Szüleim

Ez a kép Ónodon készült, ahova édesapámat – miután őt kényszer cserére ítélték az egyházban – Hejőcsabáról áthelyezték. Ez az ónodi kert; nagyon-nagyon sok virág és bokor volt benne. A parókia meg a templom közös területen volt, nagy bokrok választották el a templomot. És elrejtették az érdeklődő kémeket is. Mindig ott húzódtak meg tavasszal vagy nyáron, amikor jöttek hallgatózni, vagy figyelték, hogy kik vannak nálunk. Ónodon nagy gyülekezeti élet volt, és voltak csendesnapok is, jöttek mindenfelől. Ezek mind fű alatt mentek, mert ilyesmit nem volt szabad csinálni, de azért édesapámék csak csinálták ott is. Az egyházi vezetés ezt nagyon rossz szemmel nézte. Állandóan voltak, akik nyomoztak édesapámék után, hallgatóztak. Emlékszem az „okos bolondra”, úgy hívtuk. Mindig jött Miskolcról, kedveskedett, hogy ő jött a gyülekezeti alkalomra Dani bácsival beszélni. De hát stikkes volt, azt láttuk. Leültettük, megetettük, és akkor kibeszélte, hogy ki küldte őt oda – valamelyik egyházi vezető, vagy az állami vezetők közül valaki. De mi kedvesek voltunk hozzá, enni meg nagyon szeretett, és cserében elmondott mindent.   Édesanyám nagyon egyszerűen, de szépen öltözködött. Az édesapám rossz ingeiből varrta a kötényét, nagyon ötletes volt. Apu meg elegáns volt. Édesapámék végtelenül nagy békességben voltak a szegénységükben is. Persze voltak nehéz helyzetek, amikor elfogyott minden, meg jártunk kapálni is, de a jellemző az volt, hogy békességben, imádkozva voltak együtt, velünk együtt is.