – Előadások, alkalmi beszédek

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

[1]Bernády György (Bethlen, 1864. április 10. – Marosvásárhely, 1938. október 22.) gyógyszerész, jogász, politikus, illetve Marosvásárhely polgármestere1902–1912 és 1926–1929 között. A gyakran csak városépítőnek nevezett polgármester nevéhez kötődik a város egyik legnagyobb modernizációs folyamata. Az ő polgármesteri mandátuma alatt alakult ki a település belvárosát máig meghatározó arculat. Ebben az időszakban épült a magyar szecessziós építészet két legmeghatározóbb épülete, az akkori városháza, a Közigazgatási Palota és Kultúrpalota. Az akkori kort meghaladó,Marosvásárhely méretét tekintve hatalmas infrastrukturális beruházások kezdeményezője volt. Kezdeményezésére jött létre a csatorna hálózat, közvilágítás bevezetése, illetve a Maros mentén épült villanytelep. Az ő polgármestersége alatt került aszfaltozásra, illetve kövezésre a legfontosabb utak, de számos új utcát is hoztak létre. Rendkívül fontos szerepet vállalt a település oktatási, kulturális és szociális rendszerének kialakításában, illetve fejlesztésében. A trianoni békeszerződés utáni polgármesterségét nem jellemezte ez a dinamizmus, ami az új politikai és gazdasági helyzetnek volt betudható. Mandátuma után sem húzódott vissza teljesen a közéletből, de inkább az egyház felé fordul és vallásos életet folytat, majd a református Vártemplomban gondnoki feladatokat vállalt. Az erdélyi magyarság helyzetének rosszabbodása miatt többször egyeztetett román politikusokkal, hasztalan. Életének utolsó két évét egészségi állapotának folyamatos romlása jellemezte. A 74 évesen elhunyt polgármester a református temetőben nyugszik. (Forrás:  https://hu.wikipedia.org/wiki/Bern%C3%A1dy_Gy%C3%B6rgy )

[2] A II. bécsi döntés – A második bécsi döntés a bécsi döntések közül a második volt, amelyet 1940. augusztus 30-án hozott meg a Harmadik Birodalom és Olaszország a magyar–román területi vita ügyében. A döntést megelőzően nagyon kiéleződött a helyzet a két ország között, és a teljes magyar hadsereg is mozgósításra került. Korábban a Besszarábiát követelő Szovjetunió felajánlotta a közös fellépés lehetőségét, ám ezzel a magyar kormány nem élt. A két fél elsődlegesen egy katonai konfliktusban gondolkodott, ám Németországnak nem állt érdekében ez, valamint félt egy szovjet beavatkozástól, ezért avatkozott közbe. A tárgyalások 1940. augusztus 29-én kezdődtek meg Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter döntőbíráskodásával Bécsben, és másnapra mindkét kormány beleegyezését adta.

Ezután került sor a határozat kihirdetésére, amely Észak-Erdélyt Magyarországnak juttatta, így ismét az ország része lett 43 104 km², amelyen 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek az 1930-as román népszámlálás szerint 38%-a, az 1941-es magyar népszámlálás szerint pedig 53,6%-a volt magyar nemzetiségű. Híressé vált esemény, hogy az ítélet kihirdetése után Mihail Manoilescu román külügyminiszter elájult. A magyar csapatok a döntés értelmében szeptember 5-én lépték át a trianoni határokat, és kezdték meg a kijelölt határvonalig a területek birtokba vételét. Ez nem volt atrocitásoktól mentes, több esetben is véres események követték a bevonulást.

A döntés értékelése máig megosztja a történészeket, amelyet az eltérő megnevezések is mutatnak. A románok a bécsi diktátum (románul: dictatul de Vienna) kifejezést használják, míg a magyarok a döntőbíráskodás, illetve döntés szavakat. A döntést a kommunista Romániában az államilag támogatott magyarellenesség alátámasztására is felhasználták. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%A1sodik_b%C3%A9csi_d%C3%B6nt%C3%A9s

[3] Ákosfalva (románul Acățari, németül Aschdorf) falu Romániában Maros megyében. A falu Marosvásárhelytől 10 km-re délkeletre a Nyárád jobb partján a Nyárád völgyének útcsomópontjában fekszik. A község a Marosvásárhely Metropoliszövezethez tartozik. A hagyomány szerint a falu eredetileg a hegyoldalban az Atol-patak mellett feküdt. Lakói a marosi székelység részeként a 11–13. században telepedtek itt le. 1562-ben a Nagy György és Gyepesi Ambrus vezette székely csapatok a falu mellett verték szét Majláth Gábor nemesi csapatát. Erre János Zsigmond fejedelem Pekri Gábor és Radák László vezette lovascsapatot küldött ellenük, akik a székelyvajai út mellett ütköztek meg a felkelőkkel 1910-ben a falunak 898 magyar lakosa volt, 1992-ben 1062-en lakták, melyből 987 magyar, 61 cigány és 14 román volt.

[4] Tanügyi reform – Az 1948-as tanügyi reform után a román állam a protestáns egyházakat választás elé állította: vagy közös intézetben egyesítik a több száz éves kolozsvári unitárius és református teológiákat, vagy megmarad a két intézet, de csak középiskolai szinten működhet. Az öt protestáns püspök az egyesítés mellett döntött, ennek nyomán 1949. február 25-én Kolozsváron felavatták az Egyetemi Fokú Protestáns Theologiai Intézetet. Ebben az évben 135 református, 25 unitárius, 11 evangélikus hallgató iratkozott be. 1956-tól a hallgatók létszáma fokozatosan csökkent, az 1980-as években évente már csak 10-20 teológus végzett. 1959-ben a Kultuszminisztérium új szabályzata nyomán megszűntek a tagozatok, s a Teológia felvette nevébe az „Egységes” jelzőt. 1980-1989 között az állam drasztikusan korlátozta a teológusok létszámát, aminek következtében az intézet évente csak 8 református, 2 unitárius és 1 evangélikus hallgatót vehetett fel. A “numerus clausus” csak az 1989-es változások után szűnt meg. (Forrás: Kozma Zsolt: Az erdélyi magyar protestáns (református, unitárius, evangélikus) lelkészképzés magyar örökség. In: Lekötelezetten. Igetanulmányok, gyülekezeti előadások. Kolozsvár: Erdélyi Református Egyházkerület, 2012. 107-109.)

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, 1948-ban ke­rült sor Romániában az egy­há­zi is­ko­lák ál­la­mo­sí­tá­sá­ra, a ki­sebb­ség­ben élő ma­gyar­ság kul­tú­rá­já­nak, in­téz­mé­nye­i­nek a las­sú el­sor­vasz­tá­sá­ra, fel­szá­mo­lá­sá­ra. A meg­szo­rí­tó in­téz­ke­dé­sek lé­pés­ről lé­pés­re épí­tet­ték le a ma­gyar in­téz­mény­rend­szert. A szé­kely­ud­var­he­lyi je­zsu­i­ta ala­pí­tá­sú Ró­mai Ka­to­li­kus Fő­gim­ná­zi­um ne­vét az 1948 ja­nu­ár 9-i Ok­ta­tás­ügyi Mi­nisz­té­ri­u­mi ren­de­let ér­tel­mé­ben „Ma­gyar Tan­nyel­vű, El­mé­le­ti Lí­ce­um­má” vál­toz­tat­ták, majd 1958-1990 kö­zött a ro­mán kom­mu­nis­ta ve­ze­tő után „Dr. Pet­ru Gro­za Ipa­ri Lí­ce­um” lett. (Forrás: http://www.gimi.ro/gimi/iskolankrol/iskola-tortenete/)

[5] Kövesdi Kiss Ferenc, (Székelykövesd, 1913. július 29. – Marosvásárhely, 2004. július 22.) romániai magyar költő, tanár, helytörténeti író. Tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképzőjében és a kézdivásárhelyi római katolikus tanítóképzőben végezte (1934), a Babeș-Bolyai Egyetem levelező tagozatán magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát szerzett.  Székelyföldváron,  Fintaházán  és  Ákosfalván tanító, 1950-től Szentgericén, majd Marosvásárhelyen tanár nyugalomba vonulásáig (1977). Az erdélyi magyar kórusmozgalom történetével foglalkozott; legutóbb A jobbágyfalvi kórus c. írásával járult hozzá a Művelődés kórustörténeti sorozatához (1991/11-12). Cikkeit a Jóbarát, Művelődés, Új Élet, Falvak Dolgozó Népe közölte. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/K._Kiss_Ferenc) Nyugdíjas korában a Mezőség szétszórt magyarjai gondját vállalta fel nagy szeretettel és önfeláldozással. Azóta sem lépett a nyomába senki

[6] Kollektívgazdaság – A mezőgazdaság kollektivizálása Romániában: A román mezőgazdaság kollektivizálása hosszas, többszakaszos folyamat volt 1949-1962 között. A földtulajdon-viszonyok megváltoztatásának majd’ másfél évtizedes folyamatában az állam a magántulajdonú földbirtoklást jelentéktelen szintre csökkentette; ezek egy része állami gazdasággá vált, más része pedig a közös gazdaságoké – a kollektívoké – lett. A volt tulajdonosok jobb esetben háztáji föld megnevezéssel használtak egy-két tucat árnyit belőle. A nagy- és középbirtokok államosítását – az állami gazdaságok létrejöttét – követően 1949. márciusában hirdették meg a kollektívok megalakítását, melyekben a tagok földterületei, állatai és mezőgazdasági eszközei közös tulajdonúvá válnak. 1951-ig rendkívül erőszakos eszközökkel – gazdasági préssel, agitációval, nemegyszer hatósági fellépéssel – próbálták a gazdákat a kollektívokba való belépésre ösztönözni, azonban ez jelentős ellenállásba ütközött. 1951-1955 között átmenetinek szánt társulási formákkal (TOZ, járadékos mezőgazdasági termelőszövetkezet) próbálták a közös gazdálkodás elfogadhatóbb – a föld-, jószág- és eszköztulajdonlást kevésbé veszélyeztető – kereteit kialakítani. Ennek hatására a mezőgazdasági társulások földterülete és tagsága dinamikusan bővült, a kollektív gazdaságoké viszont alig gyarapodott. 1955-ben a kollektivizálás újbóli felgyorsításáról döntött a Román Kommunista Párt. A szervezés során kerülték a fizikai erőszakot, helyette gazdasági nyomást, adminisztratív kényszereket, illetve pszichikai kifárasztást használtak, bár több helyen nyomásgyakorlási módszerként alkalmazták a gazdák elleni csoportos pert is. Az így elítéltek bűne az volt, hogy tiltakoztak a mezőgazdasági társulások kollektív gazdaságokká alakítása ellen – azaz nem akartak földjük tulajdonjogáról lemondani. 1959-től a kollektivizálást még jobban felgyorsították, és 1961-től alapvetően már a mezőgazdasági társulások kollektív gazdaságokká alakítása zajlott.

[7] Maros Magyar Autonóm Tartomány: (rom. Reginea Mureș-Autonomă Maghiară) közigazgatási egység a Román Népköztársaságban. A Magyar Autonóm Tartomány (MAT) átszervezéséből jött létre 1960-ban. Ekkor a Mezőség és a Kis-Küküllő völgye Marosvásárhely vonzáskörébe került. A névben szereplő „autonóm” jelző csupán névleges volt, mert a magyar és román többségű körzetek előző 8:2 arányát 4:4-re módosították. Az adminisztratív átszervezés nyomán a korábbi MAT területén megváltoztak a nemzetiségi arányok: a magyarság aránya 72%-ról 62%-ra csökkent. A Maros Magyar Autonóm Tartomány 1968-ban szűnt meg, amikor újabb adminisztratív intézkedések rendjén a kommunista államvezetés az autonóm tartományok helyett megyéket alakított ki (forrás: http://lexikon.katolikus.hu/M/Maros-Magyar%20Auton%C3%B3m%20Tartom%C3%A1ny.html).

[8]Vásárhelyi János (1888-1960): lelkész, 1936-1960 között az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban érettségizett, a kolozsvári Református Teológián 1912-ben szerzett lelkészi oklevelet. Közvetlen utána Besztercére hívták meg lelkipásztornak, onnan ment nyugat-európai tanulmányútra (Berlin, Jéna, Weimar, Strasbourg, Basel, Genf). 1918-tól Dés, 1921-től Kolozsvár-Alsóváros egyházközségének lelkésze, egyben az egyházmegye esperese is, később egyházkerületi főjegyző, 1936-tól az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke volt. Püspökségének 1945 utáni szakaszában a kommunista hatalommal való viszonyában a „modus vivendi”-t kereste, jó kapcsolatokat tartva fenn az államhatalom legfőbb képviselőivel, elsősorban dr. Petru Groza miniszterelnökkel, majd államelnökkel. Ebből következően „tekintélye – amint azt Tőkés István megállapítja – bizonyos féket jelentett” az egyházat minden eszközzel betörni kívánó kommunista hatalmi túlkapásokkal szemben (Tőkés István: A romániai református egyház élete. 147). 1940-ig szenátor volt a román parlamentben, majd 1945-től haláláig a román Nagy Nemzetgyűlésben. Noha jól beszélt angolul, franciául, németül és románul is, parlamenti felszólalásain anyanyelvét használta. A Kemény Zsigmond Irodalmi Társaságnak tagja, a Károlyi Gáspár Protestáns Irodalmi Társaságnak elnöke, az EME választmányának tagja volt. Egyházi és közéleti írásait az Egyházi Figyelő, Harangszó, Lelkipásztor, Az Út, Magyar Dal, Magyar Nép, Egyházi és Iskolai Lap, Pásztortűz, Székely Napló közölte. Állandó cikkírója volt a két legnagyobb erdélyi lapnak: az Ellenzéknek és a Keleti Újságnak, 1915–18 között szerkesztője a Besztercei Magyar Hírlapnak, 1929–37 között felelős szerkesztője a Református Szemlének, valamint a Kolozsvári Református Egyházközség Reformátusok Lapja című hivatalos havi közlönyének. (Forrás: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon;

http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:FAbajvim0AoJ:lexikon.kriterion.ro/szavak/4968/+&cd=4&hl=hu&ct=clnk&gl=hu)

[9] Vicinalis – 1. Szomszédos, 2. helyiérdekű (vasút)mellék vagy másodrendű forgalmú (út)  [vicinális  < német: vizinal (helyiérdekű, szomszédos) < latin: vicinalis (szomszédsághoz tartozó)  nyelv:  vicinus  (szomszédos) < vicus (falu, utca)] (Forrás:  https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Vicin%C3%A1lis)

[10] Szanitéc – Katonaság: Egészségügyi katona. Elsősegélyt nyújtó katona, aki segíti a harctéri sebesültek ellátását. A szanitéc bekötözi a katona megsebesült karját. A szanitécek hordágyon viszik a sebesültet.
Eredet [szanitéc < német: Sanität (egészségügyi) < latin: sanitas (egészség) < sanus (ép, egészséges) < szanszkrit: sarvah (ép, sértetlen)] (Forráss: https://wikiszotar.hu/ertelmezo-szotar/Szanit%C3%A9c )

[11] Kulákság – A kulák (orosz eredetű szó, jelentései: ököl, nagygazda, zsugori) a parasztság felső rétegét alkotó jómódú gazdák orosz eredetű megnevezése. Eredetileg semleges kifejezésként a saját földjén önálló magángazdálkodást folytató, rendszeresen bérmunkást alkalmazó, de a gazdálkodásban családjával személyesen is részt vevő parasztembert jelentette. A Szovjetunióban a bolsevikok kommunistaideológiájuk alapján a szegényparasztokat kizsákmányoló „osztályellenségnek” kiáltották ki a kulák réteget, és kíméletlen kulákellenes harcot indítottak e társadalmi réteg ellen, majd a magángazdaságok szövetkezetesítésével a kulákságot teljesen felszámolták. Ezek hatására a kulák fogalom pejoratív jelentést kapott. Magyarországon a szovjet rendszer kiépítésekor, az 50-es évektől a magángazdálkodás megszüntetésére, a parasztgazdaságok téeszesítésére törekvő rákosista rendszer is megkezdte a kulákellenes propagandát, ekkor terjedt el a kulák szó használata a korábbi nagygazda, nagyparaszt, zsírosparaszt kifejezések helyett, egyértelműen negatív érzelmi töltéssel. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kul%C3%A1k )

[12]Csiha Kálmán (1929-2007): erdélyi református püspök, prédikátor, költő, memoáríró. Teológiai tanulmányait a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben végezte 1955-ben. Aradon kapott segédlelkészi állást, majd az általa szervezett Arad-Gáj-i egyházközség lelkipásztoraként működött. 1957-ben koncepciós per áldozata lett, 10 évi börtönbüntetésre ítélték, ebből hat és fél évig tartották fogva Románia különböző börtöneiben, munkatáboraiban. 1964-ben szabadult. Börtönévei után Gógányváralján és Marosvásárhelyen teljesített református lelkészi szolgálatot húsz éven keresztül. A rendszerváltáshoz közeledve öt önálló gyülekezetet szervezett. 1990-ben az Erdélyi Református Egyházkerület püspökévé választották. 1999-ben, nyugdíjba vonulásakor tiszteletbeli püspöki címet adományoztak számára. (Forrás: http://www.tzsinat.hu/?p=159)

[13] Nemes Ödön – egykori tanár a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban. (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[14] Dr. Dóczy Pál István (Körösbánya, 1910. április 21. – Marosvásárhely, 2009. január) magyar belgyógyász orvos, kardiológus.Diplomáját a kolozsvári egyetemen szerezte, ugyanott a belgyógyászati klinikán tanársegéd, majd a marosvásárhelyi OGYI belgyógyászati klinikájának adjunktusa, tanszékvezető professzora (1949), doktor docens (1957), érdemes orvos, 1976-tól konzultáns professzor. Az Orvostudományi Akadémia rendes tagja. Belgyógyászati közleményei a Revista Medicală – Orvosi Szemle, Medicina Internă, Münchener Medizinische Wochenschrift s más hazai és külföldi szakfolyóiratok hasábjain jelentek meg, a vér betegségeiről (fehérvérűség, elégtelen vérképzés, vérszegénység) értekezett. Orvosnevelési és orvosetikai tárgyú írásait közölte a Lupta de Clasă, Korunk, Igaz Szó, A Hét, Forum és TETT. Belgyógyászati diagnosztika c. tankönyve (Horváth Endrével) s a szerkesztésében megjelent 3 kötetes Belgyógyászat c. jegyzet négy kiadást ért meg (1950-59). Társszerzője a Haranghy László szerkesztésében németül Budapesten megjelent Klinik und pathologische Anatomie der Erytromielosis Leucemica c. monográfiának (1958), a Bukarestbenmegjelent Hematologia c. vértani monográfiának (1959) és az A. Moga akadémikus szerkesztésében kiadott Medicina internă (1963) c. román tankönyv II. kötetének. A marosvásárhelyi Orvosi Szemle szerkesztőbizottsági tagja (1956-64). 2001. december 23-án a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem szenátusa az intézmény tiszteletbeli professzora oklevéllel tüntette ki a nagy öregeket. A megtisztelő címmel járó oklevelet és emlékplakettet a 91 éves Dóczy Pál vehette át elsőnek. 2002. október 31-én az orvosgenerációk képzésében kifejtett sok évtizedes pedagógiai és tudományos munkásságért a Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának jutalmában részesítette a 92 éves Dóczy Pál nyugalmazott egyetemi tanárt. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/D%C3%B3czy_P%C3%A1l_Istv%C3%A1n )

[15] Kocsis Zoltán (Budapest, 1952. május 30. – Budapest, 2016. november 6.) kétszeres Kossuth– és Liszt Ferenc-díjas zongoraművész, karmester és zeneszerző, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar főzeneigazgatója (1997–2016), érdemes és kiváló művész, a kortárs magyar zene egyik legnagyobb alakja. Hároméves korában kezdett el zongorázni. 1957–1963 között a Fővárosi Zeneiskola Szervezetben, a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola zongora szakán tanult Kadosa Pál és Rados Ferenc tanítványaként. Nemzetközi ismertséget 18 éves korában szerzett, amikor a Magyar Rádió Beethoven-versenyét megnyerte. 21 évesen megkapta a legrangosabb zenei kitüntetést, a Liszt Ferenc-díjat. Néhány év alatt meghívás meghívást követett a világ minden jelentős zenei központjába és fesztiváljára. Huszonöt évesen megkapta a magyar állam által adható legmagasabb kitüntetést, a Kossuth-díjat, és fellépett a világ számos vezető zenekarával, mint például a Berlini Filharmonikusok, a Royal Filharmonikus Zenekar, a Bécsi Filharmonikusok, a Chicagói Szimfonikus Zenekar, a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekar.

Rendszeres sztárvendége volt több fontos fesztiválnak, többek között Edinburgh, Párizs, Tours, Luzern, Salzburg, Prága, Menton, és olyan ismert karmesterekkel dolgozott, mint Claudio Abbado, Christoph von Dohnányi, Edo de Waart, Charles Mackerras, Ferencsik János, Lovro von Matacic, Charles Dutoit, Herbert Blomstedt és Michael Tilson Thomas. 1983-ban Fischer Ivánnal megalapította a Budapesti Fesztiválzenekart. 1984-ben az Érdemes művész címet, hat évvel később a Kiváló művész címet is megkapta. 1987-től, karmesteri pályája mellett, komponált is. A Denon, a Hungaroton, a Nippon Columbia, a Phonogram és a Quintana lemezcégek részére készített több felvétel után hosszú éveken át a Philips Classics exkluzív művésze volt. Kocsis Zoltán 1997 őszétől a Nemzeti Filharmonikus Zenekart vezette. Az eltelt években a Nemzeti Filharmonikusokkal Európa számos országában, valamint Japánban és az Egyesült Államokban szerepelt. A közönség mindenütt világsztárokat megillető lelkesedéssel ünnepelte.

2005-ben másodjára is megkapta a Kossuth-díjat. A Hungaroton gondozásában és Kocsis Zoltán vezetésével 2006 decemberében útjára indult az új Bartók összes. A sorozatban megjelenő CD-k közül többet rangos nemzetközi díjakkal (MIDEM Classical Award, Diapason d’or, Pizzicato Supersonic-díj) tüntettek ki.

2010. január 16-án mutatták be a Művészetek PalotájábanArnold SchönbergMózes és Áron című operáját, amelynek harmadik felvonását Kocsis Zoltán komponálta meg. Minden év május 30-án megtartott születésnapi koncertjének bevételét élete végéig a Gyermekmentő Szolgálatnak ajánlotta fel.
2011. 2012. szeptember 21-énéletmentő szívműtéten esett át. 2016. november 6-ánhosszú betegség után elhunyt. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Kocsis_Zolt%C3%A1n )

[16] Pászthy Júlia – (Eger, 1947. dec. 12.– ): énekesnő (szoprán). Diplomáját 1974-ben szerezte a Zak-n. Ugyanebben az évben szerződtette magánénekesnőként az Operaház. 1972–1975 között több rangos nemzetközi énekversenyen nyert díjat. Közreműködője számos hanglemezfelvételnek és kortárs m. operabemutatóknak. 1981-ben Liszt Ferenc-díjjal tüntették ki. F.Sz. Euridice (Gluck: Orfeusz); Nanette (Verdi: Falstaff); Sophie (R. Strauss: A rózsalovag).

[17] Dr. Móricz Virág (Budapest, 1909. szeptember 23. – Budapest, 1995.  szeptember  9. írónő. Móricz Zsigmond legidősebb lánya, a Nyugat titkára, filmes segédrendező és írónő. Móricz Zsigmond és Holics Eugénia Margit lányaként született, vallása evangélikus. Tanulmányait Bécsben és Berlinben végezte. A budapesti egyetemen 1932-ben művészettörténetből és esztétikából oklevelet szerzett. 1931–1932 között a Nyugat titkára, majd filmsegédrendező. 1936-ban Bukaresti éjszaka című novellájával elnyerte a Nyugat pályázatának díját. 1937. december 31-én Budapesten férjhez ment a nála öt évvel idősebb Koch Richárd okleveles gépészmérnökhöz, Koch Móric és Hoffmann Erzsébet fiához.^[1] (Férje 1945-ben a nevét Kolosra változtatta.)^[2] Első nagyobb terjedelmű műve, az Apám regénye (1953), ami jelentős forrástanulmány apja életművéhez is. Apja irodalmi hagyatékának gondozójaként több drámáját vitte színpadra. A Móricz Zsigmond szerkesztő úr (1967) és Tíz év (1981) című könyveiben – mintegy az Apám regényét folytatva – Móricz Zsigmond életéről, munkásságáról közölt újabb dokumentumokat bő, elemző kommentárokkal. A Móricz Zsigmond szerkesztő úr apja életének azt a négy esztendejét tárja a közönség elé, amikor Móricz – egy ideig Babits Mihállyal együtt – a Nyugatot szerkesztette. Regényeiben – mint novelláiban is – az akkori kor kérdései foglalkoztatták. Korának átalakuló világáról, különösen az akkori lányok, asszonyok életéről, problémáiról szól. Regények, novellák mellett útirajzokat is írt. Lakó Györggyel közösen lefordította Arvi Jӓrventus finn író Kis falu a világ végén (1938) című regényét. Sírja a Farkasréti temetőben található 38. parcella, 1-29/30. Lányai Kolos Virág és Kolos Réka. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/M%C3%B3ricz_Vir%C3%A1g )

[18] Czine Mihály (Nyírmeggyes, 1929. április 5. – Budapest, 1999. január 21.) Széchenyi-díjas (1994) magyar irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanár. 1929. április 5-én született Nyírmeggyesen. Hároméves kora körül a szomszéd faluba, Hodászra költöztek. Apja juhász volt, aki tíz gyermeket nevelt fel. Legidősebb bátyjának már vele egykorú gyermekei voltak.

Az elemi iskolát Hodászon végezte, s hogy a tízgyermekes családból egyedül ő tanulhatott tovább, Siketh Mihály tanító úrnak, és hogy a tanítóképző után az Eötvös Kollégium tagja és a pesti egyetem hallgatója lehetett, Sárdi Béla tanár úrnak köszönhette.

Sokfelé megfordult a világban, Amerikában is járt, a világ közepe azonban Hodász és Nyírmeggyes maradt számára. „Jó helyre születtem” – hirdette mindig, s akiket igazán szeretett és becsült, azokat el is vitte Hodászra és Nyírmeggyesre.

Így járt ott Veres Péter és Szabó Pál, Sánta Ferenc és Nagy László is, és nemzedéktársai közül szinte mindenki.

1952–1955 között aspiráns volt. 1953-ban Eötvös-kollégistaként szerzett magyar–történelem szakos diplomát. 1955–1956 között az Új Hangnál dolgozott. 1956–1964 között a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa volt. 1964–1974között az Eötvös Loránd Tudományegyetemen docense. 1973-tól a Látóhatár főszerkesztő-helyettese volt. 1974-től egyetemi tanár volt. 1988-ban tanszékvezető lett. 1986-tól a Magyarok Világszövetségének elnökségi tagja, 1990–1991 között elnöke. A Dunamelléki Református Egyházkerület főgondnoka volt 1996-ig. 1991-től az országos zsinat világi elnöke. Fő kutatási területe a népi írók és Móricz Zsigmond munkássága mellett a kisebbségi magyar irodalom. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Czine_Mih%C3%A1ly)

[19] Kulcsár Katalin – újságíró, riporter. (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[20] Valuta – deviza (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[21] Télifa – Karácsonyfa (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[22] Görgényszentimre Falu Erdélyben, Maros megyében. Nevének előtagja vagy az 1281-ben adatolt és talán német eredetű Gergen személynévvel, vagy egy török közszóval függ össze, melynek párhuzama az oszmán-török gürgen agaçi (‘gyertyánfa‘). Utótagját Szent Imrének szentelt templomáról kapta. Először 1329-ben Gurghyn, majd 1350-ben Georgyn, 1453-ban Zenthemreh és sub castro Gergen, 1594-ben Zentimreh, 1629-ben Georgeny szent Imrehre alakban írták.

[23] Jódratosnya – falu Erdélyben, Maros megyében. Ratosnya községközpont a hozzá tartozó falvakkal (Borzia, Galonya, Jód, Andrástelep) a Görgényi- és a Kelemen-havasok lábánál fekszik, felez a  Szászrégen  és  Maroshévíz közötti távolságot (35 km), valamint a Marosvásárhely–Gyergyószentmiklós (70 km) útvonalat. Ratosnyán, Galonyán, Andrástelkén műút halad keresztül a Maros jobb partján, a bal parton pedig a Marosvásárhely–Brassóvasútvonal, amely érinti Borziatelep és Jód településeket is. Nagyon könnyen, akár autóval is megközelíthető minden település a községben. Az említett települések a Maros valamint a hegyi patakok alkotta völgyekben jöttek létre. A településeket erdővel borított hegyek veszik körül, amelyek széppé, kellemesé tesznek minden, ember által létrehozott létesítményt is. Szászrégenből Maroshévíz felé haladva (műúton) a községközponthoz tartozó első település Galonya. Teljes egészében a Maros jobb partján fekszik, alig néhány szétszórt házból álló település. Galonya utolsó házait el sem hagyjuk, és máris feltűnnek a Maros bal partján Borzia első házai. Borzia vasútállomással rendelkezik, de a műútról is megközelíthető, a Maroson keresztül vashíd vezet a faluba. Egy kilométert továbbhaladva, a műút bal oldalán egy ideiglenes lakótelep található, amelyet az épülőben levő vízierőmű műhelyei és szolgálati lakásai alkotnak. Nemsokára láthatók az első jódi házak, amelyek a Maros bal partján fekszenek, L alakban elnyúlva a Jód patak völgyében. Maroshévíz felé haladva a völgy egyre jobban összeszűkül, olyannyira, hogy a következő település, Ratosnya községközpont a Maros jobb partján fekszik és T alakban nyúlik a Kelemen-havasok felé, a Ratosnya patak völgyében. Ratosnyához tartozik a következő település, Andrástelke, amely teljes egészében a jobb parton fekszik. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ratosnya )

[24] 1989- decemberi események – „1989. december 16-án Temesváron több száz ember élőláncot formálva próbálta megakadályozni a romániai magyarság sérelmei, a falurombolás miatt szavát felemelő Tőkés László református lelkész elhurcolását templomából. Amikor erre mégis sor került, az élőlánc tüntetéssé változott. A tömeg másnap behatolt a Temes Megyei Tanács épületébe, kidobálták és tűzre vetették a diktátor képeit és könyveit. A kivezényelt rendőrök, katonák, karhatalmisták a tüntetők közé lőttek, a sortűz számos halálos áldozatot követelt. A következő napokban a megmozdulások számos más városra átterjedtek, a román határt lezárták, a beutazásokat szüneteltették. Ceausescu december 18-án Teheránba utazott, s csak hazatérése után, 20-án értékelte tévébeszédben az eseményeket: szerinte reakciós körök és idegen titkosszolgálatok szervezésében huligán elemek provokáltak összeütközéseket. Másnap, december 21-re százezres nagygyűlést hívott össze Bukarest belvárosába, hogy meggyőzze a tömegeket a sokoldalúan fejlett román szocialista társadalom eredményeiről és béremelést ígérjen. Beszédét füttyszó és petárdarobbanások hangja zavarta meg, a tévéadás megszakadt, a tanácstalan elnök-pártfőtitkár ekkor berekesztette a gyűlést. A tömeg ellepte a bukaresti utcákat, antikommunista és Ceausescu-ellenes jelszavakat kiabált, Temesvárt és a szabadságot éltette. Az utcákon halálos áldozatokkal járó összeütközések robbantak ki a rendfenntartó erőkkel, hasonló események játszódtak le Aradon, Kolozsváron, Brassóban, Iasiban és Nagyszebenben is.

A fordulópont december 22-én következett be: miután Vasile Milea honvédelmi miniszter öngyilkosságot követett el (más feltételezések szerint Ceausescu parancsára meggyilkolták), a hadsereg a felkelők oldalára állt át, velük harcolt a Securitate-egységek ellen. A felkelők által elfoglalt televízióban 12 óra 18 perckor bejelentették a népi felkelés győzelmét, a hatalmat a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (NMFT) vette át. Az NMFT nevében Ion Iliescu bejelentette: megszűntek a párt és a kormány régi struktúrái, s új, demokratikus Romániát építenek fel. A menekülő Ceausescut és feleségét 22-én délután fogták el Tirgovistében. A harcok lanyhuló intenzitással, de még folytak, amikor december 25-én este a bukaresti televízió bejelentette: az előző nap felállított rendkívüli katonai bíróság Nicolae és Elena Ceausescut bűnösnek találta népirtásban, az államhatalom aláásásában, közvagyon rombolásában és a nemzetgazdaság lezüllesztésében, mindezekért halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte őket, az ítéletet végrehajtották. A perről és a kivégzésről készült felvételeket másnap bemutatták, ezután a fegyveres összecsapások lényegében megszűntek. A forradalom halálos áldozatainak számát ezernél többre becsülik, de a felelősök elleni perek vagy el sem indultak, vagy – mint a temesvári vérengzés ügyében – csak hosszú évekkel később született ítélet”. (http://mult-kor.hu/25-eve-kezdodott-a-romaniai-forradalom-20141216)

[25] RMDSZ- Európa egyik legnagyobb nemzeti kisebbségét a Románia területén élő magyarok alkotják. A legutóbbi, 2011-es népszámlálás hivatalos adatai szerint az ország lakosságának 6,5 százaléka, 1 237 746 fő vallja magát magyarnak.  A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) a kommunista diktatúra bukását követően, 1989. december 25-én alakult meg, a Romániában élő magyarok érdekvédelmét és közképviseletét felvállalva.

A Szövetség a romániai magyarság különböző autonóm, területi, politikai és rétegszervezeteinek érdekvédelmi közössége, amely országos és helyi szinten ellátja a romániai magyarság politikai és közképviseletét, egyezteti és ösztönzi a társadalmi szerveződés különböző formáit.

Az RMDSZ 1999 óta tagja az Európai Néppártnak (EPP) és az 1991 óta az Európai Népcsoportok Föderatív Uniójának (FUEN

[26] CE Szövetség: Francis E. Clark, portlandi presbiteriánus lelkész indította el gyülekezetének 58 fiataljával 1881-ben. A mozgalom első célkitűzése az ifjúsági misszió volt, hogy megtartsa a hitre jutott fiatalokat a gyülekezetben és a hitben. A mozgalom magyarországi és erdélyi elődjének két múlt században induló mozgalom tekinthető: a vasárnapi iskolák mozgalma és a Szabó Aladár és Kecskeméthy István nevéhez fűződő kegyességi mozgalom. Õk először a KIÉ-t (Keresztyén Ifjúsági Egylet) alapították meg, majd 1903-ban a CE Bethánia Egyletet, amely a CE Világszövetségnek is tagja lett. A századforduló után teológiai professzorként Kolozsvárra kerülő Kecskeméthy munkája nyomán Erdélyben és a Partiumban is helyi csoportok alakultnak a gyülekezetekben. Kecskeméthy haláláig, 1938-ig folytatta egyház-újító munkáját Erdélyben, melyben a mozgalom legfőbb szócsöve, a református családi lapként a 30-as évekig megjelenő Kistükör is nagy segítségére volt. Kecskeméthy halála után a papi körökben sok hullámot verő, ellenállást is kiváltó mozgalom veszített dinamizmusából. Ekkor már a teológiai tanárok és magasabb tisztségviselők helyett a mozgalmat inkább vidéken szolgáló idősebb lelkészek és egyszerű hívek vitték tovább. A mozgalom felszámolása a kommunista hatalom megszilárdulásával következett be, amikor (1947-ben) minden kegyességi szervezetet betiltottak. Magyarországon, ahol a Szövetség jelentős ingatlanokkal is rendelkezett, a felszámolás alapjaiban rendítette meg a mozgalmat. Erdélyben, mivel itt a szövetségnek sem ingatlanjai, sem vagyona nem volt, és a mozgalom kevésbé volt a szervezethez kötve, felszámolása kevésbé sikerült. Folytonossága nem szakadt meg, legtöbb tevékenysége formális keretek nélkül is folytatódott. Az ötvenes években a titkosrendőrség nyomásának fokozódásával az egyház vezetősége együttműködésre kényszerült. A beépített kollaboránsoknak köszönhetően ebben az időben az egyház kettős szerkezetűvé vált: a hatalommal együttműködő hivatalos egyház egy „földalatti egyházzal” kettőződött meg. A CE Szövetség – mint betiltott szervezet – a „földalatti egyházhoz” sorolódott. A mozgalom történetének mélypontja az ötvenes években következett be, amikor a szövetség több tagját, papokat és egyszerű tagokat egyaránt, „illegális szervezkedés” vádjával bebörtönözték. A mozgalom azonban ennek ellenére ekkor sem szűnt meg teljesen. (Forrás: Kiss Dénes: A CE Szövetség és a református egyház; Erdélyi Társadalom, 1. évfolyam 2. szám, 2003.)

[27] Gáll Károly református lelkipásztor, aki egykor Mezőméhesen és Marosszentkirályon szolgált. (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[28]Bíró Mózes(1902-1971): lelkész. “A Kolozsvár-hidelvi református egyházközségben 39 éven át szolgálta népét ez a köztiszteletben álló lelkész, orvos és kitűnő szervező, az erdélyi reformátusok történetének egyik legnehezebb időszakában. Szívügye volt a Református Kórház, a világháború súlytotta magyar és zsidó családok megsegítése, a hídelvi hóstátiak anyagi és erkülcsi támogatása. Biró Mózes, a fiatalok egyházi nevelése érdekében, az ifjak kulturált szórakozását is megszervezte.Vasárnapi istentiszteleteket tartott a Kolozsvár-Kerekdomb egyik magánterületén, festői környezetben, amely Zsoltároskert néven került be a köztudatba. a fiatalok a zsoltároskertben ismerkedtek egymással, egyházi énekeket énekeltek, Istenben való hitüket erősítették, s közben kitűnően szórakoztak. Lelkipásztori munkásságának egyik legnagyobb maradandó eredménye, hogy a Kolozsvár-hidelvi egyházközségből három önálló, életképes egyházközséget hozott létre, amelyek ma is működnek”. (http://www.kolozsvarihostat.com/dl/TJ_Emlekfuzet.pdf)

[29] Sárpataki János – lelkipásztor esperes. 1929-2006. Szolgálati helyei közül főleg Mezőpanit és a Marosvásárhely II. Gecse utcai Református Egyházközség említhető. Tovább a Marosi Református Egyházmegye espereseként szolgálta népünket, Anyaszentegyházunkat. (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[30] Klementisz János – nyugalmazott tanár, a Bolyai Farkas Elméleti Líceum igazgatója volt. (Csáky Károly Mózes jegyzete

[31] Rózsa Mária (Marosvásárhely, 1932. június 8. –) tankönyvszerkesztő, Rózsa Ferenc felesége.- A 2. sz. Állami Leánygimnáziumban érettségizett (1951), majd a bukaresti Makszim Gorkij Főiskolán orosz nyelv és irodalomból (1956), a marosvásárhelyi Tanárképző Főiskolán magyar-román nyelv- és irodalomból szerzett tanári oklevelet (1971). 1950-51-ben az Ifjúmunkás szerkesztőségének belső munkatársa, 1952-58 között a Bukaresti Rádió magyar adásának riportere. 1960-tól az Oktatási Minisztérium alárendeltségébe tartozó Tanügyi és Pedagógiai Könyvkiadó szerkesztője, 1970-81 között a magyar és német nemzetiségi szerkesztőség vezetője, 1981-89 között felelős szerkesztő. 1990-ben – már nyugdíjasként – az Oktatási Minisztériumban az RMDSZ megbízott szakfelügyelője; az év őszétől Marosvásárhelyen a Papiu Ilarian, illetve a Bolyai Farkas Líceumban tanár (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3zsa_M%C3%A1ria )

[32] Farkas Ernő – Marosvásárhelyen élő, nyugalmazott magyar irodalom tanár, szaktanfelügyelő, a Marosvásárhelyi Református Kollégium egykori tanára. (Csáky Károly Mózes jegyzete)

[33] Marosszentimre: Györffy György azonosítja a korábbi Gyomorddal (első említése 1262 előtti, Gyvmurd alakban). Ez a falu tatárjárás után szászokkaltelepült be. 1262 előtt IV. Béla a boroskrakkói és a magyarigeni hospeseknek adományozta, IV. László 1289-ben megerősítette a boroskrakkóiak jogaiban. 1314-ben S. Emericus, 1332-ben Zentemreh, 1365-ben Zentemery, 1369-ben Zentemerich, 1507-ben Zent Imreh, 1690-ben Maros Sz Imre, 1750-ben Szent Imbre alakban írták. 1314-től a 14. század folyamán az erdélyi vajda és az alvajda bíráskodásának színhelye volt. 1407-ig Luxemburgi Zsigmond, 1407–25-ben Garázda Miklós és Szilágyi László, 1425–39-ben a somkereki Erdélyi család, 1439–1448-ban Bánfi György birtokolta.1442. március 18-án itt szenvedett vereséget Hunyadi János Mezid bég seregétől. A csatában esett el Lépes György erdélyi püspök. Talán épp ebben a török hadjáratban haltak ki szász lakói is, mert a későbbiekben magyar, a 18. századtól román lakosságú. 1448-ban Bánfi György és fia, Miklós a gyulafehérvárikáptalannak adományozta. Magyar lakói 1545-ben lettek protestánsok. 1660-ban Barcsay Ákos udvarházat adományozott benne Rizmáni Vas Mihálynak. 1761-ben 66 ortodox és két görögkatolikus család lakta. Református egyháza 1766-ban, Gáldtő és Koslárd filiákkal 37 férfit és 39 asszonyt számlált. A környező falvak lakói tutajkikötőjében szerezték be a fenyődeszkát és a zsindelyt.

A 20. század elején Alsó-Fehér vármegye Tövisi járásához tartozott. Református közössége elnéptelenedett, a ma itt élő magyar családok többsége a téglagyár vagy más üzemek dolgozójaként költözött be. 1919 és 1948 között római katolikus iskolája működött. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Marosszentimre )

[34] Magyarigen: Falu Romániában, Fehér megyében. Gyulafehérvártól 12 km-re északnyugatra, az Erdélyi Hegyalján fekszik. Nevét Kiss Lajos az ómagyar Egen ill. Hegun személynévi adatokhoz köti, amely talán az Egon név német Egin v. Egenváltozatának átvétele. Benkő József   Hyginus névből eredezteti (ld. Szent Hüginosz). Először 1206-ban említik Crapundorphnéven, majd 1266-ban mint Yguen és Ygun, 1299-ben mint Igwen és Yguen, 1347-ben mint Igen fordult elő, előtagja pedig először egy 1608-as oklevél 1757-ből származó másolatában (Magjar Igen). (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Magyarigen )

[35] Bod Péter (Felsőcsernáton, 1712. február 22. – Magyarigen, 1769. március 2. református lelkész, irodalomtörténész, egyháztörténész, történész, író; „a késő-barokk évtizedek legnagyobb magyar tudósa.”^[4] Széles körű gyűjtőmunkával és levelezéssel, magyar és külföldi történetírók munkájának tanulmányozásával arra törekedett, hogy egyházának és szűkebb hazájának kulturális hagyatékát összegyűjtse. Sokoldalú tudományos munkássága kiterjedt a teológiára, egyházjogra, egyháztörténetre, történelemre, nyelvtudományra és irodalomtörténetre; Orbán Balázs „Erdély nagyérdemű Kazinczyjának” nevezte.^[5] Nevéhez fűződik az első magyar nyelvű egyháztörténet (Az Isten vitézkedő anyaszentegyházának históriája) és az ünnepek eredetéről, megtartásának módjáról szóló első magyar nyelvű munka (Szent Heortokrátes). Az irodalomtörténet szempontjából legfontosabb műve a Magyar Athenas című, 1766-ban megjelent lexikon, amely több mint ötszáz magyar írót mutat be. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bod_P%C3%A9ter )

[36] Barátok temploma – A marosvásárhelyi barátok temploma a város főterén épült 18. századi ferences kolostor szerves része. Az egyszerű, barokk díszítésű templom a román szocializmus rombolásának szimbólumává vált a városhoz nem messze lévő bözödújfalui templomhoz hasonlóan. A Nemzeti Színház építésekor, 1971-ben bontották le a kolostort a templommal és a benne lévő iskolával együtt. Az egyházi méltóságoknak csak hosszú tárgyalások során sikerült megmenteni a tornyot kegyeleti okokra hivatkozva, mivel a toronyból indul a kriptába vezető alagsor. A torony a romániai műemlékek jegyzékében a MS-II-m-A-15552 sorszámon szerepel. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Bar%C3%A1tok_temploma_(Marosv%C3%A1s%C3%A1rhely)